Heves Megyei Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-10 / 187. szám

Séta az Idegennel Beat és a magyar beat HA AZT ÍROM, hogy séta Vass Miklós dorogi lakossal, kevésbé érdekes és súlyos a dolog, mert Egerben számta­lan hasonló nevű ember meg­fordulhat az ország minden tájáról. Az Idegennek na­gyobb a jelentősége, mert az Idegen jelenti Egerben a lé­nyeget, aki kedvéért mindent el szeretnénk követni. Talán a magunk kedvéért is, de az Idegenért mindenképpen. Vele sétáltam hát, az Ide­gennel, hogy megmutassam a város nevezetességeit. Mind­járt közölte első benyomását. — Kevés helyen láttam még olyan szép utcát, mint ami az állomástól vezetett be. Lenin út, ugye? Nem is bánom, högy nem találtam taxit az ál­lomáson. Mi lesz a program? .V— Gondolom, megnéznénk a várat; a minaretet, sétálgat­nánk a városban, mert van mit látni szinte valamennyi belvárosi utcában, aztán dél- titán a Szépasszony-völgy. ■ .— Messze van? ' ■ Kívül esik a városon. — Akkor majd megyünk lélyijárattal. Jó? — Sajnos,1 az nincs i.. Táblák mutatják, merre kell a várba menni. Az Idegen nézegette, majd megjegyezte: — Idegen nyelven is föl le­hetett volna írni, ne céltalan- kodjanak a külföldiek. Minde­nütt így van? . — Nem. A várban például német és orosz nyelven is tá­jékoztatnak a feliratok. A barátok temploma előtt Similabdát, papírból tákolt napernyőt, és Egri emlék fel­iratú, határozottan pocsék papírcsákókat árul egy ci­gányasszony. — FURCSA EMLÉKEKET adtok az idegennek... Van egyáltalán engedély az ilyen s,árusításra”? Mert én nem adnékj A vár, mint mindenkit, az Idegent is egy csapásra jó han­gulatra derítette. — Nagyon szép, hogy így rendbe hozzák — mondta. — Hosszú évek óta folyik itt a munka. Minden évben milliókat költenek rá. — Akkor jó. Ne igyunk egy kis sört a Törökkertben? Emlékszem, valamikor nagy híre volt. — Sajnos, az nincs. Bezár­ták. Nem is tudjuk, mikor lesz itt újra vendéglő. — Pedig de szép lenne! A múzeum kiállításait nem győzte bámulni. Nagyon tet­szett a rendezés; — Ritkaság ilyen szépen tálalni a múlt emlékeit — mondta. — A Gárdonyi-sírt is meg­nézzük? Szeretem a könyveit. — Nem lehet, ott most dol­goznak. Folyik a feltárás. Lejövet a várból a Dobó té­ren, majd a Mecset utcán át közelítettük meg a minaretet. A Mecset utcában megállt a nyomortanyához hasonló, le­omlott kerítésű és összedőlni igyekvő sarokház előtt. Meg­csóválta a fejét. — Ha külföldi lennék, le­fényképezném, és igen érde­kes szöveget írnék hozzá. — Valamikor lebontják majd — mondtam. — Rende­zik itt az egész környéket. — De addig?... Legalább valami kerítés lenne! Illúziót rombol ez a látvány, nem? A minaretből sokáig gyö­nyörködött a városban, s kije­lentette, hogy szívesen lakna itt Később a patak hfdján, a kórház mellett mentünk át. A kis tornyos műemlék sarok­épületet megcsodálta, kifejtet­te, milyen szép a formája, mi­lyen szép a színe, majd a pa­takot nézte. Koszos, zavaros volt a vize, tele szeméttel és mindenféle beledobált holmi­val. — Nem szokták tisztítani a medret? — Előfordul olykor.. 5 INNEN A DOBÓ TÉR FE­LÉ kanyarodtunk, ahonnan éppen kiindult a városnéző mikrobusz, tele emberekkel. A minorita templomot meg­csodálta; — Tudod, milyen szép lehet ez este, kivilágítva? —- Valamikor próbálták, de aztán lemondtak róla; — Miért? Hiszen a minaret mellett is láttam reflektoro­kat, meg a főszékesegyháznál is. Azokat sem világítják? — A lehető legritkábban. — Kár... Később emléktárgyakat akart venni, de vasárnap lé­vén, az ajándékboltok zárva voltak, papírcsákóra pedig nem vágyott Elsétáltunk a várállomás felé is, a Vécsey utcán, amelynek folytatása a Síkfőkútra vezető út. — Örülök — mondta az ide­gen az úttestet nézve —, hogy nincs kocsim. Itt biztos össze­törne... Mit felelhettem er­re? Csak "azt, hogy én is örü­lök. Déltájban az új patakpar­ti sétányra is eljutottunk. Az Idegen megállt a berozsdáso­dott tábla előtt. — Behajtani tilos? — kér­dezte. — Nem. Ezen a sétány ne­ve álL Az, hogy Táncsics sé­tány. Csak már nem látni. Az Egészségház utcai lakó­telepen vágtunk át. Az Ide­gen nem szólt semmit, amikor látta a pázsiton parkírozó Trabantot és a közszemlére ki­tett szemetesedényeket, csak a szeme lett egy árnyalattal szomorúbb. Aztán földerült, amikor a túloldalon megpil­lantotta a kis dísztavat. — Szép — mondta. — Ilyen több is kellene a városban. Mielőtt a Szépasszony- völgybe indultunk volna, megmutattam a körülménye­sen megtekinthető ráctemplo­mot. Amikor bejutottunk, ámultán nézte a gyönyörű ikonosztázt és a falakon lévő, igen régi és szép festménye­ket. Aztán megkérdezte, hogy renoválják-e majd a templo­mot, mert igen ráfér már. Azt feleltem, hogy igen, valami­kor rendbe hozzák, s talán nem dől össze addig. Kár lenne ezekért az értékekért. KÉSŐBB A SZÉP ASSZONY­VÖLGYBEN elcsodálkozott, hogy az egyik magánpincében hallatlanul rossz borért har­minckét forintot kellett fizet­ni Rosszallását azonban el­mosta az új vendéglő látvá­nya. — Látod — mondta —, Ilyeneket kellene a városban is építeni (kátaO A beat-zene jelentkezése ” kétségtelenül egyik leg­érdekesebb jelenség az utób­bi évek során a világ zenei térképén. Olyan stílus született a népszerű zenei műfajok kö­rében, amely a világ jelentős részén aránylag nagy tömege­ket tud meghódítani namcsák zenehallgatóként, hanem gyak­ran a zene aktív művelőiként is. Vajon teljesen új ez a stílus? A bent nem egészen egyenlő a dzsesszel, de nem is külön­bözik homlokegyenest tőle: ugyanannak a fejlődési folya­matnak a része, mint a dzsessz. A dzsessz — mint ismeretes — Amerikában a századforduló környékén az elnyomott néger (és részben fehér) rétegek ér- zésvilágának kifejezéseként született, tele erővel, panasz- szal, tiltakozással. Zenei for­máiban is felhasznált mindent, ami ezekhez a rétegekhez el­jutott: az ősi néger zene rit­musát csakúgy, mint a protes­táns korái harmóniáit, vagy a katonai fúvószene hangszí­neit. Ilyen elemekből alakúit ki újszerű ötvözetként a dzsessz, amelynek megszólal- tatói eleinte nem voltak hiva­tásos muzsikusok,, nem is kot­tából játszót talc, hanem a mu­zsikálás alkalmából magúk rögtönözték szólamaikat. Ebből a kezdetből a dzsessz nagyon bonyolult és sokoldalú művészetté fejlődött. Egyes iskolái még őrzik a régi stí­lust (pl. a „dixiland”-zeneka­Cfae&jk £ - p ejre .. • &CUlÍÍ-<[jLlttílyÁtl(L A gyöngyösi nagytemplom tornyán órák mutatják az időt. A változó időt... válto­zóan. Attól függ, melyik to­rony, melyik órájára pillant az ember. Mert igen sok esetben félórás eltérésekből kalkulálhatja ki az időt, ha csak erre a mérőműszerre ha­gyatkozik. A minap szóvá tettem ezt gyöngyösi ismerő, sömnek, aki rövid tanakodás, fejszámolás után ezt a hatá­rozott választ adta a kérdés­re, hogy hány perc múlva lesz 11 óra? — Szerintem egy varjú és két fecske múlva. *- !? — Látom, nem érted. Az órák mozgását itt nemcsak a mechanikus szerkezet bizto­sítja, de a madarak is. Rá­száll egy jól megtermett var­jú a nagymutatóra... ugrik egy fertálynyit az idő. A fecske vagy a veréb nem túl sokat számít, ha nagy svung- gal repül rá, akkor se nyom egy-két percnél többet... a mutatón. Ezért hát mindig nézd a legnaposabb oldali órát, az a legpontosabb. Már­mint a legvadabb kánikulá­ban. Különben mi, gyöngyö­siek, nem is haragszunk ezért. Mondd, hol van az a város, ahol fecskéket alkal­maznak időmérésre? — Való igaz, nem minden­napos az ilyen időmérés. Ap­ropó, egy kis dolgom van, az­tán visszajövök. Szeretnék beszélni veled. — Mikor? — Hát úgy... jó két var- júnyi és tíz fecskényi idő múlva. És az ismerős egy percet... azaz egy fecskényit se késett. K. E. Százezer magyar vöröskatona harcolt Szovjet-Orosz- országban a forradalom győzelméért. A neves és ismeret­len harcosok közül ragadtunk ki ötöt, hogy bemutassuk olvasóközönségünknek. IV. Röpcédula és fegyver A magyar hadifoglyok kő­ül sokan már esztendők óta tték a cár rabkenyerét. És hlyen kis darabot, s milyen feketét! Sziklai Sándor, a Vi- arsarokból származó paraszt, yerek sztrájkot szervezett az hezés ellen a nagyezsgyinszki ■adifogolytáborban. Ez már lerenszkij alatt volt. A ko- ákokat küldték rájuk. A 250 adifogoly előbb szétverte a ozákokat, de aztán a kozákbk rősítést kaptak, s öt embert a igközelebbi helyőrségi bör- í>iibe csuktak. Onnan szöktet­ik meg őket egy öreg népfel* élő. így került Sziklai Sándor a ágyezsgyinszki vasüzembe. Itt gy öreg martinásztól me «fa­ult a vassal bánni, egv Iva- ov nevű orosz munkástól pe- ig politizálni. Amikor aztán ozzájuk is eliutott a pétervá- i eseménvek híre, Ivanov így zólt Sziklai ékhoz: — No, elvtársak, mi holnap elvonulunk, lehet, hogy na- ;yobh összecsapásra kerül sor! A felvonulás le is zajlott, 4 Mimüsig J®67. augusztus 10., csütörtök az összecsapás azonban elma­radt. Kerenszkij helyőrsége kevés emberből állt, s amikor meglátták a felvonuló munká­sokat, kereket oldottak. A munkásokkal együtt vonultak fel a hadifoglyok is. Ök is ka­lapácsot, vasdarabot vittek, azokat a szerszámokat, ame­lyekkel dolgoztak. Készen ar­ra, hogy oda ütnek, ahová kell. Amikor aztán jöttek a hí­rek, hogy Moszkvában és má­sutt megalakultak a vörösgár­da csapatai, azok a magyar hadifoglyok, akiknek elegük volt a háborúból, s békét kö­veteltek, most készek voltak fegyvert fogni az orosz testvé­rek oldalán. Sziklai is azok között volt, akik elhatároz­ták; útnak indulnak, s beáll­nak a bolsevik katonák sorá­ba. Ivanov helyeselte a ter­vet. Sziklai harmadmagávai in­dult Szamára felé, hogy meg­keresse azt az irodát, ahol a bolsevikok a harcosokat tobo­rozzák. Nem volt könnyű megtalál­niuk a „bürót”, de aztán mégis sikerült. Estére járt már, csak .egy öreg bácsika ült a vásott asztal mögött. A magyarok oroszul, németül és magyarul köszöntek, valame­lyiket csak megérti a toborzó­iroda ügyeletese. Hát a bácsi magyarul válaszolt, ő is ma­gyar volt, Iványinak hívták. Mindjárt adott utalványt Va­csorára, másnan pedig annak rendje-módja szerint felvette az önként jelentkezőket a vö­rösgárdába. Már éppen távoz­ni akartak, hogy jelentkezze­nek a parancsnokuknál, ami­kor Iványi elvtárs visszahívta Sziklait. — Gyere vissza! Te agitátor leszel! A viharsarki parasztgyerek rendes orosz katonacsizmát, ruhát kapott, de fegyvert nem. Helyette egy csomó röpcédulái nyomtak a kezébe, néhány plakátot, azzal az utasítással, hogy a tűzérlaktanyába kell t ennie agitálni. Sziklai telje­sítette az utasítást — elindult, hogy meggyőzze a tűzérlakta- nyában állomásozó, még cári tisztek befolyása alatt lévő ka­tonákat. Azzal kezdte, hogy plakátokat ragasztott a lakta­nya kerítésére. Egy idős orosz, pipázva nézte, miként dolgo­zik. A magyar hadifogolyból lett bolsevik agitátor odaszólt hozzá: — Jő napot, bátvám! Mikor voltak itt agitálni? — Tegnap volt itt egy. — És hogyan végezte? — Azt bizony megverték! Sziklai ennek ellenére be­ment a laktanyába. Beszélget­ni kezdett a katonákkal. (Hi­szen azok Is parasztok és munkások, csak nem eszik meg!) Egyre többen gyűltek köré. Érdeklődéssel hallgatták. Egy fiatal tisztecske is oda­sietett a csoportosulás láttán. Érthetően nem tetszett neki, milyen figyelemmel hallgatják a katonák a bolsevik szóno­kot. Elkezdett kiabálni: — Ne hallgassatok rá! Bi­tang esküszegő! A agitátor visszavágott neki: — Engem Ferenc Jóskára eskettek fel! Neki pedig nem tartozom semmivel! Legfeljebb annyival, mint magának, tiszt uram! És ezzel pofont kent le a tisztnek. Aztán örömmel lát­ta, hogy a katonák nem siet­nek a tiszt segítségére, hanem valami örömféle villan fel az arcukon. A tiszt eloldalgott. Sziklai pedig folytathatta az agitációt. Aztán mégiscsak fegyvert kapott. Egy oroszokból, ma­gyarokból és más nemzetiségű vörösgárdistákból álló egység­gel együtt azt a parancsot ad­ták neki, hogy a kinyeli állo­más környékét tisztítsák meg a kozák fehérgárdistáktól. A kinyeli vasúti gócnont mint­egy 60—80 kilométerre fek­szik Szamarától. Északra Szi­bériába, délre Turkesztán felé mentek a vasútvonalak. Délről jött az olaj, a szárított gyü­mölcs, a rizs, Szibériából egyéb élelmiszer. A kozákok állandóan robbantgatták a vasúti síneket, hogy nyugtala­nítsák a lakosságot, és elvág­ják a legfontosabb élelmiszer­szállító helyeket A jól fel­szerelt, gépfegyverrel és ké­zigránátokkal is ellátott vörös­gárdisták elindultak portyáz* ni. Több falun is áthaladtak, s nem láttak egy fia fehéret rok), mások azonban új formá­kat hódítottak meg, kialakí­tották a „szimfonikus”, a „ka­mara”, a „modem”, sőt, az „atonális” dzsesszt, amelyek­ben az eredeti hagyományok már a modern műzene ered­ményeivel forrtak össze. A kávéházak, a mulatóhelyek világából a dzsessz a koncert­termek felé tört. legjobbjai elismert hangverseny-muzsiku­sok lettek, művészetüket ma már nem fogadják olyan ele­mentárisán, mint elődeiket, hanem koncertszerűén hall­gatják. A dzsessz eredetileg azt a szakadékot igyekezett betölte­ni, amely a csak kevesek szá­mára szolgáló műzene és a ha­gyományos népzene között tá­tongott, hiszen olyan művészet volt, amely a paraszti (vagy ősi afrikai) eredetű népies for­mákat új városi elemekkel kapcsolta össze. A dzsesszt sokan — mint például Yehudi Menuhin — új népzenének nevezték. Ez a megállapítás fokozottabban ér­vényes a beat-re is, hiszen itt nem egyszerűen amerikai zenei elemek asszimi látásáról van szó, hanem az európai hagyo­mányokból és európai igé­nyekből kinőtt sajátos irány­zatról. egyértelműén igent kell “ tehát mondanunk a beat-zenére? Éppen úgy, mint ahogy tagadnunk sem lehet hásonló kizárólagossággal .Egy műfaj, egy művészi irányzat sohasem pusztán jót hoz és ritkán, vagy sohasem pusztán rosszat. Ezért nem lehetett sommásan ítélni a dzsasszről sem, amelynek spontán fejlő­dését szintén nagyban befo­lyásolta, hogy első sikerei után fantáziát látott benne az üzlet is, és virágzó „iparággá” fejlesztette. A dzsesszben ezért két irányzat küzdött egymás­sal, a jó, értékes népi eredetű dzsessz harcolt a kapitalista szórakoztató iparral. Ugyanezt mondhatjuk él a beatról. Itt is keveredik a jó a rosszal, az értékes az érték­telennel. Az irányzat, a címke itt sem márka* még. Eseten­ként, művenként dönthetjük el, hogy mivel állunk szem­ben. A művészetet azonban nem kell feltétlenül azonosnak te­kintenünk híveinek viselkedé­sével. A tánchoz kapcsolódó zenei stílusok évszázadok óta elsősorban az ifjúság köréből toborozzák híveiket. Egy-egy XVII. századból származó irat­ban ugyanolyan hevesen osto­rozták az új táncot és az új ze­nét, sőt, gyakran ugyanazok­kal a szavakkal — kivetnivaló­nak találták az ifjúság zajos lelkesedését, mint ma. A „lel­kesedés” persze valóban ölthe- tett és ölthet a társadalomra elfogadhatatlan formát, de hogy mikor jut túl az ízlés ha­tárán, az nem elsősorban ma­gától a zenétől vagy tánctól függ, hanem az ifjúság nevel­tetésétől. körülményeitől, fe­gyelmétől. E kérdés tehát fő­ként pedagógiai és nem zenei természetű. Cs a magyar beat? Ne- künk is van beat-2©- nénk. Az új stílus hullám^ hozzánk is elérkezett és ma­gával ragadta ifjúságunk nem is jelentéktelen részét. Vannak kitűnő beat-zenekaraink, van­nak a beat-zenét, és benne a pol-beatet amatőr alapon lel­kesen művelő fiataljaink. Igaz, zenéjük nem kapcsolódik szer­vesen a népi hagyományokhoz; mint némely más országban, s igaz, ezáltal ismét csak köve­tői vagyunk a nemzetközi irányzatnak és nem egyen­rangú alkotói. Hulláma is ak­kor érkezett él hozzánk, ami­kór máshol már túl volt az első tetőzésen. Mégis hiba volna ennek alapján negativa» ítélni meg a magyar beat hely­zetét. Aki reálisan, józanul szemléli, eredményeket is lát a beat-ben, egy erőteljesebb zenei stílus, s egy ráépülő ak­tív gyakorlat terjedését. E reá­lis szemlélet alapján nem a beat valamiféle „megszelídí­tésében”, hanem a benne rejlő értékek kibontakozásában kell látnunk további fejlődésének útját. Vitányi Iván Fábry Zoltán 70 éves Egy kis szlovákiai faluban, a gyönyörű fenyvesek övezte Stószon él Fábry Zoltán, az antifasiszta publicisztika euró­pai hírű művelője, aki a na­pokban tölti be 70. életévét. Csaknem félévszázados mű­vészi pályája szorosan össze­sem. Novoszergejevkánál aztán megpihentek. Ott lepték meg őket a kozákok. A meglepetés azonban csak félig sikerült. A vörösgárdisták hamar lábra- kaptak, s összecsaptak a kozá. kokkal. Harcolva vonultak Ki­nyel felé. Halottaik voltak, se- besültjeik, de ők még nagyobb veszteségeket okoztak a túl­erőben lévő kozákoknak. A helyzet azonban egyre válsá­gosabb lett, mert fogytán volt a lőszerük. A döntő pillanat­ban aztán megérkezett egy zászlóalj vörösmatróz, amelv arra az üzenetre indult útnak, hogy bajban vannak a szama­rai kommunárok. A sikeresen megvívott csata után rövid számárai pihenő következett, aztán még jó S- hány ütközet. Sziklai elvtárs harcolt az Uraiban, a Közép- Volgánál, Közép-Ázsiában, a ferganai fronton. A Káspi- fronton megsebesült. S aztár, amikor lábhoz tehette a fegy­vert, tanulni kezdett. A Szov­jetunióban végezte el a közép­iskolát, majd az egyetemet, s 1924-ben tanár lett. S amikor a spanyol nép fel­kelt a fasiszták ellen, ismét a harcot választotta. A nem­zetközi brigádban harco't Madrid határán 1936-tól 1939- ig. Aztán sokáig Franciaor­szágban és Afrikában volt in­ternálva, s csak 1943-ban ju­tott vissza a Szovjetunióba 1944 végén tért haza Magyar- országra. A néohad.sereg tiszt­je, ezredese lett. szolgálta a nénhatalmat. A Hadtörténelmi Múzeum igazgatója volt, ami­kor 1956. október 26-án ellen­forradalmár gyilkosok kioltot­ták az életét. Pintér István kapcsolódik a leghaladóbb európai szellemi törekvésekkel. Egész életműve, köteteinek sora (Korparancs, Fegyver s vitéz ellen, A gondolat igaza; Az éhség legendája, A béke igaza, Hidak és árkok, Palack­posta, Emberek az emberte­lenségben, Harmadvirágzás; Kúria, kvaterka, kultúra, Eu­rópa elrablása, Valóságiroda­lom) bizonyítja, hogy minden idegszálával Európa fontos és nagy sorsfordulóihoz kapcso­lódott. Tüdőbetegen került haza az első világháborúból. Az ember­telenség és a borzalmak után egyetlen pillanatra sem té­vesztette szem elől az újságíró; az író legfontosabb hivatását: mindig azt tartotta, hogy az irodalmi műnek ki kell fejez­nie a nép érdekét, vágyát, el­képzeléseit a jövőről, a mun­kásosztályról, az emberibb holnapról. Fábry Zoltán egész sor ha­ladó szellemű lapnak (Kassai Napló, Prágai Magyar Hírlap, Munkás, Géniusz, Periszkóp — utóbbi kettőnek főszerkesztője is egy ideig) volt munkatársa. Kritikai írásai, tanulmányai nagyrészt azonban a 100 száza­lékban, valamint a Gaál Gábor szerkesztette Korunk című fo­lyóiratban láttak napvilágot. Változni és változtatni — ez Fábry Zoltán politikai, publi­cisztikai, kritikai és irodalom­történeti jellegű írásainak lé­nyege. Ma is ezt tartja elsőd­legesen fontos, izgalmas, szép feladatnak. A 70 éves író ma is fáradhatatlanul dolgozik, s rendszeresen publikál. Az Európa elrablása című kötet örök figyelmeztető. Min­den sora magas hőfokon gyújt; a lelkiismeretűnkhöz szól, hogy be ne fonhassa szívünket „...a mindent megrázó, elemésztő, emberi feledés és izoláló ré­tege: a közöny”. Ez a legfőbb tanulsága Fábry egész élet* művének. Hamar Imre i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents