Heves Megyei Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

*

April? lajos:

Biztatás fiatal fenyőknek

Szemközt a bokros oldalon

%

hetekig szólt a hangos ének: falusi leányok s legények dalolva ástak gödröket •okezer fenyő-csemetének.

Járok a aöld toltok' között

s szólok: „Sietve nőjetek föl, tövetekre záporokat kérek a sűrű íellegektőL Ö, adjatok káprázatot rege-termő rengetegekről!

Mert nem gyönyörködik szemem tibermetek nagykorotokban, ha fürge cinkeraj kutat /

magrejtő, barna tobozokban s növekvő tű-avaron szaladó szarvas lába dobban.

Szelektől 1$ edződjetek hóviharok szilaj csatáin.

Fenyvessé sűrűsödjetek, jövő-rügy es, kicsike fáim.

S ontsatok gyantás jószagot, ha ott járnak közöttetek emberré érett unokáim.’«

Életének 80. esztendejében elhunyt Aprily Lajos József Attlla-dí jas költő és műfordító. Negyvenhat éve jelent meg első verseskötete (Falusi elégia), az ntolsó pedig néhány hónapja hagyta el a nyomdát, »A kor falára” című kötet eddig napvilágot látott verseinek leggazdagabb válogatása. Műfordításai (Puskin Anyeginjének, Lermontov és Turgenyev műveinek kiváló tolmácsolása) Is méltóan gazdagítják költői életművét.,

FORGÁCS KAROLIj

Beteg; vagy?

Élsz és fütyülsz milliók között egy,

Munkáddal hajtod a reggelt az estbe S egy szó leint. Összeomlik körötted A vérrel vakolt kártyavárak rendje.

Asztalodra — délben még kalodád volt —•

Mint a szabadság oszlopára dűlsz le. Kapaszkodnál belé mint neked ácsolt Fix pontba s látod: csak a tegnap füstje.

A tervek lapjait fiókodba rejted.

Intesz csak búcsúzára, szólni nem mersz,

Hisz minden szavad könnyzacskóba ejtett Fájdalom, mit véresre mar minden perc.

S hogy kiléptél a meleg kalitkából,

A hűvös utca szétrepeszti pántod,

De szíved míg egyik pácból kilábol:

A család parazsát fejedre rántod.

E törzs szálait is kell, hogy elmessed,

Minden kerékfog más kerékbe lép be,

Falnak, ablaknak, tetőnek, eresznek

Más lesz a színe, képe s más a kék ég kékje.

A búcsúzás kusza Indáiból kiléptél.

Fészek és hegy közt gyökcrtelen lebegve Mögötted köd és felhőben a végcél;

Ülsz és nézel meredten a cél kérdőjelekre.

GVIWS MfffAty

A

a

X tiörzsökös Ingázók nem

szoktak udvariaskodni, ha egyszer leültek, csak otthon álltak fel. Takarékoskodni kell ag erővel.

Zoli átadta a helyét Évának, pedig törzsökös ingázó volt

Ezzel kezdődött ismeretségük.

Amikor eljegyezték egymást,

Zoli karórát ajándékozott Évának, Éva nyloninget Zolinak, s azt mondta:

— Szeretném £n mosni.

Zoli megértette, mire gondolt Éva. mosolygott és csendesen megjegyezte:

— Ez csak rajtad múlik, Éva — majd gondterhelten fűzte hozzá. — A vonat hozott minkét össze, de kutya portéka a vonat, el is választhat.

Éva boldogan nevetett, nyugalom szállta meg a lelkét — vőlegénye féltékeny...

Zoli technikumba járt, esű tagozatra, hetente kétszer a városban maradt, bátyjánál aludt. Éva ilyenkor egyedül utazott haza-vissza.

Nem volt egyedül Éva. Ismerősökkel utazott, Ismerős legényekkel. Éva úgy tartotta a kezét, hogy lássék az ujján a karikagyűrűt, Ír ívjanak neki békét. „FogLait!” De nem hagyták békén.

A szemben ülő legény szépmívű, gömbölyded térdére tenyereit. Éva ijedten, hirtelen- kedő mozdulattal leseperte a kötekedő kezeket, s ingerülten kiosztotta:

— Minden a szemnek, semmi a kéjnek«

A legény fintorgott.

— Kinyílt a csipád.

Kisvártatva össze kacsintott cimboráival, és belekezdett egy tanmesébe. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy felvágós lány, aki, mihelyt karikagyűrűt húztak az ujjára, elkezdett nagyképűsködni. Régi barátait kutyába se vette, elnézett a fejük fölött Téltek- múltak a napok, hétre hét jött. hónapra hónap. A büszke lány már az esküvőjét várta, amikor beütött a baj. Fiúját más lánnyal látták, kéz a kézben, s mire észbe kapott, legurult az ujjárói & karikagyűrű. De akkor már egészen magára maradt a felvágós lány, elüldözte maga mellől régi cimboráit. Sírt-rítt a büszke lány, . kömyörgőtt a legényeknek, ne hagyják pártában, nem akarja élete végéig a petrezselymet árulni...

Éva, bár rogyadozott a fáradtságtól, felpattant ültéből, a sok közömbös, morcos ingázó közé furakodott, elrejtőzött a gonosz élcek elöl, de oda is utána röppent a régi cimborák fullánkos nevetése.

És Éva megpróbált a régi lenni, könnyed társalgó, megjegyzéseken vihogó. Borzasztóan nehezére esett, de úgy érezte, ezt kell tennie. Szülei már nemegyszer illették szemrehányással, hogy még mindig nem tudott férjet fogni magának, s a faluban rekedt vénlányokkal példálóztak. Éva

Ü51t, hogy beteljesedik fölötte

a tanmese végzete, Zoli egyszer ...

A féltékeny Zoli egyszer meglepte tanítási napon. Nem ment iskolába, meg akarta tudni, hogyan viselkedik az ő menyasszonya, vajon változott-e, kiosztja-e az ingázók szemtelenkedő tolakodását?

Amikor Éva leszállt a vonatról, Zoli éléje toppant.

— Mindent láttam — mondta zordan.

Éva szemét elöntőtték a

könnyek, és még azt sem várta meg, hogy kettesben maradjanak, sírva panaszkodni kezdett. Az volt ennek a szaggatott, alig érthető monológnak a lényege, hogy váltsa meg őt Zoli a terhes mátka- ságtól, vegye el minél hamarább, mert nem áll jót magáért. nem bírja a legények vaskos tréfáit, ha kezükkel érintik, mintha tüzes vassal érintenék, talán a bőre is felhólyagzik.

Zoli azonban elfogult arccal, érzéketlenül hallgatta menyasszonya sirámait, a féltékenység és a férfigőg kegyetlenné tette.

— Hiába beszélsz — pattogott —, úgy viselkedsz, mintha nem is volnál menyasszony.

— Félek, hogy elhagysz — szipogta Éva.

— Hát minek nézel te engem, huligánnak?

— Volt már rá példa.

— Ügy viselkedtél. mint egy... — Zoli habozni látszott, aztán csak kimondta, amit gondolt — igen, mintegy ringyó.

Éva elengedte ökölbe ■Borított kezét, bele Zoli képébe, teljes erőből, hogy egyetlen ütésbe sűrítse dühét.

— A guta üssön megl — sikította eszelősen, és mint akit nyílból lőttek ki, eliramodott, neki az elnéptelenedett dűiő- útnak, amely hamvas vetések között kígyózott a távoli falu felé. Zoli még látta, hogy lekapja a cipőjét, úgy könnyebb a futás. Már éppen tapogatni akarta az ütés helyét, amikor Éva hangját vélte hallani Fülelt, és az alkonyodé ég alatt el rongy olt hangfoszlányok szálltak féléje: „Szeretlek, te piszok... tudd meg... keress magadnak feleséget... Ga- néj... Odalököm magam az első gyüttmentnek...”

Zoli hirtelen lekuporodott, kifűzte a cipőjét — valójában ő is mezítláb tudott igazán futni — és usgyi, hatalmas bakugrásokkal Éva után vetette magát. Amikor a lány észrevette, beszaladt a kötözködésig érő búzáiba, és mar nyoma veszett. Parasztlány volt, tudta, hogyan kell futni a búzában, hogy ne maradjon nyom utána, a félrehajtott kalászok ismét talpra álljanak. Közben megsűrűsödött az alkonyat, a maradék nyomokat is eltüntette az este. és Zoli tanácstalanul állt meg a hallgatag búzatábla mellett Most hová. merre?

Amikor megszólalt, méze volt a hangjának:

— Ne bolondozz már. Éva! Gyere elő. Mindent visszaszívok. Szeretlek, te kis méregzsák. Hadd legyek én az az első gyüttment...

Elhallgatott, várta, hogy visszhangja kéljen szavainak.

Semmi nesz. Ügy látszik, gondolta, szónoklatom nem »folt elég hatásos, nem ugrasztottá ki a nyulat a bokorból. És könyörögni kezdett az elfeketedett. végesincs búzatáblának. Zajosan bizonykodott, mennyire odavan Éváért, a világ legeslegaranyosabb teremtésének tartja, még azt is megérti, hogy kacérkodik a régi legénycimborákkai. hiszen fél, hogy elhagyja, ö? Hát hogy gondolhat ilyet? Soha, ebben az életben, ásó-kapa ... Zoli belemelegedett mondókájába, nem vette észre, hogy egy nesztelen árny suhan elő a búzatáblából, tőle vagy húsa méterre, s meghajolva a falu felé indul, mind szaporábban kapkodva lábát.

S mert rimánkodása hiábavalónak bizonyult, szomorúan legyintett, és mondta a búzának, visszamegy az állomásra, a következő vonattal hazamegy. Holnap is nap lesz, • neki dolgoznia kell

Ügy is tett, ahogy mondta, bár reggel nem ment be munkahelyére — a vonatnál várta Évát. Lehorgasztott fejjél, bűntudattal köszönt rá:

— Szervusz. Éva!

A lány úgy tett, mintha nem venné észre. Felvetett fejjel, közönyösen húzott el mellette. Zoli rántott a vállán, nyelt egyet, és gyors léptekkel a nyomába szegődött. Amikor megérintette a karját, a lány rávetette szomorú tekintetét, s csak ennyit mondott:

— Megbántottál.

— Egész éjszaka nem hunytam le a szememet — tért ki az egyenes válasz elől Zoli.

Éva hirtelen megtorpant, felnyúlt Zoli arcához, amelyen egyre halványuló folt látszott, és szánakozva kérdezte:

— Fájt?

A legény megölelte a lányt, s csendesen duruzsolta:

— Te kis méregzsák, «.

40 éves a „100 "k"

jutott messzebb! — mondta a

másik.

— Az összes szentekre mondom — szólalt meg Tchuk- Tchuk hirtelen — és négyezerhez mit szólnátok?

Nevettünk.

— Ez az ember a bolondját járatja velünk.

Tchuk-Tchuk a frakk-kabátja zsebébe mélyesztette a keiét.

— Idenézzetek! — kiabált

és kirángatott néhány bankjegyet, csupa ezerfrankost. Nagyot néztünk mindannyian.

— Látjátok, mennyit számít a meggondoltság — hangoztatta büszkén. — Én aztán egy sout sem költöttem el a keresetemből. Mind itt van az utolsó garasig. Most pedig hazautazom a kislányhoz, kívánjatok nekem jó utat!...

Másnap reggel ugyanabbán a kávéházban üldögéltem, amikor felpattant az ajtó és Tchuk-Tchuk berohant. Levetette magát az egyik asztal mellé, könyökére ejtette a fejét és zokogni kezdett.

— Kiraboltak! — könnyei végigfolytak borostás arcán. — Elvittek mindent, egyetlen sout sem hagytak! Ott volt a párnám alatt és kiemelték, amíg aludtam' Eltűnt, vége, az utolsó sou is odaverni

Ezt hajtogatta reménytelenül, tehetetlenül. Űjra meg újra csak ez tódult az ajkára: „Minden pénzem! Minden, minden pénzem!”

— Voltál a rendőrségen? — kérdeztem.

Igen, már járt a rendőrsé- len fiú egészen magánkívül gén is. Vigasztalni próbáltam, volt

de hasztalanul. A szerencsét- A rendőrség az ujját sem

mozdította — minek is? Ha egy

Rostchild vagyonához nyúlnak, az más. De ez a- károsult csak egy szegény olasz fiú volt, aki mindenét elvesztette!

Az előző este eladta minden Ingóságát, még a bódéját is, így aztán vasútjegyre sem maradt pénze. De semmi sem tarthatta vissza: gyalog vágott neki az útnak. Máig is látom, ahogy leszegett fejjel elindult, kis fekete keménykalapja dacosan ült göndör fejéin.

Mi lett belőle később, nem tudom, és bárhogy töprengek, nyomát sem találtam Tchuk- Tchuk történetében a kárpótlásnak, amelyről oly sok szó esik.

Fordította: Zilahi Judit

*Száz esztendeje született John Galsworthy Nobel-dí- jas angol író. A Forsythe Saga című regénytrilógiájával nyerte el o világhírt: ez a mű, amely a világirodalom nagy családregényeivel áll egysorban, bemutatja az angol burzsoázia hanyatlását a múlt század utolsó és századunk első évtizedeiben. Az író később Moden komédia címen megírta a Forsythe család további történetét. Ismertebb regényei: A szigeti képmutató, A sötét virág. Testvériség, A túlsó parton. Fontosabb drámái: Az ezüst szelence, A menekülő élet. Űriemberek, Tűz és víz. Irt még essszéket és verseket is. Ő volt a PEN Klub első elnöke. 1933-ban halt meg. Gazdag életművéből mély emberszeretet, humánus felelősségtudat, a gyengék iránti meleg együttérzés árad, ,

H

egális kommunista folyóirat volt a „100 Tamás Aladár szerkesztette. Kommunisták irányították és terjesztették. 1927 és 1930 között, első megjelenésétől a betiltásig, olyan főmunkatársak támogatták, mint Bolgár Elek, Lukács György, Révai József, Molnár Erik, Madzsar József, Gereblyés László és Gergely Sándor. A világhírű szerzők egész sorával ismertette meg olvasóit. Sok magyar munkás a „100 %” oldalain találkozott először Gorkij, Panfjorov, Gladkov, Solohov, Majakovszkij, Becher, Hasek, Egon Erwin Kisch, Upton Sinclaire, John Reed és mások írásaival. Ugyanekkor sok jótollú magyar író talált otthonra a „100 %” ízléses kiállítású számaiban.

Olyan korban, amikor semmiféle sajtótermék nem hagyhatta el a nyomdát, mielőtt a kötelező példányt a soros ügyész nem kapta meg, a „100 %” eredményesen juttatta el olvasóihoz az értékes szépirodalmi, kulturális és politikai írásokat. Minden egyes példánya kézről kézre járt. Munkások és értelmiségiek egyaránt szerették. Ezt annak a politikai erőnek és felfogásnak köszönhette, amelyet képviselt és a színvonalának, amellyel kifejezte mondanivalóját. Közvetítette a forradalmi munkásmozgalom életerejét, győzelmekre való elhivatottságát. Ehhez érett elviség kellett és hit az igaz ügyben. Ezért még az ellenségei sem tagadhattak meg tőle minden elismerést. Szidták, rágalmazták, denunciálták: de ismerték értékeit és vitathatatlan hatását.

A „100 %” betöltötte a kollektív szervező és agitátor szerepét is. Közleményeiből a legalkalmasabbakat felolvasták, betanulva elmondták a „100 % szavalókórusban”, kultúrcso- portokban, a munkásotthonok rendezvényein, a szemináriumokkal egybekötött kirándulásokon. Nagy sikerrel tevékenykedtek a 100 %-körök. Sok ilyen működött akkoriban legálisan; féllegálisan és illegálisan. A „100 %”-könyvtár gazdag műsoranyaggal látta el az akkor oly hatásosan szereplő munkás szavalókórusokat. Ezek tagjai közül igen sok képzett agitátor került ki, olyan, aki éppen itt tanulta meg a nyilvánosság előtti szereplést.

„100 %” írói szüntelen veszedelemnek kitéve terjesztették a szabad szót. Ezért „csomagolniuk” kellett a mondanivalójukat. Félreérteni mégsem lehetett őket. Írásaik szelleme volt szabad és az a nagy erényük, hogy önálló gondolkodásra és önálló cselekvésre nevelték mindazokat, akikhez eljutottak.

Nem olcsó szójáték tehát azt mondani: a 100 %— százalékosan betöltötte hivatását s győzelmes része maradt ? nagy egésznek, a mának, a jövendőnek... F. M.