Heves Megyei Népújság, 1967. november (18. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-07 / 263. szám
Simon Lajos: DE MASENYKA IGAZ! FODOR JÓZSEF: fi IVeuanal Ott álltam a Nivánál: folyt a hab, folyt, Lélegzett a lágy víz, a tiszta, tág, Türemlett és sikamlott és morajlott, Kék ég és víz, két oldalt paloták. Etaitt a Téli Palota. Mi vont úgy. Hogy egyre néztem: mily gyönyör s Iszony? Ezt és mi szemben állt, amott a parton — Komor fal és közén magas torony. Magas torony, véres arany hegyével A napban, mint szuronyvég, csillogott, Mintha egy roppant rém döfölne égre. Hogy éh-dühére tápot nem kapott; Nem: zsákmánytól üres a kőgyomor már S kisértet csak, min ég az esti rőt, Az esti rőt g döbbent szem sugára: —■ Az szemben ott a Pétcr-Pál erőd! Álltam a nagy víznél, míg folyt a hab, ment, Kék délelőtt, béke, ég, kék idő, 8 szemben a kettő: Gála-, ünnep-, emlék — Jaj túl, — még szinte hallva — rémítő! Fényes napok pompája itt, hamis, vak, S dőzs, mely a bús nappalba vert lobot: Es hogy ne szűnjön a zene, tánc itt, Arról, túl, az «öd gondoskodott. Ott nyúltak a k őszirt be vágva, láttam, A vermek, ahová a zsarnok dühe vitt Robottól roggyant nyögd nyomorultat S azt-nézni-nem-bírt bátrat, hazafit Ott voltak az írók a kiknek a kény tájt S gyűlt a rab, gyűlt s a felleg terhe nőtt Gonoszságtól duzzasztva — és kitörni Készítve már az Ítéletidőt Gyűlt a gonoszság! Jártam ott a mélyben. Irtózva száz rab s rémnapok nyomán: Volt ki fejét a szirtbe zúzva vált meg, Más tébolyba bújt üres, ostobán. FARKAS ANDRÁS: Szólt a sortűz, kötél szisszent s a jaj szállt, Febérlő arccal járt a Rettenet: De nem ölhette a m a g o t, mit annyi Véres lett s hív szó, kelni, elvetett Mert nem tannlt a telt gőz és butult agy, Melynek, míg villám nem sújt, kedve tart; Hívén: szent törvény, hogy örökké nyögjön Arany- s vér-izzadón, a vert, csikart; S ahogy lobbant a jel a népben, éjben, Intő hű szók: csak fegyvert szánt nekik, Míg öröm-zaja közt fúlt a nesz ott lenn Az aknán: mely még várt, csak- percekig. Ott álltam a Névánál, folyt a hab, folyt Türemlett, morgott, el- s visszacsapott; Néztem némán: piros, izgalmas éjek Nyomát kerestem, s a roppant napot, Mert megmozdult a mély! Kitört az orkán, Tűz-sújtva nyíltak a kazamaták Földrengés, égdörej közt: mely után már Nem lehet többé, mint volt, a világ. Nem lehet többé! súgtam ott a víznek, Es még néhány szót mondott a szám; . Verje a sors meg, ki még igazat, jót, Néphez bűt láncba fűz, e nap után! 8 gúny legyen, vad emlék: mint eme kettő A zord erőd s a nagy palota ott, 8 jöjjön a nap, mely boldog szabadot lát immár csak, s többé nem gonoszt s rabot. Jöjjön a nap: a szellem, szép tgazság Napja: s mi volt annyi hős álma rég, Rend, hol úr, szerte, a néphozta törvény — S egy célra néző új emberiség: A közös Jóra, Ember, erre törjünk, így int a Nap, melynek emléke tölt, — Kik munkáljuk, szépítjük és emeljük, Mind: fogjuk kézbe. A miénk a föld. SZOBROT, FALAT, KIÁLTÓ JELET... gwbwt, tálat, kiáltó jeleket Emeltet ott a kor hálás fia. Ahol elődje hóssé lehetett, Mert véres sorssá kellett válnia. De mire gondol a hálás fiú, Mit mond a visszanéző pillanat: A hősre gondol, vagy csak szomorú, Ha ünnepén tán egyedül marad? Születnek-e komorló kínjai, Hogy ennyi vérben úszó szenvedést Kell a szoborban, szóban vallani? Van-e miértje, mely belül emészt? Van-e arany szó és az ünnepen Túl na n mulatni kész parányi jel, Mely azt igémé bent és könnyeden, Hogy a jelekre az eszünk felel: Tegnap az öreg Európa volt, Ma Ázsia a hely, ahol lenyűtt Testek, lekek felett kérdés lohol: Kiáltó jel lesz itt is, mindenütt?! Moot lángra gyújtom békés csendemet, S ez ünnepélyes órán fogadom. Hogy elmélkedem a jelek felett Mindig, míg el nem fogy húnyó napom. Az életemért, boldogságomért Írom le csetlő-botló szavamat, S remélem, minden jó ember megért, Aki már élt a háború alatt vele. De hát csak a kikötő korlátjáig merészkedett, ott ácsorgóit kis, rövid nadrágjában, magas nyakú szvetterében a móló sárga kavicsain, leste a felbukkanó hajót, izgatottan figyelte a kikötés mozzanatait, a kiáltásokat; nézte az érkező és az induló utasokat. Gyönyörű hajó volt: karcsú és fehér; vörösréz kürtőin csillogott a nap; kis bronzharangja, kifényesített lámpái, barnára pácolt fakorlátja, kötélzete, magasba nyúló árboca mindannyiszor ámulatba ejtette. Ha befutott a kikötőbe, megkönnyebbülten felsóhajtott. ha nekivágott a víznek, aggódva követte tekintetével, amíg csak el nem tűnt, s visz- szaérkezésé'g nem szűnt izgalma: vajon megérkezik-e? ősz volt már, a tó partjáról elutaztak a nyaralók, a táj elnéptelenedett; s ahogy teltek a napok, egyre kevesebb lett az utas. De a kis hajó még napjában kétszer átkelt a vizén, s a fiúcska mindannyiszor ott várakozott a móló®. Eleinte, mondom, csak messziről merte lesni a Hannát. (így hívták a hajót) —, de ahogy múlt az idő, mind közelebb merészkedett. Egy napon, amikor a kapitány, a matróz és a bajszos, olajos gépész a hajó azon részén beszélgették, ahonnan nem láthatták, a fiúcska óvatosan átbújt a korláton, és szívdobogva, lopva megérintette a hajó fehér, hűvös fémtestét Ezalatt a kapitány éppen azt mondta a matróznak, meg a gépésznek: — Hát már éppen, elegen» van ebből a furikáz-ásból. Ráadásul utas sincs. Vége lehetne a szezonnak, a könyökömön jön ki ez az átkozott ingajárat! — Igaz, ami igaz — mondta a matróz — megunja az ember. — Már azon is gondolkodtam — folytatta a kapitány —. hogy itt hagyom e^t az egészet. De hát hová menjek? Mindennek megvan a mag*, hátránya. Panaszkodtak volna mét egymásnak, de elérkezett as. indulás ideje, nrmdegyikük elfoglalta a helyét. — Nézz ki — szólt a kapitány — van-e utas? — Egy kisfiú — látta meg-a fiúcskát a matróz. — Más nincs. — Velünk akarsz jönni? — kérdezte a kapitány. A megszólítás váratlan vol*. a fiúcska, már ott állt a korlátnál ismét, elpirult, ak»f* la ketten _ Elgondoltam, hogy a harcok után hazanozom, ő meg úgy gondolta, hogy a harcok után ottmar asztal engem. Megakadt a beszélgetés, mert megjött a csősz, hozta a vacsorát, juhtúrós galuskát Volt egy üveg bor is a vacsora mellé, ezt a csősz hozta magának, unaloműzőnek. De minket is kínált hármasban boroztunk már a félhomályban az ecetfa alatt Az öregembernek két pohárral 1» megárt, az én öregem arca is kitüzesedett, nyelve is megeredt és úgy mondta nekem a történeteket mintha a fia, vagy az unokája lettem volna, Mondta, hogy a Donnál egyedül fogott el három kémkedő kozákot mondta, hogy kezet fogott Bugyonijjal, hogy Szibériában megismerte ligeti Károlyt A messzeség szépít a bor pedig nagyít nem tudom, hogy az öreg harcaiból menynyi az igazság, nem is írok erről. A lányról faggattam. — Hát Másával ml lett? — Nem tudom, nem far dóm... — Fehér kézre került akkor az a falu, amikor visszamentem, nem veit abban egy ép házacska sem. Másáról senki sem tudott A fél falut megölték. Mikor hazajöttem, megfaragtam a szobrát valahonnan talán még elő la kerül, majd egyszer megmutatom talán. Rajzoltam egy képet la. arról a nótáról, amelyikben a szürke gun ár száll a folyóra, messze a hegyen túl. A távolság szépít a bor pedig nagyít nem tudom, hogy mit tett nagy Oroszországban ez az öregember. Nem is írtam erről. De Másenyka igaz. Másenyka létezett ezt biztosan tudom. Mert ha nem lett volna, az a szürke gunár nem szán a folyóra, messze a begyen ttU, az öregember képzeletében, Immár ötven éve. fis ez elég nekem, hogy ne csak az öreg kort, hanem a nagy idők küzdő tanúját is megtiszteljem benne. mét megremegett volna a szelíd öregember hangja, vidámabb témára akartam váltani, de csúful melléfogtam. — Örömöm? — kérdéssel válaszolt kérdésemre. — Ékről ne beszéljünk, úgyis hiába. — Hátha segíthetek?! — Ha álruhás királyfi lenne, az én bánatomon akkor sem segíthetne. Régi bánat ez, hajjaj, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lányom, Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. So-* káig sirattuk, bánkódtunk mi-i atta, már unokám is van,» mégsem gyógyult meg a se-{ bem. És tudja-e, fiam, hogy j én amolyan barkácsoló ember! vagyok? Fiatal koromban * szobrokat faragtam fából, ♦ meg kőből, és lefestettem a} napnyugtát, hogy a tanító úr» is azt mondta rá: tökéletes!. Ha tanultam volna, most mű-i vész lehetnék. No, vagy húsz } éve, egy elkeseredett pillana-* tómban elhatároztam, hogy* megfaragom az én Kata lá-í nyom szobrát. Először csak} úgy, fénykép nélkül, emléke-* zetből lerajzoltam. Míg dol-{ goztam, ott állt az asszonyt mögöttem, felvont szemöldök-} kel nézte-nézegette a készülő» arcot. Mikor elkészültem, aztj mondta az asszony: „No, ez| nem hasonlít a mi szegény! Katánkra, nyugtassa az is-, ten”. Megnéztem én is jól aj rajzot és bizony nem Kate,» hanem egy idegen, mégis is-! merős lány nézett rám a kép-, ről. És amikor nem látta azí asszony, elmosolyodtam, hi-J szén felismertem Mását — ö ki volt, bácsikám? « — Egy szép leány nagyj Oroszországban. Még tizen-1 hétben ismertem meg őt. Mi-j kor csak tehettem, kimentem. hozzá a táborból, később pe-] dig, már vöröskatona korom-( ban, bármilyen messze is har-! colt a csapatunk, hozzá tértem vissza. Nagy ínség volt1 akkor, de ő mindig-mindig borscsot főzött nekem, mert nagyon szerettem. — Miről beszélgettek? —• Én magvar szavakra tanítottam őt, ő meg oroszra tanított engem. Nem mondtam ! neki, hogy szeretem, ő se , mondta nekem. Tudtuk mind elszívni egy cigarettát. Magam is átlépdeltem a szőlőtőkék Borán, aztán köszöntem illendően, de erre fel se rezzent az öregember. — Lenne egy szál gyufája, bácsikám? — Az nincs — mondta —, csak tüzem van. Tüzem az még akad. — Messziről? — kérdezte, miközben világháborús töltényből gyártott öngyújtójával lángot csiholt az arcom előtt — Csak Pestről. \ — Csak? Hiszen az messze van! Az unokám is ott lakik, de nagyon ritkán jön haza, mert Pest csakugyan messze van. Fél éve talán annak, hogy utoljára láttam őt — Egyedül csőszködik az egész szőlőben? — kérdeztem, hogy gyorsan másra tereljem a szót mert gyanúsan megremegett az öregember hangja, hetvenen túl érzékeny az ember, mint a kisgyerek. Az öreg sovány arcára halóvá nv mosoly derült — Nem vagyok én csősz, csak amolyan madárriasztó. Csak a seregélyeket űzöm, hogy höss, te, höss! Éjszakára haza is mehetnék, mert akkor jön a rendes csősz de inkább itt alszom, mert messze van nekem már a falu. Vacsorát küld az asszony... — Hát reggelit, meg ebédet? — Akkor a magam ura vagyok. — Mi volt a reggeli? — Egy kis paprika, meg szalonna. Elég az egy magamfajta öregembernek. — Hát az ebéd? — Sült szalonna, paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? Az öreg szava erre megkeményedett. — Ha parancsolom neki, küld. Csakhát nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort. Csonkig égett a cigarettánk, de még nem szedelözködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és hallgattunk. Jó így. mindig szerettem a hallgatag ►eg emberek mellett ülni, A fiúcSka már felismerte a mozdulatok jelentőségét, s azt is jól tudta, milyen sorrendben következnek. Először is a hajó az öböl közepéig ugyanazzal a sebességgel úszik, mint ahogy a nyílt vízen közeledett a parthoz. Aztán az öböl közepe tájáról éles, rövid csengetés hallatszik, a jól kivehető motordütíörgés üteme megváltozik, a hajó úszása lelassul, hogy szép ívben — az öböl csendes vizén széles hullámokat verve — a móló cölöpéihez fordulhasson. Közben újra felhangzik a csengetés, valahonnan a vízszdntról (a fiúcska sohasem látja jól, honnan?), csípős füst csap fel kis pamacsokban, a motor elhallgat, s a hajó nesztelenül siklik a kikötőhöz. Ilyenkor már a kapitány is megjelenik a parancsnoki híd ajtajánál, s vMumi effélét kiált; — A harmadik cölöpre dobd a kötelet, Józsi! — Ezek szerint tehát Józsinak hívják a sovány, szemüveges matrózt Nagyon helyes, hogy a matróz sovány, gondolta a fiúcska, a kapitány meg hatalmas, pocakos, erős, fordított esetben a dolog elég hihetetlen lenne. Noha a fiúcska érdeklődve nézte, miként dobja Józsi — a matróz — a kötelet a cölöpre, hogyan húzza meg. s tekeri rá, hogy tartsa a hajót, arra a rézmicsodára, aminek jó lenne tudni a nevét, mégis inkább a kapitányt figyelte, a kék zubbonyos, tengerészsapkás erőteljes férfit, csodálta nyugalmát, lassú lépteit (ahogy vég:gmegy a fedélzeten) — s elképzelte őt a nyílt vízen a kormánynál, a vízre szegezett tekintettel, elképzelte, hogyan küzd a hullámokkal a viharban, hogyan manőverez a ködben, s nagyon szerette volna, ha egyszer beszélgethetne megnyugtató, mintha csendes patakocska partján heverész- ne az ember. Én erre gondoltam éppen. De ugyan mire gondolt az öregember? — Ezen az akácfán gondolkodtam — mondta. Miki»: megismertem, egyik markommal átfogtam a derekát, most meg kövérebb, mint az én derekam. Ügy hallottam, mintha isMegszokta már az öregember, hogy idegenek is betérnek a présházba. A szőlő mellett hajításnyira húzódik az országút, autón szekéren, meg gyalogosan sok ember megfordul arra. Egyik egy bögre vizet kór, másik érdeklődik, hogy van-e eladó szőlő, harmadik megáll egy kicsit megpihenni hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb
