Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-21 / 223. szám
A négy areű község } SzlovákiaI jegyzetek A barlang és az — Mennyien laknak barlangban? ■— 150—200-an. — Vágtak az utóbbi időben Új barlangot? — Talán kettöt-hármat, de ez sem biztos. Kik laknak barlanglakásban? — Akik summások voltak és így öregedtek meg. Akik sum- ntások voltak, most pedig a Fémművekben vagy a környező bányákban dolgoznak és még nem kaptak lakást, vagy nem tudtak építeni, vagy venni maguknak. Akik máshonnan költöztek Sírokba és nem volt jobb lehetőségük. — Sokan költöztek el a barlanglakásokból? . — Sokan. — Üresen áll barlang? — Nem nagyon. Átveszik a rokonok, vagy eladják idegeneknek. — Mennyiért? — öt-nyolcezer forintért — válaszolgat Boris Miklós siro- ki tanácstitkár. Q Sírok dokumenhimíikn-té- ma. Mozgóképre kívánkozik a község négy arca. Első arc: egy éles sasbércen a’ Recsk felőli úton kibontakoznak a siroki vár festői romjai. A régészek két év óta ásatásokat folytatnak itt és egy őskori vár maradványaira bukkantak. Erre települt a XIV. századi gótikus vár, Darnó vára, amelyet az Aba nemzetség alapított. Az épen maradt falakat rendbe hozni szándékoznak és akkor majd elénk tárul Magyarország talán legszebb oromzati vára, körülötte a természet sziklatornyaival és kőbányáival. Idegenforgalmi nevezetességet lehet belőle kovácsolni. 0 Második arc: a barlanglakások a hegyoldal tövében, az egri és a pétervásári út mentén. Vagy hatvan van belőlük. Ezekhez ma már öreg arcok illenek. Ott van például Borics .Vince, aki 1908 óta egyfolytában ugyanabban a barlanglakásban lakik a feleségével, ök valódi, élő termékei a barlang viszonyainak. Hat gyermekük született a hegyoldalba vájt szobában, de már egyik sem lakik itt. Valódi lakásba költöztek. — Hatvan éve, amikor birtokba vették, már kész volt a barlang? — Már megvolt — feleli a 76 éves Borics Vincéné. — De jó hogy jöttek, legalább meglátják ,hogy beázott, becsorog a víz, teknöt kell alá teni- ní. Segítsenek. — A gyerekei segítik? — Az uram kap 650 forint járadékot, én meg 100-at. Harmadosba eljárok egy kis krumpliért. A gyerekeimnek maguknak is kell a pénz. 11 unokám van. — Mikor meszelték a szobát? — Most nemrég. Egy évben kéiszer kell, tavasszal és őszszel. De nézze, már kiütközik rajta a víz. — Kaptak valamilyen betegséget? — Nekem szívasztmám van, az uramnak meg azt mondják, hogy olyan öreg már, hogy végelgyengülésben van. — Láttak már barlangvá- jást? — Nem sokat. — Én is láttam már gyerekkoromban, vagy 30—35 évvel ezelőtt — szól közben a tanács- titkár, aki elkísért ide. — Azóta nem is csináltak talán új barlangot. Általában a barlangokat a múlt században vágták. — Mennyi ideig tartott kiképezni egy barlanglakást? — Egy embernek egy hónapig. Általában ketten csinálták. Csákánnyal. Alkalmi munkások voltak, de érteni kellett hozzá, mert bár az itteni kő puha, viszont igaz, hogy nem hasad, de porlik. Elöl függőlegesen lemetszették két-két méter húsz centi magasságig, aztán négy-öt métert vágtak befelé; Homlokzatnak, ablaknak, ajtónak függőleges kőfalat húztak. Elköszönünk. Érdekes, eddig nem is vettem észre, hogy a levegő kint a szabadban általában milyen friss. Nagyot lélegzők. — Nagyon nehéz bent a levegő. — Igen, de ők már megszokták. — A barlanglakokat nem nézik le a faluban? új telep — Nem. Megszokták. Az öreg Borics Vince barlanglakása mellett szintén van egy barlang. Az egyik fiáé. Csakhogy a fiú családja a barlang elé épített házban lakik és a barlangot fészernek használják. s Harmadik arc: a legmegszokottabb falu képe. Sirok lakóinak 89 százaléka itt lakik. Tsz- tagok, bányászok, néhány üzemi munkás, iparosok és a volt barlanglakok. Ha filmen látja az ember ezeket a házakat, még néhány más hegyvidéki falu is eszébe juthat. 0 Negyedik arc: A Mátravidé- Jci Fémművek, amely az ország tubusszükségletét csaknem fedezi — és az üzemi lakótelep. Ehhez hasonló is van sokfelé az országban, négyszintes, világos színű, összkomfortos típusházak. Közöttük füves, virágos térségek; ABC- áruház és éttérem, eszpresszó. Egy miniatűr város a barlangoktól öt percre. Vass Dezső szerszámelőkészítő és felesége, aki a háziipariszövetkezetnél csoportvezető, a hármas épületben laknak. Két szoba, összkomfort. Kislányuk és a nagymama lakik még velük. A nagyobb lány már férjhez ment. — Én barlanglaJcásban születtem — mondja Vass Dezső- né. — Barlanglakásba nősültem 1048-ban — teszi hozzá a férje. — A két gyerekem még ott született, de már 1952 óta itt lakunk. Emlékszem, mennyit kellett a bölcsőt ide-oda tologatni, mert több helyen beázott a barlang teteje, csöpögött a víz. Hazajön a kislány; — Ismered a szép várromot a bércen? — Persze, voltunk is ott kirándulni. — Emlékszel még a barlangba, ahol születtél? — Nem. ■ — Hol jobb sétálni, itt vagy a faluban? — A faluban sem rossz, de ha esik az eső, ott sár van, itt meg nincs. Berkoviís György Egyezség az autóbuszon n. A VASUTASKLUBBAN kezdett négynapos, szívélyes vendéglátás során változatos, gazdag programról gondoskodtak a kassaiak. Mindenekelőtt megmutatták városukat. Kicsit restellked- ve, pironkodva kalauzolták a hatvaniakat a feltúrt utcákon, tereken, de egyszersmind büszkén magyarázták azt, hogy miként a nagy forgalmú állornás — ahol különben ezernégyszá- zan dolgoznak, naponta tizen- ötezemyi utast, háromszázhuszonhét vonatot fogadnak, indítanak — Kassa is megújhodásának korát éli. Egymás után tűnnek el földjéről a régi, rozzant kis házak, s emeletes, büszke épületek foglalják el helyüket. S miközben Nagyida, Krasz- na-Horka, Rozsnyó felé robogott -— a hagyományokhoz hűen, „sörrel bélelt” autóbusz — gyerekes büszkeséggel, újságolták, hogy az ablakból látható korszerű városrészben már most is 28 ezren laknak, s arrébb az a másik lakónegyed kizárólagosan a szomszédos mammutkombinát, a 700 hektáron elterülő Kelet-szlovákiai Kohóművek dolgozóié. A gyáróriás ugyan még most épül, de a szovjet, 1524 milliméteres nyomtávú „széles vágányon” érkező vasérc már 7 ezer embernek ad munkát. A HEGYOROMRA épített, hajdani büszke várak szerényebbek lettek, s csendes megadással csodálkoznak a változó, a gazdagodó vidékben. A községek, városkák takaro- sabbak, mint valaha, nem ritkaság a falusi emeletes ház, amely mandzardos, csúcsos tetejével, erkélyével, oszlopaival nézi az ország élépk forgalmát a település pezsgő életét. A patinás falak mögé is be- lopóztak s barátságosan a műemlékek mellé simultak a ma új, friss színei. Rozsnyó hangulatos. boltíves kupolái, árkádjai aligha késztetik már hosszabb időzésre a turistákat — mint például a kertek végén strázsáló toronyházak . Csehszlovákiában — mondták a vendéglátók — már az új mechanizmus szellemében dolgoznak jó idő óta. Egyik kirándulásunk során ugyanezt bizonygatta egy kisiparos is. A domicai cseppkőbarlang előtt felvételt készített a csoportról, s mire a látogatásról, nem egészen egy óra múlva visz- szaérkeztünk, ki-ki megvásárolhatta tőle a fényképet, amely hihetetlenül jól sikerült. A rugalmasság, a jó űzeti érzék ugyanis korántsem boszorkányság — vallotta a derék „maszek”. Csakúgy. mint mondja megannyi gyári munkás. állami alkalmazott — mindenki örömére... A kassai ünnepélyen a hatvani vasutasok ugyan már találkoztak, beszélgettek a pilse- ni küldöttség tagjaival, de miért, miért nem, mégis csupán — az autóbuszon jutott a brigádvezető eszébe, hogy velük is Stefán Kissékhez hasonló szerződést kössenek. A CSEHEK BOLDOGAN léptek egyezségre a magyarokkal, megígérték, hogy még szeptemberben felkeresik a Zagyva-parti várost. Hivatalos Szürefi köszöntő Kedves kötelest egünknek teszünk eleget most azzal, hogy köszöntjü:'• a gyöngyösi szüret 1967. étH eseménysorozatát. De a kötelességen túl a belső indítás is arra ösztönöz, hogy szívből jövő köszöntő szavakat mondjunk, üdvözöljük megyénk második városát, ennek a városnak minden kedves vendégét a szüreti napok alkalmával. És — természetesen — tegyük hozzá jókívánságainkat is: érezzék jól magukat, töltsék vidáman és hasznosan a sokféle szórakozást és tapasztalat- gyűjtést ígérő napok sorát. Mert a színes emlékek mellé a megismerés, az értelmi gazdagodás lehetőségét is kínálják a szüreti napok. Elég csak arra emlékeztetnünk, hogy éppen ma nyitja meg kapuit a mezőgazdasági termékeket, az erdészet életét és munkáját, valamint a Mátra gazdag növény- és állatvilágát bemutató kiállítás. Ezeken a helyeken széles horizontra nyílhat a kíváncsi tekintet. Megismerheti a táj természeti kincsestárát és azt a tevékenységet, amit az ebben a tájban munkálkodó ember maga hasznára, boldogulására végez. Boldogulás...! Igen, eiben a célban kell keresnünk mindennek a rugóját, az értelmet. De ebben a forgalomba sűrűsödik össze minden, amit a szüreti napok ki akarnak fejezni. Mi egyéb is vezethetne bennünket, ha nem az egyre jobbuló holnapok biztonsága ... És ehhez a Mátra vidéke készséggel kínálja gazdag kincseit: csillogó ércét, energiát rejtő szenét, ízes gyümölcsét, zamatos borát, foszlós belű kenyerét — az aránylag szűk körben is mindazt, ami az emberhez méltó élet feltétele. Kívánjuk, hogy a csengő pohár és a vidám énekszó mindenkit jókedvre derítsen, hogy felfrissültén, élményekben meggazdagodva emlékezzék még sokáig a gyöngyösi szüreti napokra! (gmf) útjuk ugyanis Budapest felé q, viszi őket, szívesen kerülnek hát Hatvan felé, ahol majd megbeszélik a továbbiakat, pe- eset es papíron rögzítik az el-j, , képzeléseket. A helyet, ahol a nem mii*« ( denn api megállapodás született, semci sem jegyezte meg pontosam, a hatvaniak az arcokra. a nevekre emlékeznek csupán. Ezeket őrzi majd a bri-1'' gádnapló is. amelyben Ids ic múva újabb fejezetet nyit 4 krónikás. (Folytatása következik.) Gyóni Gyula Még lehel jelentkezni a TIT nyelvtanfolyamaira A TIT Bugát Pál Szabad- egyetemek nyelvtanfolyamaira Egerben eddig több mint százötvenen jelentkeztek. A jelentkezési határidőt az illetékesek egy héttel meghosszabbították, így szeptember 27-ig, az idegen nyelveket tanulni vágyók még bejelenthetik részvételüket a tanfolyamokra. H>. Igen nehéz volt. Az élenjáró sebészet egész története elvonul előttem. Részt vettem benne, nemegyszer a legelső vonal" ban. Nem, azt nem mondhatom, hogy Valami rendkívüli fűződnék a nevemhez. De úttörő és népszerűsítő voltam. A történelembe nem kerülök bele. Most ez nem érdekel. S majd ké- ' *öbb? n 0 A konyak, vagy szomorúságom Idézte fel ezeket az elérzékenyült gondolatokat? Érzelgősség és keserü- -ség furcsa keveréke. Igyunk még egy pohárkával. 'Agyam feltisztítására. Elég. Mindig is gondolataim tisz- .taságára törekedtem, ezt kell most is elérnem kavargó elmélkedéseimben. Kell-e a sebészet az embereknek vagy nem? Természetes, hogy kell. “' A betegek ugyan sokszor meghalnak. Többségük azonban felgyógyul és utóbb élvezi életét. Már ameddig az élet erre lehetőséget nyújt neki... Az is természetes, hogy kezdetben 'több az áldozat, de enélkül, sajnos, " nem megy. Az emberek mindig is áldoztak az isteneknek, abban a reményben, hogy cserébe áldás száll majd valamennyiükre. Nem kell a sebészeket idealizálni. Ök is mások életét áldozzák fel, nem a sajátjukat. Ebből a szempontból ők nem közkatonák, hanem tábornokok. Gyakran mégis pocsékul • érezzük magunkat. Másoknak hasz- : nos, magunknak igen kellemetlen tevékenységet folytatunk. Akkor miért csináljuk mégis? Nem a pénzért. A sebész ugyanolyan körülmények 4 Nérnsoj] I#67. szept. 21,, csütörtök NYIKOINJ AMOSZOV: miwmmsmA FORDÍTOTTA* R ADÖ GYÖRGY között él, mint a többi orvos, vagy mérnök. Hiúságból? No igen, amíg fiatal az ember, addig hízeleg neki az, hogy mások úgy néznek rá mint megmentőjükre, hogy magasztalják. Számomra ez már megszűnt. Valóban? Nos — jólesik. Annyira azonban mégsem, hogy evégből kockázatos műtéteket végezzek. Vagy sok egyebet. Mi marad még? Talán a harc szenvedélye. S az a gyötrődés, amely a győzelem ára. Legvégül a kötelesség. Köteles vagyok rá. Mi az, alakoskodol? A magyarázat túlságosan primitív. A pszichológusoknak még foglalkozniuk kell az emberi ténykedések ösztökéivel, általában. Az ösztöke az a hegyes végű bot, amellyel valamikor az ökröket nógatták. Így vagyunk mi is, magunkkal. Az emberi természet. Milyen is az ember? Sokszor feltettem már ezt a kérdést. Különféle és részint egymásnak ellentmondó válaszokat kaptam. Valóban lehetetlen elérni azt, hogy ezek a kisfiúk és kislányok tovább is olyan boldogok maradjanak, mint amilyenek most, ha egészségesek, jóllakottak és szeretik őket? Hát mi a boldogság? Megint elkalandoztam. Nehéz nekem. Ma nagyon nehéz. S ilyen volt már sokszor. Elfárad" tam mindezektől. Győzelmeim már nem szereznek nekem akkora örömöt, mint régebben. A szerencsétlen emberek szenvedései megmérgezték a lelkűmet és megfosztották nyugalmától. (Phü, micsoda érzelgős frázisok. Undorítóalk.) Látom, mit szenvednek az emberek a betegségektől. És mennyi más van még, amit én nem is látok! Hát mit tegyek? Meghalni. Hányszor ötlött az eszembe ilyen pillanatokban. Abban a harcban, amelyet a sebészek vívnak, csak a betegek szoktak meghalni. Abban a pillanatban azonban, amikor a kezemben megáll egy szív, s az élet, mint a víz, folyik el ujjaim között, hányszor szerettem volna odaadni mindent, csak hogy megtarthassam! Oda a fele életemet! Oda az egészet. De senki sem fogadja el cserébe. S a beteg meghal, én pedig megmaradok. Az idő múlik és én nem vagyok hajlandó megváltozni. Csak tépelő- döm. Tudományunk története ismer olyan eseteket, amikor sebészek öngyilkosságot követtek el. Pirogov egyik tanítványa, Kolomnyin, érzéstelenítés végett közvetlenül a bélbe juttatott kokaint. Előzetesen mindent átgondolt, s a beteg mégis meghalt. Az orvos erre visszavonult a szobájába és agyonlőtte magát. A német Block még a múlt század végén megpróbálta egy súlyosan tu- berkulotikus betegnél a kétoldali tüdőcsúcsok egyidejű kimetszését. Amikor a második mellhártyaüreget feltárta, a beteg azonnal meghalt. Az orvos még aznap mérget ivott. Együtt temették el őket. A józan eszű emberek persze azt fogják mondani: őrültség! Hiszen ilyen alapon minden orvosnak vagy legalábbis minden sebésznek végeznie kellene önmagával. S nem volna többé, aki eltávolítsa a vakbeleket. Én nem fogok mérget inni. Pedig az ember elalszik szép nyugodtan, gyönyörű álmokat lát, és — nem ébred fel többé. Nincs több műtét, nincsenek anyai könnyek. No, jó. Eleget zongoráztam az érzéseiken. Micsoda nemes lelkű hős! „Nem volt ereje elviselni... üdvö- sebbnek találta, ha...—” Így írtak a régi regényekben, amelyeket, őszintén megmondom, én már képtelen vagyok végigolvasni. Teljesen részeg vagyok. Talán még, egy pohárkával? Nem. Elég. Persze, van még egy menekvés. A „tiszta” tudomány. Be jó a laboratóriumokban! Ül az ember és töri a fejét. A kutyusokat természetesen szintén sajnálja, de sokkal kevésbé. Foglalkozhatnám fiziológiával. Megmagyaráznám, mi szabályozza a vérnyomást. Hogyan hat az oxigénhiány a szövetekre. Miért fejlődik ki a sokk. Sok ám a mindenféle érdekes probléma. Taníthatnám az orvosokat: a kutyákon végzett kísérleteink alapján javasolhatjuk az ilyen és ilyen eljárást. Csinálják csak azok az orvosok! S ha előfordul, hogy nem sikerül — akkor tán én vagyok a felelős? A kísérletek eredményeit nem szabad vakon alkalmazni a betegekre. És nem jönnének hozzám anyák... Én tudós vagyok! Mit értenék az elmélethez maguk, gyakorló orvosok?! Maguk csak vagdosnak... No igen, erre is szükség van. Enélkül, a tudósok munkája nélkül mi ma nem távolíthatnánk el tüdőket és nem foltozhatnák be a szívkamra sövényén támadt lyúkakat. Igaz, talán arra sem kellene gondolnunk, hogy Lenácsikánkat holnap egy atombomba fogja eltemetni... Hát nem. A „tiszta” tudomány nem nekem való. Mármint az orvosi. Bizonyára nincs igazam, de — nem tetszik, a fiziológia gyönyörű dolog. S a kutyákon végzett kísérletekre feltétlenül szükség van. De csak akkor, ha a tudós szüntelenül érzi, kinek az érdekében dolgozik. S ha vállalja az anyák Iránti felelősséget, ha meglátja örömük és bánatuk könv- nyeit. Megint a hangzatos frázisok. Lám, teljes kört írtam le, és visz- szaérkeztem oda, ahonnan elindultam. Nincs hová rejtőznöm. Csak egy utam van: tovább dolgozni. Üjabb és újabb műtéteket végezni. Tanítani a sebészeket, hogyan cselekednek jól és becsületesen. Azért még sincs egészen így. Kutatni kell. Kell a tudomány. A valódi, amely az emberekért van. Aludni térnek. Unokám, Lénácska, már alszik. Feleségem és Liza szintén lefekszenek, ha meglátják, hogy én eloltottam a villanyt. Megyek, jó éjszakát kívánok nekik. Hadd gondolják rólam, hogy „megadtam magam sorsomnak”. Pedig nem adtam meg magam. Egyre azon az otthonokon, azon a családokon jár az eszem... Mit csinálhatnak most, szegények? Lefeküdtek-e? Vagy üldögélnek és csak sírnak, egyre sírnak — az egyik a koporsónál, mely már a holnapi temetésre vár, amazok pedig az üres lakásban, ahol még szinte ott lebeg, szinte ott él velük Majácska... Mit mondhatok? Semmit. (Folytatjuk
