Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-29 / 230. szám
Emlékezés Pákozdra Irta : Urbán Aladár, a történettudományok kandidátusa 119 évvel ezelőtt, 1848. szeptember 29-én a magyar honvédsereg legyőzte és előnyomulásában megállította Jellasics ellenforradalmi csapatait. Erre a győzelemre emlékezünk a fegyveres erők napján. \ szabadságért folytatott " küzdelem nagy össze- Ésapásai mindég mérföldkövek a népek történetében. Ilyen esemény volt 119 évvel ezelőtt a pákozdi csata, amelyben a magyar forradalom hadserege megállította a főváros ellen nyomuló horvát. csapatokat. A Bécsből felbúj tott, Jellasics által vezetett ellenforradalmi haderő nemcsak megtorpant Pákozd-Sukoró lankás dombjainál, de rövidesen menekülve hagyta el az országot. u Az 1848 márciusi forradalomtól néhány rövid, de eseményekben gazdag hónap vezetett ezekhez a fejleményekhez. A forradalom győzelme meghozta az ország első felelős kormányát, s ezzel együtt az Ausztriától való függés jelentős lazulását. A Batthyány Lajos gróf vezetésével megalakult kormány a belső ügyek tekintetében tulaj doniképpen független volt, beleértve a had- és pénzügyeket is. Hogy a polgári átalakulás megkezdett folyamatát mégsem vihette végig, annak egyik oka a. vezetők nemesi származása volt. Csak addig voltak hajlandóak felszámolni a régit, amíg saját érdekeiket nem veszélyeztették. Feudális kiváltságaikat feladták ugyan, de nem akarták feladni politikai és gazdasági vezető szerepüket A forradalom vezetőinek említett korlátái mellett rövidesen külső akadár lyok, nehézségek is jelentkeztek. Ezek vezettek Pákozdhoz. Az okok tulajdonképpn Bécs- ben, a császári udvarban gyökereztek, amely a forradalmi hullám elültével azonnal megkísérelte a kivívott eredményeket kisebbíteni, megnyirbálni. Ennek volt vak eszköze az udvar által, még a magyar kormány hivatalba lépése előtt, sietve kinevezett horvát bán, Jellasics. Az udvar kegyeit élvező tábornok-bán — egy személyben a horvát határőr-katonaság főparancsnoka — megtagadta a szerinte törvénytelen magyar kormánynak az engedelmességet. Rövidesen kitűnt, hogy a bán bátorítólag áll a délvidéki szerb mozgalmak mögött, amelyek már júniusban fegyveres harcokhoz vezettek. A Batthyány-kormány nem ismerte fel a szerb, valamint az egyidejűleg jelentkező román és szlovák nemzeti mozgalmak erejét, jelentőségét és nem volt hajlandó elismerni azok jogosságát. Az volt a véleménye, hogy ezeket, a szerinte törvénytelen megmozdulásokat katonai erővel meg lehet fékezni. Remélte azt is, hogy akcióihoz megnyeri Becs támogatását ezek ellen, a birodalom egységét is veszélyeztető mozgalmak ellen. Ez esetben a régi sorkatonaság erejével esetleg könnyen „rendet” lehetett volna teremteni, bár az osztrák erőket ekkor már egyre jobban lekötötte az olasz szabadságharc. A magyar kormánynak azonban hamarosan látnia kellett, hogy Becsben őt tekintik a birodalmi egység megbontójának, s a nemzetiségi mozgalmakkal szemben nemcsak elnézőek, de bátorítják is azokat. Ebben a helyzetben a minisztérium egyet tehetett: meg kellett kísérelnie önerőből, fegyveresen tisztázni a helyzetet az országban. Csak ez lehetett a biztosíték arra, hogy a császári udvar intrikái ellenére megmaradnak legalább azok a vívmányok, amelyeket márciusban a népmozgalom kikényszerített. Ilyen körülmények között már 1848 nyarán előtérbe került egy, csak a kormánynak engedelmeskedő haderő szervezésének gondja. Ez azonban súlyosabb probléma volt, mint ahogy erre eddigi ismereteink alapján következtetni lehet. A márciusi törvények ér- telmében az országnak volt ugyan honvédelmi minisztériuma, élén a becsületes, de császárhű Mészáros Lázárral. Az alája tartozó katonaság — az országban állomásozó osztrák kiképzésű és egyenruhájú sorkatonaság — azonban csak részben magyar, tisztjei pedig zömében nem voltak megbízhatóak. így a kormány biztosan csak a pesti tizenkét pont követelésére törvénybe iktatott nemzetőrség alakulataira számíthatott. Ennek zászlóaljait azonban 1843 májusában még csak szervezték, s rendeltetésük szerint egyébként is csak lakhelyükön végzett karhatalmi szolgálatra voltak alkalmasak. Ezért a minisztérium május 17-én a nemzetőrség külön alakulataként meghirdette a mozgó nemzetőrség: a honvédség első tíz zászlóaljának toborzását. Ezek az alakulatok azonban csak névleg tartoztak a nemzetőrséghez. Gyakorlatilag az első pillanattól tábori szolgálatra képezték ki, a sorkatonasághoz hasonló módszerekkel. Emellett a toborzásnál megszüntették a vagyoni korlátokat, amelyeket a törvény a nemzetőrségnél emelt. Ez tette lehetővé, hogy a nemzetőrök soraiból kirekesztett, vagyontalan elemek nagy számmal kerültek be a honvédségbe, katonailag értékes embér- beranyagot szolgáltatva. Másik jellegzetessége ezeknek a zászlóaljaknak, hogy soraiba szép számmal jelentkeztek értelmiségiek, elsősorban diákok. Ezek rövidesen hangadói, majd az első tűzkeresztség után megbízható, a forradalomhoz hű tisztjei lettek a honvédségnek. A tíz zászlóalj létszáma viszonylag gyorsan betelt A kormány azonban országgyűlési felhatalmazás — és bécsi szentesítés — nélkül nem akart további alakulatokat szervezni. Nem akarta az udvart magára haragítani. A július 31-én Kossuth előterjesztésére megszavazott kétszázezer újonc kérdésében is sokáig vita volt. Értékes hetek múltak el, újabb lépés nélkül. Közben a délvidéki fejlemények következtében a még alig kiképzett honvédség háromnegyedét, sőt a rosszül felfegyvérzett nemzetőrség egy részét is a bácska-bánsági harcok színterére rendelték. A horvátországi csapatmozdulatok hírére pedig a kormány, maradék erejéből, őrvonalat húzott a Dráva mentén. Ez volt az ország katonai (helyzete, amikor szeptember 11-én Jellasics hadüzenet nélkül átlépte a Drávát, hogy osztrák zászlók alatt és osztrák pénzen meginduljon a forradalom felszámolására. A betörés pillanatában hadsereg nem állott vele szemben. Az ő'rvonal gyenge alakulata; visszavonultak a bán serege elől. A támadás hírére a miniszterelnök egy újonnan szervezett honvédzászlóaljat, és az utolsó hetekben kiállított önkéntes nemzetőrség további alakulatait irányította a horvát erők ellen Fehérvárnál összevont táborba. így került sor 1848. szeptember 29-én Pákozdnál, a Budára vivő út mentén az ütközetre, amelyben a magyar legénységű soreZredek a honvédekkel, valamint a pár hete fegyver alá állott önkéntes nemzetőrökkel megállították a betörő horvát sereget. Az ütközet nem volt hosszú, vérengző összecsapás. A győzelem inkább erkölcsi jelentőségű volt. mert megállította, majd gyors elvonulásra kényszérítette a bánt, aki Budát és Pestet akarta bevenni, az volt a szándéka, hogy feloszlassa az országgyűlést, és bevezesse a katonai diktatúrát. A győzelem így megmentette a forradalmat, s időt adott a fegyveres felkészülésre, az új honvéd hadsereg megteremtésére. pákozdnál a magyar se- x reg több mint hatvan százaléka az új, frissen toborzott katonákból került ki. Forradalmi elszántságuk azonbr,-. az egész sereget mozgósította. Példájuk mindenkori érvénynyel bizonyítja: kritikus helyzetben csak a dolgozó tömegek bátor helytállása lehet a siker biztosítéka. Új kor nyitánya I ^I A Szépirodalmi Kiadó jubileumi antológiájában magyar írók és költők művészi vallomásait gyűjtötte egybe a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról. Az antológiát Berek Katalin, Csemus Marian, Kéry Gyula, Tomanek Nándor és Velenczei István mutatja be Endrödi Sándor rendezésében. Máglyák Firenzében Vasárnap, 20.20 Az új kor küszöbén Savonarola dominikánus szerzetes harcot indít a Medici-önkény és a pápai hatalom ellen. Firenze népe segítségével kiharcolja a köztársaságot, ám ő maga fokozatosan zsarnokká válik, rémuralom alatt tartja, szigorú középkori dogmák szerint szűrkíti ei az egykor virágzó város életét. Erényei átokká válnak és egyéniségének puritán nagysága a fejlődés akadályozójává lett. Végül ítél a nép ... A -tévé-filmet Barabás Tibor írta, a főbb szerepeket Men- sáros László, Latinovits Zoltán, Bessenyei Ferenc és Ben- kő Gyula játsszák, rendező Szinetár MiklósStatisztika Szerda. 20.20 | Miként az író — Vészi Endre — elmondta, a darab cselekménye úgy indul, hogy egy embert haldoklása közben akarnak kitenni a kórházból, nehogy a bekövetkezett halál rontsa a kórház statisztikáját. Ezzel a mentalitással áll szemben a dráma segédorvos-hőse, aki a teljes értékű humánumot igyekszik képviselni. Ebben az esetben természetesen szembekerül a baleseti osztály vezetőjével: a dráma alapja egy hangjáték, amelyet a mi rádiónkon kívül Európa számos rádióállomása sugárzott már. Mindez azt is jelzi, hogy a dráma alapgondolata nemzetközi jelenség. Az izgalmas drámát az Irodalmi Színpad előadásában Vass Éva, Básti Lajos és Gábor Miklós főszereplésével mutatja be a televízió. Megjelent a „Béke és Szocializmus” szeptemberi száma A folyóirat bevezető része aktuális nemzetközi kérdésekkel foglalkozik. Közli Ib Nor- lundnak a Dán KP KB titkárának cikkét „Az imperialista agresszió elhárítása: lehetőségek és feladatok” címmel. A szerző azt vizsgálja, hogy napjainkban, amikor az imperializmus agresszivitása új, veszélyes formákban jelentkezik, hogyan és milyen eszközökkel hárítható el ez az agresszió. Norlund megállapítja. hogy megérett az idő a kommunista és munkáspártok új értekezletének összehívására. A. Saarinen a Finn KP elnöke „A kommunisták és a finn kormány politikája” című Cilikében arról ír, hogy megnövekedett a kommunisták befolyása, továbbá, hogy a szociáldemokrata párt újabban igyekszik jó kapcsolato-j kát kiépíteni a Szovjetunióval' és az SZKP-val. A finn kommunisták véleménye szerint a kormánynak most aktívabb és radikálisabb politikát kell folytatnia, mely jobban megfelelne a dolgozók, különösen a legrosszabb anyagi és szociális körülmények között élő rétegek érdekeinek. Közli a lap E. Papaioannou „Sötét felhők Ciprus fölött” című írását, amelyben leleplezi az amerikai és angol imperialisták mesterkedéseit, akik arra törekednek, hogy a szigetet felosszák és NATO- támaszponttá változtassák. Az aktuális kérdések keretében közli a folyóirat J; Prazsky „Folytatódik a vietnami háború eszkalációja”, A.- Dewhurst „Terrorhadjárat az |amerikai négerek ellen” és 'D. Lakkasz „A fasiszta rezsimnek nincs jövője Görögországban” című kommentárját; A folyóirat egyik jelentős fejezete: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom történelmi jelentőségével foglalkozó prágai elméleti konferencián elhangzott felszólalások. E számban a francia, az olasz, a nyugatnémet, a kanadai, a mongol, a tunéziai, a panamai, a hondurasi, a guatemalai, a kolumbiai, a Costa Rica-i, a dél-afrikai és a szudáni testvérpártok képviselőinek felszólalásai kerültek közlésre. A kommunista és munkáspártok életéből című rovatban közölt írások betekintést nyújtanak a paraguayi, a ceyloni, a venezuelai és a svéd testvérpártok életébe. NYIKOI A3 AMOSZOV' fordította« radó &yórey 17. A pitvart szélesebben kell feltárni. Akkor talán jobban láthatóvá válik a billentyű. Bevarrni viszont nehezebb lesz. Sebaj, fő, hogy köny- nyebb lesz dolgozni. Most azért mégis jobb: már tudjuk, hogy a műbillentyű odanőhet. Szima már három hónappal túlélte, és teljesen jól van. Nincs többé szükség kutyakísérletekre. Csak embólia ne keletkezzék. Nem azt nem engedem. Milyen ostoba voltam akkori Elgyönyörködtem az eredményben, örültem, hiszen a bil- léntyű hibátlanul elhelyezkedett. No jö, jó. Nem kell visszagondolni. Alekszendra — Alekszandr. Alekszandr: Szasa. Milyen összetört volt ott, a rendelőben. És milyen súlyos állapotban. Arca sápadt, Iába ödémás, mája a köldökéig ér. A vég kezdete. Szégyenkeztem. Most mindez a múlté — kibékültünk. Jóvátettem a hibámat. ?— Megint itt vagyok, Mihail Iva- novics. Segítsen rajtam, ha lehet... .— Ugyan már, Szasa! Minden rendbe jön. Egy hónapra befekszik, aztán visszamegy dolgozni. Nem, most már nem megyek. Rokkantállományba kerültem és egyáltalán... Még néhány hónapra van szükségem. Valamit... valamit még nríég kell írnom... ’-Különszobában helyeztük el. Mindent megtettünk, amit csak lehetett. Mégiscsak remek gyerekeim vannak: jobban tudnak gyógyítani, mint a béig yógyászok. Különösen Marije Vasziljevna. Minden orvosnak ilyennek kellene lennie. '-'Akkor még nem reménykedtem Szima esetében. Csak két hét telt el, s?>én egyre arra gondoltam: most ömlik össze minden. Rémeket láttam: hogy reggel belépek a körte* Alémsás} 1967. szeptember 29., péntek rembe, s ő ott fekszik elkékült ajakkal, fuldokolva. Tekintetében halál- félelem... Ezek a tekintetek!... Az orvosok és a nővérek azonban ujjongtak. Az első műbillentyű nem tréfadolog. Kiderült, hogy mi is tudunk egyettmást. Talán ez a közhangulat ragadt át Szására is, jobban lett. A lelki hatás igen sokat számít. Nem tudom, lesz-e ma hatásuk a lelkieknek. Hiszen ha Sura nem hal meg... Nos, keményen fogom tartani magam. Mint egy gép, olyan leszek. — Varr jón be nekem műbillentyűt! Már egy hét után mondogatta nekem: „Varrjon be műbillentyűt!” Könnyű ezt mondani! Az ötlet azonban elterjedt a klinikán. Magam is kezdtem hozzászokni. Szima jól van. Már egy hónapja. Biztonságot érzek. Most viszont — reménytelenséget. Elképzelem, hogyan szállítják át éppen most. A második gyógyszer- adagnak hatnia kellett. Vannak bizonyos „ataraktikus szerek”, melyek eloszlatják a félelemérzést Csökkentik az izgalmat. Szasa tisztában van a helyzetével. Ismer engem. Tudja, hogy a kezem reszketni szokott. Tudja, hogy sok kiszámíthatatlan tényező is közrejátszhat. Kissé restellkedem is a magam és az orvostudomány nevében. Sokat beszélgettünk az utóbbi időben, amióta jobban lett. Még a dolgozószobámba is bejött, itt, ebben a karosszékben ült. Nagyon igyekeztem megérteni. — Nincs más választásom. Mindent tudok, mindent elolvastam. És aztán... meguntam. Nagyszabású munkába már nem foghatok bele, nem tudnám befejezni. Ügy élek, mint a repülőtéren: a gép indulását elhalasztották, de elindul feltétlenül. Persze nem hagyom abba a gondolkodást, de már csak a tehetetlenségi erő hajt, és csak a magam számára... Ráadásul, lezártam egy szakaszt. Megértettem a sejt, az ember, a társadalom működési programjának elvi felépítését. A legutóbbi napokban, már itt gondoltam végig. Most a bizonyítás, a harc következik. Igen sok munka ez egy egész kollektíva részére. Ha túlélem a műtétet, meg is kezdjük. Vagy egy másik alkalommal: — Varrja be nekem azt a billentyűt, és én differenciál-egyenletekkel leírom az ember egész tevékenységét. A leikébe mégsem láttam bele. Áz önuralma az, vagy annak a hiánya? Talán „tudás révén szerzett képesség”? Vagy egyszerűen megszállott ember, akit megszédítettek saját tudományos feltevései? — Varrja csak be nekem, enélkül biztosan meghalok. Mit számít az: billentyűvel vagy anélkül, egy hónappal korábban, vagy későbben? Valóban: mit számít ez? Egy élni vágyó ember bizonyára minden napba belekapaszkodott volna. Hogy legalább a tavaszt meglássa még, érezze a virágok illatát... Őneki nem számít. Hát nekem? Ha meghal, mit mondhatok magamnak? Ha nem operálom meg, elélhet még egy évig. Ez az élet azonban inkább csak lassú haldoklás lesz. Álmatlanul, fuldokolva, ödémásán. Magatehetetienül. Most még ura a cselekedeteinek. Megjegyzem, nem egymagában, hanem csak velem együtt. Nem afféle közönséges műtét — az egyik sebész nem vállalta, elmegyek a másikhoz. No mi az, barátocskám; már mentségeket keresel magadnak? Nem segít az rajtad. A halál csak halál, és te leszel az oka. Ugyan miért ismételgetem mindezeket? Most már késő: Szasa a műtőasztalon fekszik. Gyima beadja neki thyopental adagját. Elalszik. Mi lehetett az utolsó gondolata? Senki se tudja. Én becsületesen ellene szegültem. — Várjunk még! Győződjünk meg róla, odanőttte Szima műbillentyűje, és ha igen, akkor ismét megpróbálhatjuk. — A következő én leszek. — Nem. Egy könnyebb beteget kell előbbre venni, önnek nincs rendben a mája, idő kell hozzá, hogy meggyógyítsuk. Magamban ezt gondolom: „Csak legalább még három-négy másik műtétet...” Igen, de ki legyen ez a háromnégy? A súlyos betegek mindig ragaszkodnak hozzá: — tessék megoperálni. A kockázat nem számit. Én azonban tudom, hogy nem szabad neki műbillentyűt bevarrni, mert a kockázat nyolcvanszázalékos. Szima esetében egyszerűen — szerencsénk volt. De meghal az egyik, meghal a másik is, s ezek után hogyan ajánlhatom a harmadiknak? Tessék bebizonyítani, hogy a halálesetek oka állapotuk súlyossága volt. Hiszen ezt még saját magamnak sem tudnám bebizonyítani. Saimánál már két hónap telt el. Ä műbillentyű kétséget kizáróan odanőtt. Meg kell hát operálni a következőket. Beteg akad bőven. Csak ki kell választani és ki kell jelölni valakit. A külső szemlélő bizonyára így látja. Egy viszonylag könnyű esetet kell venni, vitathatatlanul elégtelen, de még nem dekompenzált szívű beteget. Ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Nem lehet elébük állni és így szólni: „Van egy remek új műbillentyűnk, bevarrjuk önnek és magas kort fog megélni”. Legtöbben elhinnék, belemennének. És ha nem sikerül? Mit szólnak majd a hozzátartozói? — De hiszen azt mondta, profesz- szor... Megtudja minden beteg. Eljátszottam bizalmukat. De a lényeg még csak nem is ez. Egyszerűen szégyellek hazudni. És nem tudok olyan könnyűszerrel rendelkezni mások életéről. Folyton csak ez foglalkoztat, és nem bírok hozzászokni. Van ezenkívül egy piszkos kis gyanúsítás, ilyen könnyen jut az emberek eszébe: „Vállalja, hogy gyakorolja magát... hírt, dicsőséget keres...” És, vigye el az ördög, van is ebben egy szemernyi igazság. „Elsőként varrók be műbillentyűt. Jelentést teszek róla a tudományos társaságban, tanulmányt adok ki nyomtatásban. Felkeresnek a laptudósítók...” Elűzöm magamtól ezt a gondolatot, de csak nem akar elhagyni. És babonás, páni félelem lesz úrrá rajtam. Hányszor megfigyeltem ezt már magamon. Eljön hozzám egy „érdekes” páciens. Kitervelem az operáció eredeti menetét — becsületesen, az élet érdekében. Az a gondolat azonban már odalopódzik: „Majd kiadom nyomtatásban, majd jelentem...” Elvégzem a műtétet, és — a beteg meghal. Fájdalom. Bosszúság, önos" torozás. Most azonban — elég volf ne tovább...! Be jó is volna rágyújtani... (Folytatjuk)
