Heves Megyei Népújság, 1967. május (18. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
Arra van Athén ... Barna, sovány, mezítlábas kamasz. Szúrós a haja. Pana- jota mama már megrakta a szamarat. A szamár két oldalán egy-egy nagy kosár, a kosarakat rongyok fedik. A kunyhó mögött kezdődik az erdei ösvény, felette a valószínűtie- aüj kék ég, aztán a hegyek. Panajote mama elkíséri szemével a kamaszt — most fordul be az ösvényen a megterhelt szamárral. Mint mindig, Panajote mama számol. Kiböki fekete nagy ujját: egy óra, míg á kamasz eljut a hegytetőre. Fél órát van velük, ha csend van, egy órát. Aztán hazaindul, persze kerülővel. Négy ujj: a negyedik órában hazaér. Ha hazaér... A kosarak tetején »ángyok, a rongyok alatt lőszer.- Haiti - kiáltja a német őrjárat. A kamasz hirtelen megtorpan, felszólítás nélkül szedi le a rongyokat a kosár tetejéről. Ócska, piszkos rongyok. A fordulón túl nem járnak németek. A kamasz lassít, megáll, egy éles kavics felvértezte a lábát. Aztán indul. A hegytetőn — a többiek közt — van a két bátyja is. — Mama — Pán fújja hétágú sípját, előtte nimfák lebegnek, tudod-e? Valahol, nagyon mesz- szire Zeusz trónol az Olimposzon, az Akropolisz csodálatos Parthenonjában maga Pállasz Athéné, a gyönyörűséges istennő. Ahol pedig a Peloponné- szosz sziget mártja be ujjait a tengerbe, olyan kék a víz, mintha finom tintát oldottak volna benne. — Ki az a Zeusz? — kérdezi a kamasz. — Isten — feléli a tanító — az istenek atyja. A kamasz sokszor nem is érti, mit beszél. Csak a cvikke- rét figyeli. Arra van Athén... Leballag a hegytetőről, óvatos kerülőkkel. Holnap majd ismét elindul — két kosár, lőszer. Még csak tizennégy éves, — Vigyázol *á? — Ti is vigyázzatok magatokra. Elnéznek dél felé. Arra, nagyon messze van Athén. Azt mondják, nagy város. A kamasz még nem járt ott, bátyjai sem. Csak lent, a faluban. Van a fegyveresek között egy cvikkeres tanító, néha mesél. — Az erdőben — így kezdi a szétlőtt kunyhóban, — eltemette, s hajnalban visszament a hegytetőre. Jóval később a németek letakarodtak hazája térképéről, de ők, a küzdők új feladatokat kaptak, — a királyság sem kell. Megsebesült, fején, kezén, lábán. Kötözőhely, aztán vöröskeresztes sebesültszállító vonat. A vonat ablakából egyszer csak megpillantja a mesz- szi tengert. Az Egeinek a thrák részét. Milyen csalódás* nem kék — ködös sárga. Már nagy legény. Magyar- országra kerül, Budapestre. Megnősül, van egy kislánya. Esténkint az ablakhoz viszi a kislányt, dél felé mutat: — Arra, messze, van Athén, tudod-e? A gyerek nem akar görögül beszélni, csak magyarul. A görög most asztalos. A hajógyárban dolgozik. Ha egy hajó elkészül, odaképzeli magát a fedélzetre. Split, Dubrovnik, Koroula, s aztán Korfu, ez már Görögország! Aztán, a korinthoszi öblön át: Pireusz! Van egy olcsó térképe, mindennap végigjár rajta a szeme. Pireusz: — csak képen látta a nagy görög kikötőt... Pireuszban majd vonatra ül, fel, Északra, a kék hegyek kőzt van a faluja. Hazamenni! > t A család, már aki megmaradt közülük, szétszóródott, a kunyhó sincs már, s különben sem mehet haza. s i Nézi faluját a térképen. A régmúltban a nagy történelem járt erre, — azóta már olvasott róla. A térképen halványzöld színű Görögország. Valójában bizonyára: kék és arany. S fehér, ahogy a szép házak ragyognak a városokban, narancsszínű, mikor a narancs érik, zöld még a sovány réteken is .:. A hegyek tetején néha szikrázik a hó. A kunyhók persze legtöbbször füstösfeketék, — már akinek van kunyhója. A Panajote mamáét még abban az időben szétlőték. — A sírját meg kellene látogatni a hegyek aljában. Asztalt, kabinberendezést csinál a hajógyárban. Az asztalnál ülnek majd az utasok, a kabin ablakából nézik a vizet — milyen színű lehet tavasszal az Égei-tenger? Ez a pont, ahonnan elindult lőszeres kocsijaival, — látja-e még a faluját? Az olcsó térképen ez a pont a faluja, Budapestről térképméretben alig öt ujjnyi, a valóságban most: irtózatos távolságban. Sokszor nézi a térképet, mert bizonyos abban, eljön az idő, amikor csökken ez a messzeség. Bodó Béla 100 éves a Magyar Történelmi Társulat dén lesz százesztendős a Magyar Történelmi Társulat. Az évforduló nemcsak a tagság belső éle. nek ügye, hanem az egész hazai történész-társadalom nagy eseménye is, hiszen a társulat fennállása óta arra törekedett, hogy a történelemmel foglalkozók széles táborát összefogja. Az alapítók így fogalmazták meg céljukat: „Elhatároztuk egy oly magyar történelmi tár_ sulat kezdeményezését, melynek célja, a hazai történelem minden ágának művelése mellett e tudomány iránt mennél nagyobb részvétet gerjeszteni”. S az 1867 tavaszán országszerte szétküldött levelek nem maradtak válasz nélkül: még azon a nyáron Kolozsvárott összeült az első közgyűlés, megindult a társulat szakfolyóirata, a Századok, amely nemcsak az érdeklődés élesztője lett, hanem irányító, szervező, fórumává vált és maradt mindazoknak, akik szenvedélyes érdeklődéssel fordultak a nemzeti és az egyetemes múlt felé — hivatásból, vagy kedvtelésből. Munkájuk nyomán értékes okmányok, gazdag források kerülnek napvilágra a nemesi kúriák levéltárából, az illegalitásban működött pártok titkos irattáraiból. Egy évszázad után a jubileumi ünnepségeken egy szellemé, ben megifiodott, hatékonyságában és jelentőségében megerősödött intézmény vet majd számot a megtett úttal. S a felszabadulás után új alapokra, a marxista történetkutatás alapjaira helyezett társulatnak a centenáriumi üléseken lesz is miről számot adni, hiszen beszélni kell a fővárosin kívül a hét vidéki csoport mozgalmas, és különösen a helytörté, neti kutatásokban kitűnő munkájáról, számos értékes kiadványáról, a viták, vándorgyűlések kialakította új szemléletről, a marxista történetírás megtett útjáról, a megalakult új szekciók eredményeiről, de leginkább talán arról, hogy az elmúlt években a tanári tagozat a realista, illúzióktól mentes történelemszemlélet hasznos fórumává vált, s ez annál inkább jelentős, mert a felnövő új nemzedék neveléséről van szó. (B—p) SERFÖZÖ SIMON; SISAKTALAN ka felfedezik a rongyok alatt a lőszert, a helyszínen agyonlövik. Ha felnő, — így gondolja —, ha szabadok lesznek, eljut majd Athénbe, látja majd egyszer a tengert, vagy elindul a szigetekre, Paroszról beszélt a tanító, Naxoszról. Azon az estén, amikor vérbe fagyva találta Panajote mamát Látom voK-magams fejemet sisaktalan, ágaimon gyenge rügyekké! vonulok fegyvertelen, ereszkedik fölém, főstől holdból fekete stuka, mezőim, virágaim szétdúlva, ütődik kő, nehéz gond a fejemhez, mindenre jó vagyok, felhasználható a rosszhoz. éjek hideg testben, nincs gyufám, se tüzem, hogy magamat felgyújtsam, csak a konokság tart szájában, megy velem, mint farkas a fiával, összeszedek sebeket, nyavalyákat, jaj, annak, kinek szívében nincs szándék, csak alázat. Szovjet- elbeszélők antológiája ATT KAAL: ^ CSOMOK A villámfényben végre megláttam Klaus Saar traktorát. Egész lánctalpával besüllyedt a mocsárba, a kőhordásra szolgáló vasplatóval együtt, amely most gerendákkal volt megrakva. Leültem egy fatönkre. Nem volt már hová sietni, hiszen aligha tudunk Klauson segíteni. Hanem reggel a főnökség majd lehúzza a keresztvizet rólam is, meg az egész brigádról. Majd jön a főmérnök meg az igazgató! Még fél év múlva is felhozzák mmden gyűlésen: „Az ön brigádjával, az egyéni előnyök utáni hajszában ..Vádolni fogják az egész brigádot, hiszen mi magunk vállaltuk Klaus átnevelé- gét. Az éjszakai égbolton tombolt a vihar. Mintha odafent valaki üres hordókat dobált volna egy kikövezett útra. A traktorok fényszóróját elhomályosította a patakokbon omló eső, a lánctalpaktól szabdalt talaj vendé-»marasztaló sár.á dagadt. Elindultam Klaus traktorához, amely olyan mélyen besüllyedt, hogy a felszaggatett talajszintről egyenesen a kabinba léphettem. Klaus beesett szemekkel, sápadtan, iszaposán ült az ülésen. Siralmas tehetetlenségében egyáltalán nem hasonlított saját magára. A paraszt, akinek a gerendáját szállította, csüggedten álldogált a felhevült motorház- ttai Azt tanácsoltam neki, hogy menjen csak haza. Majd ha a gépet kihúzzák, elviszik a gerendákat is. Na, nem korábban, mint másnap délben. Kettesben maradtunk Klaus- szal. A zuhogó eső mosta a kabin ablakát, a nyitott ajtón túl sötétlett az éjszaka. — Klaus! — Tudom. Most elveszitek a gépet. Jogotok van hozzá. De nekem is élnem kell... — Te mindig csak magadra gondolsz. A brigád meg... — Mindig megtettem a magamét — szakított félbe kurtán. IV em csodálkoztam rajta. Még mindig olyan volt, mint öt hónappal ezelőtt azon a gyűlésen, ahol megalakítottuk a brigádot. Értelmes traktoros, jó munkás, de mogorva és barátságtalan. A hat brigád közül egyik sem akarta befogadni... — Nálunk fogsz dolgozni! — jelentette ki váratlanul Tinn. A brigád többi tagjához fordulva megkérdezte: — Ellenzi valaki? Mindnyájan az ablakra bámultunk. Március volt, csillog, tak a jégcsapok a napfényben és a gépállomáson szép sorjában álltak a kijavított gépek. A kerítés mögött fölengedett a szürkésbarna föld, távolabb erdősáv kéklett. Megérkezett a tavasz. Aztán mégis befogadtuk Klaust. ő volt a legidősebb a brigádban. Barátságtalansága és zárkózottsága azonban érthetetlen volt számunkra. Ha a cigarettaszünetben néha a többiek közé ült, a beszélgetés elakadt. A fiúk idegenkedtek tőle, bár jókedélyűek és önzetlenek — ahogy mondani szokás — nyíltszívüek volt Klaus idegen maradt közöli Se jó szót nem váltottak, se nem élcelődtek vele, ami a munkában közelebb hozza az embereket egymáshoz. Nem társult velünk, mikor moziba vagy színházba mentünk, sem újságolvasáskor, sem esténként a sakkpartinál. A szabadnapokon is az erdei telepen üldögélt. A közeli városba sem utazott el. Ha mégis eltűnt valahova, senkinek sem mondta, hol volt, mit látott. De nem is faggatta erről senki. A heti egy szabadnap, amikor kiszabadultunk a mocsárból, olyan eseménydús volt, hogy Klausra egy percünk sem maradt. Éljen, ahogy tud! Az a fő, hogy a munkában ne hozzon szégyent a brigád jó hírnevére. Igaz, nem mindenki gondolkozott így. Mikor Klausról beszélgettünk, Tinn azt javasolta, hogy szabadnapon se tévesszük szem elől. De Tinn csak Tinn volt: mindössze két éve dolgozott nálunk, és szavának nem volt elég súlya. st héttel ezelőtt váratlanul olyan elfogialt- kaptam Klaust, amin i meglepődtem. Valami- ementem a szobába. Az ajtó nyitva volt és nem vette eszre érkezésemet. Ott gubbasztott a nyitott táska előtt, kezében zsebkendőt tartott, s széles tenyerével esetlenül meg-megsimogatta. A kendő „házi” készítmény volt — amolyan nagykockás, akkurátusán vasalt és hajtogatott. Ilyent csak azoknál a traktorosoknál láttam, akiknek családjuk, gondos feleségük van.. Most ez az eset jutott eszembe a gömyedten ülő Klausról és sajnáltam, hogy akkor nem beszéltem vele őszintén. Most már ennek nem lenne értelme. Klaus reggel leadja a gépét, veszi a bátyúját és mehet, amerre lát. Én kikövetelem az egész brigád érdekében, hogy elbocsássák. Annak sincs már jelentősége, hogy négy hónap alatt egyszer sem kellett javítást végezni a gépén, és hogy az utóbbi hetekben egy műszakban két normát teljesített. Egyedül hagytam a gépben Klaust és odamentem a fiúkhoz. A zápor elvonult, már csak a távolban mennydörgőit valahol. Északon megcsillant a tiszta ég keskeny sávja. A hideg szél csontomig hatolt, testemhez undorítóan tapadt a nedves ruha. Mindez fokozta bosszúságomat. Tinn, észrevéve engem, már messziről kiáltotta: — A te kocsidban új vontatókötél van, nem hoznád ide? Közelebb mentem: — Azt hiszed, tudsz valamit csinálni az éjszaka? — Hova lett az optimizmusod, nagyfőnök? — kérdezte Kaarel. — Az előbb a fiúk még a legnagyobb viharban is elszaladtak a drótkötélért. Mégsem morogtak. Reggelre készen kell lennünk! Az, hogy egy szóval sem említették Klaust és csak a traktor miatt aggodalmaskodtak, kissé megnyugtatott. Egyébként el lehet hozni a tartalék kötelet, amit különleges esetekre számítva, mindig magammal hurcoltam. A kő-télért Tinn-nel együtt mentünk. A gyors járás felmelegített, Tinn optimizmusa lassan rám is átragadt. Bizonygatta, hogy reggelre kihúzzák a traktort. Megpróbáltam kivenni belőle, hogy mit gondol Klausról, végre dűlőre kellene jutni vele. — Ml a csoda?! — Tinn még meg is állt és fogai között sziszegve kezdett fütyörészni. Ez biztos jele volt annak, hogy hangulata elromlott. Természetes, gondoltam, az ő türelmének is vége. Ez azt jelenti, hogy Klaus ügyét le tudjuk zárni. És ki is mondtam, amit gondoltam? — El kell bocsátani. Egy időben úgy látszott, hogy megjött az esze, de lám, most ismét ... Bizonyára mindenki így gondolja. — Tudod te, hogyan szoktatta a cigány a lovát éhezésre? — kérdezte Tinn hirtelen, csendesen, gonoszkodva. — Miért adsz fel rejtvényeket? Beszélj nyíltan! — Hát ide figyelj! Te minden héten vittél Klausnak friss újságot, minket meg kikérdeztél, hogy hogyan dolgozik. Olykor emlékeztetted rá, nekünk köszönheti, hogy nem ül munka nélkül. És ez szerinted nevelés? — Ügy csinálsz, mintha te magad többet tettél volna. Óvodában vagyunk, vagy munkahelyen?! — Na látod! És megjátszottak mindenki előtt a nevelőt, hadd lássák, milyen figyelemmel és gondoskodással vesszük körül. De Klaus, amilyen magányos volt, olyan is maradt. — Mit kötekedsz? — jöttem dühbe én is. — Ami történt, megtörtént. De szerinted most mit lehet tenni? — Reggelre a traktort kihúzni a mocsárból. — Ez minden? — Ez! — Ki akarod őt menteni? Gondolod, hogy megsimogatják a fejecskénket, amikor tudomást szereznek a feketefuvarról? Kell is nekünk ez a kellemetlenség! — Kell! Mert Klaus mégiscsak megváltozott. Tegnap megérkezett a felesége. Mi nem tudtunk Klaushoz férkőzni, majd ő megtalálja hozzá a kulcsot. Megérdemli, hogy még egyszer kockáztassunk. Az egész brigád így gondolja! — hangsúlyozta utolsó szavait Tinn nyomatékosan. — Ezt még meg kell gondolni — válaszoltam zavartan. Már a kocsimnál álltunk, de sehogyan 6em akartam megtalálni a furgon kulcsát. Igen, sajnáltam odaadni a drótkötelet. Az ördög tudja, hogy, össze fogják kötözni, aztán nem lehet majd kibogozni. Én pedig útálom a csomókat, — mindenféle csomót! Mire az eső teljesen elállt, sikerült felerősítenünk a vontatóköteleket. A fiúk tüzet gyújtottak a homokos domboldalon. Félkörben a tűz mellett álltunk és a ruhánkat szárítottuk. Mindenki hallgatott. Utoljára Klaus érkezett meg oda. Nyakig sáros volt, gumicsizmájában is cuppogott a víz. Mindenki láthatta, hogy teljesen átfázott. Amikor lekapcsolta a gerendákkal me#»
