Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-12 / 268. szám

KISH OM TH V KIÁLLÍTÁSÁRÓL ETishenthy Jenő a fiatal egri festőművész, évek éta jelentkezik ttz éazak-m«- gyaiorazági tárlatokon, akadt néhány olyan egyéni kiáll ító- 6a is, amely Egerben, a műve­lődési házban, vagy a színház klubjában, barátait 4m a mű­vészetért lelkesedő «(triókét lázba hozta: vitatkoztak róla és vole, mórt apró rajzai, ak- vareUJei sajátos lírai egyéní- •éget, a tárgyak poósdaét. a* utat kereső, a formák mélyéig lehatolni vágyó művéért Ígér­tek, Az Ígéret pedig mindig türelmetlenséget, kívánodeá- got szül azokban, akik az al­kotásra várnak. A Dobó István Vármdwvm klubhelyiségében rendezett ki­állításon már néhány nagyon lényege» ígéretét váltja balé­ra — képekké Kiahonthy Je­nő. Huszonöt kiállított alkotó- ea — ha nem is mondható el, hogy ez a tártat a művész ed­digi fejlődésének teljes bemu­tatására törekszik — már ko­moly állomást jelent. Mind­össze két tájélmény tűnik fel tétova vonalaival, néhány ce­ruza rajz az anyáról és a cse­csemőről — kedvenc témái ezek —, a hangsúly azonban a portrékon nyugszik. Mintha a lírában rejlő bölcsesség, érze­lem és harmónia kezdene be­érni Kishonthy Jenőnél: min­den megmintázott arcban ke­resi és megtalálja azt az össz­hangot, amely a modellre Jel­lemző, amely az egyéniséget tókotja az arcban. U gy előre a közvetlen. ■*-* mindennapi környezet­ben, a családban kutatja azo­kat, kik emberismeretének áb­rázoló-leíró képességének tár- gyai-tanúi lehetnék. Az „Anyám olvas" könnyed elbe­szélése még csak előkészület­nek, témaközeij tésnek tűnik az ,,Anyám arcképéhez": itt a szí­nek sötété», csaknem komor nyugalma övezi a telt és ha­tározott vonású női arcot. A szem tájékán pihenő szarka- lábak kiegyensúlyozottságáról és kévé« örömről árulkodna! t. A fej minden részletén egyen­letesen oszlik el az a fény, amely az elgondolkozó asszony arcát bölccsé teszi. Akarvta- akaratlan keressük a rokon­ságot az ábrázolt arc és a fes­tő között. Nem is késik a fel­fedezés: a festő négy önarc­képe gyors egymásutánban ad feleletet feltolakodó kérdé­seinkre. Az önarckép zöld háttérrel című kompozíció ugyancsak kevés fényt enged a vászonra szűrődni: itt a zöld szín köl­csönzi az archoz a hangulati elemeket. Az „önarckép ellen­fényben” ismét a zöld árnya­lataival folytót eredményes küzdelmet és hangsúlyozza a kifejezően nagy szemeket. Az „önarckép" aláiráaú kép pe­dig, mintha nem ia testvére lenne az előző kettőnek: a ke­ményen fogalmazott arc hideg hangulatot áraszt. Betetőzése­ként az őszinte valloméetétel- nek ott függ a negyedik ön­arckép, amely a művész belső vizsgálódásainak, önismereté­nek és eddigi művészi fejlődé­sének beszédes bizonyítéka. Ezen a portrén az ismerő* vo­nások « fénnyel gazdagon át­itatott világos zöldben élénken hatnak. Nem is csak az arc ez már, itt megjelenik a művész ecsetet fogó keze Is: ujjal fi­nom harmóniában, csaknem lányosán könnyeden fogják a szerszámot, amely megörökíti szemlélődő önmagát. Minde­nütt csupa szemlélődés, sehol dráma, sehol egy parányi jó­kedv, vagy meggondolatlan következetlenség. Az „Olvasó férfi", az „Apám” távolról né­zett portréja, „B. Zs, arcképe" a barna óe bronz finoman szö­vődő színegyüttesével pontosan visszaadja azt a hangulatot, amit a művész az adott em­berrel kapcsolatban érez. A „Támaszkodó férfi" tenyérbe hajtott fejjel ugyanaz alatt az ön vizsgálódási gond alatt gör­nyed, mint a festő, vagy az „Iákoláslány". vagy a »Rék ruhás lány". Szándékosan foglalkozunk részletesebben azokkal a jel­lemekkel és jellemzésekkel, amelyeket ezen a tárlaton Kis­ti onthy Jenő felvonultat Nem kétséges, hogy ezek a női fe­jek, elgondolkodó férfiarcok komoly művészi felfogásból születtek. A színek megválasz. tása már eldönti a jellemzés, a kép hangulatát Háttér sehol nem jelenik meg, mindent az arcon akar megjelentetni • művész. Nincs szenvedély, nincs aktualitás, csak az arc, amely ok és jogcím arra. hogy a művész önmagáról vallhas- son. Ez a vallomás azonban őszinte és arról tanúskodik, hogy az emberi arcok vallatá­sa lépcső a további fejlődés, a fe'felé ívelő úton. I? esetkezelésében és for­mai megoldása ban sem akar minket Kishonthy Jenő forradalmak látszatával meg­téveszteni. Pátosz és nagyobb lendület nélkül elmond min­dent azokról, akiket közelebb­ről ismer. De a mozgásra, a mozgalmasabb kompozíciókra, azok élőbb-utóbbi megjelené­sére utalnak már azok a képek, ahol a test tartása jellemez, egy-egy gesztus, mozdulat már társul az archoz. Amikor hazai piktúránkban az «ober környezetének peté- ttkufi, sokszor különcködő, né­hol nagyhangú ábrázolása di­vatos. mélyebb tartalmi ele­mek nélkül, vagy amikor mű­vészeink a természet formái­nak és színeinek megörökítésé­vel helyettesítik az emberről megfogalmazható közvetlen vallomásokat, jólesik ennek a kiállításnak az anyagát végig­tekinteni, és ismételten végig­elemezni : egy fiatal művész divaton innen és túl keresi a portréfestés formai keretei között a távlatot az ember di­namikus és őszinte ábrázolá­sára. A kiállítás Jelentős érté- keinek elismerése mel­lett arra biztatnánk a kitűnő­en felkészült, fiatal művészt, hogy a szemlélődésen túl, a portrékban megérlelt kifejezé­si készségre alapozva induljon el a dinamikus emberábrázolás felé, a többfigurás kompozí­cióknak drámát és nagy él­ményt ígérő világa felé. Farkas András Irr'-—-*- isme­reti«-. . c. »'ol­ds. vt uogy le­het akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezustkeret fia­talos ábrázata körül, A beszé­de halk, gesz­tusokkal nyo­matékeit, s bár úgy tűrik néha, mintha a sza­vakat keresné, mégis arra gon­dolok inkább, hogy a gondo­latait rendezge­ti közben. Elhaladok mellette a zsú­folt cukrászdá- , ban, sort fogok \v a pultnál, ké­rem a cigaret­tám, s indulok kifelé, hanem a társa utánam •. kiált a stam­pedlikkel ter­hes kis asztal mellől: — Mi az, vándorcimborám, meg sem ismer? — Dehogy nem.. — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, ke­délyes, kvaterkázó ember. La­katos volt az egyik fővárosi TI A4-4P; M4T~É : JANKOVICH FERENC: Házat húznak fel Házat húznak fel udvarunkban, megy ez; varázsog gyorsaság: tegnap semmi, s ma már félig itt van, mint növény, növekszik a ház... Dolgoznak, s figyeld csak, mindenből kihabzik valami zene: gyűrűsén, ahogy földet döngöl, mint titán-lépés üteme. Vékony a horgany, így ha vésik, szavára el riad a nesz: félig zenei hang, recézlk a bong a kalapált fémlemez. Oj hang, picit talán lúdbőröző, ÚJ zenekarba Illenék: hol más határt karcolt a körző, találd ki, mit; nem zene még — Csak a fül képzeli, hogy milyen; valami vásás, kissé más — val 'ogy úgy, hogy bele Uljcn a harcos iapátcsusszanás, a sóderzaj-szikráztat vad-kék ropogó lángja, mely hideg; szúrós hang, mintha iéggyöngy esnék, hallatán borzad az ideg — S lehet a ritmus az egészben Oly tömpe, dermedt koccanás: ízig rándító, mint a kézben két összeütött kalapács. elrejtse a tömegek Molochja elől, amely úgy ijesztette, és oly mágikusan vonzotta Laurenz Pont lebóklyózva, de éber szemmel figyelte a lányt, felismerte, hogy művé­szetének alapvető ereje a leg­finomabb kifejezésmód és a legtarlózkodóbb mozdulat, ám ugyanakkor fenntartás nélkül, maradéktalanul felolvad ab­ban, amit csinál. Lényének egyértelműsége, amit a férfi oly fájdalmaim hiányolt az életben, most, az alkotás közepette, végérvényes, pusztulásig győzedelmes tör­vényként uralkodott rajta. A próbákba ölt rengeteg munka, a meggondoltan kialakított taglejtések, nem az embertö- rveg a siker, a dicsőség vagv a pénz kedvéért tárultak e vi­lág elé, *őt még csak nem Is ezért, hogy ez az egyetlen Anna Maréchnl kifrjezze ma­git, Egyos-egvodül a tökéletes­ség, a művészi alkotás szolgá­idéban létezett ez a terem­tés, azért a végső erőfeszíté­sért. amellyel e földön iti- kénvszeríthető a szellem és a báj testté válása ,,, Magától értetődő, hogy a pletyka irdatlan felhője lebe­gett körülötte. Vetélyársnői, színházi partnerei, a zenészen, díszlettervezők, öltöztet íik és társaik, egész környezete azt fecsegte, hogy nem teremted isten egyetlen csak valamenv- nyíre tg vonzó férfit, akivel le ne feküdi volna, Múló szeszé­lye szerint választja meg és váltogatja szeretőit, annak ad­ja oda magá. azt szerzi meg macának, rkire sak futó ked­ve támad Tértét is bedobja a küzdelembe, hogy biztosi Ua sikerét, ha kevesebbel nem kenyerezheti le őket, ágyukba is követi a kritikusokat meg az impresszáriókat — minden­kit, akire csak szüksége van ahhoz, hogy feljebb juason egy lépcsővel —, állították róla. Az egyik nőt elbűvöli, a má­siktól elhódítja barátját, a harmadikat kitagadja kegyei­ből. Angélától követelj meg a magkereseit vagyon oko6 ke­zelését. Becsvágyában már odáig jutott, hogy teljesen ma­gának akar kisajátítani egy színházat, még a zenekar is rejtett legyen, s mindenfelől rá sugározzák a fény. Mér azok nevét ig emleget1 ték, akiknek a színház meg­építése a feladatuk: csupa if­jú, tehetséges titánt, hangsú­lyozottan a legmodernebb épí­tészeti irány híveit. Pont épí­tész nevét nem említették. Mindez kegyetlen, bősz düh­vei töltötte el a férfit — nem ez a legutóbbi pletyka, mert nem hitte pl, amióta a lány egyszer nevetve megkérdezte; — Már Itt tartanék? — Az egész fecsegés, mendemonda és suttogás, ez a már-máp fennhangon terjesztett hírve­rés keserítette e] őrjítően, amíg csak ott nem ült vele szem­ben. Korholta meggondolatlan életmódja miatt. Szerette vol­na szemére vetni, miért jön össze olyan szeejett-vedett népséggel, Legyen igényesebb, különösen amikor kiválasztja azokat, akik vele egvütt ne. vethetnek vág'’ asztalához ül­hetnek, De mihelyt a lány rá. irányította szemét, é? elbűvöl- te apró. suhanó mozdulataival, képtelen volt követelőzni, vagy bármi ellen tiltakozni. Hiszen arra született Anna, bogy olyan legyen, amilyen, bámultassa magát, megrésze­gítsen puszta megjelenésével, ez a tündér és hableány, az ő kis boszorkánya nagyözemben, s a szabad szom­batokon gyakorta utazunk együtt. Érdemes hát a mente­getőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felől beszélgettünk. Jöjjön, segítsen! Kezet fogunk, leülök mellé, s a „fehér” fejűvel is nevet cserélek: — Tímár! — Tímár! Mosolygunk. Ha Jól körül­szaglásznánk egymást, talán az atyafiságunkra is fény derül­ne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester huncutkásan nem olajozgatná, — Csak aztán jól vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerősét —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval, maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a Majoros Ádám krónikáját? — Hol? — Odesszában.. Annyira emberi, közvetlen, és természetes, hogy restell­ném konvencionális kérdések­kel serkenteni, inkább várok. Iszunk, dohányzunk, feketé­zőnk, míg spontán, úgy, ahogy a hegyi patakok erednek, egy­más mellé sorjáznak megfon­tolt mondatai, s most három nappal később, amikor vissza­idézem árnyalatait sem szeret­nék változtatni rajtuk,,. ★ Tímár Nándornak hívnak, kilencvenhatban születtem. Tizennyolcban lakatos'uas let­tem Venczák Vince bácsinál. Jó mesterem volt- Tavaly, ami­kor az odesszai Présgépgyár­ban a hatvanadik születésna­pomon felköszöntött, rá is po- , harat emelt a továris direktor: ' Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szak­munkást nevelt az üzemnek, mint Ferdinánd Ivanovics Tí­már. Még a pofonjai is áldás­sá változtak rajiam... Elgondolkozik, ifjú szemeit emlékek fátyolozzák, s aprókát kortyint, mielőtt folytatná ... Négyéves segéd voltam már, vasárnap keménygallér szorí­totta a nyakamat, a munkát hozók utaztak is módjával, de a fejembe sem ötlött Ilyesmi, hogy osztályharc. kizsákmá­nyolás. Pedig Endrőd — mun­kásfalu. Tizenkilencben egész zászlóaljat adott a proletár­hadseregnek, s már a húszas években újra szerveződött ti­tokban a párt. Én azonban azon törtem a fejem. hogy nyithatnék saját műhelyt, míg az a szerelem ... No, kedves egészségünkre! Az italon átcsillant a nap­fény, s azt a könny cseppecs­két is gyönggyé változtatja, ami hívatlan ott remeg a sze­me szegletében ,,, No, de ne érzelegjünk. Nem szeretem én az operettet, ha a C*nrdá»királynőt meg is kony- nyeztem, amikor Moszkvában játszották. Szóval, a lány gaz­dag volt, én szegény, merény­letnek tűnt-a faluban ez a sze­relem az úri v!iug ellen. Ki is menekültem előle Törökor­szágba, Ankarába, ahová mun­kásokat toboroztak Karnál pa­sa nagy építkezéseihez. De itt a kudarc már politikai csen­S a férfi hallgatott, és nem hitt el semmit. Egy ízben ebéd uán toppant be, s a szobalány bebocsátotta, hiszen a ház jó barátjaként ismerte. Halkan belépett a lány szobájába- 'gvában alva találta, a fiatal karmester pedig, akivel egy új táncon dolgozott, a heverőn aludt. Azt mesélték erről a férfiről, hogy állítólag fel­bomlott az eljegyzése, s ahogy hírlett, természetesen a Ma- réchal miatt ... Mesélték. Ál­lítólag. Hír- tett. Pont nem hitte el. Sem­mi bizonyos, semmi hatá­rozott. Ez a két ; atatemoer el­aludt az ideg- f ászt tő próba után. Gondol­kozott egy ki­csit, mi is len­ne a leghelye­sebb, azután nesztelen fel­emelte a taka­róról azt az ibolyacsokrot, amelyet üd­vözlésként kt- vánt-^ötthegyni, és behúzta az a jtót maga mft. gött, Angéla éppen vásárol­ni ment, így hát a szoba­lánynak adta oda. — Senkit se engedjen be, Klärchen, a kisasszony al­szik, — A lány egész életén végighúzódlak hasonló esetek. De sohasem tárult a férfi elé olyasmi, amire ne találta vol­na meg a legillendőbb és a legerköl rsö.-ebb ma gya ráza­tot. Aki barát, bízik. Pont pe- lig Anna barátja. gést kapott. Rájöttem, hogy tossz a világ, ha nem egyenlő benne aa ember, ha pedig rossz, meg kell lavítanl, ahogy a törött gépet le rendbe hoz­zuk. A kintlevő magyarok között sok volt a szocialista. Szerv-'-V'-itek, olvasták a L’Hur ^.oité magyar nyelvű kiadását, s közöttük én is megtanultam, hogy hány hét a világ. Itth'-" ekVor tárgyalták a Sallai--! ->s>. tu vet, » szálak túlvezetlek a határokon, a min­ket is beidéztek a magyar kö­vességre. ahol egy jóérzésű tit­kár megsúgta kmek-kinek — pedig a fejével játszott —y hogy jé lesz továbbállni. Di­rekció — Bulgária! Méregetem a sorsa mélyét raktározom a szavalt. <5 moso­lyog, Sáfár szomszéd pedig türelmetlenkedik. — Hát az hogy volt, Nándi, amikor leugrottá] a robogó vo­natról ? — Ogy, hogy elengedtem a korlátot,., Csend, beszédes pillanatok,. — Bulgáriából is menekülni kellett.-'Még a vonatra ia utá­nam szálltak, s ahogy mentem hátrafelé, kupéról kupéra, ők utánam. Az utolsó kocsiban hagytam a csomagomat, min­denemet, és leugrottam. Vész- fék. mifene, de elrejtett egy erdő. Visszászöktem Törökor­szágba, ahonnan Odesszába gyámolítottak a tovarisok. Huszonkét éve» voltam akkor, jövöre lesz negyven esztende­je... A pult környékén fiatalok söröznek. Az egyikük nyaká­ban táskarádió harsogja: Nem várok holnapig.•• — Bezzeg, én harmincnyolc évig vártam, míg tavaly haza­látogattam. Panaszkodnom há­látlanság lenne. Felruháztak, szállást adtak, munkát, élel­miszerjegyeket — pedig akkor kezdődött a mezőgazdaság kol­lektivizálása, nagyon gyötrel­me« idők jártak, — s befogacv tak maguk közé előbb a Lenin Gépgyár majd a Présgépgyár munkásai. Most Is ott dolgo­zom. A hidraulikánál vagyok nyugdíjba se engedtek el. Azt mondta a továris direktor: Csak egy Ferdinánd Ivamovi- csunk van, ő Magyarország nagykövete a gyárban, nem nélkülözhetjük! A feleségem­nél itthon sem találtam volna különbet, a fiam építészmér­nök, a leányom, a vejem, me­nyem gépészmérnökök. Az unokáim mind velem akartak jönni: Déduska, mi miért nem mehetünk haza? Pedig ukrá­nul beszélnek. Kétszázhatvan új rubelt keresek — két átlag- keresetnél is többet —, süve­geinek, akárhol járok, mégis félszívű voltam tavalyig, ami­kor először hazajöttem. De ehhez már magának Is van valamicske köze. — Hoigy-hogy? — Magyar újságokat olvas­tam én mindig, hallgattam a rádiót — most is kívülről tu­dom a legjobb magyar labda­rúgócsapatok tagjainak nevét —, hanem úgy hatvan körül Moszkvában, az idegen köny­vek boltjában találtam egy magyar regényt, aminek az Íróját Tímárnak hívják, meg­vettem. s ahogy elolvastam a Majoros Adám krónikáját, a honvágy még bírhatatlanabbul a szívemre térdelt. Mert ez a könyv az egész szülőfalumat, ifjúságomat feltámasztotta bennem.,. ★ Ülünk a zsibongó cukrászda közepén. Körülöttünk tucat­nyian. Az utcán vontatók ro­bognak. gépkocsik, kerékpárok Dobol az élet, mégis egyedül vagyunk önmagunkkal. Hogy ő mire gondolhat, nem tudom, én meghatottságot érzek, mint mindig, valahányszor egy em­beri sor* nagyszerűségét mér­hetem, de Sáfár bácsi megint az önvizsgálat útjában áll; — Meglátod Nándi, hogy megír — mondja hunéntk«,ran, — Megírta már a fél falut, van 1« ellensége elég,,, — Én akkor se lennék ha megír. Bármikor szívesen lá­tom Odesszában A elmem só kérje, megmondják. Két Tin ár él ott. a fiam a másik, eltévedni sem tudna. De mi megírnivalót találhatna az életemben? Egy­szerű le’* történet, nem regény­be való...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents