Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-24 / 226. szám
Päp pmthk, SINK A ISTVÁN versei: MECÍJUT A CSERI-ALJA Csett-kákát termett, semmi mást. s itt-ott hajlongó szőke sást. S ahol most erecskék folynak, jégszemű nagy ősi békák könyörögtek fel a holdnak. S nesztelen vízi liliom élt ott csendes álmaival; oda járt tócsázni néha egy-egy csámcsogó vén bivaly. Most a rét is, a táj is más: ezerhangú nagy csobbanás: Nem árva már, mint ezelőtt. Rizsföld most, s tíz boldog ember öntözi ott a rizsmezőt. Dúdolnak s ereket ásnak, s csobogva fut s vígan a víz: vére az ős-íöldhajlásnak. Liliomok mégis nőnek, nagy lánggal a jövendőnek. S ván az erekben is béka, s totyogós kis vadrucáknak liliomok közt hajléka. Űj föld ez itt és új liget, mint új zsindely a vén tetőn. Tíz emberé... s mindenkinek dalolnak ők a rizsmezőn. NEVEM A VÉGTELENBEN Göröghalmon mutatófa, nem láttam már húsz év óta. Pedig hogyha megláthatnám, könnyeimmel megáztatnám. Sírnék nagyon vagy nevetnék. Mást ugyan mit is tehetnék? Lábam nyoma ott maradna, s szívem félig meghasadna. Mutatófába Piroska belevéste: Sinka Pista... Nevem, nevem, szegény nevem! Mögötte ott a végtelen. A költő hetven évvel ezelőtt született. Ebből az alkalomból közöljük két versét. SIMON LAJOS: EMLÉK A IMÁKBÓL éreztem a munka lendületét és tisztán, élesen hallottam a kiáltást, amelyen nem tudott győzedelmeskedni a cséplőgép zúgó-morgó hangaskodása. Ismerősöm a hang! Az emberé is, a gépé is. Gyermekkorom- ; oan hányszor megcsodáltam a fekete vasbikát, tüzesgépet, amellyel lomha bivalyok lihegtek asztagtól, asztagig, mintha nagyra nőtt testvérkéjüket tanították volna járni. Hányszor figyeltem irigyen a velem egy- ivású cimborákat, a törekes fiúkat, akik már gyermekfővel emberré váltak az én szememben, mert hitem volt, s mindmáig hitem maradt, hogy csak az lehet emelt fejű felnőtt, aki eszével, vagy dereka feszítésével, saját maga keresi a kenyerét. A zsákotokat bálványoztam leginkább, mert ők találkoztak elsőnek a föld tiszta áldásával. Ahogy kötözték a zsák száját, olykor kezükbe percent egy-egy búzaszem, amely úgy simogatott, mint a tenyérbe szálló katicabogár. Néha lapát nagyságú tenyerüket belemerítették a zsákba, s úgy gyönyörködtek a színarany gabonában, zemem elé emelt tenyér- rel bámultam a magasban dolgozó kévevágó lányt, tudtam, hogy a munkája fenségesen szép, de azt is, hogy halálosan veszedelmes. Veszedelmes, mert a cséplőgép „cápafogakkal” megtűzdelt rémsége« sebességgel pörgő dobjáról úgy vágódik vissza minden idegen anyag, mint a puskagolyó. Mert sok mindent takar a kéve. Törött kaszát, lovak patájáról lehullott szerencsepatkót — amely ilyenkor szerencsétlenség — félbetörött kaszakövet, éles, hegyes kavicsot, két esztendeje pedig háborúból maradt lövedéket találtak a búzakévében. Az élet kévéje halált takart, még szerencse, hogy észrevette egy okos, ügyes kislány. NmUsm 1387. szept. Zi., vasárnap Ma volna hetvenéves Pap Károly, a két háború közti magyar irodalom egyik legjelentősebb novellistája, ha a fasiszták nem végeznek vele közvetlenül a felszabadulás küszöbén a haláltáborban. A napokban utoljára még sütkéreztem egyet a nyár végi napon. Alig ültem le a parkban, a szomszédos padra egy peszton- ka telepedett két kisgyerekkel. Ö maga sem nőtt még ki egészen a gyereksorból, és ruhája öregebbnek látszott nála: ráncos, avult réklije fityegett a mellén, bő, kék, paraszti szoknyája egészen elnyelte. Együgyű, fitos arcán ájtatosan homályos, kék szemei voltak, kicsit éneklés, lágy hangja mindjárt a búcsúsokat juttatta eszembe, ahogy a Mária-kép után ballagnak, kedves együ- gyűséggel a poríelleg'bcn. A két kisgyerek csinos, tiszta, pufók kölyök volt, látszott rajtuk, hogy keveslik maguk mellé a kis pesztonkát, az avult róklijével, meg az öreg nagy szoknyájával. Az egyik kicsiny kihívó tekintetű volt, a másik inkább bizalmatlan. Mindjárt, ahogy leültek, bújócskát szerettek volna játsza- ni. De a pesztonka azt tanácsolta nekik, hogy játsszanak inkább mamát, az sokkal szebb. A legszebb játék. — Én leszek a mama — énekelte —, maguk pedig jönnek szépen hozzám, úgy, mint otthon a mamájukhoz, én meg adok maguknak szép csukol- ládét. Maguk meg engem szépen megcsókolnak ezért, úgy, mint otthon a mamát! — g együgyű örömmel felkiáltott: — Éppen úgy, ahogy ott- hun, éppen azonmód! Semmit se kell tanulni hozzá! Azok csak néztek rá. Nem akaróztak. A pesztonka biztatta őket. — Sokkal jobb játék, mint a búj ócska, nem fáradnak úgy el! Nem is ütik meg magukat. A ruhájuk se lesz piszkos! És még sok csókot is kapnak tőlem! De a gyerekek nem éheztek a pesztonka csókjaira. — Mama otthon is van elég — mondta a bizalmatlan. A kihívó tekintetű meg ajkbigy- gyesztve mondta: — Maga úgyis csak kavicsot ad csokoládé helyett, meg homokot! — Hát bizony, csak kavicsot — énekelte a kis pesztonka —, de azért úgy is szép a játék. Jaj de szép! — s szaporán egyiket is, másikat is magához húzta, elkezdte őket csókolgatni, s együgyűen kiáltozott: — Jaj de jő ez a játék! Jaj de szép! De a gyerekek nem engedték magukat. Kibújtak a kezei közül, s a kihívó tekintetű egyenesen megmondta neki: — Ez csak magának jó, hogy csókolhat minket! De minekünk ez nem kell! l\íi nem játszunk olyan játékot magával, ahol csókolózni kell! Nem is várták meg a pesztonka védekezését. Otthagyták, elszaladtak futócskát játszani, kettesben. A pesztonka nézte őket egy ideig mohó, csillogó szemmel, aztán ő is felugrott, hogy velük játsszon. De alig futott néhány lépést, mindjárt le akart csúszni a bő, öreg szoknyája. Izgatottan igazgatta, kötözget- te, kapcsolgatta, aztán mégiscsak vissza kellett ülni a helyére, s csak onnét bámulta szórakozottan a gyerekeket, látszott rajta, hogy nagyon töpreng valamin. Egyezet»* «zfeSn MdsfBati'f a szeme. Fölkiáltott együgyűn, éneklőn: — Tudok ám egy új játékot, hallják-e! De azok csak hajszolták egymást a napon. A pesztonka kiabált: — Jaj, de szép játékot tudok! Álljanak meg már! No! De azok nem álltak meg. A pesztonkának meg kellett várnia, amíg elfáradnak. Akkor odajöttek hozzá nagy lihegve, égett az arcuk, s úgy kérdezték, hogy mi az az új játék. De csókolózni: azt nem akarnak. — Dehogyis csókolózni! — mondta a pesztonka. — Egészen más az a játék — és megint kezdte magyarázni: — Én leszek a mama. — A gyerekek közbekiabáltak: mamát, azt ők nem játszanak, már mondták! A pesztonka csitította ókét: — De hiszen nem kell csókolózni, egyetlenegyszer se! — Nem, nem őnekik nem kell a mamajáték! — Hát jó — mondta akkor a pesztonka keservesen —, én leszek a nagymama! Hirtelen elgondolkozott: — így jobb is lesz. Én lé- szek a nagymama, aztán meghalok. — Hogyan hal meg? — kérdezte a kihívó tekintetű. — A — mondta éneklőn és együgyűen —, az igen köny- nyfl és szép. így ni — Szemét ájtatosan lehunyta, hátrahajtotta a fejét. Fitos orra belebökött a kék égbe, réklis karjait szétterjesztette fáradtan. Az avult öreg rékli talán valóban valami halotté lehetett, mert most, ahogy holtat játszott benne a kis pesztonka, mintha egyszerre elevenebb lett volna, mint azelőtt. A kis pesztonka arcára pedig, ahogy lehunyta szemét halottszerűen, egyszeribe kiült a sok nélkülözés és magányosság, és most már majdnem olyan öreg volt ő is, mint a ruha. — Ugye milyen szép? — morogta lehunyt szemmel, s nem mozdult. Várt. A kis bizalmatlan hunyorgott rá. — Honnét tudja maga ezt a játékot? A kis pesztonka ki se nyitotta a szemét: — Az édesanyámtól, őnála láttam. De ő igazán meghalt, mikor éppen ilyen kicsi voltam, mint maguk. — Hopp! — folytatta; eszébe jutott valami, a szomszédos bokorhoz ugrott, letört egy gallyat, abból egy keresztet csinált, aztán újra visszafeküdt halottnak; a keresztet az ujjai közé vette. — Most egészen úgy van — morogta —, és most maguk szépen megsiratnak engem. Szépen, hangosan, és úgy mondják, jaj, édes egy anyám, miért hagytál el engem? Jaj, édes egy anyám, mi lesz én- velem? — No, kezdjék szépen... S nem mozdult. Feszülten várta a siratást. Azt a siratást, ahogy ő siratta az anyját. A két kicsi egy ideig nézte. Még nagyon új volt nekik ez a játék. Aztán, minthogy a pesztonkától jött, hát kevesellték. Nem akaróztak. A pesztonka hátrahajtott fejjel, ujjai közt a kereszttel, éneklőn újra biztatta őket: — Lehet ám nagyon kiabálni! Amekkorát csak akarnak! Meg ugrálni is lehet nagyokat körülöttem. Én akkor egészen földhöz vertem magamat, de azt maguknak nem szabad, mert odalesz a ruhájuk. A két kicsi most összenézett, aztán mégis rákezdték hangosan: — Jaj, édesanyám, mi lesz velem nélküled! Üvöltve ugrálták körül a kis pesztonkát. Egyre nagyobbakat ugrottak. — Sírjanak is — énekelte elhalón a kis pesztonka, s minél nagyobb lett a kicsinyek rivalgása, az ő arca annál jobban átszellemült. Nemsokára már földöntúlian mosolygott, akár egy igazi halott, mint egykor az anyja... Csak a kazalosokat nem Irigyeltem soha! Jólábú legények voltak ők is, erősek mint a fákat nyűvőlő mesebeli ember, hosszú, hegyes nyársakra szúrtak egy-egy boglyányi szalmát, s azzal szuszogtak a kazal tetejére. Nem irigyeltem őket, mert ma is elém villantja az idő azt a hórihorgas Kinizsi Pál termetű legényt, aki baromi terhe alatt a földre rogyott és vízért sóhajtozott. A szalma, amit egy pillanattal előbb még szinte győzelmi lobogóként emelt a feje fölé, testét teljesen elborította, s úgy jött az a sóhajtás a sárga-fehér halom alól, mintha sírgödörből érkezett volna. Ezt a sóhajtást és már soha nem tudom elfelejteni... E nehéz emlék társaságában álltam a nyár közepén, hallgattam a vén cséplőmasina szívverés-ritmusát, amely egyre halkult, lassacskán teljesen megszűnt dobogni, mint a kimúló állatok szíve. Tudtam jól tudtam, akkor csak azért halkult a gép, mert az ég tetejére kúszott éppen a nap, s a töredezett dülöúton feltűnt az ebédet hozó asszonyok tarka karavánja. Tudtam, hogy egy szusszanásnyi szünet után. majd ismét felmordul a gép, de az már hattyúének, a cséplőgépek hattyúéneke, mert’ nehéz, szinte lelketlen munkát üldöz el a falvak határából a modern világ, a kombájnok csordája, amely oly jó szívű, hogy nemcsak zsákba takarítja a termést, de napernyőt is feszít a földműves feje fölé... C a nyári emlékre -— 0 amely itt maradt bennem és jegyzetfüzetemben, e parányi boldog érzéssel borítok naplófedelet. A kikor nehéz szekerek tördelték darabokra a földutakat, magba szökött pipacsok sápadt szirmát kavarta a hirtelen támadt boszorkányszél, gépek hangja lebegett a mozgalmasságban és olyan nehéz illat hömpölygött át a határon, mintha a mindenség minden tűhegynyi pórusát betöltötte volna az ember verejtéke. Távolról hallgattam egy vén cséplőgépmasina szívverés-ritmusát, de minden ízemben szolt gúnyosan Maya. > — O húzza ki a hullát. Jaj,? atyám, a Colos. ? — Mit húz ki? ? — A hullát. Jaj, hátha nem? halt meg mégsem, hátha él? még, hátha időben ugrott be? érte Colos. Mit gondolsz, él? még az a férfi? Egy idősebb? ember, kopasz a feje. A szeme? olyan meredten van nyitva,? olyan... Nem merek odanéz-? ni. Téged nem érdekel? Nem? jössz oda? Én megyek. Meg? kell néznem. A Colos. 6 húzza? ki. Egyedül ő nem tétovázott,? látod! Gyere, Maya! Men-? jünk oda, látni akarom, tudni? akarom... ? Maya beharapta alsó ajkát.S Tétovázott. ? — Segíts felállni — mondta? aztán. ? — Ugyan, ne vacakolj. állj? fel. i — Nem tudok — mondta? Maya. — Egyedül nem tudok.? — Ne kényeskedj. Mit hu-? lyéskedsz? s Maya lehajtotta a fejét, só-? hajtott, és csendesen, nagyon? határozottan mondta: ? — Egyedül nem tudok. ? Erika azt hitte, rosszul ér-? tette. > — Egyedül nem tudsz fel-? állni... ? í — Nem. ? — De hát... ? — Idegbénulás. Hároméves? koromban kezdődött. És egyre? rosszabb lesz. Érted már? ? Erika elsápadt, sietve Maya? mellé lépett. ? — Igen, értem. Most már ér-? telek. Bocsáss meg! ? — Csak semmi nyavalvgást? — mondta Maya dühösen. —? Ez van, és kész! Ilyen is? van ... No. el ne bőgd már? magad! ? Belekapaszkodott Erika kar-? jába, úgy mentek Colos felé. ' lami óraszerkezet mozgatná, olyan volt. — Itt van már, nézzék! Prüszkölve vágódott ki egy elcsigázott arc a vízből. Kapkodva tátogott levegő után. — Megtalálta? — kérdezte egy kiváncsi nő. — Él még? — Nézd, a Colos! — kiáltotta Erika. — Megmondtam — válaveti ezt a beijedt nyájat, amelyik birka módjára hagyja magát egy félhülye huligán rossz tréfája által vezettetni. Most az úszómester is előkerült már. egyszerre tízen is magyarázni kezdtek neki. A pocakos, idősebb férfi feje mindig arra fordult el, amer- ről éppen szóltak hozzá. Mintha rángatnák a fejét, vagy vakönnyeiket is kicsalja. — Gyűlölöd Colost? — Ugyan! Csak ismerem. — És ha nem ő az? — Akkor egy másik, hozzá hasonló huligán az. akit mondjuk Kobrának hívnak, vagy Vakkantónak. Nem mindegy? — És ha csakugyan belefulladt valaki a vize? — Ebbe a vízbe? Ez olyan langyos, mint egy lavór lábvíz. A válladig ér. Ebbe belefulladni? ... Ne nevettess! Erika ott állt a legfelső lépcsőn, a medence közepét nézte és csak a kérdései idején fordult Maya felé, aki változatlan nyugalommal, fölényesen, kimozdíthatatlanul könyökölt továbbra is a lépcsőn. Látszott rajta, mennyire megnésnyi bizonytalankodás, mozdulatlanság után. — Valaki a vízbe fulladt — nyögte egy hang Maya mellett. — Kisfiam! — jajdult fel egy kétségbeesett asszony. — Gyere innen, ez nem neked való — rángatta árrébb a csupa csont, nyurga kamaszlányt a.nagymama. — Úszómester! Hol az úszómester? — bömbölte egy férfi. Erika innen oda kapkodta a fejét. Arca sápadtsága lebarnult borén is átvilágított. Még a szája széle is remegett. — Rettenetes, valaki a vízbe fulladt — suttogta erőtlenül, olyan hangon, ami nagyon közel volt a síráshoz. — Ugyan! — mérgelődött Maya. — Valamelyik hülye most egy kis ingyencirkuszt csinál. Egy olyan tökéletlen alak, mint ez a Colos. Az ilyen hőbörödött képes rá. Csakhogy rá figyeljen mindenki. Lehet, hogy éppen a te szép szemedért csinálja. Az atommáglyáért. Micsoda olcsó hülyeség: atommáglya. Meglapul egy kicsit a medence alján, hagyja, hogy kicibálják, úgy tesz. mint aki elvesztette az eszméletét, közben a szemhéja alól azt figyeli, ott vagy-e, látod-e te is. mi történt vele, sajnálod-e, hogy szegény fiú, miért is nem hallgattam meg inkább, legalább egy kellemes emlékkel távozott volna az élők világából. Mert amilyen csirke vagy, képes lelkifurdalásod lenni, és inkább lefeküdnél vele, úgy gondolod, minthogy így pusztuljon el az a szerencsétlen fiú. Olcsó trükk, de úgy látszik, hatásos. Falusi babáknak kiválóan megfelel. Még a