Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-21 / 170. szám

Egyedüllét Túl egy mostoha peren Rémlik, mintha a szögletes magány minden sarkát nyüszitni hallanám. (Horváth Imre) Kisfalu, olyan küllemre, amilyen a többi. Tavasszal, .g ősszel nagy a sár, nyá­" ron fullad az ember a portól. A falu értelmiségének nagy részét a pedagógusok al­kotják: három házaspár és egy lány. A lány 29 éves. Főiskolát végzett. Általános iskolai ta­nárnő. — Huszonkét éves koromban kerültem ki a főiskoláról és az­óta itt tanítok. Hét éve annak. Magas lány, nem tudom el­dönteni, szép-e vagy csúnya. Hosszú, egyenes haja van. Sze­mei sötétbarnák. — Kiskorom óta arra vágy­tam, hogy gyerekeket tanít­hassak. Falusi gyerekeket. Nem bántam meg semmit. Eeszél- jek a pedagóguspálya szépsé­geiről? Tudja maga is. mi a szép ebben.. A főiskolán szép számmal voltunk fiúk, lá­nyok Legtöbbjük összeháza­sodott harmadéven, vagy a diplomaosztás után mentek egyenest az anyakönyvvezető­höz. Tudja, udvaroltak volna nekem is. Engem csak az élet­pályám érdekelt, a tanulás, hogy minél tökéletesebben fel­készüljek. Nagy szavak! A többi lány, akik férjhez men­tek, azok se lettek rosszabb pedagógusok, mint én ... Ol­vasok, bőgetem a rádiót, vagy tévét nézek. Félek attól a gon­dolattól, hogy megöregszem. Ne nevessen ki, 29 éves va­gyok, s ez az életkor már vén- lánnyá tesz. Pedig de szeretnék egy gyereket. Nem baj. ha so­kat sírna, ha kiabálna, ha olyan lenne, mint hét ördfjg. Akkor nem öregednék meg egyedül... Persze, szívesen férjhez mennék. De hát kihez? Az itteni legények nem úgy néznek rám. mim a többi lány­ra. Nem mernek udvarolni ne­kem ... a tanárnőnek. Lehet, hogy erkölcstelennek tart. Szeretnék gyereket, házasság nélkül is. — ...Nézze, nem vagyok semmivel sem idősebb, mint ^ az a falusi Flóra, de “»• bennem nincs semmi érzelkedő nyavalygás. Van la­kásom, állásom, mire panasz­kodjak? Jól érzem magam egyedül, s emiatt n:ncs ben­nem semmi szorongás, semmi félelem... Férjhez menni? Mondja meg, minek? Hogy másra mossak, főzzek, hogy al­kalmazkodjam valakihez, hogy eltűrjem a hülye szokásait?! férjhez mehettem vol­na már nemegyszer. Fiatalhoz- több változatban nem megyek, csakis idős em­berhez. Jó fizetés, szebb lakás, mint az enyém. Nem baj, ha kocsija van. Az idős ember meg tudja becsülni a fiatal fér leséget. Kiszolgál, udvarol, s mindent megszerez, amire vá­gyom. Vannak barátaim. No, mit csodálkozik? Vannak ba­rátaim, Ha akarom, lesz fér­jem is. Egyelőre szórakozom, annyit, amennyit akarok, és azzal vagy azokkal, akivel és akikkel akarok. Jóízűen nevet. Aztán elko­molyodik:: — Vannak rossz napjaim, s olyankor nem találom a he­lyemet. Valami összekuszáló- dik bennem és körülöttem sincs rendben semmi. No, de az ilyen hangulat nálam kurta életű. Tudok segíteni maga­mon. Most is például. Rande­vúra várnak. Nem baj, ha ké­sek. Tudják, hogy megérke­zem és hogy rám érdemes vá­rakozni. Mi lesz a program? Hát ezt igazán nem tudom. Nem szeretek előre tervezni. Mindig a pillanat dönt. Visz­lát... Száraz és kimért a hangja: — Mit óhajt? _ Magas, vékony termetű férfi. Tisztes, ászes ha­lánték — mint a foxtrott rit­musú olcsó sláger receptje. — Apám úr volt, s ez a fogs lalkozása jó módot biztosított családjának is. Mikor meghalt, egyszerre rosszul ment min­— Kérem, én negyven évig voltam a segédhivatal vezető- _ je Segédhivatal. A maiak '*• inkább úgy mondják: adminisztráció. Dolgoztam be­csületesen. A becsület azt je­lenti, hogy sohasem nyolc órát. de ennek dupláját, sőt trip-' iáját is. Precíz, pedáns rendet, fegyelmet tartottam. A negy­ven esztendő alatt még szó­beli figyelmeztetést se kap­tam munkám miatt. Még csak apró hiányosságot se tudtak ki­bányászni Aztán jött a nagy csalódás, a nyugdíjaztatás. — Az ember hiába egészsé­ges, hiába dolgozik önzetlenül és fáradhatatlanul, hiába van a kisujjában minden, egy na­pon közük vele: menj haza, elég volt! Az első időben örültem is a nyugdíjazásnak. Örültem, mert szép nyugdíjat kapok. Ám, ha azt hiszi, a szép nyugdíj minden, akkor nagyot téved... Kell, hogy az ember érezze, szükség van rá. Én azt éreztem, nem kellek senkinek. Felesleges vagyok. Fiatal em­bert állítottak a helyemre, s rossz néven veszi azt is, ha néha beállítok a régi helyemre egy kis irodai levegőt kóstolni, iratokat szagolni Egy nagy nulla lettem. Nulla. Ügy is mondhatnám, stílusosan: nyug­díjas nulla. A nulla, uram, sem­mi. A nyugdíjas nulla pedig még a semminél is sokkai de sokkal kevesebbet jelent... Pataky Dezső Két évvel ezelőtt a fejét a falba verte mostohalánya. Né­hány hónapja kifeszítették szo­bája ajtaját és takarékbetét­könyvet kerestek nála, miköz­ben mostohalánya úgy meg- cibálta, hogy egy marókra va­ló haj maradt a kezében. Ez az egyik vallomás. A másik: Külön bejáratú szobát kapott a házban a mostohaanya, hogy ne kiabáljon, ne veszekedjen állandóan, hogy a fiatal házas­pár és a kisgyerek, a mostoha unoka nyugodtan élhessen. Hírbe hozta mostohalányát, hogy szeretőt tart, majdnem tönkretett egy házasságot. Mindez csak vázlat a kölcsö­nös vádaskodásokból, rágal­makból, szidalmakból, vesze­kedésekből, összeférhetetlen­ségből. Nem hiába szerepel itt annyit ez a szó, hogy mostoha. Mostoha viszonyok uralkodnak Feldebrőn egy szép és új ház­ban? S mindez miért? Egy jelenet tűnik fel előttem a Tízezer nap című magyar filmből: az egyik főhős fel­akasztja magát, mert nem tud megválni attól, amit eddig szerzett, nem tudja elképzel­ni, hogy ne legyen földje, nem akar belépni a közösbe. Mi ezen túlléptünk, már né­hány éve. A mai falusi embe­rek a földért már egyáltalán nem lennének öngyilkosok. De ha megnézzük a járásbí­róságok aktáit, akkor rengeteg hasonló perre bukkanunk, mint az előbbL Napirenden vannak a civakodások, az ösz- szeférhetetlenségi perek, ame­lyek nem valami elvont sére­lemből fakadnak, hanem na­gyon is tapintható okokból származnak: a jussból, a hará- csolásból, a szerzésvágyból. A mai bírósági perek falusi szereplőinek többsége a há­zon, a bútoron, a jószágon, a ruhán, a fehérneműn, az edé­nyeken civakodik. Két leltárt vettek fel Fel­debrőn. Az egyik: mit kapott a mos­tohaanya? Például: három fal­védőt, öt függönyt, egy fél­kabátot, nyolc ruhát, egy fej­kendőt, egy pálinkás készletet, két fedőt, egy vedret, 15 lite­res bödönt nyolc liter zsírral... De állítólag férje, akitől külön él és aki a lányához húz in­kább, mindezt sokallta (csu­pán a leltár egy töredékét so­roltuk fel itt, azt, amit úgy éreztünk, hogy jellemző), és el­vette a takarékkönyvét. A mostohaanya viszont mindezt kevesellte és a mos­tohalány holmiját is leltároz- tatni kívánta. íme a vitás vagyontárgyak leltára: három darab öthóna­pos malac, szőlőprés, kilenc kéve venyige, egy dívány, egy szekrény... (Mindezt csupán jellemzésképpen, többet nem is sorolunk.) Vajon mit csinálna a szőlő­préssel, a venyigékkel, a ma­lacokkal egy hatvan éven fe­lüli öregasszony? Miért köve­teli? Valószínűleg azért, hogy eladja. iAz azték növény den, anyám ehhez nem tudott hozzászokni Aztán jó állásom került, s ha nem is úgy, mint apám idejében, kezdtünk jól élni Anyám megfogadtatta ve­lem, hogy amíg ő él, más nem létezhet a számomra. Be is tar­tottam egy darabig, amíg ma­gam is fiatal voltam. A foga­dalmat többször megszegtem. Anyám háromszor kísérelt meg öngyilkosságot. Később már akkor is öngyilkossággal fenyegetett, ha csak sétálni lá­tott valakivel és komolyabb dologról, házasságról még szó sem volt. Sok szép nő elma­radt mellőlem miatta, szakí­tottak velem, s csak később derült ki, hogy anyám adta ki az útjukat, megfenyegetve va­lamennyit ... Tán nevetséges, hiszen negyven rég elmúltam, udvarolok valakinek és úgy kell bujkálnom anyám elől, mint egy taknyos kölyöknek. Félek attól, kiderül a kapcso­lat és újabb öngyilkossági kí­sérlet következik. Tudja, go­nosz ember lettem. Azt várom, hogy az újabb kísérlete igazá­ból sikerüljön... Vonzódom az antik kultú­rákhoz, szájtáiva olvasok, hallok róluk és soha nem mu­lasztom el, hogy szűkebb vagy nagyobb társaságban el ne hencegjek ez irányú mű­veltségemmel. Nemegyszer látom az arcokon, hogy iri­gyen figyelnek. mintha azt mondanák: — A fene a jó dolgát, ho­gyan tudott ilyen széles körű műveltségre szert tenni... Bevallom, ilyenkor úgy ér­zem magam, mintha langyos és illatos olajban hurik fü- rösztenének, s ez az a pilla­nat, amikor „ez még semmi” felkiáltással és egy könnyed, elegáns szellemi fordulattal rátérek az azték kultúra mél­tatására. Ha két percen belül nem únják meg, akkor feltét­lenül elsöprő és frenetikus sikerem van, s úgy távozha­tom a szellemi torna színhe­lyéről, mint olyan győztes a manézsból, akinek nem ada­tott ellenfele... így történt a minap is. Né- hányan csevegtek erröl-arról, miközben mint valami pré­dára leső vad a sűrűben, vár­tam azt a szót, azt a gondo­latot, amelyet megragadva el­mesélhetem, mit tudok Nini- véről és Thebáról, a Húsvét- sziget titkairól és arról, hogy lehet-e tutajjal utazni a Csen­des-óceánon... — Csendes vagy ma — mondta valaki a másiknak... — Erről jut eszembe... Csendes... Van ilyen óceán is, amint bizonyára tudjátok — kezdtem hozzá és néhány perc múlva már uraltam a teret. Sok „cöcö”, meg „ki hit­te volna”, sőt „az anyját” hangzott el, s megérettnek láttam az időt, hogy bevág­jam az adút, az aztékok ügyé­vel... — Ez még semmi — mond­tam öntudatosan. — De azt már kevesen tudják, hogy az aztékoknak mit köszönhetünk a mezőgazdaság területén. Termesztettek például egy növényt, tipikusan azték ne­ve van, úgy hívják, hogy tri- ticale, és ez a növény... — Milyen növényt tetszett mondani? — kérdezte meg még egyszer a társaság eddig csendben ülő és hallgató tag­ja, akiről az volt a vélemé­nyem, hogy buta fajankó le­het, mert nem érdekli az an­tik kultúrák ezernyi titka... — Triticale, kérem — mondtam fensőbbségesen. — És, hogy ez a triticale azték növénj/, ugye? — kér­dezte vissza, fölényes bizton­sággal ejtve a kutya nehéz azték nevet. — Igen, ezt mondtam, ha nincs kifogása ellene... — Nekem nincs... Legfel­jebb a magyar növényneme- sítőknek... Tudniillik ez ma­gyar búza és roz$ keresztezé­se... Néhány éve termelik csak hazánkban... De külön­ben folytassa, nagyon érde­kes, amit mond... Nagyot nyeltem, leforrázva, a társaság vihogása közben távoztam. Felháborító: hát nem tudnak becsületes ma­gyar nevet adni egy magyar növénynek?! (egri) 29. — Hát igen — mondja Deső — német nincs, bor van. A hadnagy, tanácstalan, hát­rafelé nézeget, ahonnan jöttek, végül odaszól Desőnek. — Egy pohár bort adjunk fejenként — mondja Deső. — Adjatok — mondja Géza. .— Én addig bekötözöm a ha­tárvadászt. Futunk mindnyájan, Sorki az első, zuhatagnyi kortyot ereszt magába a lopóból, jelen­tőm alássan ruszki urak. jó kis bor, nincs benne méreg, hát csak bátran, egészségükre. A hadnagyé az első pohár, fék hajtja, aztán odaáll az aszta! végéhez, eszébe ne jusson va­lakinek repetáim. Töltögetünk mint a csaposok, ahányan va­gyunk, de minket nem biztat­nak, nem akarnak koccintani velünk. Tíz percig se tart az egész, a hadnagy int. a szakasz nekivág a hegynek, legyező­formán széttei»ulve a szőlők között. __ Velünk mi lesz? — kérdi 19 67. július 31., Péntek csalódottan Fésűs Járó. — A fenébe is — bámul Gallai —, a fegyvereket is itt hagyták, ha kedvünk szottyan­na, beléjük durranthatnánk. Sorki kiáll az ajtó elé, tele lopó a kezében, lebugyogtatja az egészet, anélkül, hogy egyet is nyelne. — Ez az egész? — Vigyorog­va néz körül. — Kár volt be­tojni, főhadnagy úr alázatosan. Ha ez így megy, én máma még egypárszor fogságba esnék. — Ez a szakasz — mondja Deső — valamelyik nagyobb gárdaegységhez tartozik. A visszavonulás közben elszakadt német-magyar szórványt va­dássza, mással nem törődik. — De rólunk mit mondtak? — Várjunk itt, fegyver ne legyen nálunk. Egy töltény se. Majd jön a következő hullám, összeszednek bennünket. Vagy ha sürgős, mondta a hadnagy, menjünk be a városba, jelent­kezzünk a parancsnokságon. — Van már parancsnokság? — Honnan tudjam? — Nyavalyát sürgős — mondja Gallai. — Különben is. ha elszelelhetünk innen, nem ettem meszet, jelentkezni. — De ez a rohadt egyenru­ha! — Sorki, mi van a kastély­ban? Körülnéztél? — Fülöncsíptek, mielőtt be­tettem volna a lábam. — Gyerünk — mondja Fésűs Járó. — Látjátok, nem esznek meg benneteket. Az se baj, ha így találkozunk velük. Csak arra kérlek, Kálmán, rögtön mondd meg nekik, hogy én kommunista vagyok, és felelek értetek. — Nos? — kérdem Desőtől, mert megint gondolkodik. — Erkölcsi aggályaid vannak? Hagyj itt egy cédulát, írd fel a címünket, ne kelljen sokáig keresgélni bennünket. Nem szól, csak a fejét bic­centi, Géza még kötözi a ha­tárvadászt. —Tudsz járni? — kérd! a katonától. Az hálásan néz rá. Nem hagy­juk itt. — Eddig is elvergődtem, fő­hadnagy úr. Vágok magamnak egv botot,, nem lesz semmi hi­ba. — Van itt apámnak egy kampósbotja — mondja Géza —, mindjárt megkeresem. Felegyenesedik, v derekát ta­pogatja. — Izomlövés — mondja nyögve. — Átszaladt raita a golyó, ez a szerencse. Ultra- septyles pakolást tettem rá, de ha baj lesz, injekcióm is van. Deső felmarkol néhány fegy­vert a halomból. — Hordjuk be. Rázárjuk az ajtót, ha kell, el tudjunk szá­molni vele. — A hullákkal mi legyen? — Valahol majd jelentjük, hogy el kell földelni őket. — És most? Merre? Gallai káromkodik. — A kastélyba, az istenit Már elfelejtettétek? Dehogy felejtettük. Futnék, ledobálni a nyűgös öltözéket, hamar civilbe bújni, és be a városba, bánom is én most, mi mindennel kell szembenéz­ni. Élek, mozoghatok, micsoda jó, állati öröm a puszta lét. betölt egészen. Siessünk, sür­getem a libasorba rendeződő társaságot, Deső lépked mögöt­tem, aztán Géza, Gallai, Sorki. Tartja, az őrvezető most is tá­mogatja a sebesültet, leghátul a harmadik határvadász tekeri a nyakát jobbra-balra, ne félj, szamár, most már tőlünk is függ valami. A szérű kazlai közt lótetem hever, seb nem látszik rajta, talán agyon­hajszolták. a svájcer istállóban éhesen bőgnek a tehenek, se­hol egy lélek, a cselédházsk ajtatja csukva, füst is egy-két kéményből szivárog, fátvlasan mint a köd, de ekkor hirtelen katonák rajzanak ki a kas­télyból, zsákokat. képeket, mindenféle formájú üveget, kockás angol plédeket, egész sonkákat cipelve, micsoda zsib­vásár, gyorsan az istenit, visz- sza a kazlai- közé. de késó. sorozat cserdül a fejünk felett. Eoykettő körülfognak, fegyver­csővel lökdösnek, fel a kezet. Deső hasztalan magyaráz ne­kik valamit, a kezére ütnek, tartsa már fel, ne járjon a szája. Ebbe beleestünk. Rémes percek, vitustánc a tujabokrok között, körüldong­nak minket, vitatkoznak egy­mással, velük forgunk ahogy mérgesen kerülgetnek, orrom tele égett puskaporszaggal, mi lesz most, Fésűs Járó is csak ■ítogat, nem telik tőit Végre előkerül a kastélyból ezv középkorú, nem egészen józan altiszt, bogas üstökének fürtje kilóg a sapkája alól, kö­penye mellén zsírfoltok, gép­pisztolya a vállán, övéről rezes markolatú szablyaforma kard csüng alá. Bajusszá fél szára felkunkorodik, a másik leko­nyul, most is ezt húzgálja, olyan gorombán, mintha nem az övé volna. Körülsétál ben­nünket, imbolyogva és elége­detten, mint egy falka zsákmá­nyolt juhot. Élvezi a helyzetet, ölébe pottyantunk, oficirt mondogat utálkozva, ezt én i« értem, hát mégis ez a legelső, tudtunkra adni, mennyire gyű­lölik az ellenséges tiszteket. Köp egyet, pontosan megcéloz­va Deső csizmája szárát, és káromkodik. — Disznó fasiszták vagyunk — mondja Deső —, ez a véle­ménye. — Hülyeség. Honan veszi? — Kérdezd meg tőle. — Te érted a nyelvét, na. csak gyorsan... (Folytatjuk) Miért nem adják mindezt neki? Valószínűleg, hogy a fia­talok ezt használnák, jövedel­meznének belőle. S miért nem adnak neki mindebből? Valószínű azért, mert úgy érzik: kielégítették, nem jár neki több. A mostohaanya panaszkodik, hogy nem tartják el, nem kap kosztot, nincs pénze és nem tud dolgozni. A mostohalány és annak ap­ja, az öregasszony férje sze­rint tud dolgozni, most is eljár és maradt nála 4500 forint — s különben is eleget adtak neki. Vagyis nem nagy pénzekről, nem vagyonról, csupán kis összegekről és szinte jelenték­telen vagyontárgyakról van szó. Miért nem fognak össze, miért nem dolgoznak közösen önmagukért, miért húznak szét — nemcsak ebben a perben, hanem sok száz más hasonló­ban is? Levélben panaszkodott ná­lunk az öregasszony a mosto­halányára. Amit írt, az alap­vetően igaz volt, vagyis az, hogy öreg, nehezebb a létezé­se ellenséges, rosszindulatú családtagjai között. De van az ő igazságával szemben egy másik, a mosto­halánya igazsága is, aki ha­sonló alapokon támadja őt, szemére vetve a rosszindula­tot, az összeférhetetlenséget, a kapzsiságot, a reá szórt rágal­makat. S a kettő közt őrlődik a férj, aki eltávolodott a feleségétől és a fiatalok pártjára állt. A per hivatalos meghatáro­zása: eltartási szerződés. Hogy a bíróság hogyan határoz majd. azt a jogszabályok dik­tálják. De hogyan határozzunk mi, — nem tévesztve szemünk elől a számtalan hasonló pereske­dést. Ügy hisszük, helyes volt ebben a helyzetben, hogy a mostohaanyának külön szepa­rált szobát biztosítottak, hogy a kis unoka ne hallja állan­dóan a civakodást, hogv a kis­gyerek majdani önálló életét ne hátráltassák és ne határoz­zák meg gyerekkori rossz em­lékei. Igyekszünk ezeknek a gyerekeknek olyan környezetet biztosítani, hogy eszükbe se jusspn soha az öncélú vádas­kodás, a rosszindulat, az önző alkalmak kiélése, — hogy tuda­tát végleg elszakíthassuk a röghözkötöttségtől. Berkovits György JtLcut a Lávák u ? Dagadó honfikebellel fo­gadtam a hírt: Miskolc, Pécs, Velence, Karlovy Vary, Moszkva, Mar del Plata, Cannes 'és a többi fesztivál- város után, végre a mi szűk, de szép megyénkben is ren­deznek fesztivált. Örömöm szinte határtalan, nem kell útlevél, se valuta, még csak a szomszédba sem kell utaz­nunk egy kis igazi fesztiváli tudósításért, hiszen a megye- székhelytől alig néhány kilo­méterre várja vendégeit a legfiatalabb fesztiválváros, azaz falu, még helyesebben: község. Formás meghívó invitál a nagy eseményre: Szilvásvára­don rendezik a „Bükki Mé­nes Fesztivált”. Érthető iz­galomban élek azóta. Már szinte magam előtt látom a legutolsó minidivat szerint felszer számozott kancákat, a büszke csődöröket, a méne­sek sztárjait, amint éppen ke­cses trappban vagy sebes vágtában végigvonulnak az estélyi ruhás ünneplő kö­zönség előtt. Közben persze csókokat dobálnak és lopva figyelik a zsűri tagjait. És látom és hallom az autogram­kérők heves ostromát és az újságírók, filmesek, rádiósok, fotóriporterek nyüzsgő ha­dát, ahogyan ezernyi pózban filmezik, fényképezik és in­tim kérdéseikkel zaklatják a szakma hírességeit, és... Különben vissza az egész, mégsem igazi ez a fesztivál, — még sajtófogadás sem lesz!? Legalábbis nem kap­tam meghívót. Pedig lenne Imperidlhoz néhány szakntftA kérdésem...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents