Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-15 / 244. szám

TßNAGY SÁNDOR: Gyöbér Nekem nem kellett gyökeret vernem: én magam voltam a gyökér, hogy törzset vas tágítsák és lombot szélesítsek! ■ lám, a mélyről érkezőt kisérni magasba indul sok hűséges tekintet BORISZ SAHOVSZLi. Hullámok Ilnllám-huIUmra. Sorra-soc. Kelet-nyugatra, mint a part. — Mondd part, te mit szeretsz, a nyugalmat, vagy a vihart...? — Szeretem hullámok verését, a hullám törést, — szinte szárnyal! Nem gyöngít engem! — lelkesít! s valamit mindig hoz magával! Ford.: ANTALÉT ISTVÁN nvA r>, 1967 OSVATH GABOR: JÁTÉK Bennem egy gyerek játszik hunyót, Fogócskát, adjkirálykatonásdit; Egy gyerek szív cigarettát, Ül, ír, számol, ereget füstkarikát. Pörget hulahoppkarikát, rollsrezik, Skalpokra vadászik, lő verebekre, Kislányok bugyija mögé kukucskál. Copfjukat cibálja, könnyükön vihog. Tejfogak résén kölyökkutya nyelvvel Ásít, Remény-fa ágán ül, lóbázza Lábát, cseresznyéik: Estére a semmit markolva Tömzsi tenyerével letentézik. DONKÓ LÁSZLÓ: NYÁR AZ ŐSZBEN Tömény őszt habzsol szomjasan a táj. az ég encián könnye csordul, belül még a nyár kristályharangja ver forró riadót bolondul. 0 nyár, meddig élsz, meddig tart hited, mely bennünk talán örökké ver, talán a tél idején is munkálsz, száguldasz agyunkban a vérrel. Hiába veri kezünket zárpor, kezünk nyári munkáért mozdul, fényt aratunk, zivatart csépelünk, s a nyár harangja zeng bolondul... M ég nincs nyolc őrá. de a 1 1 levegőben már a nyári forróság lehelete párázik. A reggeli gyors, hatalmas kékre festett villanymozdonnyal el* zúg Miskolc felé. Nagy háti­zsákokkal diákok kapaszkod­nak fel az egri vonatra. A magas kupolájú állomásépü­let, amely — mondják — úgy került ide Füzesabonyba, hogy tervrajzait gondatlanul elcse­rélték a fiumei állomás terv­rajzaival, egykedvűen szemlé- li a megszokott képet. Az autóbusz ráfordul a dor- tnándi útra, amely csak a fa­lu közepéig dormándi, mert ott kettéágazva Besenyőtelek és Poroszló felé vezet, majd a Tiszán át a Hajdúságba, a másik ágán pedig Hevesre és a jászsági falvakba juthat az uttas. Az aszfaltozott országút Füzesabony és Dormánd kö­zött olyan egyenes, mintha vo­nalzó mellett húzta volna meg egy hatalmas kéz, a Laskó- patakon és az erre húzódó Csörsz-árkan keresztül. Sík vidék terül el az út két oldalán, távolabb emelkedik egy kisebb fajta domb, talán hunok vagy avarok temetője. Az autóbusz ablakain át, a Budapest—Miskolc vasúti vo­nalon túl a Bükk csúcsait éa Eger tornyait lehet sejtemig emerre pedig messziről kéklik a Mátra, valahol a tövében dajkálva Gyöngyöst. Tiszta, takaros házak között futunk be a faluba, s miköz­ben tekintetemmel a Reme- nyik-házat keresem, nem tu­dok szabadulni attól a képtől, ami a Bűntudat oldalairól áll előttem: „Alacsory, vályogból épített parasztházak ezek, ud- vartól és kerttől övezve, a he­vesi és a besenyői országút mentén ... Vannak házak, me­lyeknek mióta csak felépült, nem volt kinyitva az ablaka, hogy is lehetett volna kinyit­ni, amikor az egész ablak csak egy befalazott üveg.” Mintha ezzel a képpel feleselne, — amit Remenyik Zsigmond író, a falu szülötte rajzolt 1936- ban —, magasra emelt, kőből épült, piros tetős ház nagy ab­lakai néznek rám hivalkodó^ an. Az utcasoron messzebb lá­tok egy zsúptetős, alacsony vá­lyogházat. A hangszórókból pattogó zene dallamai hullám- zanák a falu felett minden irányba, Erdőtelek és Mező- tárkány felé. A tanácselnök — rokom­n szenves fiatalember, már több éve áll a falu élén — szívesen tessékel a tanács­ház hűvös szobájába. A Ré­mén yikek? Nagyon ismerik őket itt a faluban, emlékez­nek az íróra is. Akad még olyan, aki bent élt a házban, lehetne beszélni velük. Hoz­zánk csatlakozik az iskola igazgatója még, itteni születé­sű fiatalember, aki az innen származó Dormándi László írót említi helyi nevezetesség­ként, s már négyesben indu­lunk a hajdani Réményik-ház felé, amelyben jelenleg a ter­melőszövetkezet központja van. Szépen gondozott kertek so­rakoznak a Besenyői út mel­lett, a hevesi elágazásnál az útjavítók dolgoznak, forró bi­tumen gőze terjeng a környé­ken. Képtelenek az utcák, az emberek a halárban dolgoz­nak, vagy a reggeli busszal mennek munkába. Körülbelül 1300 lakosa van a falunak, a lakosság egy része a téeszben dolgozik, sokan járnak Füzes­abonyba, Pestre a vasúthoz, mások az építőiparban kere­sik kenyerüket, d« még Eger­ben. Miskolcon, Diósgyőrben is találnánk dormándiakat Az egykori Engel-tanyán az álla­mi gazdaság ad munkát az it­tenieknek. Régi kőkerítés húzódik az út mentén, kőoszlooos deszka- kapu, mellette egy kisebb ajtó idézi a múltat A dú&loijnbú gesztenyefa ráborul a ház te­tejére, amely L-alakbon tar- nácosan nyúlik hátra az ud­varba. Hatalmas udvarán rendszertelenül elburjánzott sításait. — Lila Szegfű előre megy kémlelni — zárta szavait. — Mindenki lóra, indulás a kijelölt irányokba! — harsogta Antonio hadnagy. — Pernam- bucóban, a Serrinhán találkoz­nak csoportjaink, ha Lampiao kapitány elvégezte Agua Bran- ca-beli dolgát, a maga ötven legényével. A mi dolgunk Op- tato Guerros tábornok csapa­tainak széthúzása, elvezetése Agua Branca környékéről. Lampiao és Szép Mária az ötven camgacedróval baj nél­kül eljutott a rejtekö6vénye- ken Agua Branca közvetlen közelébe. Lila Szegfű kilépett egy roppant fatörzs fedezéké­ből'. — Kapitány! — jelentette, derűsen nevetve. — Sikerrel jártam. A várost védő, ittma­radt majmokat magamra uszítva, valamennyit elcsal­tam a városon kívüli vadonba, a hegyen túli vízmosásokba. Most óvakodva, kúszva kutat­nak ott utánam. A városban semmiféle majmot nem lehet lelni, mint orkán a pelyvát, úgy szórta szét őket cangacei- rora vadászó dohuk. — Kitűnő, Lila Szegfű! Csat­lakozz és előre! — pillantott vissza Lampiao.. Szép Mária mellette indította lovát. A városszéli viskó előtti úton, a porban játszadozó gyermekek vették észre az ér­kező Lampiao kapitányt és kí­séretét. ' . —Megjött, itt van Lampiao kapitány! — szállt egy gyerek riadt kiáltása. A környező viskók népe csődülve rohant az útra, állta végig a fegyveres cengaceirók vonulását. Lam­piao és Szép Mária, mögötte a cr Tgaceírók, egyenesen Joana JL.ira de Slqueira Torres bá­rónő kastélyához tartottak. Senki sem állta útjukat, állt ellenükbe. A kereskedők resz­ketve álltak boltjaik előtt. Túl hirtelen jött a haramiák Agua Brancára csapása. Csak moso­lyoghattak és remélhettek, mást nem tehettek. Lampiao kapitány mindig adott az udvariasságra, a for­maságokra. Lováról szállva, megkopogtatta a kastély fából ácsolt, vastag, régi kapuját. — Lampiao kapitány kér be­bocsátást! — harsogta, majd tapsolt Mint bármelyik má­sutt tett látogatása előtt, ha a ház lakóit nem látta, de jöve­teléről — brazil szokás sze­rint — jelzést kívánt adni. Odabent senki sem mozdult A kapitány intésére lovaik nyergéből másztak be a ki­vert zsalujú ablakokon a le­gények. Mergulhao kinyitotta a kaput és Lampiao nyugod­tan besétált a félelemtől né­ma kastélyba. — Lampiao kapitány, nézd, ott fut a vén Torres bárónő! — mutatott ki a kastély egyik hátsó szobájának ablakából Marreco, az egyik cangaceiro. — Beléeresztek egy keveset ne fusson olyan sebesen — emelte röhögve puskáját — Hagyd. Marreco! — intet­te le Lampiao. — Minek te­gyünk neki ilyen szívességet, hiszen nemsokára amúgy is úgy kinyúlik, mint valami törzsről levált fahéj. Mi nem azért jöttünk, hogy ilyesféle szívességeket tegyünk. Gye­rünk — sétált ki nyugodtan Marrecótól követve a díszes bútorzatú szobából, és legé­nyei, Szép Mária, velük az utá­nuk nyomuló betyárok és fele­ségeik, ámulva járták be a kas­tély gyönyörű szobáit Lampiao kapitány biztos ér­zékkel megtalált minden ezüs­töt, aranyat, ékszert drágakö­vet. Nem maradt átnézetlen egyetlen szekrény, ruhásláda. Tömérdek készpénzre leltek — Torres bárónő egyetlen bank­ban sem bízott — és Lampiao elégedetten gyűrette, haji gál­tatta zsákokba az ékszereket, aranytárgyakat, ezüst edénye­ket, a bankókötegeket — Nézd, Szép Mária, milyen nagyszerűek ezek a drágaköves gyűrűk — és vagy hatot kivá­lasztva, nem Szép Mária, ha­nem saját ujjaira húzta. Min­dig szerette a gyűrűket. Csak ezután adott marékra való drágaköves gyűrűt, láncot, kar­kötőt a csillogó szemű Szép Máriának. Saját és Szép Má­ria ujjaira annyi gyűrű került, hogy alig tudták mozgatni — Csodálatosak ajándékaid! — susogta Szép Mária, meg­csókolva Lampiaot — Igazi gavallér vagy! — Gyerünk! — adta ki a pa­rancsot a vezér. — Itt semmi sem maradt, igyekezzünk ed, kifelé, hogy vállalkozásunk si­keréért hálaimát mondjunk a templomban a Szent Szűznek. — Indulás imádkozni! — dörgött haraggal Gato Bravo, több cangaceiro fancsali pil­lantását látva, amiért nem mindjárt került sor a zsák­mányoszlásra. Lampiao imáival még az égieket Is vállalkozásai szolgá­latába igyekezett állítani. Az ötven vad haramiától megfé­lemlített városban vágtatva ha­ladtak a templom irányába. Lóról szállva betértek a bol­tozatos templom tömjónillatű hűvösébe. Lampiao kapitány és népe. letérdelve, mély áhí­tattal mc dőlt há!'-in.it ez éh­eknek, segítő jóságukért. Az ájtatos banditák hírére lassanként elevenedett a város Előbb a gyerekek, majd a semmit sem veszíthető szegé­nyek gyűltek a templom elé. Némely gyerek, több legény és leány, lelkesen surrant Lampiao közelébe, hogy letett kalapját, valamely holmiját érinthesse. Lampiao kegyesen fogadta őket. Azután, hogy senki ee mondhassa, Lampiao nem kegyes, karosszéket hoza­tott ki a sekrestyéből a temp­lombejárathoz. Beleült, és a karosszékiből, mint valami ki­rály, fogadta a növekvő tö­meg alázatos hódolatát Ké­sőbb — mikor erre egy asz- szony megkérte —. megáldotta elébe állított kisfiát. Lampiao ezután, hite teljességében, améLy semmivel sem volt aláibbvaló holmi püspök áldást osztó hiténél, sorra megáldotta az elébe járuló, anyjuktól elé­be állított többi gyereket. — Most pedig fogadjátok ezt! — nyúlt iszákjába. és tö­mérdek pénzt szórt a templom előtt várakozó szegényeknek. — A gazdagoknak nincs rá szükségük, és nekünk, can- gaceiróknak sem! — Rivalgott az éljen! Lampiao felállt a karosszék­ből, lement a templomlépcsőn lovára szállt. Cangaceirói is mind lovaikra szálltak, az el­maradt zsákmányosztás miatt nem éppen vidám hangulat­ban. A kapitány velük, és mellette lovagló Szép Máriával ezután méltóságos vonulással a gyerekek és a szegények tö­megétől kísérve, elhagyta Agua Brancát. Elnyelte csoportju­kat a vadon, és Pernambucó- ban csak ők tudták. Serrinhá- ba tartanak, . bokrok guggolnak, fiatal fák ágai nyújtóznak felettük a délelőtti melegben. V. Lajos bácsit a zúgó daráló mellől hívjuk be a téesz-elnök egy­szerűen és ízlésesen berende­zett szobájába. — Itt nőttem én fel a ház­ban, mert anyámmal, aki mos­ni és vasalni járt be, gyakran megfordultam az udvaron. Azután 1932-től 1949-ig dol­goztam a Remenyikeknél. Jó emberek voltak ezek, kérem, segítettek mindig a szegényen — meséli emlékeit — Zsigmondra, az íróra em­lékszik-e, Lajos bácsi? — Derék ember volt nagyon. Amikor itt volt, mindig a fa­lut járta, beszélgetett az em­berekkel, kiült a cigányokhoz. Sokat beszélt amerikai útjá­ról, meg arról, hogy milyen rossz sorsa volt nálunk a sze­gényeknek. Gyakran és szíve­sen volt közöttük, érdekelte az életünk. V alarmkor 1935-ben vagy ' 1936-ban (akkoriban te­hetett), itt járt Veres Péter is, szívásén látott vendége volt Remenyik Zsigmondnak. „Haj- tóskerékpárral” jött (lelemé­nyes megkülönböztetése a bi­ciklinek), nagyon sokat be­szélgettek. Ezt már m hajdan üveges veranda lépcsőjén beszéli, amelyen valamikor, annyira elárvultán, igazságát és jövő­jét keresve, megjelent a meg­hurcolt Lénárt Gyurka is. A Por és hamu idézi a má­sik művet, mert Lajos bácsi­val járjuk az „atyai ház? szo­báit. A volt ebédlőt (most iro­dák vannak itt), a szalont, a „nagyságos” szobáját, az utcá­ra néző ablakaival. Itt töltötte utolsó napjait, szélütöttem, kö- tőgetve, az egri hivatalnok család sarja, Martinovics Sa­rolta, az iró édesanyja, »„for­radalmár hajlandóságú apát" kései rokona. Az épület is, emlékeivel a Remenyik-művek igazságát sugallja: az elmúlás­ból sarjad egy új, igazabb élet! Üjra a falut járjuk. Omla­dozó vakolatú, régi úrilak, az egykori Latinovics-kúria ötlik elénk szép parkjával. Jelenleg kultúrház, mozi, könyvtár, minden egy helyen. A falu vezetőinek mostanában sok gondot okoz: javítását és át­építését, csinosítását tervezik. Az utcákon mindenütt beton- és cementlapos járda, a barátr ságos házakban villany, raj­tuk televíziós antenna. (A fel- szabadulás előtt Dormándon csak két utcában volt villany­világítás.) Dormánd él, a ma­ga módján szépen fejlődik is, és az emberek már felejteni látszanak azt a reménytelen­séget. amit a dormándi föld- birtokos fiából lett forradalmi lelkű író a népért felelősséget érezve így látott 1936-ban: „Egyszerűen a csodával hatá­ros, hogy még beszélni tud a nép, hogy roncsolt állapotban is, de még él, hogy még egy­általán értelmét látja remény­telen létezésének." M együnk az utcán, és mintha gondolataimba látnának, vendéglátóink te a fehl bajokból, gowloStSf nem mentes, de biztató fel­emelkedését teszik szóvá. A tanácselnök a cigányok „sora’1 felé mutat, s arról beszél, hogy a 250 cigánylakos nem ad „cigányproblémát”, mert az idősebbek szorgalmasan dol­goznak, a gyerekek — aho­gyan az iskolaigazgató mond­ja — tiszták, rendesek, jó ma­gaviseletnek. Már több család elhagyta a cigánysort, bent a faluban építkeztek. Ha már • cigányokról esik szó, elmarad­hatatlan a cigánybál is, amit az itteniek évente megren­deznek. Hívnak, jöjjünk el ak­kor is, lesz itt látnivaló! A falu temetőjében keres­sük a Remenyik-család sírem­lékeit. Fülledt, forró párájú levegő ül a buja növényzet között. A magas kőlapokon a nevek életsorsokat rejtenek. Túl a temetőn messzire nyílik tekintet. A levegő mozdulat­lan, csak néha remeg a tarló felett. A falu 2582 holdas ha­tárában leginkább búzát, ku­koricát és cukorrépát termel­nek. Most — már az aratás után vagyunk — egy időre el­csitult a gépek dohogása és zúgása. A kis ház udvarán ár­” nyákba húzódunk. K. Vilmos bácsival, aki nyolcvan­hét éves korában is sorolja emlékeit. Fáradt hangjából egy hosszú cselédsors tapasz­talata árad. Kora reggeltől késő estig tartó munka, időn­ként „parádés” kocsizás Fü­zesabonyba, lassú napok a kő­alap nélküli vályogházakban A Remenyikek szerinte is jő emberek voltak, „mert szeret­ték a szegén vembert”. Zsig­mond meg különösen, aki még a feleséget te a parasztok kö­zül vett. Visszaérünk a tanácsháza elé, miközben az iskoláról be­szélgetünk. 180 gyerek van az iskolában (bár most az első osztályba nagyon kevesen ke­rültek be), sokan járnak be a tanyáról te, az állami gazda­ság zárt kocsiban hozza és viszi a tanyasi gyerekeket. Jól táplált, tiszta, rendes ruhájú gyerekek futnak ej mellettünk, nem törődve a fullasztó me­leggel. Hangos zsivajuk egy régi képet juttat eszembe, ahogyan a Bűntudat-ban ol­vastam: „Az iskola előtt ket­tesével vonulnak hazafelé s gyerekek, bizony legtöbb me­zítláb, rongyos ruhában, kis tarisznyával oldalukon... A gyerekek soványak, de a di- csértesséket kórusban zengik." Állok a volt Remenvik-ház előtt, s valami hiányérzetem van. Egy szoba kellene ebben a házban, ahol az érdeklődő megtekinthetné (fotókópiákon, könyvekben, kéziratokon stb.) az író amiékeit, hiszen Reme­nyik Zsigmond innen indult el, és emelkedett olyan, irodalmi rangra, amit méltató! — regé­nyeire és drámáira gondolva — az amerikai Dos Passos és a német Bertolt Brecht mellett szoktak kijelölni. Vagy egy emléktábla kívánkozik a fal­ra. Remenyik Zsigmond halá­la óta öt év telt el, az évfor­duló biztat is erre, (Az új aka­démiai irodalomtörténet is rosszul jelöli meg az író szü­letési ideiét, 1902-t írva. pedig a korabeli anyakönyvben 1900. július 19-e olvasható Magam is elvétettem már az iró élet­korát a Napjaink című lapban, a Por és hamu új kiadását mél­tatva tavaly. Örülök, hogy most javíthatom tévedésemet.) A dormándi nyár is forró. “ Az autóbusz egyenes úton fut, mintha vonalzó mel­lett húzta volna meg egv ha­talmas kéz. Lassan feltűnik a füzesabonyi állomás épületé­nek magas kupolája, éppen megcsillan rajta a napfény a délutáni hőségben. E. Nagy Sándor TASSZOSZ LTVADITISZ: Egyszerű emberek története Vékonypadlású az otthoni ház. A tető majd’ elrepül... A konyhában csak egy vödör áll — mosakodáshoz. Mint megboldogultat Üljük körül az asztalt, S a tört üvegű ablakon Éjszaka, eső, s az Idő óvakodik be. Gyári munkás a fiú, S a lány ara nem lesz... Ilyen házakban szültek minket Itt nőttünk föl, Álmodtunk, szerettünk. És küzdöttünk. Ennyi a históriánk. Ferencz Győző fordítása 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents