Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-08 / 238. szám

A szovjet irodalom szinte a torradalom első napjai óta sem volt szegény vallomásokban, de az ötvenedik évforduló emlékező, önvizsgáló jellegű előkészületei nyomán az utóbbi években felvirágzott az emlékirat-irodalom, Hinnék a virágzásnak állomásai Ljubi- rnov: Idegenben, Ehrenburg: Emberek, évek, életem, Boncs- Brujevics: Emlékeim Leninről című műve és a Novij Mir számtalan emlékező írása, melyekben a szerzők részben a szovjet irodalom, résziben a forradalom kezdetedre mutatnak vissza. Ebbe a sorba tartozik az örökifjú Katajev műve, Kis vasajtó a jóiban (Európa Kiadó).

Az emberiség sorsfordulói két műfajban tükröződnek a legvüágosabban. a lírában és az emlékiratban. Itt jelentkezik eleven színekkel az író és élet, az író és történelem kapcsolata. Az emlékirat nemegyszer a legtisztább líra is. Állásfoglalások. szubjektív nézetek, hitvallások, kritikai megjegyzések keverednek hiteles tényékkel. Azt hiszem, azok a legnagyobb éa legszerencsésebb írók, akik egyéb műveik mellett emlékiratokat la írhattak, mert a memoárok az emberiség életének csodálatos naplói, egyben az író életének aommázatal és tanulságai.

Lenin

Párizsban

Katajev visszaemlékezései

Katajev nevét már a kft világháború között la megismerhette a magyar olvasók egy része a Hajrából, az ötéves tervek kezdetének ebből aa eposzi erejű, sodró lndulatú írásából, de valóban csak a Fehér vitorlával vált ismertté és népszerűvé.

Beutazta azokat a helyeket, stool Lenin 1905 után, de 1917- re készülve élt öt találta Capri ban és Párizsban, a Nemzeti Könyvtárban, Lafargue temetésén, a Rotonde-ban és Cou- pole-ban, egy Párizs környéki repülőtéren, éppúgy, mint a longjumean-i pártiskolán.

két a friss reggeleiket, a munkába induló tömegeket, a kopott zakókat, munkászubbo- nyokat, siltes sapkákat, lézengő, sovány öregeket a szakállas gall fejeket. Zola világa ez. A könyvtárban? Mint minden könyvtár. Egészen fiatal olvasók és türelmes öregek, akik életük utolsó éveiben a könyvekből akarják megismerni azt, amit az élet megtagadott tőlük. Tintafoltos hosszú asztalok, nesztelenül suhanó könyvtárosok.

Délután barátok, értekezletek, viták, este Verhaeren versei és átvirrasztott éjszakák.

Lenin Párizsban pártiskolát szervezett az orosz munkásosztály színe-javának, pétervá- ri, szormovói. moszkvai, bakul. táfbszS fiataloknak. Előadásokat tartott a politikai gazdaságtan, az agrárkérdés, a szocializmus oroszországi elmélete és gyakorlata témákból. Olyan volt mint minden áros* tanítd Egyszerűen, nagyon világosan magyarázta tanítványainak tantárgyait Kissé görnyedtem flit a konyhaszéken, majd felállt, néha fél-alá sétált előttük és aggodalommal figyelte meztelen

ég helyére az orosz égboltot képzelte, melyen néhány felhő úszott, mint Ufa fölött Ilyenekre gondolt: „Még nem lehet tudni mi lett volna a Koitimün sorsa, ha a párizsi munkások olyan eszközzel rendelkeznek, mint a repülőgép".

lapos kosarakban már megjelenik a pármai ibolya. A nap sárga korong; a fák ágait mintha szénnel rajzolták volna az opálszín égboltra. Lenin még Picasso kék korszakának képeit láthatta, de a kirakatokban most Gagarin képe. Időnkint még hózápor emlékeztet a télre, és a széles járdán, ahol gyorsan olvad, a hóba szeszélyes mintákat rajzol egy fekete uszkár lába.

Lenin párizsi napjai?

▲ megtestesült párizsi átlagember. Szűk kabát, bár- sonygaUér, keménykalap. Minden európai nagyváros férfitípusa. Hivatalnok? Kereskedő? Nem. Hazafi és hivatásos forradalmár. Naponta tizenöt kilométert kerékpározott azért, hogy a Marie-Rose utcai lakásból időben beérjen a Bib- liotheque Nationale-ba, ahol » hírlapolvasóban töltötte a legtöbb időt Rendelkezésére állt szinte a teljes világsajtó. A könyvtári munka Lenin napjainak csak egy részét töltötte ki, mert a könyvtárat a tűzveszély miatt nem világították és délután háromkor bezárták olvasótermeit Útja a nyirkos párizsi reggeleken gyalogosok, biciklisták, teherautók és kézikocsik között vezetett Szerette ezeKétszobáa lakása volt ak- fcor a* orosz emigráció te a

forradalom központja. Itt tervezték 1917-et te nem volt a világnak eseménye, amelyet ne vitattak volna meg, kezdve a koppenhágai kongresszustól Tolsztoj haláláig Szerény, csendes élet: tisztaság, rend, rengeteg látogató és semmi felfordulás. Lenin egyébként nem szerette párizsi éveit. Sokszor zsörtölődött is barátai előtt Párizs miatt: „Csak azt tudnám, mi az ördögnek költöztünk át akikor Géniből Párizsba?*’ Nem Ismerte a félelmet, de attól félt. hogy soha nem térhet haza és egész életét száműzetésben kell töltenie Keserves idők, 1910—1911, a forradalmi apály kora, amikor az orosz KB már nem lehetett rosszabb helyzetben, múlt amiben volt

Most ők, a kortársak keresik a korai repülőgépeket. Meudon- Val-Fleurymél szálltak le a villanyvonatról. Az őspark közepén, titokzatos, sötét, százéves gesztenyék között ablaktalan épület vastag téglafala tövében volt a kis vasajtó, mely mögött az első sikeresen levegőbe emelkedő repülőgépek csodálatos világát találták, gyönge motorokat, asztalosok, kárpitosok munkáját. Ez itt Lütenthal legendás szárnya, ott Blériot monoplánjai Fából készült légcsavarok, réz benzintartályok, könnyű gépek kerékpárkerekeken vagy a mennyezetre függesztve lógnak, mint hatalmas denevérek. Miniha a kis vas- ajtó a jövő jelképe is lenne kissé. Nyolc évvel később, 1919-ben, Lenin azon töprengett. hogy a déli front fehér dandárait csak mélyrepülésben támadó repülőgépekkel lehetne ártalmatlanná tenni.

A jelen, a múlit emlékképei egyszerre jelennek meg a kötet lapjain, és az élményeket át- és átszövi a kortárstudat.

(Egy hajnali órán. amikor Aragon leikísérte őket a taxiállomásra. rámutatott egy ódon házra: „Ott lakott Maximilián Robespierre. A szomszédom volt” — mondta. Katajev azt mondja: „Lenin a kortársam volt".) Ütiélmények, regényes elemek. Krupszkája feljegyzései, tájképek, meditációk, verses betétek teszik fordulatossá könyvét Színes, izgalmas Írás ez. mint ahogyan az a század, a technikád, művészeti forradalmak kora, 1917 és előélete. A forrna látszólag szaggatott. de egységbe fogja az utazás, Lenin alakja, Párizs a századfordulón és 1960-ban.

Tói és tavasz között él a város, amikor az utcasarkokon

Még valamit az emlékek e szokatlan áradásáról, az emlékezés lehetőségeiről.

Proustban (Eltűnt idő nyomában) a teába áztatott sütemény íze indítja el a boldog állapotot, amikor a menekülő emlékek testet öltenek:

„... mihelyt sikerült felismernem a teába áztatott ma- deleine-darabkának ízét. az ódon szürke ház utcai része, azonnal odailleszkedett. mint egy díszlet, ahhoz a kerti pavilonhoz, amelyet a ház mögött szüleim számára építettek; s a ház után a város, a Főtér, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben járkálhattam ..." Katajev emlékezetében így öltenek testet Lenin napjai. „Elüldögéltünk a Pare Montsouris padján; Lenin is szeretett itt üldögélni, amikor a Marie-Rose utcában lákott. Rendszerint a kis mesterséges vízesés közelében telepedett le könyvével, hallgatta a tavacskába ömlő vízesés zúgását...” Ez és a télutó, a Champs Elysées-n kavargó hó- zápor a Vörös teret. 1924-et, először a fából, utóbb a márványból megépített mauzóleumot, a Szpaszkijt idézi fél élőt* te.

CaprtnS írja: „Ax Idő eltűnésének, jobban mond ősz- szekeveredésének semmi máshoz nem hasonlítható édes érzése egyre gyakrabban kerít hatalmába.,. Olyannak látom Caprit, mint ötven évvel ez-, előtt volt, 1910-nek azon a forró júliusi napján, amikor Lenin aprókat szökellve igyekezett lefelé a meredek köves úton, az óriási agavék és kaktuszok között a Marina Picoola-öböl- höz...

(Mennyi sorsszerű azonosság az életben, forradalmi múltban és ellenállási mozgalmakban, mennyi szerkesztési, módszerbeli egyezés a költői indítékokban, eszemeiségben, témaválasztásban a francia és szovjet írástudás közötti)

Ebergényl Tibor

TÉNAGY SÁNDOR:

Mint nagybetűs címekre

Ez még a tegnapi idegesség, vagy már a mai?

Jöhetnének a fogódzkodók, a pihentetők,

jöhetnének a szerelem hallgatásai, a messzenéző esték, a tűnődés sakkjátszmái, mielőtt végleg megbolondulok.

Forog, forog

a napok fáradhatatlan körhintája, örökös tolongás, véget nem érő menet — fuldokló rezesbanda: harsog a város, elbújni nem lehet'

Hiába minden,

bereteszelt kapuk, lehúzott függönyök — itt van a szobafal kopár képernyője, a délután membrán-zümmögése, nem enged megpihenni.

Hiába minden, szitálhat künn a hó, pattinthat benn a kályha, nincs nyugalom —

mint nagybetűs címekre: nézek a világra, szoknyádra, harisnyádra.

SZOKOLAY KAROLY:

A CSODÁLKOZÖHOZ

Éjszakáid egyhangú tengerében napjaidnak sugaras és árnyas szigetein

megádnál és néha visszamennél

elhagyott nappalokba,

ahol csak átutaztál, —

mert mindenütt csak utazónak \

érzed magad,

elátkozott utazónak,

ki nem tudja mélyen

megnézni azt,

amit szeretne. ,

Csak nézed, nézed

s hallgatod áhítattal

a szépszavút, a könnyű lábút ,

s a bölcs beszédű öregeket,

s az est megint ott áll hajód előtt.

Hányféleképpen tudnál

figyelni ugyanarra,

de tovatűnik s akkor

képzeleted kör mozijába lépsz

az éjszakában.

Miért csak itt tudod kicsodálkozni kedvedre magad, te kicsiny korod óta ámuldozó?

A lét oly szürk léha, akár az őszi felhők esőktől terhesen, s te csak csodálkozol.

Hát ott van egy-egy érdekes új arc mögött még mindig a titok?

Az új varázs, egy új festő ecsetje?

Vagy mindezt álmodod csak?

Mennek előtted ünnepélyesen ismerősök és ismeretlenek,- s szomorú vagy, mert te nem tudod szívedre vonni mindet.

Minden új érdekelte; így a repülés is.

Krupszkájával Itíkarikázták

egy Párizs környéki repülőtérre. Csodálta az új, levegőnél nehezebb és levegőbe emelkedő szerkezeteket. A párf- rizslalcnak is kedvenc szórakozása volt a repülőtéri színjáték. Az egész világ ismerte akkor Blériot, Le Bourget, Ju- visy nevét. És Lenin a francia

KOVÁCS SÁNDOR:

ötelikké tmLlk

Fonnyad a fű itt is, ahol fekszem a ferdén kihajló akácfák alatt, szőlőszag érzik a fáradt szelekben, s őszi bánat szorítja torkomat,

mindig el kell a nyarat siratni,

hogy kristály szépen szívünkben éljen, amiért könnyeket szoktunk hullatni, örökké válik észrevétlen!

E halk délután is, tudom megmarad, egével kéken mindig fölragyog, s a levelet csipkéző sugarak, ahogy szelíden pihen a falomb,

a csönd, ó mennyi őszi csöndre emlékszem vissza most, az alma súlyosan zuhan le a földre, de lágyan felfogja a homok halma;

Dúsabb, gazdagabb lettem, a nyár múltával bölcsességre tanít, hogy az érett szőlővel telt kosár végül örömből és bánatból áll; ami elmúlt, hagyott valamit!

Hunyady Sándort

Az öfpengős

25 esztendővel ezelőtt, 1942. október 10-én húnyt el Hunyady Sándor író, színműíró, Bródy Sándor fia.

Egy téli napon, két óra körül, délben, feljött hozzám a hotelszobámba egy lány, hogy segítsek rajta valami módon, mert nagy szükségben van. Nagyon egyszerű, barna lány volt, abba a bizonyos filléres nyomorba öltözve, amely kalapot visel, és igyekszik fenntartani a polgári külsőt. Látszott rajta, hogy maga is meg van rémülve attól, amit tett. Rettegve ült székén, görcsö* sen szorongatta az ölében kopott retiküljét.

Nem volt csúnya lány, egy tizenkilenc éves lány soha nem lehet csúnya. Nyílt tekintetű, sötét szeme volt. De az arcbőrét és a kezét gyászosan megviselte a nyomor. A falusi, krajcáros boltosok leányainak szokott ilyen dagadt* pirosra fagyni a keze télen, j amikor hajnaltól estig kiszolgálnak a hideg boltban.

Eldadogta, hogy erdélyi lány. Egy ismerősének tanácsolta valaki, aki engem Is ismer, hogy jöjjön föl hozzám;

én is erdélyi vagyok, hátha én tudok rajta segíteni. Minden harmadik szó után elhallgatott, fölállt, bocsánatot kért, mindenáron el akart menni, mint aki a végére ért merészségének.

— Betegnek tetszik lenni? — kérdezte szívszorongva. Megnyugtattam, hogy nem vagyok beteg, csak lump. És azért vagyok délután kettőkor még mindig az ágyban, mert világos reggel feküdtem le, addig kártyáztam.

A lány ettől a vallomástól is elpirult, mintha valami sikamlós dolgot mondtam volna el magamról. Általában minden nyomasztotta és zavarta. Főleg a szállodai „fényes környezet”, ahogy mondani szokás. Titokban, mély tisztelettel végigsimított a széke bársonyhuzatán. A szeme teli volt bámulattal. Pedig én nagyon egyszerű szobában lakom. Azonkívül nemrégen ebédeltem, parízert meg almit. A nachtkasztlimra tett tányéron még ott volt a parí- zerhéj, a levágott almarsuika, az sem igen emelhette a millióm fejedelmi jellegét.

De hát ennek a fagyott kezű lánynak még ez is sok volt.

Félt tőlem, tisztelt. Erre, hogy megnyugtassam, régi fogáshoz ’folyamodtam. Én kértem tőle

szívességet:

— Nézze, fiam, nem akarok az ágyból fölkelni, ott a pohár, a mosdón. Legyen olyah jó, hozzon egy pohár vizet.

A lányt mennyei boldogság öntötte el. Szívtépő volt nézni, milyen készséggel rohanta csaphoz, hogy öblítette ki a poharat, hogy hozta oda a vizet az ágyamhoz:

— Tetszik még eggyel? — kérdezte rajongva.

Nem voltam már szomjas, de hát a kedvéért ittam még egy pohár vizet, hadd érezze segítségének fontosságát.

Ezen aztán összebarátkoztunk. Bátrabb lett, beszédesebb. Néhány perc alatt kitárult az élete. A barakkok emléke. Az apja halála. A rokonainak teljes anyagi pusztulása. Most már nincs rokona. Ismerőse is alig. Mindenfélét próbált, hogy megéljen. Ragasztott papírzacskót. Kiszolgált kültelki étkezdében, egv sajt-nagykereskedésben, varrt, mosott, kifutólány volt.

De most nincs semmi! Bor

zasztó! Fogalma sincs, mi lesz a jövő héten, ha így megy. Már tartozik a szállásán egyheti ágypénzzel, szorongatják.

Törtem a fejem, mit csinálhatnék vele? Szorultságomban még az is eszembe jutott, hogy talán statisztálhatna szegény lány valamelyik színháznál. Aztán ránéztem, lemondtam. Messzi van attól a világtól ez a kis proli veréb, fagyott mutatóujjába bedagadva egy vékony ezüstgyűrűcske.

Cigarettára gyújtottam, köhögni kezdtem. Átkozottul szoktam köhögni ébredés után. mintha meg lennék bolondulva. A lány kétségbeesve né- te, hogy ráz a köhögés, hogy fúrom a fejem a párnába. Vízért szaladt. Aztán amikor egy kicsit csillapulva szuszogni kezdtem, lelkesen ajánlkozott, hogy lemegy a patikába, hoz szalmikácukrot, az a „legjobb mellnek”.

Megmagyaráztam neki, hogy rajtam már nem segít a szal- miák. Hosszabb diskurzus fejlődött köztünk a köhögésről. Mindinkább kicserélődött a szerepünk. Én panaszkodtam, ő vigasztalt.

Fél háromkor olyan jóban voltunk, hogy a különböző állásokról való tanácskozás után kiömlött belőle a vallor más. Ö még ártatlan lány, de annyira odáig van, hogy azf sem bánná már. ha valami állandó barátja akadna, aló rendesen eltartaná!—.