Heves Megyei Népújság, 1967. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-19 / 168. szám

Ki van a pult mögött? A kereskedelem — név­jegy; éspedig univerzá­lis névjegye az adott gazda­sági fejlettségnek, életszínvo­nalnak, életformának, az ízlés­nek és igényességnek. Kerül­jön valaki addig ismeretlen városba, faluba — múltról vagy jelenről valló műemlé­kek, épületek, s általános vá­roskép után a ma hétköznap­jainak tényeiről az első em­berközelségű benyomásokat annak alapján alkotja magá­nak, amit a kilakatok kínál­nak, amit adnak és vesznek üzletben, piacon; ahogyan fel­szolgálnak az éttermekben, bá­rokban vagy kocsmákban. Te­hát igen fontos kérdés: ki van a pult mögött? A kereskedelemmel szinte mindenki érintkezésbe kerüL Mindenkinek van véleménye róla, s szinte mindenki úgy véli, ért is hozzá. „Bezzeg régen...” így kezdik a mai kereskedelem dicséretét, magasztalva a múltat, amikor volt figyelmesség, udvariasság, szolgálatkészség, akkor udva­roltak a vásárlóknak, kikísér­ték a boltajtóig, sőt eléje jöt­tek a járdára és úgy csalosat- ták, csábították befelé, item vitatom, magam is tudom, ta- lahogy így volt. A kérésie­déi mi szakma első számú kö­vetelménye a szinte tökéljíg kifinomítobt hajlongó alázat volt. A mosolygós szolgála.- készség olyan munkaeszsck volt, mint suszternak a dikics, kovácsnak a kalapács. A pénz; „ki kellett hegedülni” a kliens zsebéből, s aki erre alkalmat­lan volt, az nem maradhatod üreg a pult mögött, könyörte­lenül útilapút kapott a talpára. Emlékszem egy „segéd úrrá, csontos, sovány arca volt, s harsány hangon, szédületes se­bességgel tudta ledarálni, vala­hányszor nyílt a boltajtó, hogy „kezeitcsókolomlegalázatosatb- tiszteletemjónapotkíváinokmd- tóztatnakparancsolnimivelszd- gólhatok”. Igen csodáltán, ahogy újabb és újabb udvr- riassági formákat szavalt. B ezzeg régen... Többé vélekedése bizony nen túlságosan kedvező a keresk:- delmj alkalmazottakról. Az é- marasztaló vélemények óla többféle. Sokan az áruellátá- ban mutatkozó nehézségeké róják fel a kereskedelemnek és a kereskedőknek. Legtöbbel személyes benyomásaik alap­ján alkotják meg véleményű két, aszerint ítélnek, hogyai szolgálják ki őket, kézbe kap­ják-e gyorsan, pontosan, amit kémek. Nem kis számban állnak még a pult mögött olyanok, akik rosszul, sőt károsan dolgoznak. Elsősorban azokra gondolok, akik az adagot le-, a számlát l>edig felfelé kerekítik; az elő­re csomagolt áruk eleve nem a kívánt súlyúak, s a húst, fel­vágottféléket is úgy dobja a mérleg tányérjára, hogy meg sem várja, míg a mérőskála ingása megáll. Ezekkel az „ön­kéntes” vámszedőkkel nem vagyunk eléggé kíméletlenek. Mert nemcsak azokat kell vég­legesen kiűzni a pult mögött kiépített „paradicsomból”, aki­ket vaskos, bírósági ítélettel megpecsételt lopáson kaptak. Itt vannak az ún. „apró tolva­jok”. Napjában, ismétlődően 10—20 fillérnyi, forintnyi ér­téket lopnak ki az állam vagy a vásárlók zsebéből. És mi a büntetésük, ha egy-egy „téve­désük” kiderül? Legfeljebb szóbeli figyelmeztetést kapnak. És másodszorra is igen elné­zőek vagyunk velük szemben. „Kicsivel kezdi, sokkal végzi!” Az elnéző magatartás ösztön­zője lehet annak, hogy holnap már magabiztosabb szorgalom­mal csaljon, s előbb-utóbb a lecsipegetett fillérek, forintok vastagabb összegekre rúgnak. A kik különösen felbosz- ” szántják a vásárlókat, azok az unoltak és a közömbö­sek a pult mögött Állhatsz ke­rek negyedórát a pult előtt, ülhetsz félórát is az éttermi asztal mellett, meg nem kér­dezné, mit akarsz, mit kívánsz. Ha kérsz valamit, természete­sen odaadja, de minden siet­ség, lelkesedés nélkül. Ha nem tetszik az áru, elveszi tőled és visszarakja a polcra, ahonnét lustán levette. Á, dehogyis jut­na az ilyennek eszébe, hogy valami mást ajánljon. Ha fel­világosítást kérsz tőle, kurtán és unottan válaszol. Hiába sü- rögnek előtte, ő támasztja be­lül a pultot, akkor mozdul meg, ha valaki többször hozzá­fordul. Nem nagyon érdekli az egész, amit csinál, már nyitás után félórával azt várja, csak jönne már a záróra... Mit vár a vásárló a kereske­delemtől? Figyelmes, udvarias, hozzáértő kiszolgálást. „Mindnyájan a piacról élünk!” — tartja a régi keres­kedői mondás. Nos, az eladók, az üzletvezetők eddig nem él­tek eléggé „a piacról”. Nem mondhatjuk el, hogy az üzle­tek személyzetének jövedelme közvetlen függvénye volt eddig az eladott árumennyiségnek. A „bezzeg régen” felkiáltással emlegetett kereskedelmi alkal­mazottaknak létkérdése volt, hogy „kihegedülje” a pénzt a vásárló zsebéből, mert külön­ben munka nélkül maradt volna. Létkérdés volt számá­ra az udvariasság, figyelmes­ség stb. A mai kereskedelmi alkalmazott akkor is megkapta hónap végén, elején a fizetését., ha unottan, közömbösen vagy udvariatlanul állt a pult mö­gött Az új gazdasági mechaniz­mus feltétlenül változást hoz ezen a területen is. Olyan fon­tos intézkedéseket léptetnek életbe, amelyek legfontosabb következménye az lesz, hogy „kifizetődővé” válik jól dol­gozni, „futni” a vevő után, ud­variassággal és szolgálatkész­séggel megtartani a vevőkö­zönséget Az eladási terv telje­sítése, a forgalom növekedésé­nek arányában javadalmazzák a kereskedelmi alkalmazottá-' kát is. És nyilván az részese­dik nagyobb arányban a szét­osztható jövedelemből, aki töb­bet tett munkájával az ered­ményesség mérlegének serpe­nyőjébe. A teljesítmény szerinti " bérezés természetesen nem egyedüli varázsszer ä problémák megoldására. Egy azonban bizonyosra vehető: a kereskedelemben dolgozók anyagi érdekeltsége azt a he­lyes célt szolgálja, hogy mind- annyiaíi elégedettebbek le­gyünk azzal, amit és akit a pult mögött találunk. Pataky Dezső 27. Mozog a szája, nem hallom tovább. Fülrepesztő a dübör­gés. A Boforsok most a Cse­resznyést lövik, meg a Vaspá­lya-telepet, aknavető, tábori ágyú, nehéz géppuska, páncél­törő, minden német-magyar fegyver oda szórja a tüzet, ahonnan a mieink épp kihúz­ták a lábukat. A menekülők nyomába eredt oroszokat vere­tik, de nem is őket, a házakat. Csupa kis, kertes ház van a két városrészben, ropognak a tetők, félőrült asszonyok fut­kosnak a leomló falak között, kigyullad az újvárosi templom, mintha papírmasé lenne, egy- kettő körülnyalia a láng, a vasutasok sapka nélkül szalad­nak ki az állomásépületből, esetlenül ugrálnak a töltés mögé, a Bezerédy utca sarkán szétrebben egv gyér halottas menet, a lovak megvadulnak, ide-oda cikázva rángatják a kocsit az úttesten, ugrál a ko­porsó az üveges kalitkában, mintha élő ember dobálná. Magyar katonákat is látok a tűzben, nem bírtak kivergődni a városból, onnan kapiák a golvókat. ahonnan segítséget várnának, tehetetlenül rogy­4 MnMsm 1*67. Július 19., szerda nab le, vagy fővesztve lohol­nak egyik háztól a másikig. Átkozott tüzérek, nyissátok ki a szemeteket. És mire jó ez az egész, a város már elesett, hát mire jó. A Gudim homloka mögül zu­hog a lövedék. Hpminc per­cig. Aztán csend. Az Újváros egész nyugati fertályát por, füst takarja. A hirtelen ketté­szakadt, vad robaj után lassan kúszik fel hozzánk a távoli tü­zek halk ropogása, a szétszórt, vékony, mégis kórusba álló jajgatás. Hol állhatnak az oro­szok? Az Áj fái elfedik előlem Surándyék házát. Most aztán kell a koporsó vagonszámra, uram, kívánsága szerint. Szét­dobott szekrényt látok hirte­len, az udvarunkon, a lugas drótrácsán anyám új kosztüm­je lóg. Gelethayné benyit a boltba, kabátja elegánsan leb- ben utána, de nincs bolt. csak üszkös semmi az ajtó mögött. Gelethayné sincs, felszívja a füst, helyette a polgármester ereszkedik le valahonnan a magasból. meredt szeméből könnv folvik, öregem, én nem mondhattam, tudod a függe­lem, de mindnváiunk nevében körönöm, a hazáról van szó. Géza csimoaszkodik a nya­kamba. a szilfától húzigál visz- sza, még nem lehet, hadarja izgatottan, én is szeretnék, be­lebolondul az ember a bizony­talanságba, mi történt odalent, mindenki rohanna, de még nem lehet, öreg fiú, Deső is azt mondja, várnunk kell. Ér­telmetlenül bámulok az arcá­ba. Mi az, szaladtam volna? Nem is akartam. Biztosan tu­dom, hogy nem akartam. De hát mi történt velem? Várjunk csak, amikor a csend beállt... Nem, már előbb, a halottas kocsi, a lerogyó katonák... De miért? Figyeltem, nagyon jól emlékszem rá, a szemem pon­tosan leltárba vett mindent, a becsapódásokat is követni tud­tam, hát az az aggodalmas, de kihagyás nélküli figyelem mi­től szakadhatott el, mint a go­rombán megrántott fonál. — Csúnyán elintézték — mondja Sorki tárgyilagosan, süppedt szeme mint a kárbecs­lőé, módszeresen tapogatja vé­gig az Újvárost. — Akár a jégverés. Majd ha a te faludat lövik széjjel, nyomorult, nem leszel ilyen tárgyilagos, üvölteni fogsz, a hajad téped, körömmel vájod elő gyerekeid hulláját az omladék alól. De ahelyett, hogy ráordítanék, sírni kezdek. Mintha megvertek volna, min­denem sajog, és csak hünncr gök, hiába nem akarom. Nye­lem a nyálam dühösen, az or­romat is ki kellene fújni, ah­hoz sincs erőm, rázkódom mint a hideglelős. — Nem baj — mondja Fésűs Járó —, ne szégvelld. Látja, hogy erőlködöm, szik­kadt arca vigasztalóvá lágyul, Elindulni könnyebb, mint megállni AZ EGYRE SŰRŰSÖDŐ és gyorsuló gépkocsiforgalom vi­lágszerte szigorú követelmé­nyeket támaszt a fékkel szem­ben. A gépkocsivezető csak akkor lehet biztos ura jármü­vének, ha jó konstrukciójú, üzembiztos fékrendszer pedál­ján tartja a lábát. Daimler 1886-ban épített el­ső motorkocsiján még nem is volt fékpedál, csavarmenetes kézikarral féktuskót kellett hozzászorítani az egyik kerék vasabroncsához. Néhány évti­zeden át csak az egyik hátsó kerékre hatott a fékerő, a 20—30 kilométeres óránkénti (sebességgel haladó jármű „megzabolázásához” ez is meg­felelőnek bizonyult. Lassan áttértek két keréknek egy­szerre történő fékezésére. 1920-ban Amerika útjain je­lent meg az első négykerák- fékes modell (ezt megelőzően egy „versenyautón” már 1914-ben is alkalmaztak négv- kerék-féket). Ettől kezdve ál­talánossá váltak a lábpedál­lal működtethető, mind a négy kerékre ható dobfékek, és az ezektől független mecha­nikus áttételű kézi rögzítőfé­kek. A kezdeti huzaláttételes fékrendszereket idővel a hid­raulikus szerkezetek váltották fel, s e jól bevált konstrukció­kat kisebb változtatásokkal mind a mai napig alkalmaz­zák a gépkocsikon. A dobfék néhány év óta már nem kizárólagos egyed­uralkodója az autótechniká­nak. Riválisa: a tárcsafék, amelynek előnye, hogy köny- nyebb és kisebb, mint az azo­nos hatású dobfék és felsze­relhető a kis kerekű autókra is. Emellet jobb a hűtése, ko­pása egyszerűen utánállítható, s nem szennyeződik. A tárcsa­fékkel rendelkező személy­autók „részesedése” a legtöbb autómárkánál ma már meg­haladja az 50 százalékot. Ame­rika autóipara elmaradt ebben a tekintetben, ám időközben ott is felismerték a tárcsafék előnveit. ROSSZ VEZETŐNEK tart­ják azt az autóst, aki lépten- nyomon a fékoedált nyomo­gatja. Nem egykönnyen elsa­játítható, de előbb-utóbb min­denkinek meg kell tanulnia, hogy mikent gazdálkodjék a gépkocsi lendületével és a fé­ket csak szükség esetén hasz­nálja. A gépkocsi fékhatást kifejtő szerkezeti része maga a motor is. A megfelelően gondozott fékek nem hagyják cserben az autóvezetőt. Éppen ezért ál­landóan figyelemmel kell kí­sérni a fékolaj tartályának feltöltöttségét. Ha gyorsan fogy az olaj, azonnal meg kell keresni az elfolyás okát, gondosan át kell vizsgálni mindazokat a helyeket, ahol a szivárgás előfordulhat. A fékrendszer fémcsöveit és összekötő gumicsöveit is ellen­őrizzük. a töredezett, repede­zett felületű csöveket cserél­tessük ki. Ha fékezésnél „fel­pumpálásra” szorul a fék­rendszer, azonnal nézessük meg a légtelenítést; ÉS VÉGEZETÜL: a fékpe­dálba csak végszükség esetén szabad „beletaposni”: lehető­leg gyengéd és többszöri nyomkodással hozzuk műkö­désbe a fékrendszert. így ele­jét vehetjük a veszedelmes meglepetéseknek. Egy pillantás a nyári Hatvanra Nyáron mások az emberek igényed. A melegben mást kö­vetelnek lakóhelyüktől, mint ősszel és télen. Elsőrendű igé­nyűk mindenhol — Hatvanban is —, hogy a meleg hatását csökkentsék. A víz Nemrég az egyik csővezeték megsérült Hatvanban, de aránylag hamar megjavítot­ták. Van víz? — kérdeztem az utcán néhány embert. Furcsán néztek rám. Van. Persze. Az emeleteken is? Van, hogyne. S gyorsan eltávoztak mellő­lem, egy ilyen akadékoskodó alak mellől. Hivatalos helyről is megerősítették: a vízművek bírja a versenyt a kánikulával. Sőt, talán még elbírna egy strandot is — egy valódi stran­dot Milyen a strand? Nem nagy szám — felelték. Külön­ben nézze meg. Megnéztem, de nem volt kedvem levetkőzni és kipróbálni, viszont értesültem az elhatározásról, hogy új strandot terveznek, talán 1970- ,ben már fürödni is lehet ben­ne. ötvenezer lakosú város igényei számára tervezik, te­hát hosszú időre megoldja a strand problémáját Hatvan­ban. S lehet, hogy akkor hét­végeken megfordul a strando- lók útvonala és nem Hatvanból de a szeme árulkodó módon kíváncsi, nem birja tagadni, meglepte őt, hogy sírva fakad­tam, ilyesmire talán nem is tartott képesnek. Mégis jólesik, amit mondott. Nem olyan te­leobjektív szemű fickó ez a Fésűs Járó, mint hittem, hogy csak a világ baját nyögné, de aki az orra előtt kínlódik, azt átlépi prófétásan. Hanem a sí­rást abba kell hagyni. Most rögtön. Nem jó ez, idegeim ilyen könnyen odadobják a kontroll gyeplőjét önállótlan. túlzó érzékeimnek, ezután job­ban kell vigyáznom, bármi történjék velem és körülöttem, végesvégig figyelek és gondol­kodom. Ez a fontos, mindig gondolkodni, logikára szorítani agyam, a legképtelenebb hely­zetben is. Most is. Gyorsan De miről? A kukacok ne rág­ják egymást. Kukacok, kuka­cok, ostobaság, a kukac má­szik. De azért, a kipenderítést. nem feleltem el Desőnek. Nem szabad. Életem végéig piszkál, tudom, hogy megszégyenített, és én nem adtam vissza a köl­csönt Második elemibe jártam, esős idő volt, a tócsákat kerül­gettük a járdán, mégis bele­léptem, lefröcsköltem Bagár Ferit, a telepi hentes fiát, fe­hér harisnyája csupa rozsda­színű folt lett, hirtelen pofon vert mérgében, olyan váratla­nul jött, csak álltam hülyén, a gyerekek röhögtek, ennek tizennyolc éve, de ahányszor látom Bagárt, szégyen és düh gyötör, a bal arcomat kigyul­ladni érzem, nem tudok olyan elfogulatlanul beszélni vele mint más emberekkel. Bizto­san rég elfelejtette. Aki adja a pofont, hamar elfelejti. Ha Gyöngyösre, hanem fordítva vezet majd. Legtöbb hatvani az erőmű strandját keresi fel, de annak meleg a vize. Mennek mesz- szebbre is, BudaE>estre és a Ba­latonon is jócskán akad hat­vani fürdőző, meg a Mátrában is kiránduló szombat, vasárnap. A szódavíz kevés. Nem a víz és a szénsav hiánya, hanem az elavult kis szikvízüzem miatt. De hamarosan megváltozik ez is, mert átadják az új, modem üzemet, ahol több üdítő italt is gyárthatnák majd. Érdekes, hogy az üdítőre senki sem lpanaszkodott. Az van, le is hűtik — viszont ha otthon nincs valakinek hűtő- szekrénye, akkor bizony lan­gyos italt ihat: a jéggyár meg­szűnt, állítólag nincs már rá szükség. A levegő Számba vettem a hatvani vendéglátó egységeket, szinte mindenhol találtam egy kis szabad teret, ahová a zárt te­lkemből ki lehet jönni, le lehet hűlni. Bár a Sárgacsikó és a Zöldfa kerthelyisége elég sze­gényes. A Jereván eszpresszóé elhanyagolt, a Rózsa presszóé tv’r-'Pséaosabb. kint az utcán a főtér parkjának szom­szédságában. De hát itt is emlékeztetném rá, elképedve rázná a fejét, cégvezető úr, kérlek tisztelettel, én neked, ez lehetetlen. De hogyan is jut­tathatnám eszébe? Minek? Tizennyolc év után semmi ér­telme. Hamar kell, még aznap Lesni fogom Desőt, kizárt do­log, hogy ezekben a kergült órákban el ne vétse a lépést, átkozottul működő önfegyel­me ki ne hagyjon, és akkor le­csapok rá, mocskosán lehor­dom legalább, különben éle­tem végéig... Ez már volt. Igen, de a vég... Lehet, nincs is messze, ócska kicsinyesség bosszúállás­sal vesződni, mégis ezekbe a semmiségekbe kell belekapasz­kodni, a nagy dolgok nem tő­lem függnek, az életem sem Megint nem jut eszembe sem­mi, képek kezdenek rajzani előttem. De igen! A ruhák1 Mégis kellene, az egyetlen ér­telmes dolog, amit e pillanat­ban meg kellene tenni. Deső persze, kérdeznem se kell. ro* hadt önzésnek tartja az egé­szet, odalent a fél város ago­nizál, én meg átöltöznék. Hü­lyeség, hagyjuk a pokolba a fennkölt minősítéseket, ott is, a füsttől nűzlő katlanban, tö­rött lábbal és kifordult belek­kel is mindenki az életbe akar visszamászni, ebbe a nyava­lyás, mindenfelől fenyegetett nem sokat érő, de egyszeri életbe. Különben is, puszta együttérzésemmel a lentiek nem mennek semmire, én el­lenben még segíthetnék maga­mon. Ha másképp nem megy, magam vágok neki, az Áj mö­gött, a gyümölcsöskerteken át talán becsúszom valahogy. (Folytatjuk) hiányzanak az asztalterítők. Az állomás éttermének is van szabad tere. Mindezek azonban elég szűk helyeken, udvarban, közben, vagy az utca porához közel. De hát a teraszok saj­nos nem választhatják meg környezetüket — itt ilyen az adottság. Egyedül az Aranyfácán tera­sza van megfelelő környezet­ben, de ezt mintha nem hasz­nálnák ki eléggé. El lehetne képzelni, hogy legalább szom­bat, vasárnap kint játszana a zenekar és kint táncolhatná­nak a vendégek. Nyáron szinte büntetés me­leg, zsúfolt, 6zellőzetlen helye­ken ülni, eszpresszóban, ven­déglőben, de moziban is. Le is csökkent a mozi Iá tó­gátok száma. Szabadtéri szín­pad ugyan van, de nincs ki­használva. Bár néhányan fi­gyelmeztettek, hogy felesleges arról írni, hogy lehetne itt kertmozit is nyitni, nem bíznak ennek gazdaságosságában. Vi­szont ha meg sem próbálják, akkor sohasem bizonyosodhat^ nak meg arról, hogy valóban érdemes-e, vagy sem. Különben a nyári kulturá­lis program nem valami gaz­dag, legfeljebb a beat-zenére, vagy néhány Kossuth-díjas művész nevére jönne közön­ség — hallottam több helyről is. A szabadtérin legutóbb az Állami Népi Együttes szere­pelt, de a nézőtéren nem vol­tak sokan. S hogy valóban a levegőről is szóljunk, — a szakértők el­mondták, hogy a szél sokszor a város fölé hordja a cukor­gyár a Zagyva árterére szórt hulladékának és szemetének bomlástermékét. Arról is be­széltek. hogy nem megfelelő az utak tisztítása gépek hi­ányában. Néhol nagy a por. A szemétszállítás sem éri el a megfelelő nívót, még nincse­nek Kuka-edények és Kuka­kocsik. Nem véletlen, hogy nyáron említjük meg mind­ezeket, hiszen ez az az idő­szak, amikor minderre foko­zottabban kell ügyelni, a por a járvány melegágya — s a gondos egészségügyi ellenőr­zés néhánv vendéglátó egy- séffnéj a fagvlaltmérő kana­lak lemosó tartálvvizében kó- M-baeíltisokat talált. Az árnyék Hatvan — bár nincs kirán­dulóhelye — szerencsés hely­zetben van: közel a Mátra. De magában a városban kevés a zöldterület. A főtér parkja szép. a névkert lehetne du- sabb, zöldebb, barátságosabb, bár a KRESZ-játékpart ked­ves hangulatos. Játszótér? Hol játszanak a gyerekek? Otthon, vagy a Zagyvában fürüdnek. (Ez le­het figyelmeztetés a fokozot­tabb ellenőrzésre is.) S itt megint visszakanyarodtunk a vízhez, hiába, nagy a meleg s ezt csak a víz hűsítheti, meg a jól befüggönyözött hűvös szód ba, Hatvanban is, máshol i& Berkovits György

Next

/
Thumbnails
Contents