Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-22 / 250. szám
Váci Mihály: Bertha Bales«! M eg nem elég! Nem elé« megborzongni, de lelkesedni kell ! Nem elég fellobogni, de mindig égni kell! £s nem elég csak égni: fagyot is bírjon el, U acél akar lenni, sohogni éliveL Nem elég álmodozni. Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell! Nem elég sejteni, hogy milyen kor j8n el; lévőnket — tadni kell! Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kéül S csak az hívjon magával, aki vezetni meri Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell! £s nem elég akarni: de tenni, tenni kell! A jószándék kevésl Több kell: — az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell: — az érzelem! Am nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély, keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj! Nem elég — a Világért! Több kell: — a nemzetért 1 Nem elég — a Hazáért! Több kell most: — a népedért! Nem elég — Igazságért! — Küzdj azok igazáért, kiké a szabadság rég, s csak nem látják még, hogy nem elég! Még nem elég ! — Ez négyszázhatvanhat — mondotta Gergely. — A templom két tornyán tíz—tíz drabant. Ez a belső vár védelme. — Négyszáznyolcvanhat — számította hangosan Gergely. Dobó folytatta: — Most következik a külső vár. A Csábi-bástyán legyen kilencven ember a Bebek-bástyáig. Onnan a szeglettoronyig százharminc. Az ókaputól a szegletig ötvennyolc. Ott még egy_ keskeny kőfal van, amely összeköti a belső várat a külsővel. Ott inkább szemmel kell őrködni, mint fegyverrel. Hát oda elég Ijatmincnyolc drabant. Mekcseyre pillantva folytatta: Oda majd a gyöngéket állítjuk, és ostromok napján a könnyű sebesülteket is. — Egy híján nyolcszáz — mondotta Gergely. — Mármost hogyan osszuk szét a tiszteket? Hogy magamon kezdjem, én ott akarok lenni mindenütt. Lelkes éljenzés. — Mekcsey társam dolgát már tudjak. A négy főhadnagy úr közül egy az ókapunál lesz. Oda erő kell, és rettenthetetlen lélek. Mert, hogy a török azon a kapun be akar majd tömi, előre látható. Ott a halállal farkasszemet kell nézni, erősen. Pető Gáspár fölkelt és mellére csapott: — Kérem azt a helyet! Az éljenzésben csak Dobó beleegyező fejemozdulatát lehetett látni. Az öreg Cecey átnyújtotta Petőnek a bal kezét — Ezenkívül — mondotta — a külső vár a legveszedelmesebb oldal. A török ott az árok betemetésén erőlködik majd. Oda is a főtisztek bátorsága, hazaszeretete és halálmegvetése kell. Három főhadnagy volt még Petőn kívül, mind a három fölugrott: — Itt vagyok — mondotta Bornemissza. — Itt vagyok — mondotta Fügedy. — Itt vagyok — mondotta Zoltay. — Hát hegy össze ne vesszetek — mosolyodott el Dobó — ott lesztek mind a hárman. A tűzmesterek már előbb el voltak osztva Dobó azonban még egy főágyúmestert akart. Ki legyen az? Senki se volt értője az ágyúnak, csak Dobó. Fiát Dobó magára vállalta. Hogy erre újabb éljen-harsogás rázta meg a terem falait, s hogy a pattantyúsokra is néztek, azok nyugtalanul kérdezték: — Was ist das? Was sagt er? Bornemissza hozzájuk fordult és így magyarázta meg az öt németnek: — Meine heim. Kapitány Dobó wird zein der haupt bum-bum' Ferstanden? Dobó ezután összetron.bitáltatta a katonaságot. A vár terén azoknak is elmondta az öt esküpontot, amire odabent megesküdtek. Megmondta nekik, hogy amelyikök 4 búvár és a katona (Részlet) A búvárhajó lassú völgy“ menetben közeledett a hídroncs felé. A Vezető, a Parancsnok és a Búvár a gépház előtt álltak, és nézték a folyóra ereszkedő felhőket. — Magúk befagynak itt — mondta a Parancsnok, aztán beleköpött a vízbe. — Januárban — bólogatott a Vezető, s hol a tajtékosodó folyóra, hol a Búvárra nézett. A Búvár pontosan tudta, hogy mire gondol a vezető. Ki s mondta: — Árad... Ekkor észrevette a szétrombolt hídfő közelében álldogáló sovány férfit. — Látja ott azt az embert? — fordut a parancsnokhoz. — Az ott. a leszerelt Katona — mondta a tiszt. — Valamilyen őrcsónak után érdeklődött nálam... — Igen, az a leszerelt Katona. Nálam szolgált valamikor ... A gépház mélyén, feldflbö- rögtek a motorok, és a búvárhajó hirtelen megállt, nem (»úszott tovább a hídroncs felé. A matrózok kidobálták a horgonyokat, aztán a nagy kikötőbikákon feszesre csomóztak minden kötelet A Parancsnok intett a " búvárhajó körül cirkáló katonai motorosnak: — örvezető, hozza be azt az embert a partról! A Vezető érdeklődve a Parancsnokra nézett — Tizenöt éve — szólalt meg a Parancsnok — éppen ez a fiú volt szolgálatban, amikor kitört egy határinci- dens. A motorcsónakkal kifutottak a csatornából, aztán ezen a folyószakaszon indultak a parthoz simulva lefelé. Amikor a hídroncs közelébe érkeztek, váratlanul süllyedni kezdett a csónak. Hátranézett a motort kezelő katonára. de az eltűnt. A motorhoz ugrott, és hasravágta magát az úszó fenék-deszkákon. Golyók süvöltöttek körülötte, aztán egy sorozat oldalba találta a csónakot. A süllyedő csónakból viszonozta a tüzet, ami aztán pillanatok alatt elmerült. A Katona úszva, majd lábalva érte el a partot. Látják a víz színén azt a betonkockát? Odáig kúszott el a Katona ... Meghúzódott mögötte, figyelt és várakozott. A másik partról akkor már nem a Katonára lövöldöztek, hanem föl a dombra és a domb mögé. Ahogyan mondani szokás, elszabadult a pokol... A kis Katona feje fölött lőttük egymást. Az egész határszakaszon riadó volt. Tudtuk, hogy erre a pontra akarják lekötni minden figyelmünket, hogy valahol odább nyugodtan átdobhassanak valakit, vagy... Annyi minden történt akkoriban... — mondta a Parancsnok, aztán őszülő haján megigazította a sapkáját — És a Katona? — szólalt meg a Vezető. — A Katona úgy gondolta, hogy róla megfeledkeztek, talán észre sem vették a fedezéket Elhatározta, hogy lassú kúszással eltávolodik a parttól, majd a bokrok és a fák társaságában a domb mögé kerül. Övalóságból néhány arasznyira kidugta a kezét a betonkocka mögül. Abban a pillanatban keresztüllőtték a tenyerét. Vizes köpenyében sötétedésig vacogott a betonkocka védelmében. Seblázat kapott, aztán tüdőgyulladást. Amikor felgyógyult. leszereltük. Itt maradt a faluban, feleségül vette a szeretőjét A Búvár leült a gépház w elé és cigarettára gyújtott. A búvárinasok már előkészítették a gumírozott ruhát. az ólomtalpú bakancsokat. az ólomköpenyeket az üvegélejfl vörösrézbúrát... A fedélzetbe nyíló aknán át már éppen a vaslétrát ereszfélelmet érez, tegye Te inkább a kardot, hogysem meggyöngítse a többit is. Mert — úgymond — a féledem olyan ragadós njiavalya, mint a pestis. Sőt, még ragadósabb. Mert pillanatban átszáll a másikra. Hát itt a ránk következő nehéz napokban erős lelkű emberek kellenek. Azután k;bontotta a vár kékvörös zászlaját, és összefogta a nemzeti színűvel. — Esküdjetek! Erre a szóra a várbeli székesegyház harangja megkon- dult. Csak egyet kondult, többet nem. Mindenki a város felé tekintett. A kondulás olyan volt, mint egy jajkiáltás. Csak egy. S utána figyelő csöndesség áll a váron, városon és tájon. tették le a munkások, amikor a katonai motoros a búvárhajóhoz simult. — Erőt, egészséget, — köszönt a csónakból Káró Katona, aztán a fedélzetre lépett — Erőt, egészséget, Katona — mondta a Parancsnok — mutassa meg a tenyerét... A Katona bizonytalanul állt a Parancsnok, a Vezető és a Búvár előtt. Nézte az arcukat, aztán szótlanul szétnyitotta a tenyerét és a Búvár elé tartotta. — Az ujjaim nem egyenesednek ki egészen, de fogni tudok vele — mondta később. A Búvár mereven nézte a leszerelt katona átlőtt kezét, aztán megszólalt: — Mit akar azzal a csónakkal? — Látni — mondta a Katona. — A találatok helyét... Olyen hirtelen kezdett el süllyedni... és akkor még lövést sem hallottam... Ka nem tudnám, hogy az őrvezető meghalt, azt gondolnám, valaki lyukat fúrt arra a csónakra. — Nem láttam semmi csónak formát... Ha nem akadt meg a hídroncsokban, akkor hiába minden. Ez a sebes folyású víz, messzire sodorja a könnyebb tárgyakat. Majd tapogatózom — mondta a Búvár, aztán kicsatolta a nadrágszíjat, és vetkőzni kezdett. Az inasai gyapjúharisnyákat húztak a lábára, és két nevetséges nylonzacskót. — Folyt a ruhám — mondta a Búvár, és öltözött tovább, gondosan, kedvetlenül. Am ,kor az ólombakancsok is a lábán voltak, leült a padra. cigarettára gyújtott. A folyó piszkos vizét bámulta, melyen ladik magasságú habtor. nyok, tajtékmasszák úsztak. — Arad — mondta. A Vezető is a folyót néz- ** te, majd a Búvárhoz fordult: — Mértük... Több mint tíz kilométerrel folyik lefelé... Nem kötelező merülnöd... — Nem —• mondta a Búvár, aztán felállt, letekerte a kezéről a tegnapi kötést, és a cigarettacsikkel együtt bedobta a vízbe. Az inasokra nézett és várta, hogy a fejére illesszék a vörösréz burát. Amikor a szája elé is felcsavarozták az átlátszó zárólapot, az oxigénpumpát már ütemesen hajtották a matrózok. A Búvár cammogva a létrához lépkedett, aztán leereszkedett. A víz harsogott, örvénylett körülötte, aztán elnyelte. A kormányos fülére illesztette a búvár-telefont és nézte a folyót. Percekig állt némán, aztán odaszólt a Vezetőnek: — Leért... — Mit mond...? — kérdezte a Vezető és előkotorta ezüsttárcáját — Azt mondja, öklömnyi köveket hord a folyó. Állni nem tud... — Nem? — Nem. Négykézláb megy a roncs felé. A Parancsnok a folyó másik partján mozgó őröket figyelte. Lassan cirkáltak a bokrok és fák takarásában. Néha megálltak a parton és távcsöveztek. — Látja, Maróti, változnak az idők... Csak állunk itt a széles folyó felett, és ezek nem lőnek. A Vezető az idegen őrökre pillantott, aztán a fákat, majd a messzeségben előbukkanó templomtornyokat vette szemügyre. Végül csak ennyit mondott: — Rend van. A kormányos átadta a *"* búvár-telefont a leszerelt Katonának. — Magával akar beszélni — mondta. — Halló, én vagyok — mondta Káró Katona, aztán hallgatott egy darabig. Amikor újra megszólalt, mindenki ránézett, még a matrózuk is. — A roncs felett történt— Mennyivel... Úgy húsz-huszonöt méterrel.. Annyit kúszhattam a parton a betonkőig... Motoros katonai .csónak... Csak a bizonyosság miatt... — Nincs? — kérdezte « Parancsnok. — Nem találja — mondta Káró Katona és visszaadta a telefont a . kormányodnak. A Vezetó megbillentette a cigarettát a szája sarkában, aztán legyintett: — Nem lesz meg... Ha csak nyolc kilométeres ser bességgel áramlott a víz lefelé, akkor is átsodorta a roncson, ősszel magas a víar állás. — Azt hiszem, meglesz. Néhány méterre voltam a parttól, amikor elmerült —* mondta Káró Katona. A Vezető kesernyésen mosolygott, de nem szólt többet. Figyelte a folyót, melynek minden loccsanása veszélyeztette a Búvárt és a kiemelés munkálatait. A víz egyre tajtékosabb lett. A sodrás- ban vastag fatörzsek jelentek meg, melyeket a duzzadó folyó az ártéri szigetekről ragadott magával. C él óra Is beletelt, mire ■ a kormányos újra a Vezetőhöz fordult: — Elindult vissza... A Vezető ekkor odaszólt a matrózoknak: — Fogjanak csáklyát Ha fatörzs jön, térítsék el, mert leütheti a Búvárt. A csáklyások kiálltak a hajó elejére, a frúvárinasok elhelyezkedtek az akna szájánál. A beszélgetés abbamaradt az egész hajón, de a Búvár még messze iárt. Az ár éllen kapaszkodott, minden méterért meg kellett dolgoznia. Amikor nehéz ólombakancsai alatt megzördült a vaslétra, mindenki az aknára meredt várakozva. A Búvár nehezen vonszolódott fölfelé. Nyomta a víz, az ólom, húzták saját bakancsai. Aztán előbukkant, mint egy víziszörny, és kimászott a fedélzetre. Tócsák gyűltek körülötte, aztán kis csermelyek indultak vissza az akna felé. Az öreg búvárinas csattogva forgatta a szerelőkulcsot, aztán a halszagú szóke újonccal óvatosan megemelték a védőburát. A Búvár zihálva szívta a levegőt. A kezén felszakadtak a sérülések, de észre sem vette. Csak állt, értetlenül bámulta az alacsony felhők alatt kanyargó folyót. Leszedték róla az ólomköpenyeket, aztán a bakancstól is megszabadították. Lépett egyet, és a gépház falának dőlve leereszkedett a padra. — Megtalálta? — kérdezte Káró Katona. A Búvár némán megingatta a fejét, aztán a kormányos kezéből átvette az égő Kossuthot. A Búvár naponta magá- H ra vette súlyait és a vaslétrán elindult a mélybe. Mielőtt alámerült, vetett egy-egy pillantást a magyar partra, a hídfő roncsai mellett mindig ott látta a leszerelt Katonát. A Katona figyelte minden mozdulatát és várta, egyre várta, hogy a .Búvár szerez majd valamilyen bizonyosságot. Az öregedő Búvár pedig íárta a folyó medrét, dinamitot kötözött a roncsokra, daruk kampóit igazgatta, és közben figyelt, kutatott, de a Katona csónakját nem találta. Amikor megszabadították az ólom szorításától, mindig intett a Katonának, s az szomorúan tűnt el a dombhát mögött. Néha nekieredt, és a tartós esők után kitisztult a 1 ég. A hideg őszi napfény már nem használhatott a Búvár reumájának.
