Heves Megyei Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-06 / 184. szám
»ECSET TÓTH GYÖRGY: BIHARI SÁNDOR: Nyári játék az utakkal ^ &elf indulnom csacska rigófütty ág hegye ringat torzonborzak az esti manók is lepke lelibben csönd tüze szárnyán boldog holnapba messzi hajó visz menni előre nincs pihenés itt kétredzkednek ölembe a szálfák nem nekem sarjadt fürt venyigéje lábam egyre az útra taszítják szépek az utak sín — beton — jó váz füsti fecske kínálja a távolt csacska rigófütty lepke lelibben t mégis a legszebb út az a nyár volt BORISZ ORLOV: Az utolsó lövés ' Világot betöltő kiáltás hangzik: — Kezeket fel! Az Uj Élet nevében letartóztatom! A telhetetlenség felé mered a revolver csöve« — Elég volt a harácsolásbói! A gaz Irigység, s mérgezett Gonoszság felé harsog a hang: — Pusztuljatok! Képmutatás, Kapzsiság, Kegyetlenség; pokolba véletek! És akkor hangzik el a földön a legutolsó lövés. ;< (Oroszból fordította: Antalfy István) El kell indulnom a dülőutakra, a kukoricák meg a krumplik közé, egy cserépkorsóban meg kell kotyogtatnom a Csendes-óceánt; és megcsókolni a lányt, ki öt éve áll a Sziuva-parton, hová, hogy elérjek, egy csókért mindig megkerültem a világot, el kell mennem a városnegyedbe, a fél kiló matériából felfestett házak, emberek közé, hogy a szemem végre kibeszélgesse magát a létezés formáival, ki kell vennem a szabadságot, az idei örökkévalóságot, mikor nincsen semmi dolgom, csak rendbetennl a világot... NYIKOLAJ RILENKOV Mindenütt Mindenütt erdők, s vizek ölelnek, fű, virág és érett gabona, s e gazdagságban gyöngéd szerelmed érzem én, mint máskor még soha, A nyár őriz napjai sorában, hogy akárhol is boldog legyek, a föld lényegében megtaláljam vele kibomló szépségedet! Ne korholj . . . Ne korholj némaságom miatt, szavakat keres bennem a vágy, igy hallgat az ég, ha vihar zúdul majd kövér réteken át, Így szívja mohón a sugarat magába mind a búzamező, így érnek be lassan a nyarak... Hallgasd, e csönd mily jóleső! (Fordította: Kovács Sándor) &AGV i/e-£ EA/£ 7~ Jó harminc esztendeje már annak, hogy falunkban az az emlékezetes műkedvelő előadás lezajlott, de csattanója ma is szállóigeként öröklődik apáról fiúra. A fiatalság, az akkori művelődéspolitikai elképzeléseknek megfelelően, valami népszínműbe oltott rémdrámával készült egy téli vasárnapot „igazi népünneppé avatni". A színmű csúcspontja volt, amikor a délceg, ám szerelmében csalódott főhős metsző gúnnyal vágja arája arcába: — Te... szerettél engem?!/! —(itt sátáni kacaj következik), majd fegyverét maga felé fordítva, elhúzza a ravas2d. A próbákon szegény bonvi- vánt hasztalan igyekeztek szép szavakkal, olykor még sörrel- borral-pálinkával is, merevségéből feloldani. Rudolf Valen- tonóról az életben sem hallott, és Jávor Pálnak is csak egykét filmjét volt alkalma megtekinteni. Az ideális drámai hőstől így jó pár lépésnyire állt. A rendező bízott abban, nogy az említett „ajzószerek’’ segélyével, a bemutató forró légkörében megszűnik majd a fiú bárdolatlan magatartása, s legalábbis a nagy jelenetben valamiképp érzékeltetni tudja az indulatok kavargását, • ha nem is éppen mesteri,- de „mester jelölti’’ alakítást nyújt. Elérkezett a premier. Az ara elbukása — tökéletes élethűséggel — m; történt Sor került a számonkérően vádló dialógusra, amelynek végén a felszarvazott legény előrántotta az ócska mordályt. Egy pisszenés sem hallatszott. A fiú viszont örült, hogy a „normát" úgy-ahogy már teljesítette, és gondolatai a harmadik felvonást kivető tánc- mulatság nyitó csárdásán jártak. Majd elhangzott a darab legfontosabb mondata. De úgy, mint amikor valaki egy pohár vizet kér. Ledarálva, egy szuszra, minden átélés nélkül: — Teszerettélengem, hahha- ha., (A sátáni kacajt fonetikusan ejtette, a szövegkönyvnek megfelelő hűséggel). S ezután bumm-bumm! S elváoó- dott a világot jelentő deszkákon. Az alakítás frenetikus sikert hozott. Az a néhány néző, aki ájuttan hevert székében — élükön a rendezővel —, fel sem tűnt senkinek a tapsviharban.., Jóba Tibor SzenvwSaiyes horgász barátom jobb ügyhöz méltó buzgalommal markolja üvegszálas horgászbotját a siófoki mólónál. Suhogva indul botja zsinórján a halak számára rendkívül ízletesen szervírozott gilisztás horog. — Fogott már valamit? — csilingel egy finom női hang. Enyhe mordulás a felelet. Növekszik körülöttünk a kíváncsiak gyűrűje és a ráérősebbek letelepednek. Felhördülnék a hozzáértők, amikor a buktató nagy hirtelen alámerülését látják. Barátom óriási lendülettel „bevág” és a népes társaság fölött körbeutazik, a — tízdekás „piros szárnyú” keszeg. Szissaenós, mordulás, hamar elfogynak a kíváncsiak. A keszeg lekerül a horogról, s mi pirulunk. — Hát — kap el a derű — nehezen kerülne ki itt egy va- csoráravaló. Ül előttünk a vízen a buktató. Lágyan. Semmitől sem zavarva. Ml meg odakinn, a kövön. — Nos, neked talán tekintélyesebb zsákmányod akadt az Amazonasnál? — néz barátom szemrehányóan. Tud brazíliai gyfljtőutazásaimról, állítólag bele is lapozott már egyik-másik könyvembe. A haltartó hálóban pihenő „piros szárnyú” ldcsá keszegre gondolok és eszembe Jut egy sokkal nagyobb hal. — Az Amazonas menti Csr- rarassu mocsarak szomszédságában kikötve — kezdem — a bronzvörös, hárommázsás súlyt is élérő piraibákra «.vadásztam”. Gyerekkori könnyedség, vfgság kapott el akkor is, mint mikor pajtásaimmal, nyári vakáció idején beleénekeltünk a bakonyi erdőalj alkonyi, szarvasbogaras csöndességébe. — Hurkot hurokra vetve kötöm a nyolccentis görbüle- tű, araszos és vastag horogszárra az indiánfonta erős cu- rua-zsineget, kétméteres eresztéket hagyva a rőzseág-„buk- tató” alatt. Ráhúzom az óriási horogra a matrincha csalit. Az araszos horog szinte teljesen eltűnik a matrincha tömegében. A zsinór végét magam után húzva, egy méter magas, bóbitás urucuri-pálma tövéhez tekerem. Idehaza a harminckilós, horogra került harcsával is nehéz elbánni, hát még a tízszerte súlyosabb piraibá- vaL — Vízbe vetem a horgot. Tovalibeg a rőzseág, viszi a sodrás a cseppet sem köznapi buktatót, eresztékén a csalit. Feszül a kiengedett zsineg, amelyet most már csak a pálma töve tart. Hirtelen alábukik a messze, benn úszó rözseág. íjhúrként váj a homokba a pálmatőröl a vízbe vezető zsineg, amelyet megmarkolok. Húzás vág visz- sza, és vad erővel kitépi uj- jaim közül. Odabenn — ki tudja hány méter mélységben, a , HVi A % ^ iddWW ■>* >■ harminc evezőhúzásra a homokos parttól — küzd a bronz- vörös hal. Szabadulni szeretne, de az indiánfonta curuazsineg miatt nem lehetséges. Kifárasztom — határoztam el — és elborít a piruló izgalom. Ezt az óriási erejű halat? Felvág a sárga vízben a pirai- ba sötét bronza, majd alábukik. Semmiképpen nem eresztem el a piraibát. Rövidebbre kell fognom a zsineget. Futva igyekszem a pálmához. Odatérdelve, vállamat a barna, fiatal törzsnek vetve, A bronzvörös hal dteréfctár jón ö;es. körméretű farokcsapásai, amelyekkel maga körül a vizet tajtékossá ven, félelmetesek. Nagyot rántok a fonáson, rövidítve a hal meg az urucuri pálmatörzs közötti távolságot. Rögzítem a zsinórt, s a félig homokra húzott csónakhoz futok. Közvetlen közelből mindennél vadabbnak tűnik a horogra került, osapdosó hal. Hatalmas példány, óriás a piraibák közt is. Nem csoda, hogy a többiek elől másodperc töredéke alatt elmarta a mat- rincha-csalit. Elejtéséhez nem vágóvas, szigony, vagy fejsze kell, megfelelőbb a Winchester. Előszedem a puskát. Az evezőpadra állok. Öt lépésre csapdoshat a csónakvégtől a küzdő, időnként egész tömegével a víz fölé emelkedő hal. A lövés belezúg az Amazonas- ra boruló csöndességbe. Az ólom a hal szeme táján csapódhatott be, a piraiba lassú pörgéssel veri a vizet Mint súlyos, nehezen engedő tuskót, vonom kifelé a hatalmas halat, majd mögéje, az Amazonasba lépek,, és fél fejezte a munkáját és hívatta Arkagyijt. — Jó napot! Hadd mondjam meg, hogy — beleegyeztem. — Marianna! — szólt Arkagyij óvatosan a fotelbe ereszkedve, — teljes szívből köszönöm, de már semmire sincs szükségem. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. — Hát a kísérlet? — Megtörtént. Minden rendben van. — Hogyhogy? — Elmondom, de kérem, ne haragudjék nagyon rám... Arról van szó, hogy intézetünk egy olyan készülék működését próbálja ki, amely irányítja az ember álmát. — Micsoda?! — Ne gondoljon semmi rosszra! A tervet kidolgozták és jóváhagyták... — nevetett Arkagyij, — és én pontosan az előírás szerint cselekedtem. Az én feladatom csupán annyiból állt, hogy meggyőzzem magát: e'gvezzék bele a kísérletbe ... Kész... Pontosan az utasítás szerint... — Az utasítás szerint? — nyújtotta el a szavakat Marianna. — Pjatkin és Szelko ellenőriztek. Hadd köszönjem meg finnek az intézet nevében azt * segítséget, amelyet at tudomány előbbrevitelében nyújtott. A tudományos leírást itt hagyom, hogy tanulmányozhassa. — Mondja, Arkagyij, maga mormoltatta velem, hogy .„szeret, nem szeret”? — Én. És végtelenül örültem, hogy a jelzés a tudatáig hatolt. Marianna elpirult — De ezt a dolgot egyáltalán ne nekem tulajdonítsa. A masina a főnök műve, a leírásban megtalálhatja. vonom kifelé a aslneget. Óriási erő ránt, ellenkezik húzásommal. Vállam, markom keményen horzsolódik. A zsineg, ha nem feszülnék vállammal a törzsnek, arcra rántana. Rázkódik, zörög felettem a zöld pálmabóbita. A törzs állja a küzdelmet, a horog, s a zsineg is. Vérezhet a bronzvörös hal-ragadozó és a többlék — akár a tengeri cápák sebesült fajbélijükre — rácsaphatnak. Sietnem kell. Húzva a zsineget, vonszolom a zsákmányt a homok, s csónakom irányába. Vizes már az Amazonasból kikerülő zsineg, közben bele-belerezdül a vaderejű rántásokba a pálmabóbita. Vállam véresre zúzva, hamarosan több méter zsineg gyűlik össze a pálma törzs tövénél. Fogást fogás követ. Már csónakközeiben ver, csap- dos a bronzvörösét mindinkább bemutató halóriás. Most — mérem a távolságot — tíz méterre lehet a csónakomtól. Fél órája küzdőm vele? Lehet. Vizesen csurgó a homokkal elegyes curua-fonás, és ez jól hűsíti tenyerem, uj- jaim égését. combig vízben állva, gördítem, döntöm kifelé — minden erőmet beleadva — a csúszós piraibát. Bőre nyálkásan érdes, nem annyira csúszás, mint a harcsáé. Pikkeíyzete némiképp hasonló a süllőéhez. Hasa tája világosabb, mint bronzvörös hátrésze. Végre a homokra segítem a zsákmányt: már tudom, a közelben tanyázó indián halászoknak adom... — Hát ez, és ott, így esett — mondja barátom, és nézi • visszavezető, múltba érő „szálat”, a hálóban levő tízdekás „vörös szárnyú” keszeget. — De vigasztaló, hogy ez az apró „vörös szárnyú” keszeg „hozta ide’1 a piraibás horgászkalandot. Szedelőzködünk. A magányos, árva kis keszeget visszadobja a vízbe. Lépéseink a part felé kopognak, az emlékeket idéző köveken. — Hát, pajtás — mondom —« én egyetlen „paptetűért” sem cserélném el a legszebb, hárommázsás piraibát. — Miért? — Megmondom. A „paptetű” balatoni hal, a piraiba pedig, és legyen bár hárommázsás, odaátra való, idegen világbeli. — Bizonyára nagyon elfáradt, — mondta Marianna, — én nem ismerem a technológiáját, de minden éjjel... — Ugyan!... A szeánsz csupán három napig tartott. — Hétfőn, kedden és pénteken? — kérdezte Marianna — Igen. No, látja, milyen nagyszerűen sikerült a kísérlet! — Igaza van. Sok mindent nem tudunk még az emberről! — Maga vasból van, és ha nem a készülék... De most már búcsúznom kell. Majd visszatérek s leülök az ablaka alá a kis padra... Bocsásson meg... Köszönöm! — Nekem sokkal jobban tetszett az a fiú, aki pokolba küldte az utasítást, s kész lett volna a lábát is lejárni... Csak ennyit akartam mondani. — Csodálatos lény maga, Marianna! Mintha nem is ehhez a világhoz tartozna... Amikor Arkagyij távozott, Marianna levette védőszemüvegét, kikapcsolta az áramot, és mit sem törődve azzal, hogy valaki meghallja, hangosan kiabálni kezdett Mint aki nagyon is ehhez a világhoz tartozik... Fordította: Baraté Rozália KALÄSZDI ISTVÁN versei: HAZAJÖTTEM Kérlel a vidék, mint szerelmes lány: ölelj meg! — és én megölelem; a falucska piros tetőivel gyöngysorként csillog tenyeremen. Sápadt szőkeség hajlik a dobra, mint selyemkötény, szinte remeg; — milyen kár, hogy e meleg nyugalmat beporozzák lassú szekerek. Hazajöttem. Mérges gondjaimban te vagy falucskám a menedék, mindig megvigasztalsz: jobbágy-ősök város-szagú, furcsa gyerekét. Kapám hegyén villog az izgalom, elémsietnek öngyilkos gyomok. Odébb egy kicsit,, karcsú füttyel, egy személyvonat Pest felé robog. Odadobtál az életnek Azt hittem: megjöttél végre, hiányoztál sokáig; úgy érzem: menekülsz tőlem, kemény vagy, mint a gránit. ördögöd tűzzel játszottam, tűsarkú szerelem késeit meg, — megmaradtam, meghagytál, odadobtál az életnek/
