Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-13 / 163. szám
Utazik a zöldségféle, a gyümölcs Porzik az út, átforrósodott, kopott teherautó érkezik az egri, tihaméri MÉK-kirendelt- eég miniraktára elé. A trepp mellé ügyeskedik, lecsapják az oldalfalát, s a csattanásra előkíváncsiskodnak a zöldségfélékkel, gyümölccsel rakott ládák hűvöséből: — Már itt is vannak... A félmeztelen fiatalemberen látszik, hogy szívesen maradt volna még rövid pihenőjén, de hát megjött az autó, megint jött egy autó, újra pakolni kell. Lustán a júliusi melegtől eltikkadva int a társainak akik aztán beállnak a sorba, kézből kézbe adogatják a rekeszeket, vagy ahogyan szakértelemmel nevezik: a göngyölegeket. Aztán akarva-akaratlan belelendülnek újra megszokott munkájukba, s mire végigfut hátukon mellükön a nyakukról, homlokukról csúszó veríték, úgyszólván már meg is rakták a platót. — Tudnak ezek dolgozni, ha akarnak — int feléjük a pilóta —, de hát muszáj is iparkodniuk, hiszen sürgős az utunk. Azt mondják, hogy itt minden fuvar sürgős... Reggel egy-másfél óra alatt s,terítenekF Z vagonnyi árut Eger fmsz-árusitó helyeire, a kiskereskedelmi boltokba, s gyorsan kell biztosítani a nagy egri járás mindennapi ellátását is. No, és a távolsági szállítások! — A múltkoriban például fekete ribizlit vittem a budaörsi repülőtérre. Külföldre készült, kilenckor volt a gép indulása, de én még hét után is Egerben voltam — emlékezik Tótpál András, az egyik gépkocsivezető. — Ugyancsak bele kellett taposnom a gázba, hogy időben megérkezzem... Persze, máskor is szaporáz- nom kell a sebességet, mivel a Nagyvásártelepen csak éjfélig van átvétel. Éjfélig mindig oda kell jutnom. — Nem fárasztó ez a szüntelen utazás, állandó rohanás? — Nekem már nem, mert megszoktam. Évek óta csinálom ... — Milyen az út? — A pestit még ki lehet bírni. Éjszaka csendesebb is, csak de emezek a környékbeli, megyebeli utak, a mátraballai, derecskéi, meg a bodonyiü! Egyik-máisik úgy megtöri a gyümölcsöt, különösen a málnát, hogy a bosszúságunk nem ismer határt! — A Nagyvásártelepen milyenek az éjszakák? — Egy kicsit szusszanthatunk. Sokan összejövünk, szegedi, kecskeméti sofőrökkel is találkozom, elbeszélgetek velük, amíg rakodnak. Jobbára csak az országúiról, a telepről ismerem őket, de mégis jólesik, ha szót válthatok velük. Bán Imre, a kirendeltség vezetője meséli, hogy több pilótát évek óta ide köti a munkája. így közülük nem egy ügyes meós is: néha jobban ért az átvett zöldségféle, gyümölcs minőségéhez, mint az, akinek csak ez a dolga. A tihaméri vasútállomás melletti kirendeltség egyébként meglehetősen nagy forgalmat bonyolít le évről évre. Felvevő körzetéhez tartozik az egész egri járás és a füzesabonyi járás hét községe, 1180 va- gonos értékesítési és 700 vagonos felvásárlásái tervének teljesítésében ilyenkor, a fő szezonban olykor még 15 gépkocsi is segít. Az idén már a háromszázadik vagonnál tartanak. A saláta, a cseresznye, a ribizli, de már a meggy ideje is elmúlt, most már inkább a málna, a barack, a bab van napirenden, a burgonya, az alma, a paradicsom és pprika kerül sorra. & belföldi forgalmon kívül jelentős az export is, amely ebben az évben 70 vagonra tehető. Salátát, fekete ribizlit már küldtek idegenbe, barackkal szerdán rakták az első jegelt vagont. Eddig minden különösebb zökkenő nélkül végezte munkáját a kirendeltség, nagyobb akadályok nem nehezítették a napokat Nincs panasz a MÄV- ra, s különösen szembetűnően javult a kapcsolat a 4. számú Autóközlekedési Vállalattal. A kirendeltség igyekezetével minden esetben párosul a szállítópartnerek segítsége, így a zöldségfélék, gyümölcsök időben a fogyasztóhoz jutnak. (gyóni) MELEG VAN! Meleg van, nagyon meleg. S bár a melegben tagiul az agy, mégis mintha kevesebb épkézláb gondolat férne él benne. Vagy nem így van? Nézzük csak. A beteg Közismerten bőbeszédű nőismerősömmel találkoztam az utcán a tűző napon. Meglepően sápadt, s a szeme is mintha bágyadtabban villanna rám, mint máskor. — Mi van veled? — érdeklődöm aggódóan. — Beteg vagyok! Voltam orvosnál, gyógyszert írt, de nem is ez a legmegbízhatóbb diagnózis. Hidd el, olyan gyenge, fáradt vagyok, hogy másfél percet képtelen lennék egyfolytában beszélni. Miután sajnálkozásomat kifejeztem, tovább akartam állni, de ő megszólalt, bágyadtan. Sebaj, mondom, bár sietek, másfél perc az nem idő. Két óra múltán legalább száza dszor próbálkoztam közbeszólni, semmi sikerrel, öcsak mondta, mondta. A fejemben Fortuna prémiumát 75510 forint néha találkozom egy-egy kollégával, inkább miskolciakkal. Jászberényekkel, salgótarjániakkal. Tudok haladni... No, Ha lehetett, elkerültem Kossuth pillantását. Nem mintha szégyenkeznem kellett volna magyar mivoltomért, hanem azért, mert bizonyos esetekben az ember képtelen zavar nélkül sokáig szemezni még egy arcmással is. Kossuth arcképe többek között százforintosokat is díszít, és tegnap igen sok százforintost láttam az egri Totó-lottó-irodában. Mondanom sem kell, hogy ezeket a százforintosokat nem én nyertem, hanem, mint korábban hírül adtuk, a szerencse, illetve Fortuna fogadott fia, Bárdos Sándor egri postakezelő. Lottón nyerte, s ez nála megfelel a szerencsén felüli juttatásnak, ez a 75 ezer 510 forint. Valóban szerencsén felüli juttatás, vagy helyesebben: Fortuna prémiuma, mert Bárdos Sándor a 26. lottó-játékhéten két négyes találatot ért el! Ül a széken, mellette egy aktatáska. Szórakozottan nézi a százas kötegeket, amelyeket a pénztárosnő rak az asztalra. — Gyakran nyer? A kérdést naivnak éreztem, kár is volt megkérdeznem. A válasz azonban megnyugtatott: — Igen. Ebben az évben majd minden hónapban volt hármas találatom. Meg kettes is. A 23. játékhéten például tíz hármas, és harminckét kettesem volt. (Ugye, hogy szerencsén félüli juttatás?...) Nem csoda hát, ha az irodában már ismerősként üdvöz- lik: törzsvendégnek számít! Három éve is volt négyes ta— Mióta Játszik? — Amióta megvan a lottó. Tíz éve. — Mikor volt a legnagyobb szerencséje? — Amikor elvettem a feleségemet. — Bárdos bácsi láthatóan élvezi, hogy nem ezt a választ vártam. — így van. Nála jobban egy asszony sem tudja kezelni a pénzt. Együtt élünk a lányommal, a férjévek meg a kis unokánkkal. Vettünk egy Moszkvicsot is. Több kollektívának is a tagja, Kollegái ragaszkodnak hozzá, szerencsés kezűnek tartják. — Már lassan mindenki velem akar lottózni — mosolyog a szerencse fia. — Mi a titka Bárdos bácsi „ikszelnek?” — A sok variáció, meg a még nagyobb szerencse. Az utóbbi azonban forgandó... — Ezzel a pénzzel mi történik? — Idővel elköltőm. Próbálok még nyerni hozzá, és akkor veszek a vömnek egy autót. Fiatat szeretne. Egyelőre a takarékba teszem. Illetve az aktatáskába, szép rendben, egymás mellé. Szemlesütve és sietve búcsúztam, sok sikert rebegve. Aztán — szintén szemlesütve — és is bedobtam az „e hetit” a főutcán álló kerek urnába. Miért. ne? Bárdos Sándor kezet fogott velem...! (kátat) DOBOZV IMRE 22. Rossz a hangütés, hepcíás- kodás nélkül, aggódva rokonszenvesebb és visszhangot keltőbb lehetne az egész. De ráció van benne, tagadhatatlan, ez a Fésűs Járó a valóság tényei- ból indul ki, végre is az oroszokat várjuk ide, nem az angolszászokat. Géza a késével játszik, a tányér mintáit követi karistolva, kék szőlőfürt van a tányéron, kék indákkal, kék levelekkel. — Nem hiszem — mondja —, hogy erről az oroszoknak tartoznánk számadással. — Hát kinek? — Legelőbb is tulajdon lelkiismeretünknek. Aztán majd azoknak a magyar fórumoknak, amelyek a háború után megvizsgálják, remélhetőleg tárgyilagosan mit tudtunk volna elkerülni, és mit nem. — Rendben van, dehát az oroszokat támadtátok meg! Náluk dúltatok, vagy nem? — Hogyne — mondja Géza gúnyosan —, ahányszor injekciós tűt vagy kaparót vettem a kezembe, folyton arra gondoltam, na most elintézem őket. — Nem rád céloztam! TJ orvos vagy, bár ember is. á! lamooleár. tehát az egész nem Olyan eevszerű... De ismét lem. nem rólad van szó. Gallai leszopja a főzőkanáJ 4 Mfíűisőű 1967. július 13., csütörtök végét. — Világos — mondja, és a levegőt csápolja a kanállal —, ez a paprikajancsi minket leckéztet. Hát figyelj csak rám, seggfejű barátom, én írtam alá a hadparancsot, nem olvastad? Irány Moszkva, előre a hazáért meg mindenért, Gallai Frigyes tartalékos hadnagy és textilügynök. A kormányzó úr a klozetton ü't éppen, még onnan is kiabált kifelé, nem akarom, gyerekek, nem kockáztatok egy csepp magyar vért se, de én erőltettem, ne hülyéskedj, Miklós bátyám, csináljunk már egy disznó nagy háborút, végre meglesz a magyar-japán határ... — Ez nem tréfa! — Nem is! — Gallai levágja a kanalat az asztalra, nyaka kidagad, nyála szétfröcsköl a tányérok felett, ahogy kiabál, egyre jobb étvágyam lesz a lecsóhoz. — Te mit csináltál a büntetőszázadban? — Aknát raktunk le. — Ki elé? Na! — Fiát... Hogy lehet ilyesmit kérdezni? Ki elé raktuk volna? — Mondd ki, mert szétverem a fejed, az anyád szentségit! Deső int. ennek semmi értelme. Gallai belevadul. — Kimondani! — Az oroszok elé... — Ügy! De miért? Nyelted volna le az aknát! Vagy miért nem dobtad a tisztek közé? — Nem lehetett. Te is tudod, hogy... — Én tudom! Fogom is a pofámat, nem prédikálok! Mondták, tettem. De te? A büntetőszázad előtt mit csinál, tál? Halljuk csak! — Börtönben voltam. — Azelőtt? — Csepelen. — De hol? — Weiss Manfrédnál dolgoztam. — Mit? — Amit kellett. Utoljára gránáthűvelyeket. — Ahá! Hát azt miért csináltad? — Hadiüzem, ezt mindenki tudja. Ott nincs mese, katonai parancsra megy minden. — De miért nem tagadtad meg? Nem tudtad, hogy a mi tüzérségünk kire lő? — Tudtam. Mondtam is, én közben folyton mondtam, azért vágtak a... — Nem érdekel, mit pofáztál! Téged se érdekelt, mi mit lefegyeltünk egymásközt a fronton, mit gondoltunk magunkban... Mit tettél, ez a lényeg! Hát én megmondom, miért engedelmeskedtél. Féltetted a szar bőrödet, nem akartál megdögleni... Felelj! Meg akartál dögleni? — Nem, de én... — Ennyi elég. A dumát elhagyhatod. — Nem duma! Kivégezhettek volna, a században nem egyet a szemünk előtt... És én önként vállaltam, amiért becsuktak! Énrám az elveimet nem parancsolták rám, mint rátok a frontot? Én mindig magamtól, és ez mégiscsak más... — Hát mi? Az istenedet, a melegtől, a szózuhatagtól valami zsibbadtságot éreztem. A mentőben tértem magamhoz. Ismerősöm pedig egész este telefonon adta hírül fűnek-fá- nak: biztos magas a vérnyomásom, nem bírom a meleget, mindemellett tapintatlan fráter vagyok, mert mondat közben szakítottam félbe ájulásommal. A preciz monológja — Kérem! A pontosság az emberiség egyik fő erénye. Minden ember annyit tegyen legalább, amiért megfizetik. Ez régen nem fordulhatott volna elő, ami most itt van. Az üzlet két perccel később nyit, és hárommal előbb bezár. A hivatalokban a munkaidő lejártakor már a körmök is újra lakkozva. A miséket összecsapják, a bárokból egy fél órával előbb kirúgják az embert, a rádió, a televízió műsora állandóan a kitűzött idő után néhány perccel hangzik el. Lehet ezt bírni? El tudja ért viselni egy társadalom? Kérem, a kapitalizmus ebbe már rég belepusztult volna. De itt beszélhet az ember. Én ezekben az ügyekben már számtalan panaszkönyvbe írtam, állandó kapcsolatban vagyok a megyei lappal és az országos lapokkal, a televízióvá! és a rádióval. Kérem, nekem az életem, a munkám nagyobbik fele arra megy, hogy harcolok a pontatlanság ellen. Elvem a pontosság! Aki pontos, az megbízható! Aki pontos, az becsületes! A pontosságnál kezdődik, kérem, az ember. Apropó! Mennyi az idő? Kilenc óra harmincöt perc? Ejnye, hogy elbeszélgettük az időt, a munkaidőm nyolckor kezdődik! — De ez az idő nem veszett kárba, hisz a pontosságról volt szó, a pontosság pedig az emberi önuralom legszebb megnyilvánulásai közé tartozik. Én ezért élek, ezért halok. A jó tanács Régi, jó, igazán 6izívbéli barátommal találkozom, hosszú; hosszú évek múltán a strandon. — öregem — ugrik a nyakamba. — Hogy te milyen rosszul nézel ki. Legalább 20 kilót fogytál! Családi balhék? Munkahely? Anyagiak? Vagy káros szenvedélyek? Mindig jó barátom voltál, rám mindenkor számíthatsz! Fogadd meg a tanácsomat. Válj el, változtass munkahelyet, ne igyál, ne dohányozz, ne menj a forró napra. Azután barátságosan megveregeti a bordáimat, tovább tolja nagy. szőrös pocakját, én pedig mint egy sebzett agár, a bokrok alá húzódom, eldobom a cigarettáimat és még csak nem is pillantok a söröspavilon felé Később nejemmel kéz a kézben, gyermekeimmel a medence felé vánszorogva látom: az én kedves, jó barátom akit hosszú évek óta nem láttam, egy vörös hajú szirénnél ül egy törülközőn, szivarra gyújt és előtte bontott üvegben pálinka. Igaza van, orvodhoz kell mennem. Beteg vagyok. Káp- rázák a szemem. ★ Hogy ezek a kis történetek nem nyerték meg az olvasó tetszését? Hogy nem úgy sikerülték ahogy várták volna? Mit csináljak? Meleg van. Papp János ELEKTROMOS GITÁR csak úgy meguntuk, és kész? Hadbíróság elől lógunk, már alulról szagolnánk az ibolyát, németekre lőttünk, nem a pofánkkal, hanem puskával... — Elég! — mondja élesen Deső. — Ebédeljünk. Fésűs Járó elképedve nézi a katonákat. — Ti? Hát ezt nem tudtam... Ha tudom, én™. Deső leinti. — Felesleges erről beszélni. A sikertelen vállalkozások sor. sa az, hogy el kell feledni őket — Akkor is... Szóval, lőttetek? És hogyan történt? — A főhadnagy úr tűzpa- rancsot adott — mondja Gallai —, mi meg lőttünk. Olyan csinn-bumm volt, a gyönyörű krisztusát,- ropogott a környék, láttad volna, behúzta nyakát a német, dehát tíz percig tartott a vásár, aztán egyik vizsgálat a másik után. Te is lőhettél volna, egyen meg a rosseb, kihozod az embert a sodrából... Kínálta a főhadnagy úr a pisztolyát, igaza volt, ha olyan fene nagy természet van benned, kilyuggathattad volna a csendőröket. — Féltem. — Hát akkor? — Nem érted? Félek, de mégis kellene valamit... Magamat is kínozom, nemcsak titeket, ha folyton rákérdezek erre a nyavalyás életre... hát miért nem? Lehetett volna. Lettünk volna! De a kutya is minket mart, mindenfelé voltunk. hazaáruló bitangok, bűnözők, amit akarsz, csak em- ember nem. Irtott, aki hozzánk fért. Ügy kiirtottak minket, úgy megritkultunk! És nem hittek nekünk, a lelkünket kitettük, de bárkinek inkább, csak nekünk nem... Most aztán itt vagyunk, magát is utálja az ember, miért olyan tehetetlen. (Folytatjuk) .....V — É s te még azt hitted, hogy nem kelhetek versenyre a madarakkal? (Stem karikatúrája) A legöregebbek találkozója A SZALAJKA-VÖLGY széles tisztását most nem gyerekzsivaj verte feL Az árnyas fák alá terített pokrócon idős emberek pihentek. Néhány vállalkozó kedvű öreg éltipegett a forráshoz, egymást támogatva szemérmes kuncogással igyekeztek le a meredek parton, hogy a kristálytiszta forrásban megmártsák poharukat. Mások tanakodva áll— dogálltak az Istállóskő alján, méregetve a meredek hegyoldalt, hogyan lehetne feljutni a barlanghoz, ahol az ősember élt hajdan. Ezen a napon az öregeké volt a festői szépségű kirándulóhely. Mint minden évben, az idén is megrendezték az öregek találkozóját: a megye hat szociális otthonának lakói, az öregek napközi otthonainak gondozottjai és néhány termelőszövetkezet idős járadékosa találkozott, ismerkedett esvmással. Tavaly a Mátrában jártak, az idén a Blikkben volt a nagy találkozó. A közeli Verpelét idős kénviselője, özv. Petrán Ovörevné nem is evőrte dicsérni a helv szénséeét. erre még sohasem iárt se ideje, se rénre nem volt ilvesmire. A találkozé fnlatdei-lí-énnen a rőtarnli órákban kezdődött a crwrtnálván. ahol a esipVéskű- ti ménes két tínicai fogata fair+ott bemutatót. Por került ea Öregek kösröntéaére a l-özcégf tanács elnöke, Boítn® .Tézsef a VendAcrTátö Rzilvás- váradíak. dr. Naev .?ánon járási vb-titkár, a járásiak nevében üdvözölte a részvevőket. Köszöntötte a megye legidősebb dolgozóit dr. Kádár Róbertné, az Egészségügyi Minisztérium főosztályvezetője is. Az ünnepségek után az erdei kisvasút „különjárata” szállította fel a részvevőket a fátyolvízesés fölötti nagy tisztásra. A friss levegő meghozta az étvágyat, előkerültek az ételasdobozok. Az otthonok „kitettek magukért”, majdnem mindenütt rántott csirke volt, sült hús, házikolbász, sütemények. Az ebéd utáni jó hangulatot pedig fokozta néhány pohárka bor, az egriek, ostorosiak. íel- németiek, nagyrédeiek ezt is hoztak magukkal. Délutánra magasra emelkedett a hangulat. az erdökövesdi Forgács Andrásné — aki idős kora ellenére derekasan dolgozik még a szövetkezetben — ott ropta a táncot a 82 éves osto- rosi Kiss Istvánnéval és sok társával. Zenész is akadt, tan- eóharmenika és hegedű segítette ki a táncotokat. mert nem könnvű dolog tűi a hatvanon csárdást járni és énekelni Is borrá. KÉS« nßLTTTÄN szedelőz- ködtek fel ar öregek, indultak vissza a kisvasűt+al a községbe. ahonnan a különjárató« buszok szállították hara a sok élménvtől kissé pí törődött öregeket. A buszokból még pevszer átln+egejtek pgvmáib rak; viszontlátásra jövőre, Ml élünk.„„ * i »«dCiL r#
