Heves Megyei Népújság, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-04 / 130. szám

*

PS&ED9 XfiTOS:

HATVAN, 1967

(Az Ady Endre Járási Könyvtár dolgozóinak)

A meleg szív és derű városa csupa-láng ékszer drága Hatvan,

nyílsz és virágzói a nyárban és bennem, Immáron ront hatatlan.

Ha elmegyek is, az arcod utánam világit, látom majd szikrázó rózsafáid s az fa gesztenyéket a Kossuth téren, ahogy vallanak lombjaik szerényen.

Ki majd a kép, a szó, mindaz, mit tóled kaptam, Idézhetem őszben és télben, bármelyik pillanatban; tépheti — tépi is! — a vad szél álmomat, időmet, megmarad o pár nap csodának, erőnek.

ÜKHJmrm TMFOKUROV:

ÁDÁM

196T. május 38,

VJGH TIBOR:

ÖRÖK

DBn-füske szőlőkaró-erdő

Simítja akácfa szálait

a bálás, patyolat-felhő

tavaszig üveg-kék tábláin

S lent a szikkadt kérgű,

varjú-vén tőkék görcsösen nyúlnak

a gőzölgő, frissen hasított

föld barna húsába — sóiba, szulfátjaiba

és mint anyja méhében a mocorgó magzat

úgy szív el, s kap millió tápanyagot.

hogy újra élni, s újból meghalni

tudjon ősszel a kibontott tenyérnyi terű,

mint az ember, ki elagott rég,

ki mégis új vérkörökben tovább kering

s végül maga is az lesz, ml volt —

lágy porló humusz, akár a pusztulás

vagy mint aranyba boruló lomb,

mely tavasztól őszig, míg tudott

S kellett; küzdő. Izmos és izgága vöd.

Lusta tekintettel nézte a tájat,

Első nap: elsimítva a füvet, lefeküdt, árnyékán a fügefának, kezét fejére téve, elszenderedett.

Mélyen aludt. Zavartalan volt <lm» az éden! kékség csendje alatt, álmában Auschwitz kemencéit látta, s holttestekkel megtöltött árkokat,

Gyermekét látta. Az édenl kép még mosolyra rántotta arcát, aludt és nem értette álma képét, nem tudta még, mi a jóság, s a gazság!

Fordította: Antalfy István

TENAGY SÁNDOR;

Mint levetheíetlen inget

Csoóri Sándornak

Csak néha sikerül kiszöknöm a fájdalom sivár internálasából úgy nézek nőkre, madarakra, mint véletlen rajzokra — karom kibomlik, szemem lángol.

Erőm szemfényvesztése,

Holdból vetített mozikép! de messze kerültél, világ!

Csak kérdésed maradt itt,

csak a háztetők keresztrejtvényéi

körmölgető hársfaág.

Szabadulnék, végleg, Igazából, szaladnék, mint régen, egészségesen főtérre, szőlőhegyre, mosolyognék, mert süt a Nap, s nem szorulna a kényszer zabla-szíja szememre, számra, tenyeremre.

Mint levethetetlen Inget, hordom szégyenem pironkodva, úgy nézek kertekre, fákra, mint az ég vakító ablakára \

• tavasz lesoványodott hadifoglya.

196« , j

IANNISZ RITSZOSZ:

Baloldali radlkStts görög költö: azok közé tartozik, akiknek sorsáért a görögországi események miatt aggódnunk kell. A prózavers kiváló mestere. József Attila több költeményét lefordította anyanyelvére. Néhány versét már kiadták magyarul, egyiket lapunk közölte 1964. augusztus 30-i számában,

A szilárdság megtöreftefése

Nem kellett senkinek, amit adni leginkább tudott:

Szilárdsága. Még azoknak sem, akik tagadták ót S otthagy! ák neki Ezt az alig tenyérnyi helyet, hogy karját megtámaszthassa,

Arcát kezébe rejthesse. Egyetlen ház immár Be nem fogadhatta. A végső magányba Taszították. Elorozták tőle utolsó rejtőzését,

Utolsó magányát: hogy név nélkül maradhasson. S elorozták tőle Árnyát önnön fájának, mely titkolta, elfeledte őt,

Mint fekete ernyő: ezt is elragadva tőle, otthagyták Egyedül az esőben, mindenek látványául.

Ám ezen a délutánon asztalhoz ült, s megpróbált Enni, inni. Csak éppen, hogy magához térjen,

Hogy a villát, poharat tartani tudja.

Meg nyitni a száját, meg becsukni: nem szóra vagy testi italra.

Jött el szüksége, ő igaznak sejtette

A fény-bordákat a terem falán. Ettől, Íme, Béke és csend adatott neki, hang és szilárdság.

Az ivásnak, evésnek

BALAZS SÁNDOR;

— Kosztya báeú, csak egy

kupicával!

— Velünk is igyál, Kosztya bácsi!

Mintha senki sem tudott volna meglenni annak vörös melle és szivacsszerű orra nélkül. És Kosztya bácsi most hirtelen észrevette Vászját.

— Hát te miért nem iszol egy kis bort?

— Nem ihatom — felelt Vászja.

— De gorodkit csak játszol? Derék legény vagy! Na, akkor játsszunk egyet!

Vászja szaporán összeszedte a fűben szanaszét heverő figurákat, s egy pompás botot szerzett hozzá. Kosztya bácsi a markába köpött, nagyot sóhajtott, s célzott. És Vászja akaratlanul is összehúzta a szemét. El is képzelte, hogyan ugranak majd szanaszét a figurák.

Nem hallotta sem a bot suhogását, sem azt, ahogyan a földre esik az ütő, pár méterre a figuráktól.

— Hogy a fene! — szólt

mérgesen Kosztya bácsi és másik dobóbotot vett a kezébe. Ám ez meg magasan a figurák fölött suhant el, s helyettük egy köteg sárgarépát vert fejjel. ____,___

— Most én jövök! — kiáltott

boldogan Vászja.

S

még célozni sem tudott, annyira erős volt benne a vágy, hogy legyőzze Kosztya bácsit. Nem talált. A füle nyomban piros lett. Fogát összecsikordította, bal szemével hunyorított, aztán bal kezét előirelendítette, célzott, s eldobta a botot. A figurák nagy ívben röpültek a levegőbe.

Vászja győzelmesen nézett körül, de Kosztya bácsi már nem volt ott. A fenyves felé ment. Vászja úgy tett, mintha minden rendben volna. A figurákból különböző formákat rakott ki, egy dobással szétverte őket, de hirtelen egy ének ütötte meg a fülét:

Körben áll egy kislányka, Lássuk, ki lesz a párja ...

A felnőttek kézen fogták egymást, s úgy játszottak. Vászja is otthagyta a dobófát és bekapcsolódott az énekbe.

Hogy mi lehet ezeknek a felnőtteknek olyan érdekes ebben az unalmas játékban! De lám csak. alighogy elhangzik az „arra forduljon gyorsan”, a keshedt vállú vendég, aki a kör közepén áll, szép nyugodtan Óljához megy és megcsókolja az arcát. Ólja enyhén elpirult, megigazította a haját

Fordította: Bán Ervin

és a kör közepébe ment. Aztán pedig ő csókolta meg a gazdaasszony testvérét, aki addig maradt a körben, míg csak meg nem csókolta a háziasszonyt.

Ekkor Ólja meglátta Vászját, kézen fogta és a körbe vezette.

— Körben áll egy kislányka... — énekelte nagy lelkesen Vászja.

S változtak a körben álló „kislánykák”, de Kosztya bácsinak nem győzött vörösödni az arca, meg szivacsszerű orra, oly gyakran került a kör közepére. Csak Vászja állt ott tisztán, érintetlenül, mert őt senki sem választotta. Szomorú hangon énekelte a többieknek, szinte kérlelve:

Lássuk, kit szeret a legjobban ..,

M őst Tánya választ. Vajon

■ * kit? Természetesen, Kosztya bácsit. Csak válasz- sza őt! De majd egyszer Vászja is lesz felnőtt, És neki is olyan zömök alakja, bolyhos melle, likacsos orra lesz és bort fog inni, s gorodkit játszani, s tetszeni fog az üdülőknek.

Ám ekkor valami rózsás, üdén aranyos állt eléje, elfogva előle az egész világot. Két

Ez a történet abból az időből való, amikor még voltak ötszobás bank- igazgatói lakások és a gyermekek mellett német kisasszonyok, de ma is tanulságos.

Béluska hároméves és Öthónapos volt, amikor egyik este kimászott az ágyából és meztelen kis lábaival hangtalanul odatipegett az ebédlő ajtajához. Kinyitotta és megállt ott földig érő fehér háló- ingében. Azok ketten abbahagyták a veszekedést, rábámultak, azután apa odaszaladt és felkapta:

— Te még fent vagy? — és csókolta az arcát, a nyakát, ahol érte. Azután anya vette át, ő is megcsókolta, majd visszavitte az ágyába.

— Micsoda dolog ez? — suttogta szép meleg hangján. — Látod, Bözsike alszik, jó kislány, de Béluska rossz fiú. Hamar behunyni a szemét és aludni, aludni. — Még egyszer megcsókolta, betakarta, azután visszament az ebédlőbe.

Csukott szemmel feküdt és

figyelt, hogy veszekednek-e még, de nem, csend volt, csak kanálcsörgés hallatszott és ahogy apa visszatette a csészét a tányérra. Nem mozdult, de nem tudott mindjárt elaludni. Maga előtt látta apa eltorzult arcát, mikor rájuk nyitott és anyja könnyes szemét — nem értette. Miért haragszik apa és anya miért sír? Azelőtt ez sohasem volt, de mostanában nappal is veszekednek, amióta Helén kisasz- szony itt van.

Nem szerette a kisasszonyt és amilyen jól viselte magát, amíg Gréte volt mellette, olyan rossz lett Helén kisasz- szony óta. Mintha kicserélték volna. Szófogadatlan komisz kis kölyök. Most is kimászik az ágyból. Hallottak már ilyet?

Éjfél volt már, mire elaludt.

Másnap délután pedig az történt, hogy anyának el kellett mennie a varrónőhöz és Bözsi éppen zongoraórát vett, amikor apa váratlanul hazajött Ezt mostanában többször megcsinálta és nem a szobájába, hanem a gyerekszobába ment Helén kisasszony mindig ugyanazzal a mézes mosollyal fogadta és a nyakán kissé kihajtotta a blúzt Béaprő kéz fogta át a nyakát és

Vászja remegve zuhant a gyöngéd, jó illatú semmibe. Egy rövidke pillanatra Tányát látta maga előtt: enyhén napégette arcát, a két szeplőt az orreim- páján, apró, tiszta homlokát, fekete szikrájú szemét.

Hogy aztán tovább ml volt, Vászja nehezen emlékszik rá. Alighanem a kör közepére lökték, s megindult körülötte az embergyűrű, amelyből a gazdaasszony Ulás ruháját vette ki a legjobban, s valószínűleg őt is választotta, mert ez volt a legszembeszökőbb szín.

Aztán kilépett a körből és mint a vak, indult el valamerre. Mellével a kiskapunak koccant, sokáig járkált a mocsár körül, meg meleg, friss tehénlepénybe lépett, s ment tovább elnehezült lábbal, míg csak útját nem állta egy, békákkal zsúfolt tócsa.

Végül egy tuskóra ült és

* sírva fakadt. Sírt, mert úgy érezte, az élet oly gyönyörű, bonyolult, s rövid, és neki, aki immár kilenc egész évet leélt, nem sok maradt belőle. S már nem tudja megragadni, megismerni a váratlan, hatalmas és epesztő boldogságot.

Ferencz Győző fordítása

luska megfigyelte, ez mindig így volt Abban a pillanatban, mikor apa belépett, Helén kisasszony kihajtotta a blúzát és több látszott ki a fehér bőréből, mint addig.

Apa mosolyogva lépett a szobába, új szürke nyakkendő volt rajta.

— Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — kérdezte kedvesen HeléntőL

— A, der Béluska ist schlimm (ó, a Béluska rossz) — és elkezdte darálni, hogy milyen rossz a Béluska, hogy megint nem ette meg a spenótot, hogy feldöntötte a poharat, beplszkolta a ruháját és hogy őt annyit bosszantja, ah, das ist zuviel (ez már sok)

— és mindezt úgy csicseregte el, mintha ^ezzel is apának akarna kedveskedni.

Apa összehúzott szemmel nézett Béluskára:

— Hát te már nem akarsz megjavulni? Azonnal kérj bocsánatot Helén kisasszonytól.

Béluska makacsul hallgatott

— Nos, mtt mondtam?

Azonnal bocsánatot kérni!

A fiú arca még durcásabb lett, félre nézett és nem szólt.

— Na sehn Sie, Herr Direktor — (Látja, igazgató úr)

— mondta Helén és elbűvölően nézett apára.

— Ejnye, te haszontalan! — csattant fel az apa hangja —, azonnal bemész a hálóba és a sarokba térdelsz! Addig nem jössz ki onnan, amíg bocsánatot nem kérsz! Majd megtanítalak én téged!

Azzal megfogta Béluska kis puha kezét bevezette a másik

szobába és otthagyta. Xz a$í

tót szigorúan becsapta.

Sirt a sarokban egy idcsít, majd nézte a tapétát, a sok jól ismert virágot, azután ezt is elunta és mély megbánás költözött .szívébe. Mennyire haragudott apa, most már biztosan nem szereti, biztosan csak a Bözsikét szereti, aki oly elszántan veri az ebédlőben a zongorát.

A kisfiú felkelt a sarokból és visszafelé indult, szívében a férfias elhatározással, hogy bocsánatot kér és ezentúl jó lesz. Amikor kinyitotta az ajtót, azok szétugrottak, apa az ablak felé ment, Helén kisasz- szony pedig lángvörös arccal

n67pff rá*

— Na also, das ist er schon! (Na tessék, már itt is van!)

Béluska csak nézett, hogy rá se szólnak, de azok olyan zavarban voltak, hogy ^elfeledkeztek az ő bűnéről. Apa egyet-kettőt kőhintett, aztán kiment a szobából.

Béluska egész este ne» szólt semmit. Alig evett, a ki* arca mintha összement volna. Anya a vacsoránál aggódva nézte.

— Beteg ez a gyerek. Fáj

valamid, drágám?

Nem, semmi. Korán ágyba dugták és hamar elaludt. De hajnalban felébredt, még alig szürkült odakint. Kiszállt az ágyából és átment a szomszéd szobába, ahol Helén kisasz- szony még javában aludt. Béluska odatipegett a kisasszony éjjeli szekrényéhez és halkan leemelte a poharat, amelyben Helén a hamis fogsorát tartotta. Kivette a fogsort, a poharat szépen visszatette, azután bement a hálóba, aminek az ajtaját az aggódó anya nyitva hagyta. Béluska szíve nagyon vert, amikor apa ágya felé tartott, ahol az ágy mellé oda volt kikészítve apa szép virágos papucsa. Béluska óvatosan lehajolt és Helén kisasszony fogsorát az egyik papucsba dugta. Azután, mint aki jól végezte dolgát, visszament az ágyába és csakhamar elaludt.

Reggel nagy járás-kelésre ébredt. Helén kisasszony keresgélt a lakásban és anya, s jó anya, segített neki. Apa is felébredt és mikor felkelt, szokás szerint papucsba dugta a lábát. Itt felfedezte az erősen keresett fogsort

Helén kisasszony még aznap kilépett.

HA'MOS CVÖRgyj

i MIKOR ^TÉVÉZNEK

I ISZÁKOSOK

Ogy érzem, meg kell védenem a tv-t. Méghozzá legkedvesebb kolleginámmal szemben. Két nagy lapunkban írtak kritikát az Alkohol című kisfilmről. Egyikük elemzően, elismeréssel; másikuk lelkesedéssel és meghatóan. Egy dolgot azonban mindketten szemére vetettek a tv-nek (egyikük külön cikket is írt róla), miért mutatták be este tíz óra öt perckor ezt az iszákosság ellen készü’t kisfilmet. Tehát olyan időben, amikor az iszákosok éppen a kocsmában vannak. Nem tudom, van-e megbízható felmérés arról, mikor isznak az iszákosok. Azt hiszem, nincsen. De nem is ez nyugtalanít engem kritikus társaim szemrehányásában. Félek attól a „haszonszemlélettől”, amely egy műalkotástól (s egy jó dokumentumfilm kétségtelenül az), ilyen direkt hatást remél. Valósággal kárba veszettnek érzi az alkoholizmus ellen küzdő művet, ha azt az alkoholisták nem tekintik meg minél nagyobb számban.

Előre is elnézést kérek minden iszákostól a hasonlatért, de készített már a televízió kitűnő dokumentumfilmet a fiatalkorúak bűnözéséről és a titkos prostitúcióról is. Ezeket milyen időpontban kellett volna sugározni? Mikor nézik a tv-t a fiatalkorú bűnözők? Hát még a titkos prostituáltak? Estefelé már nem; ez majdnem biztos. Reggel sem t valószínű, hiszen aludni is * kell. Mégis fontos feladatot teljesítettek a dokumentum- űlmek. Részben azokon az áttételeken keresztül, melyek ré_

vén a művészet hat a valóságos életre. Közérzetet, közhangulatot, társadalmi ellenállást vált ki; nyugtalanságot kelt* illetékes szervezeteket és hatóságokat ösztökél fokozottabb tevékenységre stb.

Nagyon gyenge lenne az a dokumentumfilm, mely egyenesen az érintetteket akarná meggyőzni szenvedélyük utálatosságáról. Csak az elrettentés módszerével kísérletezhetne. De a tv-nézés nem kötelező. Az iszákos tehát bármilyen időpontban mutatják is be, hogy ő milyen utálatos, ha iszik; felkelhet a székről és elmehet a kocsmába. S a kocsmában mit lát? Azt, hogy aki sokat iszik, bamba lesz, ostobán beszél, emberi rangjához méltatlanul viselkedik, elterül a földön. Nap nap után ezt láthatja a kocsmában. Mégsem változik meg. Miért változna hát meg, ha a képernyőn látja ugyanezt? S ha leissza magát a kocsmában, beviszik a kijózanító állomásra. Ott gyomormosást kap, ami roppant kínos procedúra. S ezalatt otthon a képernyőn ugyancsak gyomormosást mutatnak be. De ő bezzeg nem látja. S így nincs módja rá, hogy elborzad jon a dologtól... Tanulság: a tv folytassa tovább ezt az értékes, szenvedélyes művészi munkát az alkoholizmus ellen, de á műsoridőket ne igyekezzék a kocsmákkal egyeztetni.

— A szerzőnek „Pótkötettel a halhatatlanságba” című a könyvhétre megjelent kötetéből.

«