Heves Megyei Népújság, 1967. szeptember (18. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-20 / 222. szám
Szovjet film Diplomaták nehéz korszak küzdelenged bepillantást ez az új, szélesvásznú szovjet film. A győzelmes október után az órszág határain túlról és belülről egyaránt megindult a fiatal szovjet állam ellenségeinek rohama. És az eszközökben nem válogattak a külföldi hatalmakkal szövetkezett ellenforradalmárok, de az előjogokat élvező és azzal visz- szaélő diplomaták sem. A filmen a történelmi múlt néhány emlékezetes epizódját látjuk visszaperegni. De olyan epizódokat, olyan igaz történeteket, amelyek abban az időben a szovjet állam élethalálharcát jelentették. Látjuk a legendás hírű Dzerzsinszkijt, aki a Csékát szervezte, s figyelemmel kísérhetjük a bátor csekistákat, a forradalom egyszerű katonáit, akik életük kockáztatásával harcoltak a rendért, a győzelemért Egy lett lövészcsapatról és annak bátor parancsnokáról szól a történet A parancsnokot beszervezik a külföldi diplomaták és ő a Cseka vezetőinek kérésére vállalja ezt a szerepet, s így sikerül felgöngyölíteni az összeesküvés szálait, meghiúsítani a szovjet állam vezetői ellen tervezett merényletet és leleplezi a külföldi kapcsolatokat. Röviden ennyi a film története. A film ú'ói és Nyikolaj Rozancev, a rendező, nem követték a szokványos kémfilmek menetét, nem alkalmazták a jól bevált receptet sem. Ezzel árnyaltabb, gazdagabb lett a társadalmi rajz, de ugyanakkor lassúbb ütemű, fordulatokban szegényebb a film. Nem a sokszor látott kémtörténetek elcsépelt hajszáit, vagy a nyomozások logikai játékát hiányoljuk, de nem téveszthetjük szem elől azt az egyszerű igazságot, hogy maga az ábrázolt korszak, a győzelmes forradalom utáni esztendők, sokkal izgalmasabbak voltak- mint ez a film. A rendezői szándék világos: emléket állítani Dzerzsinszkij- nek és a lett lövészeknek. Ezt a szándékot jól érvényesíti ez a film, érdemes azonban megjegyezni, hogy nem szenvedett volna csorbát ez az emlélc akkor sem, ha néhány váratlan fordulattal izgalmasabb és így eredetibb filmet készít a rigai stúdió. Fel kell jegyezni a film néhány valóban érdekes jelenetét. Dzerzsinszkij sajtótájékoztatója, a külföldi tudósítók gunyoros hangvétele hűen tükrözte a korszak levegőjét, de jól sikerült az összeesküvők főhadiszállásának bemutatása is. A szereplők közül elsősorban a Dzerzsinszkijt alakító Igor Klassz és a lövész- parancsnokot játszó Uldisz Dumpisz tetszett. Márkusz László Mennyi kalória van a szőlőben ? 1 kg szőlő = 40 dekagramm hús A szőlő a legnépszerűbb gyümölcs hazánkban — állapította meg a táplálkozástudományi szakemberek egy érdekes vizsgálata. Közvéle-] mény-kutatásukkal azt számolták, hogy az egyes gyümölcs- félék minden száz kedvelőjére hány olyan személy jut, aki nem kedveli ezt a gyümölcsöt. Népszerűségben a szőlő vezet, még a kedvelt narancsot is megelőzi, nem szólva az almáról, az őszibarackról és a kör- térőL Bizonyára kevesen tudják, milyen nagy a szőlő kalória- tartalma: egy kiló, átlagos édességű csemegeszőlőé any- nyi, mint 1,1 liter tejé, 40 deka húsé, vagy 30 deka kenyéré. Ez a kalória legértékesebb alkotórészében — s az összes gyümölcsféléink közül a szőlőben legnagyobb mennyiségben található — cukorban vám Hogy mégsem a szőlő a legédesebb gyümölcsünk, annak az a magyarázata, hogy igen sok és sokféle a savtartalma: van benne borkő-, alma-, cser-, foszfor- és citromsav. Az új fajták vagy az egyes évjáratok és vidékek termésének vizsgálatakor mérik a szőlő nyomási és szakítási ellenállóságát is. Az előbbi azt jelenti, hogy mi az a legkisebb nyomóerő, illetve súly, ami megrepeszti a bogyó héját, az utóbbi pedig azt, hogy mi az a grammban kifejezett legkisebb erő, ami a bogyó lgr szaikításához szükséges. A legjobb szőlőfajták több kilogrammos nyomást is kibírnak és csak 600 grammos erővel szakíthatok, ezek hosszú szállítás után, teljesen éretten sem nyomódnak, törődnek ösj:- sze és nem hullatják le bogyóikat. ■Egri ismerősök Lajos bácsi Ritka az ilyen pillanat, s talán kevésbé jellemző a kép dr. Somos Lajosra, mintha íróasztala mellett készült volna a felvétel, amint dolgozik. A „Csákó” néven közismert egri városrész egyik kertes házában él, évtizedek óta. Munkahelye mindenkor a katedra volt. A kerti pádon ülő hatvannégy esztendős pedagógus „fotóját” a nyugdíj indokolja, a nyugdíj azonban dr. Somos Lajosnál semmire nem indok, legkevésbé a tétlenségre. — A magam számára any- nyit jelent — mondta —, hogy többet olvashatok. Ezit a vágyamat soha nem tudtam teljesen kielégíteni. Látogatásunkkor is az íróasztala mellett ült. Tanulmányt írt. A téma: a megfi- gyelőképesség alakítása a tanárképző főiskolákon. Ez lesz az előadása az okt.qfcieri, Szegeden megrendezendő nemzetközi pedagógiai tanácskozáson; Homlokát hófehér haj keretezi, szemében a hivatásszeretet végtelen derűje, halk, szép beszéde az emberközelség meghitt biztosítéka. Hangjára, előadásaira 1929 óta hatezer volt diák emlékszik még... De honnan indult az út? Szatmár megye széles látóhatárú tájairól, pontosabban: a hatalmas Károlyi-birtok egyik tanyájáról. — Ott volt édesapám juhász. A családban én voltam a hetedik gyerek. Hogy kezdődött az iskola? Egészen véletlenül. Két év után a tanítónkat elvitték katonának, s a bátyám Nyírbátorba magához ■vett. Ott jártam négy évet, köszkodw a latinnal, meg a matematikával: hirtelen kellett pótolnom az elmaradt éveket. Elég nehéz volt, de később még nehezebb, mert az ötödikhetedik osztályt már magántanulóként végeztem el, közben kapálni, kaszálni. A munka örömét édesanyám oltotta belém. Volt egy kis kukoricásunk, s egyszer, nagy szárazság idején, kapálni kellett. Igyekeztük lebeszélni, de hajthatatlan volt... Szinte szikrázott a kapa a kemény, agyagos talajon, belefájdult a tenyerünk, de megérte. Néhány nap múlva eső esett rá, s a miénk volt a legszebb kukorica! Nyíregyházán tett érettségi vizsgát, majd Szabolcs megye ösztöndíjával a debreceni egyetemre iratkozott be, magyar—német szakra, ott is szerezte meg a bölcsészdoktori diplomát. 1939-ban lett egri, Breznay Imre utódjaként lépett a tanítóképző katedrájára, a katedrára, amely élete álma volt. Taníthatott, s akiket tanított, megőrizték emlékezetükben. — Az egyik legszebb hivatás a pedagógus munkája. Nagyon szerettem azokat, akik ezt választották élethivatásul. A tanítóképzőben tanultam meg becsülni igazán a faluból kikerült diákokat, akik között sokszor csodálatra méltó elhivatottságot tapasztaltam. Volt, aki az állomáson töltötte az éjszakáit, ott tanult. Amikor megtudtuk, persze behoztuk a kollégiumba, s a legjobb diákjaink egyike lett ez a karcagi fiú. Tíz évig volt dr. Somos Lajos a tanítóképző igazgatója. Nemcsak tanári munkája tette ismertté hamarosan a nevét, hanem neveléstudományi munkássága. Országszerte tartott előadásokat, hangját ismerik a rádióból, tankönyveit forgatják az intézet diákjai. Milyen témák foglalkoztatták? J — Először a magyar nyelv oktatásának kérdései, később a tanító- és tanárképzés problémái. A témakör ma is megmaradt, mert sokrétű, érdekes, és minden legkisebb eredmény már segítséget ad a nevelésnek. Hogy magamra maradt-e idő?... Én inkább így fordítanám a kérdést: a hasznos munka számomra mindig örömet jelentett. Néha a munka ösz- szecsapott a fejem fölött, de végtelenül boldog voltam, ha sikerült jól befejeznem. Ha az ember örömét találja a munkában, egyéni vágyai is ki- elégülnek. Egyedüli szenvedélyem az olvasás mellett a természetjárás és a külföldi kirándulások. Most elérkeztek a nyugdíj évei, de szeretném, ha nem lennék olyan nyugdíjas, akinek nincs már tervszerű munkaprogramja; Az ember addig él, amíg dolgozni tud, akar és ereje van hozzá. Én akarok, s érzem, hogy még bírom erővel. Miután búcsút mondott dr. Somos Lajos a tanárképző főiskolának, a pedagógus szak- szervezet élvezi segítségét: a megyében folyó pedagógiai továbbképző munkához ad támogatást végtelenül gazdag pedagógiai tapasztalataival. Aki ismeri, márpedig ismerőseinek a száma igen nagy, természetesnek érzi ezt a mondatot, amellyel a beszélgetést fejezte be: — Azt a döntésemet, hogy a pedagógusképzést választottam élethivatásul, soha nem bántam meg, — ma sem tudnék mást választani. A diák nem választhatja meg tanárát. De ha ezt a kifejezést használhatjuk: egy diák sem bánta meg, hogy Lajos bácsi tanítványa lehetett. Sokat, nagyon sokat kaptak tőle, a legszebbet: megérteni és megérezni a nevelés nagy- szerűségét. (kátai) 0. Len ácska bejött, hogy lefekvés előtt elbúcsúzzék tőlem. Megfürdött és most olyan tiszta, hogy szinte ragyog. Csillog a jókedvtől, a pajkos- ságtól. — Jó éjszakát, papa. Miért vagy olyan rosszkedvű? Kísérj el az ágyamig! Jó éjszakát, kicsikém. Eredj csak egyedül, én még fekszem. Elfáradtam. 'Megcsókolt és elfutott, hosszú há- Idfngben bukdácsolva és közben egy- r^f csacsogva. ííin nyilván nem vagyok alkalmas sÍÉfeésznek. Kell az ördögnek az olyan foglalkozás, amelynél emberek halnák meg! Azt szokták mondani: a műtéteknek megvan a szabályos halál-arány- számuk. A balsikerek és hibák világ- statisztikája. Minálunk? Többé-ke- vésbé tartjuk az általános színvonalat. Néha alatta maradunk, máskor felébe kerekedünk, a számok mögest azonban nem látszanak a halottak. Fényképeiket nem közük az újságokban... ' Milyen komoly tekintete volt a tegnapi kislánynak! Maja pedig jókedvű, életvidám volt. .. -Volt. Voltak. .Igyunk egy pohárkával! • -Pokolian keserű dolog. No nem, nem iszom le magam. Mi az, talán sajnálom saját magamat? ■ Elvégre nem mind halnak meg. Hát azok a gyerekek a kórteremben, azok nem kedvesek? Sok ilyen hasonló jön el a hétfői ellenőrző vizsgálatokra. Megnőttek, jókedvűek, csinosak. Aki rájuk pillant, abból menten eltűnik minden harag és keserűség. És újra beleveti magát... Harminc év óta foglalkozom sebészettel. Igen nagy idő. Lelkes ifjúként érkeztem. Álmaim: szervek átültetése, megfiatalítás. Az orvostudomány csúcspontja a kés. „Majd én 4 MwwM megmutatom!” Most messziről pillantok akkori énemre — kissé szomorúan, kissé megvetésisel. Hogy sajnálom-e? Aligha. Általánosságban: nem éltem le rosszul az életem. Különösebb külső hatások nem játszottak közre, minden a szokás szerint történt, csendesen, szerényen. Aspiráns, asszisztens, docens, professzor. Körülbelül úgy, mint azok az orvosok, akikről a regények meg a színdarabok szólnak — korlátolt, kissé nevetséges pedánsok. De mégsem! Én a mennyben jártam. A sebészet szenvedélyekkel ajándékozott meg, amilyeneket semmi más nem adhatott volna. Alkotó vagyok. És végrehajtó is. Szabad ember, csak a tulajdon lelkiismere- temnek felelek tetteimért. De ki támaszthat ennél nagyobb felelősséget?... Ejh, szavak, szavaik. Szép szavak. Pedig csak nehéz fáradságot láttam. Ma úgy fekszem itt, mint akit elgázoltak, ábrándjaimat úgyanolyan távolinak érzem, mint a kezdet kezr detén. Nincs igazad, öregem. A bánat és a fáradtság okozza. Sok minden elindult-.* Emlékszel, a harmincas években — a gyomorcsonkolást, a veseeltávolítást mi, aspiránsok, a sebészet non plus ultrá-jának gondoltuk. Bálványaink csak igen félénken mertek hozzányúlná a mellkasüreghez és csaknem mindig kudarcot vallottak. Majd hosszú időre abba is hagyták. Most pedig az én osztályorvosaim mitrális sztenózist operálnak a szívben és a betegek életben maradnak. No igen, ezért nagy árat kellett a pácienseknek fizetniük. Ég a sebészeknek is. Milyen keveset tudtunk, milyen keveset értettünk mi akkor! A folyamat azonban észrevétlenül érlelő: dött. Itt a vérátömlesztés, ott a helyi érzéstelenítés és a betegápolás, a diagnosztika rengeteg apró vívmánya. Látható: egyre kevesebben halnak meg. Gondoljuk csak el: sikerült! Egyre súlyosabb eseteket operálunk, aztán egyszerre — nesze neked! A földön fekszel, arcod a sárban. Miért nem álltam meg ezen a ponton? Azután visszamegy az ember és megint keres, kutat valamit. S úgyanígy megannyi sebész, szerte a világon. A háború után hatoltunk bele a mellkas üregébe. Tüdő, nyelőcső. Én akkor már professzor voltam. Bár ez igazán mellékes. A sebészet egyenlővé tesz mindenkit: az egyszerű orvost és az akadémikust — azt mutasd meg, mit tudsz! Sokuk már elfelejtette, hogyan oiterázott és hebegett, amikor megvédte szegényes kis disszertációját, őszintén azt hiszik, hogy ők „gazdagították” a tudományt. Sokuk? Kik? Hát te? Talán a te dolgozatod — „A nervus phrenicus változatai abból a szempontból, hogy...” ez talán „gazdagítás”? Ne legyünk kicsinyesek. Becsületesen dolgoztam. Nem becsültem túl rangomat-beosztásomat. Mindez lehetőséget ad az embernek egy jó klinikára, ahol megteremtheti a nagyszabású sebészi munka előfeltételeit. 1949. Az első pulmonektómia — féltüdőírtás. Hat és fél óráig tart. A páciens sokkot kapott, én még leülni sem bírok, végigterülök a pamla- gon. Szó, ami szó — nehéz eset volt. A beteg meggyógyult. Nagy öröm számunkra. Vajon hogy érezheti magát most Szemjon, a mi Szenya barátunk? Már öt esztendeje nem jelentkezik. Az utolsó alkalommal jól érezte magát. Falusi postás. „Napi húsz kilométert is megteszek...” Jóleső eöúék, Pedig halai» vett ítélve. Sok ilyen Szemjonunk akadt. Különben hogy bírhattuk volna ki? Most azonban valahogy nem ezek sorakoznak fel emlékezetemben. Szemjon ©sete után hamarosan meghalt Pavlik, akit idült tüdőtályoggal operáltunk meg. Artériasérülésből eredő vérzés. Ugyanígy feküdtem utána otthon. Fogaimat csikorgattam, nem találtam a helyemet... A tüdővel azután mégis előbbre jutottunk. Ez most már meghódított terület. Szinte garanciával tudunk operálni. S ehhez ón is hozzájárultam valamivel. Ejh, hagyjuk. Hozzájárultam-e? Azt hittem, jó módszert dolgoztam ki a hörgők bevarrására, de aztán kiderült, hogy már előttem felfedezték. Ennyiből állt az, amivel ón „hozzájárultam”. No jó, beszéljünk nyíltan: kifun- dáltam mindenféle apró fogást, s ezekből egész csinos kis rendszer kerekedett ki. Megtanítottam rá sebészeket. Most már sokan csinálják. Jól csinálják. A betegek meggyógyulnak, hála nekik. És végeredményben mi a fontos? Természetesen — s ez a vigasztaló — ,,a legfőbb érték az ember.” Milyen nehéz önmagunkat elbírálni. Ha ilyen napjaim nem lettek volna, már-már nagy tehetségnek képzelném magam... Nos, az ember hajlandó másokat sértegetni és hangsúlyozni, hogy ő maga milyen becsületes... Azután kezdődtek a szívműtétek. Megint személyek és napok sorakoznak. Az első páciens egy nő: mitrális sztenózisa van, súlyos dekompen- zációval. Művelt asszony, tisztában van az állapotával, özvegy. „Még néhány évig kell élnem, fel kell nevelnem a fiamat.” Miért nem utazott Moszkvába, hisz otjt már végeztek Ilyen műtéteket? Nem tudom, de életem végéig hálás leszek bizalmáért. Kétségtelen, szerencséje volt, hogy nem halt meg a műtőasztalon. Pirulnom kell, ha visszagondolok arra az operációra. Milyen ügyetlen, milyen tapasztalatlan is voltam! S az az asszony él ma is. Fia már felnőtt. Köszönet annak az asszonynak. Mert mégis: a szív a legnehezebb. Én bizonyára ebbe fogok belepusztulni. No tessék, csak sajnáld magad. Áldozat a felebaráti szeretet oltárán. Jó, jó, hallgass. Ismerlek. Mennyi öröm és mennyi csalódás! Több rendellenességnél az előző műtétek eredményei nem voltak kielégítők. Fel kell tárni a szívet, rekonstruálni a billentyűit és a sövényeit. Majd a szívtüdő motor megalkotásának és megtanulásának hőskölteménye. Igen, hősköltemény, az ösz- szes emberi szenvedélyekkel. Ha egy író meg tudná írni ezt! Nem tagadhatom, benne volt a kezem. Természetesen, Oleg, Pjotr, Marija, Gyima és mások nélkül semmire sem jutottam volna. Ilyesmiben csak a kollektív munka hozhat eredményt Szeretnek-e ők engem? Régebben szerettek, de most talán már nincs_ is miért. Egyre távolabb kerülök tőlük. Kiszáradok, ök meg azt gondolhatják: fennhordom az orrom. Első műtétünk a géppel, a motorral nem sikerült. Utána egy egész éven át gyakoroltuk kutyákon, javítottuk a készüléket. Következett a siker. Egy kisfiú, Kolja. Ugyancsak Fallot-elváltozással. A műtét nem volt radikális, páciensünk mégis életben maradt. S ez akkor már sokat jelentett. Akkor még az egész Szov jetunióban csak néhány klinikán végeztek sikerrel hasonló műtéteket. Mennyit izgultunk, milyen büszkék voltunk! Minden egyes beteg mellett három orvos virrasztóit át több éjszakát, köztük magas beosztásúak. Jó eredmények csak kezdetben voltak. Következtek a halálos esetek, egyik a másik után. Ekkor már igei súlyos eseteket is vállaltunk. Meri hogyan is tehettük volna, hogy ne vállaljuk őket? Akkor mire való a műtét? 1967. szeptember 20., szerda (Folytatjuk)
