Heves Megyei Népújság, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-27 / 202. szám
1/ emény fóbiába kötött ** műalkotások, egészvászonba vagy félbőrbe foglalva sorakoznak itt a fal mellett; tárlat ma már mind- dem otthoni, könyvtári könyvespolc: könyvillusztrációk kiállítása. Vagyis igen színvonalas, igen tartalmas képzőművészeti alkotások gyűjteménye. József Attila-versekhez készített rézkarcok és Karinthy-kö- tetekhez komponált karikatúrák, verseskönyvekbe fűzött színes kis festmények és regénylapokat váltó rajzkompo- ziciók — a mai vásárló már régóta hozzászokott ezekhez az élményekhez, s eleve ilyesfélét vár, ha kezébe vesz egy új könyvet Legtöbbször nem is csalódik: könyvkiadásunk és napjaink grafikusiművészete gondoskodik újabb élményekről. A két gondos „tárlatrendező'’ évek óta olyan eredménnyel dolgozik, hogy a mai könyvillusztráció nemcsak a korábbi évtizedek termését múlja fölül, a külföld tiszteletét, elismerését is kivívta: könyveink; könyvillusztrációink több dijat nyertek külföldön. Mi az illusztráció feladata? Díszítés? Azért készül, hogy e nyomtatott oldalakat változatosabbá tegye a képzőművészet színeivel, vonalaival? Ennyi cél kevés lenne önmagában mai művészeinknek. Vagy az irodalmat segíti a rajz, hogy az olvasó könnyebben elképzelhesse, megérthesse, amit az író írt? Szomorú lenne, ha csak erre vállallmz- nék: szegénységi bizonyítvány a segítségre szoruló irodalomnak, kényelmetlen „segédmunka" a mankóként használt képzőművészetnek. Az első európai könyvekben* a kódexekben és az ősnyomtatványokban ilyesféle feladatokat is betöltött a betűk közé komponált rajz, festmény. Virágmintájával körbefonta a kézzel írott kódexhasábokat, iniciálé-színeivel élénkítette a betűsorok monotóniáját is. Vagy — különösen a középkor végi Biblia Pauperumokban, a szegények bibliáiban — mesélt az illusztráció: szöveg helyett, képről képre mondta el igen pontosan — hasonlóan a mai újságok képregényeihez — a történetet, hogy az olvasni nem tudó nép is megértse, megtanulja a szentírás példázatait. A modern illusztráció — nálunk is, külföldön is — más feladatra vállalkozik, s a fentiekre kevesebb gondot fordít. Hiszen — így gondolkodik a modern illusztrátor — ha az író szövegét önmagában nem lehet megérteni, ha az irodalmi mű rajz nélkül, önállóan nem érvényesül, hiába a legjobb rajz. S a ma olvasója a virágdíszt sem igényli különösebben a könyvben: sietve művelődik, gyorsan olvasható könyvet kíván. Mi maradt hát az illusztrátornak? Az írott művészet átdolgozása, értelmezése, ha úgy tetszik, hangszerelése. Olyan mű készítése, amely megmarad az ceuSvSldé Jártuk a falukat, kisebb városokat. Csakhogy, uram, a Franci már nem volt a régi. Valahogy elment a kedve mindentől. A nőket is megutálta, pedig jókiállású fickó volt. Egy-két hétig még csak bírta őket valahogy, de aztán mindet elzavarta. Pedig akadtak közöttük rendesebbek is. Aztán valamelyik kis ócska faluban meglátott egy céllövöldét. Egy csóró öregé volt, kopott bádogíbódé, néhány viharvert puska. Néhány napig kerülgette a Franci, szólt az öregnek egy-két szót, ment tovább. Aztán egyszer meglátták, hogy kipróbálta az egyik puskát. Nehezen ment nein a célzás, mert említettem, hogy a bal karja félig béna volt, nem tudta kiegyenesíteni. Nehezen ment neki a célzás, de próbálgatta sokáig. Egyik este megalkudott az öreggel. Nem tudom mennyiben egyeztek meg, de busásan fizetett a kócerájért. Ez lett neki a mámája, ez a céllövölde. Mindenhová hurcoltuk magukkal, pedig alig hozott valamit. De a Francinak nagyon tetszett. Különösen volt egy figura, egy oroszlánfej, amelyet ha eltaláltak, nagy zörgéssel leszaladt és üvöltött egy hatalmasat. Ezt nagyon nehéz volt eltalálni. Nagyon kicsi volt a célgömbje, alig lehetett látni. Véletlenül találta él egyszer-kétszer valaki. Nem is hiszi, uram, a Franci ezzel szórakozott. Órákig gyakorolta magát a célzásban. Sokszor lámpával csinálta, pedig drága volt a petróleum. Bezzeg másra üvöltött, ha pazarolta. Az elején sehogy sem ment neki. Nem tudta eltalálni. Mindig mondta, hogy ehhez külön érzék kell, külön tudomány. Meg ész és türelem. Megmondom, uram, a háta mögött röhögtünk rajta. Hogyne, amikor a híres Két Brown egyike, sokak szerint a jobbik, egy ilyen hülyeséggel szórakozik. De ő volt a főnök, azt csinált, amit akart. Lassan aztán szétszéledt a trupp. A jobbak elmentek, újak nem nagyon jöttek, kevesebb lett a néző, tyúkok helyett paprikás krumplit ettünk hetekig. A gyengébbek még kitartottak egy ideig, d< lassanként ők is más helyet kerestek. A végén alig hárman maradtunk. S nehogy azt gondolja, uram, hogy ez elgondolkoztatta volna Francit, A fenét. Eszébe se jutott, hogy csináljon valamit. Hagyta, hogy minden menjen a maga útján. A vésőn mi is kiváltunk, eeveOSVÁTH GABOR: rpúí>ZÍS Almomban a milói Vénusszal voltam. Csonka bárjával átölelt, míg én Beletúrtam kőhajába és csípőjén Hagytam ujjlenyomatomat, így lettem bűnöző: Gondjaimat Nyilvántartásba vétető. (Csont István ülusztrációja) dül maradt. Áz állatokon más? régen túladott, én meg megvettem a ponyvát és a porondot. De a céllövöldéhez makacsul ragaszkodott. Szinte úgy látszott, mintha örült is volna az egésznek. Tetszett neki, hogy egyedül maradt a bódéval. Sokáig nem találkoztam vele azután, csak hallottam, hogy járja a falukat, felállítja valahol a rozoga tákolmányt, nézi, hogy a parasztkölykök, meg a suhancok célba lőnek. És oktatta őket, uram. Oktatta. Elmagyarázta, hogy kell fogni a puskát, hogyan kell célozni, teljesen bedilizett. Meséltek azt is, hogy valaki többször is eltalálta az oroszlánt. Azt, amelyik elbődült, ha valaki eltrafálta. A Franci annyira örült neki, hogy a fickó ingyen járhatott hozzá. Délelőttönként meg ő lövöldözött. Fogta a puskát és sorban megcélozta a figurákat. Amikor végzett valamennyivel, akkor az oroszlánt célozta meg. Hosszan, alaposan. Azt mondják, a végén belejött. Minden lövése célba talált. Nem tudom, uram, maga hogyan ítéli meg, de szerintem ez az ember teljesen megőrült. Az évek elmúltak fölötte, pénze, ami volt, elköltötte, sohasem nősült meg. Pedig nekem elhiheti, uram, hogy a család a legfontosabb. Hárpiák az asszonyok, de hát kell, aki mosson, főzzön az emberre, ö meg magányosan éldegélt. Utazni már nem tud, hát tábort vert itt a város szélén. Egy nyomorult lyukban lakik, rongyokban. Hajnalban már kiballag a bódéjához, kinyitja, várja a vendégeket. De hát ki lő ma már célba, uram? Ha néha nem vinnének neki valamit, hát fel is fordulna, Valaki azért mindig megszánja. De hát élet ez? Vár, vár, ki tudja, mire. S nem is gondolná, elégedett, öröm neki, hogy célba lőhet. Néha előveszi valamelyik mordályát, s céloz. Az oroszlánt, amelyik valamikor üvöltött. Ma már csak nyekeregni tud. S ha eltalálja (mindig eltalálja), örül, mint a gyerek. Néha beszélgetünk róla a régiekkel. Szánják az öreget, a híres Két Brown egyikét, talán a jobbikat. Én megmondom őszintén, nem nagyon sajnálom. Néha viszek neki egy kis ennivalót, de ez minden. Családom van nekem is, elég róluk gondoskodni. A testvére? Azt mondják, meghalt már. Valahol Róma mellett, egy kis faluban. Én nem tudom hol, nem nagyon ismerem a földrajzot. Mi a véleményem az öregről? Nehéz ezt szavakba foglalni uram. Csak annyit mondhatok, így jár az üzletember, ha elkapja a szenvedély... Kapóst Leveote. míg önök fedezetünk alatt mesterien visszavonultak és jól tartották katonáikat Magyar katona: Nem érkeztek meg karácsonyi csomagjaink (a német katonára mutat) nem adtak ezek vagont Német katona: Heil Hitla karácsony előtt már a zabszállítás folyt (szünetet tart) lovaink nem ették / a marmeládot nem ropog (a német katona elveszi a magyar botját és a magyar katonára támaszkodik a zenekar rázendít az O Tannenbaumra — majd zenekísérettel kivonulnak a színről) Magyar tiszt: (a német tiszthez) Magunk közt szólva , ön érti ezt frontjaikra ömlött a karácsonyi zab pedig lótáppal tömve voltak depóik Már egy karácsonyi zabszem sem fért el Német tiszt: Ha szigorúan a háborús matek alapján nézem a helyzetet egy közepes ló többet ért ebben a háborúban mint egy közepesen képzett . katonájuk Szóval ezen az állati . színvonalon harci méneink enyhe hasonlattal keményebben helytálltak mint tartaléké« tisztjeik Magyar tiszt: Vagy mint önök ott a szomszédban Német tiszt: Személy szerint rám gondol Magyar tiszt: Ugyan már kérem Sztálingrádra Rendező: Menjetek a fenébe ha ezt belekeveritek holnap estig se lesz vége az előadásnak Magyar tiszt: (pof álcát vág éj hangtalanul csak nehezen áll át hogy a megbeszéltek szerint folytassa az előadást) Áttekintve ezt a frontszakaszt (a szovjet tiszthez) ön megérti csoda nem törénhetett Megszállásunk fátyolszerű volt s ha számításom sematikusan optimisztikus egy emberre harmincöt méter arcvonal jutott Aknavetőink a hidegben megbénultak elfogytak repülőink Páncéltörőink hatástalanok Szovjet őszt: Magyar tiszt: Német tiszt: Szovjet tiszt: Magyar tiszt: nehézfegyvereinket szétlőtték Előzetes számításaink ellenéire a szekerek mindezt nem pótolták embereink már otthon gyengén táplálkoztak Sem hazájukban sem a fronton nem gyűlölték az ellenséget nincstelen kisemberek nem érezték a háborút Odafagytak a földhöz miközben már lógtunk a levegőben Van önnek meteorológiai jegyzete azokról a napokról Nincs Halt nekem van (előhúzza jegyzetét) legyünk precízek (mintha összeadna valamit a papíron) a támadás hetében a napi középhőmérséklet mínusz harminckét fok Köszönöm így volt Magam akartam ellenjegyezni Ép ésszel mondom az ilyen botrányos időben ez a hadsereg alkalmatjan a frontra de alkalmas a pacifikálásra Német tiszt: Hadsereg amely csak békében használható Magyar tiszt: Ügy van például emlékszik ön milyen béke termett pacifikálásunk nyomán ott lenn délen Újvidéken Német tiszt: Ez az látja ez nagyon katonás ez a pacifikáit béke Magyar tiszt: Tud valami jobbat Abban a farkasordító fagyban semmiféle vonalat nem lehetett tartani huszonnégy órán túl nem bírtuk a konkurenciát a sztalinorgonákkal A támadást követő második nap reggelén embereink sírtak a hidegtől önök pedig levonultak térképünkről (a német katona átvonul a színen) Német tiszt: Ez természetes a visszavonuló hadseregnél nem azt a részt kell fedezni amely már úgyis elveszett Német katona: (mielőtt a térkép felőli odalon lelép a színről visszaszól) A zenekar eljátszhatna • gyászindulót eredeti vers, regény* novella hangulatánál, gondolatainál, de kiegészíti, gazdagítja azt a maga eszközeivel. „Az éjjel hazafelé mentem, s éreztem, bársony nesz inog” — írja a költő. De a grafikus nem rajzolja meg a hazamenést, hiú remény, hogy ezt jobban felidézhetné József Attilánál. Inkább olyan hangulatú rézkarcot komponál, amelyben feszül a Hazám szonettjeinek hatalmas patrióta-érzése, vívódása. A modern illusztráció is sok. féleképpen gazdagítja. A rézkarc finom eleganciájával és az ecsetrajz lágy vonásaival, a színes illusztráció vidámságával és a fametszet komor, fehér-fekete ellentéteivel; ezernyi eszköze van a könyveSpoi- ci tárlat alkotójának. S van egy nagv előnye: műve olcsó és mindig a közönség, az olvasó közelében — éppen csak le kell emelni a polcról. Ma, amikor minden korábbinál több a jó könyvillusztráció Magyarországon, amikor mind több házban találni ilyen „könyvespolci tárlatot”, különösen sok emberhez jut el a jó művészet. A legjobb művészet, hiszen a kritikusok egybehangzóan állítják, hogy a három képzőművészeti ág közül, a festészetet és a szobrászatot mesz- sze megelőzi napjaink magyar grafikusművészete, amely valóban „világszínvonalon” alkot. Tehát világszínvonalú grafikákat ad könyveinkhez. És aki megszokja a jó rajzot a nívós könyvben, legközelebb talán nem vesz csapnivaló festményt, ízléstelen porcelán szobrot R. G* Tarlat a könyuespoBcon oroszlánszelídítő és Vang Lui, a kigyóember. Szóval, nagy társulat volt, uram. Minden remekül ment, s nem túlzók, ha azt állítom, hogy7 dőlt a pénz. Nagyvárosokba jártunk, s néha-néha külföldre is. S nem is gondolná, uram, hogy mi következett. Az egyik Brown, az idősebb, nem a Franci, a céllövölde®, ráakadt valami ócska kis nőre, s megszökött vele. Olyan volt az egész, mint valami röhögtetős regény, de hát az élet nem riad vissza a regénytől. Szóval, az idősebb Brown lelépett a nővel, s egy pillanatra pácban maradtunk. S gondolhatja, uram, hogy a baj nem jár egyedül. .Szereztek valami légtornászt, olyan, akit év közben is le lehetett akasztani a szögről. Persze, nem ment a dolog. Hiába gyakoroltatta a Franci, nem tudott igazán belejönni. Az egyik próbán aztán be is ütött a balhé. Rosszul számították ki az ívet, a kezük kicsúszott egymásból, g a Franci lezuhant. Először a hálóba, aztán a földre. Fél karjára nyomorék lett. S aztán néhány hét alatt szétesett a cirkusz. Elmentek a nagy nevek, alig néhányan maradtunk a jobbakból. A Franci egy kisebb társulatot szervezett, de ő persze már nem tudott fellépni, csak igazgatta a cirkuszt. Még azért így is elboldogultunk valahogy. Hogy ki az az öreg, ott kint a városszélén; a céllövöldós bódéban? Nehéz erre egy mondattal válaszolni, uram. Mert nehéz ám kiismerni az élet útjait. Én magam sem hittem volna, hogy Bongóból, a híres zsonglőrből éjjeliőr lesz valamikor, s itt kell senyved- nem ezen az átkozott fatelepen. Ilyen a művészsors, kedves uram, kiszámíthatatlan. A fényből az éjszakába csöppentem, a reflektorok helyett most zseblámpával járom a telepet, hogy él ne lopják a rönköket, a deszkákat. De nem is mondom tovább, uram, tudom, hogy nem kíváncsi az életemre, hát akkor az öregről beszélek inkább. Maga még gyerek volt akkor, s nem valószínű, hogy hallott volna a Brown cirkuszról. Cirkuszi berkekben annál többet került a szóba a nevük. Mert ketten voltak, a két Brown. Igazában Balázsnak hívták őket, de abban az időben is jobban kedvelték az ilyen idegenes neveket. Ezért választották ők is. Artisták voltak, légtomászok. A cirkusz is az övéké volt, ők vezették. Nagy társulat volt, tele jobbnál jobb nevekkel. Elég talán, ha Bongóra hivatkozók, a híres zsonglőrre, aki én voltam valamikor, uram. Aztán a Carno testvérek, a három zenebohóc, Sidney* az
