Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-12 / 268. szám

Márváwnflfáhia EGY PARASZTHniON Volt háza: két szoba, kony­ha és melléképület. „Lemondok róla a magyar állam javára...” ' Volt 10 hold földje, amit a tez-be vitt. „Ezt az ingatlant végren­delkezés alapján a magyar ál­lamnak adom...” Wolt megtakarított pénze. j,...amit a gazdaságosság szem előtt tartásával kérek fel­használni, a tanács által meg­határozott községfejlesztési feladatokra” Jajongó madárhang a csen­dességből: 4- Volt nekem drága jő ter am! Istenem, harmadik hó­napja eltemettem™ Tóbérc falujában, Bükkszék iegközepén állok. Mutatják* a házat: abban éltek, Koska Csá- tzi József és az ö asszonya, született Bozó Jolán. A ház csinos hajlék, szépen gondo­zott, jó állapotban és ízlésben, kívül-belül. Világot járt em­ber volt a ház gazdája, végig­hajózta az óceánt Amerikáig, több rosszban volt része, mint jóban, de jó kedélyét, tréfál­kozó természetét élete végéig megőrzötte. „A kéz me'ege ki­hűlt a iézkilincsen.” Eltemet­ték szépen, pap nélkül, zene­szó mellett A fájdalom köny- nyei fel sem száradhattak az öreg arc ráncai között, jött asszonya, tolmácsolni az ide­jében megfontolt közös hatá­rozást: „Segítsenek, hogy szo­ciális otthonba jussak. A ki­mért időmet szeretném ott le­élni... Vagyonomat, mindene­met az államnak adom, örö­kösen... Pénzünket, amit össze­takarítottunk, használják az egész falu javára...” A község vezetői előbb igen csodálkoztak. Harc a jussért életre, halálra, e legmérgesebb kelevény fe’fakadását nemegy­szer láthatták, tapasztalhat­ták; s ez a kiesd anyóka éppen a jussát kínálja, összes va­gyonát — tessék, legyen az ál­lamé, a falué, mindenkié. Örö­kösen. Tán a rettentő fájda­lom indítja benne e lépést? Vagy miféle nemes indulat fa­kasztja szándékát? S ha kí­nálja is. illik-e, lehet-e, sza­bad-e elfogadni ekkora ado­mányt? Egy emberélet szor­galmának gyümölcseit lehet­ne szorongás nélkül vállalni? — Ne gondolkozzanak any­uját ezen — mondta az anyó­ka. — Meggondoltuk mi ezt, ketten, az urammal, amíg élt. így állapodtunk egymással, aki tovább él, nem cselekszik másként... — De hát mégis, ugye... — Csak szerkesszék meg az írást... Annyit kérek, ha meg­halok, hozassanak haza, temet- tessenek el úgy, mint az ura­mat. És gondozzák a kettőnk sírját... De amíg élek, jöjjön el az otthonba hozzám valaki, ne felejtsenek addig se. Vá­rom majd, hogy- meglátogas­sanak... Az iratokat, amelyeket az állami közjegyzőnél letétbe helyeztek, vékony szarkaláb- betűivel írta alá: özv. Koska cs. József né... Idézet egy hivatalos iratból. Tárgy: a Bükkszék, Szabadság tér 4. szám alatti lakóépület községi tanácsi kezelésbe adá­sának kérelme. a...Az épülettel kapcso1ato- san az a tervünk, hogy a je­lenleg düledezőben levő könyv­tár helyiségét felszabadítjuk és ebben az épületben kíván­juk elhelyezni. Az egyik szo­bában könyvtárat, a másikban olvasótermet és a konyhán vá­rakozót tervezünk. Az épület többi részét fod­rászüzlet céljára akarjuk át­alakítani...” A pázsitszegélyes; csöndes sétányokat őszi eső permetezi az andornaktá'yai, faluszéli kastély kertjében. A kastély emeleti termében idős társai között üldögél özvegy Koska Császi Józsefné, született Bozó Jolán. Hallgatják a beáradó andalító zenét, fáradt emlé­keik szavait morzsolgatják. Míg a lépcsőn felfelé hala­dunk, a gondnoknőt kérdez­getem. Igen, befizetett a szo­ciális otthon pénztárába Jolán néni húszezer forintot és kapja a szövetkezettől a 260 forint öregségi járadékot is, hozott magával párnákat, dunyhát, ágyneműt, ruhaneműt, amiket az otthon le'tárába átadott. A gondnoknő szabadkozik: kér­ték az anyókát, költözzön csendesebb szobába, a három­ágyasba. de ő nem akarja ott­hagyni a hálótermet, a nagy közösséget, elutasítja a kivé- telezettséget, amit neki kínál­nak. — Hány éves, Jolán néni? — Hetvenkettő, fiam. Tíz évig volt oda az uram Ame­rikában, harmincnyolc eszten­dőt éltünk le együtt, azt a tízet nem számolva. A sem­mivel kezdtük, úgy indultunk neki az életnek, mint a két ujjam. Aztán mindenünk lett. Házat építettünk. A legszebb he'yen áll a faluban. Nyűt helyen. Mindenüvé ellátni on­nan... Volt az én uram kétszer is elnök a tsz-ben. Nem volt az beteg soha. Ügy halt meg, talpon. — Gyerek? — Csak az nem került ne­künk egy se, elkerült minket az áldás. — Jolán néni is dolgozott a szövetkezetben? — Ugyan! Ahol az uram, nekem is csak ott a helyem... Arcán emberi töretlenség. Szeme gyermekien tiszta, kék. Kezét ölén nyugtatja, a ruha fekete alapján, olyan nagy s kidolgozott, csontos és inas ez a kéz, akár a férfié. Fekete kendő a fején. — Hetvenezer forintot ad­tam a tanácsnak, költsék a fa­lura. Adtam a házat, meg a földet is. Szemének ragyogása őszutói. Az élet csillog e szempárban, de néha ellepik a könny csil­lagai. Ha csak az urára gon­dol. És de sokat gondolkodik felőle, amióta elvesztette. Be- forratlan marad már benne ez a seb. ír- Miért rendelkezett így? — Az életben én sok rosz- szat láttam, azért. Olyat lát­tam. hogy öregségére az em­bernek nincs becsülete. Amíg dolgozik valaki, még megtűrik, utána, hiába a vagyona, háza, földje, csak félrelökik az út­ból. Nincs aki gondját visel­je. Az öreg csak itt nem te­her. A szociális otthonban. Itt nekem nagyon jó, azért jöttem ide... És maradok, amíg az életem ígérete tart— Az örökül hagyott bükkszék: ház a falu könyvtárának ad hajlékot. A ház lakói, akik éle­tükkel tanítottak, tanítanak ezután a könyvek betűivel is. Márványlapból készült emlék­tábla a ház falán, s a már­ványba Koska Császi József és felesége nevét vésik bele. így adóznak tisztelettel az é'ő és a holt ritka, nemes cseleke­detének. Pataky Dezső Kazahsztánban volt a magyarok őshazája? Magyar és szovjet tudósok kutatják a marii ár és a madzsar törzs titkát JV emcsak a magyar, ha- L nem a szovjet sajtó is közölte: Kazahsztánban, az Ural-hegységtől keletre isme­retlen magyar (madiár) nevű törzsre bukkant egy budapes­ti tudós. Természetes, hogy a hír nálunk általános feltűnést keltett. A Szovjetunió terüle­tén élő madiár törzsről eddig semmit sem tudtunk, s az első közlemény után megcsillant a remény: hátha az ősmagyarok keleten maradt csoportjának leszármazottait találta meg Tóth Tibor antropológus. De a bejelentés érthető érdeklő­dést váltott ki a Szovjetunió­ban is, hiszen a jelenleg fo­lyó kutatások feltehetően a magyar és a szovjet népek sok, még ismeretlen kapcsolatát tárják majd fel. Talán min­dennél jellemzőbb, hogy az egyik kazah tudományos lap­ban a kusztanáji területen fel­fedezett madiárokról szóló tu­dósítással együtt már cikk je­lent meg a magyar és a ka­zah nyelv közös szavairól. Az első hírt érthető óvatos­ság fogadta nálunk. Több mint hétszáz éve, Julianus ba­rát utazása óta keressük a honfoglalás előtt még a ván­dorlások során elvált, vagy még előbb az őshazában ma­radt rokonokat — nem köny- nyű tehát elhinni, hogy eset­leg nyomukra bukkantak. De azóta újabb felfedezés tör­tént: megállapították, hogy a kusztanáji madiár szálláshely­től messze délre Üzbegisztán­ban élnek egy madzsar nevű törzs leszármazottai. Minden jel szerint a madiár és a madzsar egy és ugyanaz a nép. 'T'óth Tibor utazásának nem az volt a feladata, hogy a rokonokat kutassa fel. Ismert tény, hogy a magyar őstörténet sok kérdését még homály fedi. Egyebek között a mai napig sem döntötték el meggyőzően: hogyan keletke­zett népünk, hol volt az ősha­za? Tóth Tibor, aki a Termé­szettudományi Múzeum ember­tani tárának vezetője, korsze­rű antropológiai eszközökkel akarta elősegíteni a feladat megoldását. De természetes az is, hogy elsősorban olyan nép­csoportokat vizsgált meg, amelyek közelebbi-távolabbi rokonságban lehetnek a ma­gyarokkal. A Szovjetunióban több finn-ugor nyelvű nép él. A hantik, a manysik és más finn-ugor népek nyelve rokon a magyarral. De rokon lehet olyan csoport is, amely ugyan már nem finn-ugor nyelven beszél, de a csoport, a törzs neve magyar szóból ered. Ma már elfogadott vélemény, hogy a baskir földön élő mes- cser csoport neve a Magyar (Megyer) törzsnévből ered. A baskir jenej törzsnév is a hon­foglaló Jonő törzs nevének megfelelője. Feltehető, hogy az újonnan felfedezett madiár —madzsar törzsnév is rokon­ságra utal Hol és hogyan élnek a ma- diárok? Kazahsztánban a kusztanáj terület kétszer na­gyobb, mint Magyarország. A tél itt nagyon hideg: mínusz 35 fok az átlaghőmérséklet; a nyár viszont forró: a \ hőség a 35—40 fokot is eléri. A terü­leten több mint ötezer tó van. S ahol a Sárga-folyó a Sárga­tóba ömlik, ott van az állat­tenyésztő madiárok szálláshe­lye. Aki ezen a tájon jár, akárcsak másutt Szovjet- Ázsiában, gyakran talál isme­rősen csengő folyó-, vagy helységnevet. Kartal, Túra vagy Tas nemcsak itt, hanem magyar földön is van. A har sonlóságok oka, hogy ezek ótörök eredetű szavak. Ezért nem érzi távolinak a magyar fül a különben már kazahul beszélő madiárok nemzetségi és telephelyének földrajzi ne­veit. Tóth Tibor a Kömsök, Szaga, Özönküzdük, Zsörök, Sopán és Zsüzbáj telepeken vizsgálta a madiárokat. Min­den férfi és nő tudta, melyik madiár nemzetségből ered. Huszonegy férfi és hat nő a megkérdezettek közül az Ak- báj nemzetséghez tartozott. Az öregek neve: akszakál. A szakái magyarul is: szakáll; M it várnak az új kutatá- soktól? Elsősorban is azt, hogy felderítik: hol és mikor váltak el a madiárok—mad- zsárok ősei a magyar néptől? Fel kell kutatni ma még csak­nem teljesen ismeretlen tör­ténetüket. Ezért most kazah és üzbég földön kibontakozott a magyar és a szovjet tudósok együttműködése, hiszen csak széles körű tudományos mun­kával oldhatják meg a madiár —madzsar törzs rejtélyét Aczél Kovách Tamás Megkérdeztem a feleségem, ml a v«eménye ré- lam. Megmondta. — Akkor miért nem válsz el? — kérdeztem. — Megszoktam a hibáidat — mondta. Azt hiszem, gyorsam megjavulok. ★ Kovács tetten érte a feleségét és miután ez fel­tűnt neki, hörögve kérdezte: — Miért tetted ezt, te bestia! — Mert illetlen vagy... Igen. Hányszor meg­mondtam már neked, hogy mielőtt belépünk vala­hová, kopogtatni illik. J ★ Mai történet: — Hát akkor, Pirikém, szívem, megegyeztünk. Az eljegyzést megtartjuk januárban, az esküvőt februárban, a válőpert márciusban ... — Nem, Pista, én nagyon szeretlek..; Elég, ha áprilisban tartjuk a válópert, ★ Van abban valami megdöbbentő, hogy a há­zasságban a férfiből mindössze férj lesz, a lányból azonban asszony. (—ó) HAMOS GYÖRGY: Hogyan kerülhetünk Arról a fiatalemberről szeretnék néhány szót szólni, akinek eseteit bizonyára vala­mennyien olvasták a különböző lapokban. Ez á fiatalember. akinek bűncselekményeiről be­számoltak az újságok: szemrebbenés nélkül Őzt állította magáról, hogy ő fotóriporter. A nagyobb hatás kedvéért még egy fényképe­zőgépet is szerzett magának. Az olvasó most gondolhatja: ez nem is olyan nagy szél­hámosság. De emlékezzenek csak v'ssza a tudósításokra: mit csinált ez a magas, fekete, Jóképű fiatalember a fényképezőgéppel. Nem kevesebbet, mint hogy csinos, ifjú hölgyeket fényképezett le a géppel. S ha még csak le­fényképezte volna őket; de azt ígérte nekik elvetemültségében, hogy valamelyik képes folyóiratunk borítójára fognak kerülni. A tu­dósításokból megtudtam, hogy száz körül le­hetett áldozatainak száma. Amiből arra kö­vetkeztettem, hogy borítóra kerülni az élet legnagyobb élményei közé tartozik. Talán egyenlő az élet értelmével. A csinos, ifjú hölgyek hittek a csalfa szó­nak, hiszen azt tapasztalhatták, hogy képes folyóirataink borítóján — elöl is, hátul is — csinos, ifjú hölgyek mosolyognak a standokon a járókelőkre. Joggal remélhették tehát, hogy egy nap órájuk is sor kerül. A fiatal nők hi­székenységének ez a vámszedője ezzel a na­gyon is méltányolható reménykedéssel élt vissza rútul. Mint olvashattuk, utcán, villa­moson s egyéb járműveken a tetszését meg­nyert csinos lányokat és asszonyokat szólított meg, fotóriporterként mutatkozott be, közöl­te, hogy a hölgy arcéle. karaktere, tekinteté­nek lágysága stb. rendkívül alkalmassá te­szik az illetőt arra. hogy a megnevezett képes­lap borítójára kerüljön. A megszólítottak ezt általában jólesően vették tudomásul, s követ­ték a fényképezőgépes fiatalembert abba a környezetbe, amely, a fotóriporter szerint, arcélük érvényesítésére a leginkább alkalmas. Szegények, sajnos, sohasem kerültek fel a borítóra, mivel egy álfotóriporter fényké­pezte le őket az arcélüknek legmegfelelőbb környezetben, legtöbbször egy sűrű erdő köze­pén. S ha még csak lefényképezte volna őket, de, mint olvasom, erőszakoskodott is velük. Ezért is kapta a megérdemelt bör'ör büntetést. Nem tudom, a börtönben olvasnak-e a rabok újságot, s érdemes-e intelmeimet egyenese/ a bűnöshöz intéznem. Arról értesültem, hogy az angol börtönökben már a televíziót is fel­szerelték, mégis egyre több rab szökik meg. Vagy talán éppen ezért? Ha tehát az elítélt­hez nem is, a hasonló kísértéseknek kitett csinos lányokhoz volna néhány megszívlelen­dő szavam, hogy öntudatukat és ellenálló ké­pességüket erősítsem. A fotóriportereknek van rájuk szükségük, s nem nekik a fotóriporte­rekre. Ha valaki, akinek vállán mutatós fény­képezőgép csüng, megszólítja önöket, mond­ván, hogy, éppen erre az arcélre, s erre a tí­pusra lenne szüksége a lapjának — efelől még valóban lehet fotori porter, aki jó borító-mo- deJlt keres. Ha kedvük van őt segíteni mun­kájában, akkor se gyanakodjanak, ha dús lombú fáktól körülvéve, mintegy a nyarat szimbolizálva, nagy rőt lombú fák között az elmúlás eleven kontrasztjaként óhajtja önö­ket megörökíteni. Illetőleg, a borítóra tenni. Ez mind lehetséges és és elfogadható. De ha már azt mondja, hogy egyéniségük az erdő szélén nem érvényesül, csak az erdő közepén: inkább mondjanak le a borítóról. S még in­kább tegyék ezt, ha az erdő sűrűjében — mint olvastam — bikiniben, vagy hiányos öltözék­ben kívánja önöket a képeslap borítója szá­mára lefényképezni. Ebben az esetben a ma­ximális gyanakvással fogadják előterjesztését, mert könnyen kitehetik magukat annak a ve­szélynek, hogy semm'féle borítóra nem fog­nak felkerülni. Hazai képeslapjaink ugyanis ilyen természetű borítókat nem közölnek. Én megértem azoknak az áldozatoknak mélységes elkeseredését, akiket a csalárd fo­tós ezzel a módszerrel — még a hagyományos fáradtságtól is megkímélve magát — levet­kőztetett az erdőben. El tudom képzelni, m't éreztek, amikor rájöttek, hogy ebben a hiá­nyos öltözékben egy közönséges szélhámos előtt mutatkoztak meg, anélkül, hogy a lap több tízezres vagy százezres olvasótábora bár­mit is láthatott volna belőlük. Sajnos, nem ismerem az ügy aktáit, s így nem tudom pon­tosan, a feljelenti mit róttak fel leginkább a bűnösnek: azt-e, hogy az erdőbe csalta őket, azt-e, hogy erőszakoskodott velük, vagy pedig azt, hogy nem tette őket a borítóra. Büntető­jogilag azt hiszem, csak az első kettőért lehet felelősségre vonni a bűnöst. De hát más a jog és más a nő* lélek. Női lélék? Már megint igazságtalan vagyok a nők rovására. Mintha a férfiak nem szíve­sen kerülnének a borítóra. Csak ők nem olyan őszinték, mint a nők. Emberek vagyunk: vall­juk be. valamennyien szívesen kerülnénk a borítóra. Jellemző rám, hogy már foglalkoz­tam is a gondolattal — mióta erről a bűn­ügyről olvastam —, hogyan lehetne kihasz­nálni ezt, a minden emberben benne szuny- nyadó borító-vágyat. Veszek egy fényképező­gépet — színeztem magamban a bűnös kép­zelődést — s a közért-ben a kedves kislány­nak, aki arra való tekintettel, hogy beteg va­gyok, sovány sonkát ad nekem, bár egyre érezhetőbb gyanakvással — megígérem, hogy a borítóra fog kerülni. Lefényképezem a ka­lauznőt, aki arra buzdít, menjek csak befelé, bár ez fiz'kailag lehetetlen: s kilátásba helye­zem neki a borítót. Megígérem a szerelőnek, aki egy hete nem tud időt szakítani arra. hogy megjavítja az otthoni víztartályt, hogy a bo­rítón lesz látható, amint éppen javítja a tar­tályt. Lefényképezem a pincért, ha egy fél­órán belül kihozza a kismenümet. A tükere- sektől, akik a kokszot hozzák: hogy ne ke- v jrjenek bele port, vizet és terméskövet — csoportképet készítek. Természetesen a borí­tóra ... Osak egyet nem teszek; nem fényké­pezek le nőket az erdő sűrűjében azzal az ígé­rettel, hogy címlap lesz belőlük. Mert meg­jelenik az egyik példány, megjelenik a követ­kező példány — s természetesen nincsenek rajta. Erre feljelentenek, hogy erőszakoskod­tam az erdőben Ilyesmit a világért sem. In­kább megmutatom az írószövetségi igazolvá­nyom, s közlöm velük, hogy éppen egy ilyen karakterű, izgalmas nőről szeretnék egy re­génytrilógiát írni. S e célból helves lenne, ha sétálnánk egyet az erdőben, hogy jobban be­leláthassak a lelkűkbe. S tudják, hány évig készül egy regénytri­lógia? És még akkor sem biztos, hogy kiadják.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents