Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-13 / 216. szám

A tenyérnyi üzlet búvólyuk nagyságú ajta­ján valami barkácsolt tábla, rajta kézzel írt, káligrafikusnak aligha mondható sorok. Fé- kezheletlenül kíváncsi ember lévén, egyik ke­zemmel a kis üzlet kilincsét nyitom, másik szememmel olvasni próbálom, vajh mi lehet a szöveg... Akkorát esem, vagy egy métert be- és le­felé, hogy két percig tart, amíg a csuklásból és a tápászkodásból magamhoz térek. — A mindenségit maguknak, hát nem tud­ják az embert figyelmeztetni, hogy itt lépcső van lefelé? — hörgőm ijedségből révedé düh­vei. A férfi, aki a pult mögött áll, egykedvű vállrándítással és alig titkolt vigyorral közli velem: Hja uram, ha nem tud olvasni. „ Ott van kinn a tábla: Vigyázz, négy lépcső! Leszokom az olvadásról. Még gondolni is rossz arra, ha valahová azt írnák kit „Vigyázat! Mélyfúrás!* f— Tárgyalás előtt Danek rádiójátéka Oldrich Danek — Pavei Ko- hout mellett a mai csehszlo­vák színpad legmarkánsabb író-egyénisége — ebben az egyórás párbeszédben az em­beri lelkiismeret, az orvosi etika, a , jog és kötelesség érint­kezési pontjait, határvonalait igyekszik megkeresni. A prágai professzornak a véletlenek átal is sűrített lég­körben, egy adott' pillanatban döntenie kellett: a baleset miatt menthetetlen főpincér egészséges veséjének átülteté­sével megmentheti még a ki­váló történelemtudóst. Mit te­gyen? Hagyja mindkettőt meg­halni, vagy merje vállalni a felelősséget az operáció és azok következményei miatt? A professzor ellen vádiratot beterjesztő ügyészt is nyug­talanítja az a sok-sok felme­rülő motívum, ami végül is a professzort elhatározáshoz ve­zette. A tárgyalás előtti estén meglátogatja hát a klinikán vádlottját és fekete mellett mindketten felteszik egymás­nak a gyötrő kérdéseket. A professzor tudja, hogy a re­ménytelen esetek valóban re­ménytelenek, klinikai praxisa erről már sokszor meggyőzte őt Mégis, a sikertelen átülte­tés után maga intézkedik úgy. hogy az ügyész, vádat emel­hessen ellene. Mi az oka mind­ennek? Lelkiisniere tfurdal ása van. Vétett valaki ellen? Az orvo­si felfogás szerint menthetet­len ember veséjét akarta fel­használni egy, még megment­hető ember Számára. Nemes cél ez? Feltétlenül. Az átülte­tés sikere bizonytalan, mint minden, még ki nem kísérle­tezett gyógymód, de vállalta a kockázatot. Most is, a tárgya­lás előtt is, amikor elítéltetése csaknem bizonyos, azt vallja: ha újra előállna a véletlen, új- bó megkísérelné a tilost. A professzor ott esik csap­dáiba a drámaíró szerint, ami­kor a vese átültetésével meg- menthetőnek, reménybelinek tartja a történelemtudóst. Sze­rinte a főpincér veséjének ki­vételévei legfeljebb egy-két perccel rövidítette meg annak életét. S mégis, erre az egy-két percnyi meghosszabbításra eső remény, az emberi hit a soha, vagy- nagyon-nagyon ritkán be­következő csodában, nyomja most a professzor lelkét. Az ügyész halált okozó sú­lyos testi sértés vádjával tá­mad a professzorra, akit Prá­ga és a tudományos világ tisz­tel. Az, élet realitásai, a jog és a művészetek iránt fogékony orvos fogódzkodókat keres az etikai dilemmában. Bár az ügyésszel folytatott vitában nem védi magát és tettét kü­lönösebben, arra hivatkozik, bogy a jogalkotó szabályainak megfogalmazásánál nem gon­dolhatott minden lehetőségre. Az ügyész a hitleri euthanázia erkölcsi logikájára, annak ve­szedelmeire utal, s arra a ve­szélyre, mi következnék be, ha a törvények feszes szabá­lyait apránkint módosítgatná a mindennapi élet veszedelmes engedményekkel. Danek inkább csak felveti a problémát: a mindennapi élet véletlenjei összeütközése­ket hozhatnak, amikor egy em­ber lelkiismeretére nehezedik minden súly. A döntés joga és kötelessége nem tűr halasz­tást: azonnal és egyértelműen kell határozni. Az öreg orvos két halál közül az egyiket el akarta kergetni, s vállalta a sikertelenség következményeit. Mert bizonyos szinten- felül minden tett nagyszerű célt lát. s azért még a kudarcot is, a büntetést is érdemes vállalni. Oldrich Danek nem oldja meg az erkölcsi problémát, de elgondolkoztat. A párbeszédet Páger Antal és Szakács Miklós küzdötte végig. Páger Antal meghit­tebb, , kiegyensúlyozottabb ügyészi ellenfelénél, Szakács Miklósnál, akit az udvarias konvenciók ismétlése nyilván zavart. Farkas András A hanyagság ára: 19 ezer forint A napokban törvény elé, az Egri Járásbíróságra került egy siroki baleset ügye,, mert más­képp nem tudták tisztázni, hogy a rokkantságot szenve­dett huszonhat éves lakatos-“- nak, Kékesi Jánosnak, ki fi­zessen kártérítést. * Az SZTK a Mátravidéki Fémművekre hárította a kö­telességet, a vállalat pedig rendetlenséget, fegyelmezetlen munkavégzést emlegetett, a szomorú következményekért a dolgozót okolta. A bíróságon tett tanúvallo­másokból aztán világosság de­rült a kezdetben meglehetősen homályos történetre. Kékesi elmondta, hogy negyedmagá­val kapta a feladatot, misze­rint tetőszerkezetet kellett ké­szíteniük az épülő targonca­garázsra. ö aztán fel is má­szott a magasba, de miközben társa egy lemezt dobott fel munkája végzéséhez, arrébb lépett, beszakadt alatta a pa­latető és a szomszédos olaj- raktár földjére zuhant három méternyiről. Mindez pedig történt az előző nap teljesített, nyolc óránál kevesebb pihenéssel el­választott két műszak után... egy harmadikban, annak elle­nére, hogy a túlóra elrendelé­sekor bizonyos fáradtságra hivatkozott... A balesetnek azonban nem­csak a kimerültség volt az oka, ben-ne még sok más közreját­szott. Elsősorban talán az, hogy a munka végzésekor hiányzott a csoportvezető, távol volt még a szóbelileg „kinevezett” helyettes is, nem készítették elő, nem szervezték meg a művelet megoldását, megfeled­keztek még a biztonságvédel­mi minimumokról is. Áll­vány, biztosító öv nélkül dol­gozott a magasban Kékesi, he­gyes, veszélyt jelentő fémle­mezt „dobáltak” szabálytala­nul. Minden kétséget kizáróan megállapítható tehát a dolgo-- zók. közöttük Kékesi János felelőssége, a vállalat hanyag­sága. Mert. ugyan hibát követ­tek el a dolgozók, ám mind­ez elmaradt volna, ha a Mátra­vidéki Fémművek következe­tesen ügyel a kötelező rende­letek betartására, minden esetben vigyáz a munka biz­tonságára, s kerüli az emberek túlhajszolását. Kékesi rokkantsággal, a vállalat — a járásbíróság ha­tározata alapján — tizenki- lencezer forinttal fizet a köny- nyelműségért. (—ni) NYIKOIA3 AMOSZOV: FORDÍTOTTA* R A DÖ GYÖRGy 3. ' • Elérkeztem dolgozószobámhoz. De á szerencsétlen asszonyt idáig halla­ná. Le kell ülnöm, összeszednem a gondolataimat, nyugodtan. Ha ugyan tehet. Nem, nem lehet. Kopogtatnak. Es máris beront égy asszony. Szeme mint az eszelősé. ib— Mihail Ivanovics! Adjon taná­csot! Ügy félek a műtéttől! Egyszer már megoperálták. A másodikat *em fogja kibírni... Már megint én. Mi vagyok én, is­ten? Mit mondhatok neki? Nagyon könnyen előfordulhat, hogy nem bír­ja ki. És én köteles vagyok kibírni? Ismerem ezt az asszonyt. Még fia­tal és bizonyára szép is. Most iszo­nyú. Ismerem a férjét ,is, idősebb ember, arca szelíd, szégyenlős-. Egyetlen gyermekül:, Maja, tizenkét éves, magas, ügyetlen, de kedves kislány. Három hónapja, hogy a helyettesem, Marija Vasziljevna, le­kötötte a kislány B o tál 1 -vezetek ét. (A nyitva maradt Botall-vezeték vi­lágra hozott szívrendellenesség: ami­kor a tüdőverőér és az aorta össze­köttetése a magzatállapot után sem nő össze.) Ez a legegyszerűbb műtét a világra hozott szívbetegségeknél. A mi klinikánkon már száznál is több ilyen operációt végeztek és mindössze egyetlen egy beteg halt bele. Különféle ismerőseim már több­ször kértek telefonon, hogy a műté­tet ne bízzam beosztott orvosra. Az ilyen óhajok mindig bosszantanak. Elvégre a beosztottaknak is kel! operálniuk! • Az a műtét zavartalanul folyt le. - ______ 4 Mb mé wm. szeptember 13, szerda A Botall-vezetéket egy különleges szerkezet segítségével, melyet nem­rég készítettek Moszkvában, vékony tantálszálból készült kapoccsal fog­ták össze. A szülők örültek. Ez mellesleg nem pontos kifejezés, de nincs ked­vem jobbat keresni. S mindjárt az első napokban bi­zonyos bántalmak jelentkeztek, én azonban nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Sok más, súlyosabb be­tegem volt. Kezdetben azt hitték, a tüdőle­beny atelektáziája. A hörgőt elduga­szolja valami nedvesség, az alveolus-: ból felszívódik a levegő, ezért a le­beny összelohad. A légzőútba egy csövet vezettek s azon át szívták el a nedvességet, a homályosság azon­ban nem tűnt el, s a tüdőben üreg — tályog — keletkezett. Csapolást végeztek rajta, elszívták a gennyet. Maja állapota nem adott okot az ag­godalomra. A punkciókat megismé­telték, különféle gyógyszerekkel ke­zelték a kislányt, és az üreg mint­egy három hét múlva el is tűnt. A homályosság szinte teljesen meg­szűnt, és Maját hazaengedték. Másnap berohant az anyja: a kis­lány vért köp. Megröntgenezték: semmi. A véranalizis is jót mutatott. Fájdalmat sem érzett. Hát megnyug­tatták: nincs baj, tüdőtályog . után előfordul, hogy a hörgőben felsza­kad egy kis ér. Majd elmúlik. Nem múlt el. Most három napja a kislányt be­hozták. Tüdőyérzéssel. Szemünk lát. tára két pohárnyi vért köp egyfoly­tában. S -a legutóbbi éjszakán ez kétszer is megismétlődött. Hemoglo- bin-százaláfca öt ven re süllyedt. Rönt­genátvilágítását magam ellenőriz­tem: bal tüdején, a csúcs táján meg­lehetősen kiterjedt folt látszott, egé­szen összefolyt a szív és az aorta ár­nyékával. Ügy gondoljuk, a vérzés a tüdőben lehet. Talán a tálvog nem hegedt be teljesen, s a gyulladásos folyamat valamelyik főütőér falát támadta meg. Sőt az is lehet, hogy az aortáét. Az egyre gyakoribb és hevesebb vérzések arra mutatnak, hogy a kislány bizonyára igen ha­mar belepusztul betegségébe. Egyet­len lehetőség: a sürgős operáció. A műtétet már tegnapelőttre ja­vasoltuk. A szülők nem egyeztek be­le. Tegnap sem. S most, ime, itt az anya. Tudom, az apa a kórterem ablaka alatt ül. Alig bírok ránézni. — A maguk Majácskájának szük­sége van a műtétre. Különben biz­tos a halála, néhány napon belül. Bele kell egyezniük. Hogy veszélyes? Igen, veszélyes. Enélkül azonban nincs remény. Felzokog. — Jaj, mivel szolgáltunk rá, hogy ilyen csapás ér?!... És miért is nem a professzor operálta meg, saját maga? — Ugyanez történt volna. A mű­tétet helyesen végezték el. Nem lát­hatunk előre, nem előzhetünk meg minden, műtét utáni szövődményt. Hivatalos szavak, száraz szavak. Az arcom is komor és hivatalos. Szeretném vigasztalni, szeretném le­törölni a könnyeit. Vagy együtt sír­nék vele. Ezt azonban nem engedhe­tem meg magamnak. — Mihail Ivanovics! Könyörgök, mentse meg a leánykámat, mentse meg Máj ácskát! Csak magában bí­zunk... A maga kezében... Felesleges könyörögnie. Ugyi-s ma­gam akarom operálni. Megígérem neki. Hálálkodik. Végül távozik, görnyedten, lába alig engedelmeske­dik neki. Az ajtóban megáll, vissza­fordul, rám néz. — Bocsásson meg nekem... Na­gyon kérem... tegye meg amit le­het... „Nagyon kérem.” Űristen! Hát mit tehetek? A műtét nagyon ve­szélyes lesz. A kislány ott halhat még, a műtőasztalon... És akkor mit mon­dok majd az anyjának? Hiszen min­denképpen az én hibám lesz. Lehe­tetlen, hogy az orvos mindig és min_ dent tökéletesen, hibátlanul végez­zen. Hogy a legcsekélyebb kis hibát se -kövesse el. Amennyi aztán elég ahhoz, hogy a beteg meghaljon. Majd vonogathatom a vállamat. Szá­nalmasan dadogok majd mentegető­ző szavakat, komoly, tudálékos áb- rázattal... És mindenekelőtt erre nekem igazán semmi szükségem. Nincs szükségem sem erre, sem a más ha­sonló műtétekre — sem pénzért, sem dicsőségért, de még saját hiúságom miatt sem. Torkig vagyok ezekkel a műtétekkel. Igen, igen, de hát, mi-t tehetek? Operálja meg Marija Var sziljevna? Ö kitűnő sebész, és a szabványos műtéteket talán jobban is végzi, mint én. Itt azonban min­den zavaros és bonyolult. Végül pe­dig más az, ha a kislány az én ke­zem Matt hal meg, és más, ha az ő operációja közben. Mármint az anya. naik más. Mindig ezt fogja gondolni: „Igen, ha maga a professzor operál­ta volna, akkor Majácska talán még ma is élne...” És ráadásul, kedves barátom, te vagy a klinika vezetője. Kötelessé­ged, hogy te végezd azt, ami a leg­veszélyesebb. Egészen addig, amíg érzed, hogy helyetteseid jobban megbirkóznak a feladatokkal, mint magad. Nincs más úlad. Vagy talán egyáltalán nem ope­rálni a kisláhyt? Akkor meghal. Nem miattam, a betegségétől. Elég a legcsekélyebb kétségemnek hangot adnom, s a szülei rögtön nemet mondanak. És akkor rendben lesz minden. Súlyos gyötrelem lenne számukra. De hát ők mindenképpen gyötrőd­nek majd. Ha nem egyeznek bele, és meghal. „Jaj, miért is nem...’.’ Ha beleegyeznek, és úgy hal meg, ak­kor: „Nem kellett volna beleegyez­nünk... Talán meggyógyult volna­Én azonban tudom, hogy nem gyó­gyulhat meg. Ha valami megment­heti, az csak a műtét. Hogy mekko­ra a kockázat? Ügy hiszem, ötven százalékos. Már megint a százalék! Mint egy könyvelésben. Nincs más lehetőség. Szólnom kell, hogy vigyék a kislányt a műtőbe. Addig végigjárom a kórtermeket. A második emeleten — ott nagyon kedves kisgyerekek fekszenek. Túl vannak a veszélyen. Már semmi szükségük sincs rám. Annál inkábi» nekem rájuk. Most, a műtét előtt. (Folytatjuk) szakaszvezetőt, aki egy kocs­mai verekedésnek akart véget vetni, eközben késsel súlyos sebet ejtettek rajta, és amikor a bíróság előtt találkozott a késelővel, az elnök kérdésére így válaszolt: „Gyermekkora óta ismerem, kérem, ittas volt, nem gondolt arra, hogy meg is ölhetett volna. A gyerekeink együtt járnak iskolába, én nem haragszom rá, kérem...” félreértés ne essék! Nem ■ a magyar rendőr apo- teózisának szántam ezeket a sorokat. A magyar ember kü­lönben is — talán a múlt szá­zadi betyárvilág óta — sose szurkolt a „pandúrnak”, csak­hogy azóta nagyot fordult a világ! A ma szürke egyenru­hás rendőrtizedese nem jog­utódja az igen tisztelt nemesi vármegye pandúrjának vagy zsandárjának, együtt él, együtt lélegzik velünk, törvénytiszte­lő polgárokkal és együtt ügyel velünk a békésen munkálko­dó társadalom nyugalmára... Voltaképpen csak annyit szerettem volna elmondani, hogy a mi kék lámpával jár­őröző barátaink munkája va­lódi mesterség, rengeteg szak­mai tudni- ési tanulnivalóval, és valódi hivatás, rengeteg ál­dozattal, mindnyájunk szolgá­latában... (—a—) fagyban, nyári kánikulában áll­ni a poszton, járni a rájuk bí­zott körzetet, ügyelni a rend­re és ( nyugalomra és gyorsan intézkedni, körültekintően cselekedni, ha kell. Nem azt akarom mondani, hogy min­den esetben elég tapintatosak a mi rendőreink. Tudok pél­dát arra is, hogy nyersen vagy nem elég körültekintően in­tézkednek egy-egy esetben. Jó jel, hogy egyre inkább nem ez a jellemző, és jó jel az ilyen „szálljon be az aluljáróba egy 30-assal” eset is... Az utóbbi időben egész se­reg kitűnő 'rendőrrel ismer­kedtem meg közelebbről és megtanultam jobban becsülni az ő sokrétű és felelősségtel­jes munkájukat. Egy nyomozó­tiszt mesélte, aki nyáron a Balatonon teljesített szolgála­tot, ahol egymillió magyar és külföldi van ilyenkor és min­dig történik valami, hogy a rendőrőrs őrmestere és három beosztott rendőre, meg a kör­zeti megbízott nélkül egysze­rűen nem jutott volna semmi­re a nyomozásban. Ismerek rendőrt, akinek fél lábát am­putálták, mert a dunai jeges árvíz alkalmával 3 órát volt a jéghideg vízben, mentette az embereket, s közben a jobb lába elfagyott. Ismerek körzeti megbízottat, aki évek óta gon­doskodik egy magára maradt beteg öregről, s ismerek egy A mit elmondok, nemrég történt Budapesten, az Bn-.ke-aluljáirónál. Megáll a •villamos és egy fiatal férfi lé­pett át a járdaszigetet szegé­lyező láncon, futva igyekezett eitnn az autóbuszt... Sípszó íijrsant, a futó is odanézett, * renc.őr rámutatott és a pes- -k 1 által oly jól ismert komó­tos lépésekkel megindult felé. A , férfi még felléphetett volna ^ buszra, de talán már túl loru, nézték a jelenetet, vagy *. ' s lehet, hogy nem olyan fá­ból raragták. Az őrmester rö- íjiden tisztelgett: „Jó napot ki­írok! Építettek ide egy szép felüljárót 80 millió forintért... iá írni, nem akarja igénybe ■venr .. De azért megkérem, áögy szálljan be ebbe a 80 trillióba egy 30-assal...” ' A jóízű „hatósági eljárás” mos derültséget keltett, a féri „beszállt” egy 30-assal, a re dór röviden tisztelgett, az élet ment tovább. 'gondolkoztam azon, hogy « . téppen lehetne általánossá ' ríni az effajta „intézkedési” r-ti üst, és hogy milyen kelle­ír- ; lenne, ha a pesti rendőr V .-rakteréhez állandó jelzőként nék hozzá a kedélyes­reg. talán valahogy úgy, mint ft bécsiéhez a „Gemütlichkeit”, a moszkvaihoz az udvarias­ság, a párizsiéhoz a pelerin, Vagy a londoni bobbyéhoz a furcsa ívű csákó. Aligha tévedek, ha azt állí­tom, hogy az előfeltételek megvannak ehhez: minden el­lenkező viccei és élccel együtt a pesti .ember becsüli és sze­reti a sarkon posztói ó, kerék- pára» karikázó, vagy kék-fe­hér kocsival mozgó közrend őrét._ Bizonyára nem szüle­tett volna annyi rendőrvicc az elmúlt években, ha nem így ' lenne, ugyanis tégi tapaszta­lás szerint: aki vagy ami a pesti humor célkeresztjébe ke­rül, amivel vagy akivel Buda­pest évődik, azt szereti is. \t annak közöttük igazán ” népszerű, közszeretet­ben álló emberek: ott van pl. „Fernandel”, vagy a kis Ko- csándi törm., mindkettő való­ban művésze mesterségének, a forgalomirányításnak. Vagy a szőke, szemüveges „Lonci” — ahogy az autósok nevezik —, akinek bámulatos fehér man­dzsetta» karlengetését mindig megcsodálom. Jó néhány köz­lekedési rendőrt ismerek, akik­nek előre. köszönnek az autó­sok és akik annyi bájjal meg kedéllyel veszik el a szabály­talankodók betétlapját, hogy az áldozat egyenesen „megtisz­teltetésnek” érzá. Nehéz szolgálat az övék, téli it i, Fernandel és a többiek .szálljon be eqy harmincassal...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents