Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
Jan Lievens: PARAZSAT FŰVÖ PIÜ (A holland mesterművek a XVII. századból e. kiállítás anyagából). VIGH TIBOR: Hát Ietepert ide e perzselő nyár, hol villognak kaszák, fehéren izzó kövek, hol búza s zab zizeg, hol sör-sárga mézzel csordul a nyár, s fakó a lila szarkaláh. ülök egyszál ingben, légy udvarol keringve. Tikkadt szekér zörög, s az útor pór pörög. _ Ülök hát, s nézem, mit forral e nyár; kőben, sejtben, kalászban, e gyúlékony világban! — őrültség — mondtam. — Már hogyan, is élhetne egy tó! — a csőkorláton át kihajtottam a lila és olaj barna sávok petyhüdt mozgása fölé. — Ez nem is tó — mondtam —, hanem fövósben levő szilvalekvár. Ragadós, cuppogós, szaga émelyítő. — Mondja, Frank — fordultam hátra hirtelen — maga szerint tényleg tud gondolkodni egy pocsolya? — belenevet- tem a megbántott, hosszú arcába. — Elmélkedő szilvalekvár, mi? — mozgattam ujjaimat le és föl felhőtlen homlokom előtt. — Jó, jó — sóhajtotta Frank, mindennel megbékülten, csöndesen. — Akkor most jöjjön le a gáthoz. Nézze meg, hogy ott mi történik. Aztán majd mindjárt más nótát fog fújni, esküszöm! Leballagtunk az új betongáthoz az égre mázolt, rikító színű alkonyaiban. Olyan volt most fölöttünk az égbolt, mint egy kültelki szatócs ízléstelen cégére. Rajta, mint ráverődött esőcseppek, vilióztak az első csillagok. Itt megint csak ráihajoltaim a tóra. — Látja? — kérdezte mohón Frank. — Mit? — kérdeztem vissza mérgesen. — Nézze, Frank, gyűlölöm, ha hülyének vélnek. Én csak egy ronda masszát látóik, de egyetlen értelmes gondolatot sem — dühöngve mutattam le a sötétedő ocsmányságra és rikácsolva kiabáltam. Nem ismertem meg saját kellemes baritonomat. — Maga is idióta lett, úgy tűnik. Frank, amióta véletlenül felrobbant itt az az átkozott karbon-töltet. Vagy azt hiszi, hogy a dinamikussá tett radioaktív szén egyből megteremti a mesék világát, hol még az ebihal is matematikai zseni lesz? — rikácsoltam. — Ez nem Luna park. Frank — üvöltöttem már —. hanem építőtelep gy bombatölosér partjain! Megértette, Frank? — Meg — bólintott a mérnök lustán és szórakozottan nézte a kelő holdat. — Azt értettem meg, hogy maga egy fafejű fizikus csak, Bili. Remek fiú, nem mondom, jó barát, de annyi fantáziája sincsen, mint egy bakancstalp- nak. Na de — nézte merőn a karóráját — öt perc múlva egészen másként fog látni mindent. Józan ember vagyok, de most valahogy megremegtettek Frank titokzatos szavai. A telihold szemben éppen olyan volt most, mint egy óriás sárga koponyája. Denevérek füzére lebbent el előtte aztán. Rosszul kezdtem érezni magamat a várakozó csöndességben, mely fojtott volt, erőszakos. mint a halálordítás. mely aztán nyögés csak, mert áldozatába szorítja a bandita orv keze. Halkan, nyögött a tó. Nagyot szusszant, aztán nyögött megint. Kettőnk alatt pedig megingott a százezer tonnás gát. Aztán súlyos, nedves zuhanásokat hallottam, mintha izzadt tenyér csapkod vadul egy vékonyka falat. — Dagály— mondtam, hogy csak szóljak valamit. — Ez nem dagály — mondta Frank. — Ez megfontolt támadás. Minden órában pontosan ismétlődik — a tóra mutatott. — Azt hiszem, hogy elég jól lát-ebben az erős holdfényben. Nézze csak a tavat? A szintje ferdén, áll. Ferdébben, mint ahogy állhatna a fizika rá vonatkozó törvénye szerint. Ez a tó fütyül a fizikára, Bili! Ez a tó kiutat keres! És éppen ott keresed azt, ahol legkönnyebben kijuthat az országúira... És ha egyszer nekilódul ez a massza, Bili! Repedés nyílt kettőink közt aztán. Csak ujjnyi széles, de kegyetlen repedés. Frank karon ragadott. — Itt nincs már keresnivalónk — húzott magával. — Elfogyott az anyagunk és különben sem tudnék erősíteni tovább, mert elfogytak az embereim is! — kiáltotta futtában a harmatos réten át. — Elfogytak az embereim is! — Megszöktek? — Meghaltak — rohant mellettem Frank. — Ebédidőben kiültek napozni a tópartra és... Aztán már nem napózott Sénki sem. Valami vadul ujjongott a gát roncsai között. Mintha százezres tömeg lett volna, oly erővel ordított. Meg tudtam különböztetni egyes sza- vati és nem értettem őket mégsem. — A tó — zuhant be irodájába Frank. — Az értelmes tó, a lacus sapiens. Végezni kell vele mielőbb. Hívja a bombázókat, Bili! Eget és földet betöltött a vérszomjas ordítozás. A masz- sza kikanyarodott az útra. A város pedig aiig húsz kilométerre volt ide. Az ég pár rongyos felhőjén jól láttam tükröződni gyanútlan fényeit. — Riassza őket. Bili — kö- nyörgött a mérnök. — Talán nem késő még... Arcába vágtam. Némán tűrte. — Gazember — sziszegtem. — Miért nem szóltál már sokkal előbb? — Nem tudom... — töröl- gette felrepedt szájáról a vért a tántorgó, tétova alak. — Nem is tudom, hogy miért.., Nem engedte. Nem. Éreztem, hogy nem szabad riasztanom. De most engedi már — rácsapott a telefonra. — Talán ... Kivágtam a kagylót izgága, reszkető kezéből. — Persze, hogy engedi — emeltem fel tehetetlenül ökleimet. — Most már övé a győzelem. Na és ha telefonálunk, akkor jobb lesz? Ki hinne nekünk? Ki? A rendőrség azt gondolná, hogy valami részeg banda garázdálkodik... Most már késő, Frank, nagyon késő. Láttuk aztán az ablakon át. hogy az addig vüágító felhők mint sötéltülnek el. Már nem adott fényeket a város. Sírni, vagy imádkozni szerettünk volna, vagy meghalni éppen, de nem bírtunk, csak szívtuk magunkba a fehér rózsák kegyetlenül édes szagát, a rózsákét, melyek ott virítottak Frank fölöslegessé vált íróasztalán, a tervrajzokra hullatva nehéz szirmukat. Darázs Endre TERSANSIKY J. JENŐ rnemtm. __ Mi dolga van most? — érdeklődött torn ellenállhatatlan mosolyával a művésznő. _ Ha maga kívánja, akkor semmi! Mert i aranyat érne minden percem másutt, ha tagénak áldozom, még mindig csak én nye?k! __ feleltem gyalázatos elméskedéssel íl yosbított hízelgéssel. __ Helyes! — vette igénybe önfeláldozá>m at a művésznő egy biccentéssel. Aztán így folytatta: — Érdekes megbízatásom volna a maga számára, úgy, hogy kölcsönösen okulhatnánk a dolgon. — Rendelkezzék velem! — csaptam össze a bokámat — Hát nézze! Tegnap először énekeltem a rádióban. Szeretném tudni, milyen sikerem volt De valóban! — Hogy-hogy valóban? — hüledeztem. — Maga tudja, hogy egy üzemben, az igazgatótól lefelé, rendező, szervező, mind, ha csak gázsi-csökkentést nem terveznek, megdicsérik a produkciót. A kritika sem elfogulatlan és főleg szempontjai vannak. Az ismerősök, barátok, kartársak szemtől szemben való magasztalásait, vagy rajongó leveleit mind-mind érdekek vezetik. Saját magát magnetofonon visszahallgatva, az ember nagyon tévedhet Egyetlen mód marad, hogy pontosan értesüljünlk róla: hogyan hatott a mutatványunk... ■— Az mi? — kérdeztem őszinte kíváncsisággal. — Az az, hogy teljesein ismeretlen, érdektelen, átlagos nagyérdemű közönség bírálatát leshetjük el, közvetlenül. Ez pedig úgy történhet hogy elindulunk ketten kóborolni. Magának rengeteg ismerőse van, azoktól csak úgy véletlen faggatózni fog előttem, föllépésemről, de úgy, nem árulja el, hogy a tettes én vagyok!... — Óriási! — egyeztem bele. Azzal nyakunkba vettük a fővárost. Első ismerős, akibe néhány lépés után máris szerencsésen belebotlunk, egy vidéki barátom. Csinos nővel jön karöltve. Először azt véltem, a feleségével... Nem baj! Mindjárt megtudtam, hogy az illető hölgy, az édes... izé... unokahúga és itt, Pesten, mint előadóművésznő működik... Remek! Egyszerre két véleményt is hallhatunk a művésznő énekéről, egy laikus- és egy szakvéleményt. Rövid hogyvagyozás és mi tcsinál ozás kölcsönös kicserélése után ügyesen a tárgyra tértem: szokott- e vidéken rádióelőadásokat hallgatni V rátom? — Ó hogyne! Állandóan! — hangzott a válasz. — Hát akkor nem hallottad, véletlen, a tegnapi műsor szenzációját, X. Y. művésznő énekét? — Dehogynem! Rég nem állott módomban ilyen üde, kedves női hangot hallani! Kár, hogy rövid volt a műsora. Ilyen számokat kellene többet és hosszabban a műsorba iktatni! — lelkesedett barátom. Mire én is fellelkendezve az „unokanővérkéhez” fordultam: — És kegyed nem hallotta esetleg? — Hallottam igen, én is! Csoda, hogy légelhárító szirénának nem csinálnak már számokat a rádióban, ha ilyen hangok is szerepelhetnek ott — mondta tompa, megvető hangon az unakanővér. Puff neki! Két homlokegyenest ellenkező nézet! Mentünk tovább a művésznővel, kedves csacsogása kíséretében. Hogyhát: így-úgy, ez és az és miegymás! ... De alig jutottunk odálbb, máris ismerős arcot fedeztem föl a szemközti járókelők között. Éppen levitézlett operaénekes, jelenleg énektanár barátom jött felénk. Elcsíptem! Bár rendkívül sietős útjára hivatkozott, ámde amikor a művésznő rádiószereplését említettem, ez egészen elfeledtette vele sürgős dolgát. Így kezdte: — Á, én nemigen hallgatok rádiót. De a tegnapi hangversenyt véletlen végigfüleltem. Az illető hölgynek, ha találkozol vele, megmondhatod • • ■ Itt jelentősen sandított a művésznőre. De az maxis rázta fejecskéjét: — Csak mondja bátran! Nem én vagyok az illető. — Hát még ha maga is az, akkor is kifejthetem, hogy maga a han {anyaga kitűnő. De a szövegkiejtése, különösen a magas fekvésekben katasztrofálisan rossz. Az i-betűi u-betűk, és az u-betűje ó-betű. Ez nem megy. Aztán a hangját előre kellene hozni. A piánóinak iníámisan reszelős hangját meglágyítaná, Szóval egy .-két évi átgyúrás nem ártana ennek az énekesnőnek, mielőtt újra mikrofon elé eresztik. Akkor nem mondom,.. Még vagy negyedórát hallgattuk a tanár magyarázatát, mielőtt eszébe jutott, hogyhát elkésett ... És rohant. Mi pedig haladtunk tovább a művésznővel. Hogy tőle ugyancsak másik értekezést élvezzék végig hangja és általában az énekhang tárgyában. így érkeztünk egy üzlet elé. Ajtaján épp^n idősebb nőismerősöm lépett ki. Hozzászegődtünk és érdeklődésemre igazán sokatígérő választ nyertünk: — Hogy hallottam-e? Hiszen nekem a rádió minden szórakozásom. Mindent megjegy- zek, ami csak érdemes adásai közül. Ez az új énekesnő nem rossz éppen. Csupán nagyon hogy is mondjam... modorosán, agyon* iskolázottan énekel. Talán ha a maga természetes hangját hallatná, az százszor hatásosabb lenne. Így tiszta nyafogás néhol ... Tessék! Az ellenkező véglet! Elfogtuk a következő tagját a Nagyérdemű közönségnek. A fölfogása az volt, hogy megjárta volna a hangverseny, csak ne olyan zsúfoltan peregtek volna, egymás sarkára taposva egyes számai. De erre a következő harmadik ismerős ellenkezőleg azt kifogásolta a műsorból, hogy szüneteket kell egyes énekszámok között kivárni. A közvetlen második bírálótól azt tudtuk meg, hogy: tárgyilagos ítélettel silány kor- nyikálás volt ennek a fölfedezett új csillagnak a hangja — és a konyha levegője terjeng inkább rajta, mint a műgonddal felépített hangversenyé. De az utolsó előtti bírálat egy kalap alá vette a műsort a rádiónak kínos igyekezettel összeállított sok más olyan műsorával, ami „magas” a rendes, művelt ember fülének és csak zenebolondok eszelősségét veszi számba. Elég! A további kísérletekről már szédülő fejjel, teljes lelki zűrzavarral mondott le a szegény művésznő. Az utolsó fórum az, ismeretlen Nagyérdemű közönség, amiben bízott, ígf nyilatkozott neki... sajnos — sajnos!
