Heves Megyei Népújság, 1967. május (18. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-07 / 106. szám
SIMONT1 IMRE: SZINDBÁD UTOLSÓ UTAZÁSA Krúdy Gyula «mMtort« a postakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagyúrral ám szolgái a kevés beszédű szavak még alkonyattal elóreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlenedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrénybe» saját hajdani jóízeire és estefele már a komondorok is befelé szűkőltefc mintha közeli halál esne a környéken e éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókabátjujcol kibűit kezű embereik elöl s hajnal előtt a mennybolt is egyre etboruttabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett hogy egyáltalán érdemes-e megvteradná még m postakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépe» a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol túl az ábrándok s Óbuda lankáján eleredt akkor az eső méltósógos gyásztnuzslkája ti (jó kis országos eső dörmögte a sorsával megbékűlt kocsis előbb a rudasnak aztán nyergesnek} a Nagyűr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utóljára még a valőságxúfa az álomról azt hogy örökre beteljesedett az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga a az esőről azt hogy sí rvafakadt Magyarországi SZEMJON KIRSZANOVl Ment az utcán a lány Ment az utcán a lány, i hullott a könnye* kék szemeit öklével törölte. Az elveszett, tudom az gyötörte. Kedves járókelők, sok drága ember! Hogy mehettek et száraz szemekkel? Sírnotok nektek semmiért nem keilt Mért nem zokogtok? Talán a könnyekek akár fagyokban háncskéreg megett nedvét a nyírfa, ti úgy rejtitek? (Fordította: Kovács Sándor} Gyuszi, és nem mozdult — Ha- — De nem tudok segíteni, gyón fáj? — Nem is kell. — Bolond! — Megcsúszol és leesel. GyeMegindult a szOda felé. Gyű- re vissza, te őrült. szí úgy érezte, nem hagyhatja — Féltesz? magára. Utána ment. Az első — Leesel és összetöröd makét métert könnyen tették gad, meg. A szikla hirtelen függő- — No, és? .. leges síkban tört az ég felé. — Bánom is én! Ezt a hü- Gyuszi kapaszkodót keresett az lyeséget nem csinálom tovább, ujjaival. Ha te ki akarod tömi a nya— Tartsd a kezed — szólt rá kad, törd. Jobb lesz úgy? líudit. — A váltadra állok, és — Ne nyüszíts, te fiú. Hát onnan felnyúlok. Aztán majd ilyen gyáva vagy? Leugorjak? Selhúzlak. — Megvesztél! Ez nem bár — Megőrültél tiltakozott kunság, ez hülyeség. Azt hiGvuszi. — Menjünk vissza. Ke- szed, most valami nagy dol- rüljük meg, a túlsó oldalon ké- got csinálsz? A fenét. Mene- nyelmesen fel tudunk kapasz- külsz a sértődöttséged elől. ön- kodini. Hallod? magadnak akarod bebizonyíta— Tartsd a kezed. Én itt nd, hogy Karesz nem érdekel, alkarok menni. Ha félsz, fon- Ügy sem igaz. Minél jobban dúlj vissza. Menj te a másik bizonygatod, annál jobban kioldalon, rinajd fent találkozunk, nevetnék, és te is annál jobGyuszi engedelmeskedett. Ju- ban szégyened magad, ölt előbb a tenyerébe lépett, — Hagyd abba, mert leug- majd a vállára. Közben lerúg- rom. ta a lábáról a cipőt. Meztelen — Ez nem színházi előadás, talpa fehéren világított. Gyű- itt nincs közönség. Előttem szí ijedten lapult a sziklához, akarod eljátszani a nagy sze- Igyekezett biztosan tartani a repet? Miattam ne produkáld lányt Érezte, ahogy enyhülni magad. Én ismerlek. És saj- kezdett a vállára nehezedő nyo- nállak is, mert az egész éle- más. Judit tovább kapaszko- ted egy nagy póz. A király- dott felfelé. Rossz helyre fog- nő... ! Minek játszod meg hatott a kezével, mert egy ök- magad? Karasznak egy füttven- löronyi szikladarab kiugrott a tésére engedelmesen vetnéd helyéből. Gyuszi füle mellett magad a lába elé. Te, a meg- «uhant 1«. közelítheteüen. Ugyan! — Történt valami? — kér- Judit összeszoritott szájjal, a íiezte Judit. dühtől sápadtan állt a keskeny — Nem. nyújtsd le a kezed párkányon, félig hátrafordított •— felelte Gyuszi. fejjel. Még mielőtt végiggor.Judit megpróbálta, de nem dolta volna, mit tesz, elrúgta Sikerült. magát a sziklától. — Kapaszkodj a lábamba — — Te aljas! — kiáltotta zumondta. hanás közben. — Azt nem, lerántalak. Gyuszi felordított, ösztönö- Gyere vissza te is. Hallod? sen előbbre lépett. Karját ki— Nem megyek. Még két nyújtotta, hogy elkapja a méter, és fent vagyok a szik- lányt. A következő pillanatban la tetején. Már csak két mé- úgy érezte, mintha tele zsák- tK. . . . __kai vágták volna naellb/v FelMl CfJAHT MCEAVEYY' KÉMIA ÓRA Abban as időben, mikor engem tanított, már lassú léptű öregember volt és valahányszor végigment a kisvárosi utcán, az asszonyok összesúgtak mögötte: „Szegény ember, ennek vége... A saját sírját ássa!” összeszíjazott könyveimmel a hónom alatt hallgattam én is beszédüket, de mikor a jelentését kérdeztem anyámtól, megszidott. „Ne hallgass a rossz nyelvekre. A te apádnak mindig van egy jó szava Craig tanítómesterről, és neked ez elég legyen!” — De miért mondják azt, hogy „a saját sírját ássa?” — Kik mondják? Nem meg* magyaráztam, hogy ne törődj a pletykálkodók beszédével? Figyelj rám, fiacskám, Craig tanítómester becsületes életű* aranyszívű férfi, aki bármire hajlandó, hogy embertársain segítsen. Tisztességes városban már a főtéren tanítana, nem abban a kis rozzant városszéli iskolában. Hát annyi szent, hogy az Iskola kicsiny és rozzant épület volt. Két kis szobából állott, mellette sivár udvar, mindösz- sze egy-két fával, melyek törzsét vésett jelek és nevek tucatjai borították. A helyiség huzatos volt és tanítómesterünk már kora ősszel kabátban Olt a katedrán és a kezét dörzsölte. — Hű, de hideg van, fWt Brzitek, milyen hideg van? És mi ráfeleltünk, csak azért, hogy örömet szerezzünk neki: „Igen, uram, nagyon hideg van.” A nedves szeles novembert napokban vödröket állítottunk a tanterem padjaira, hogy felfogják a mennyezet hasa- dékain átcsöpögő esővizet. Amikor egyik, vagy másik megtelt, tanítónk intett nekem, s én kivittem egy pillanatra és elnéztem a nedves háztetőket, meg az esőt, ahogy paskolja a salakon szétdobált uzsonnapapírokat. — Milyen odákünn? — kérdezte az öreg, valahányszor visszatértem az ütés vödörrel. — Nagyon csúi ram. Néha lopva kivette kalapját a faliszekrényből, rám bízta az osztályt, majd eltűnt öt—tíz percre. Ekkor aztán vonalzó- csatát vívtunk, papírrepülőgépekkel hajigáltuk egymást, egészen addig, míg a lármánkra odajött a szomszéd osztály tanítónője. Csend zuhant ránk, amint megállt az ajtóban, ösz- szeszorított ajakkal, ujját a tankönyv lapjai között tartva: — Közönséges semmirekellők, utcakölykök! Csak várjatok, míg mister Craig visszajön, majd elmondom neki, micsoda angyalkákat tanít. És rólad majd külön is mesélek! — rázta felém a könyvét. — Vasárnap ministráns-gyerék, hétköznap utcagyerek! Némán hallgattuk szidalmait, csak a vödörbe csepegő eső hasadékalba pedig itatóspapírt gyömölszöltünk. Az egyik ablak szárnyon is repedés támadt, de azt nem bántotta. A hasadék legyezőszerűen végződött, s az öreg azt mondta rá: „Ügy látom, valaki iderajzolta a Ganges folyót”. És valahányszor India földrajzáról esett szó és a Ganges deltájáról, tanítónk csak rámutatott az ablakfa legyezőszerű repedésére. Amikor az iskolának kiutalt szén elfogyott, pénzt nyomott a kezembe és egy vödörrel beküldött a városba szénért. Mindig adott egy pennyvel többet, hogy vegyek magamnak édességet — most is emlékszem, ahogyan előhúzta a pénzt mellényzsebéből. Amikor visszaérkeztem, régi iskolakönyveket téptünk szét a begyújtáshoz. Lehullott az első hó és valaki krumpliszsákokat dobott az iskolaudvar üvegcserepekkel szegélyezett falához, átmáfeíelte tá, hogy: pllng-plong, s az ő saját osztálya zsongott egyre hangosabban, ahogy magára hagyta őket. Visszatérve Mr. Craig megkérdezte, hogy megzavartuk-e Miss Lagant. Bűntudatos hallgatásunk és zilált hajunk önmagában is elegendő választ adott. Decemberben két hétig betegeskedett és amikor visszatért közénk, gyengének, törékenynek látszott. A szellőzőnyílások fölé krepp-papírt szegezett, hogy elfogja a huzatot, az ajtó nyögött és a földre zuhant A melle kegyetlenül fájt. Üvöl- teni szeretett volna, ehelyett beharapta a száját. Judit azonnal felugrott ütés. re emelt kézzel fordult Gyuszi felé. A düh teljesen elvakí- totta. Milyen kiábrándító így, gondolta Gyuszi, és várta az ütést Nem akart védekezni. Minek? Lehunyta a szemét hogy ne lássa a lány eltorzult arcát — Mi van veled? — hallotta meg másodpercekkel később Judit lecsendesült hangját — Fáj valamid? Legyintett, válaszolni akart, amikor a közelből Karesz kiáltása hangzott fel: — Hé, királynő, merre vagy? Judit elsápadt. Ideges mozdulattal fordult a hang irányába, aztán Gyuszihoz visz- sza. A tekintete tele volt könyörgéssel. — Jól van, tudom — mondta Gyuszi. Karesz széles mosollyal állt meg Gyuszi mellett. Mögötte ott sorakoztak a többiek, akikkel együtt énekelt néhány perccel korábban lent, a tisztáson. A kövérkés Magdi úgy csimpaszkodott most is Karesz karjába, mintha állni sem tudna anélkül a lábán. Valósággal ráfolyt Karesz bal vállára. Ez van — mondta Gyuszi, — Leestem a szikláról. Meg akartam mutatni, milyen hős vagyok. Hát nem vagyok az. És akkor? — Megütötted magad? — kérdezte komolyan Karesz. — Miért akarsz hencegni a királynő előtt? — kérdezte Magdi gúnyosan. — Neki úgv sem tudsz imponálni. Kicsi vagy te hozzá. Gyuszi megadóan bólogatott — Most már tudom. Hagyjatok, nincs semmi bajom. Judit szólni akart, de Gyuszi dühös tekintete hallgatásra kényszeri tette. — Pihend ki magad, kicsi — mondta leereszkedően Magdi. — Aztán majd visszafelé letámogatunk. Megyünk, gyere, kék? — Királynőnk — hajolt meg Karesz tréfásan Judit előtt — Velünk tartasz? Leereszkedsz hozzánk? Ragyogd be fényeddel érdemtelen szolgáid társaságát — Persze, hogy veletek megy — mondta Gyuszi. — Nem, itt maradok Gyuszi. val — nézett hidegen Karesz szemébe. — Unom már a hülyeségeteket Mi az, hogy: királynőnk?... Más lemezt nem tudtok feltenni? Unalmasak vagytok. — Bocsánat, fenség! — mondta Magdi. — No, gyerünk. — Gondold meg — szólt KaJudlt leült Gyuszi mellé, és az erdő nyílásán át a távolba nézett. — Mi van veled? — kérdezte sajnálkozva Gyuszi, amikor a többiek elmentek már. — Nem tudom. Egyszerűen: nem tudom. Te érted ezt? Mindig mást csinálok, mint amit kellene. Miért? És szégyellem magam. Miért hazudtál az előbb? — Miattad. Hogy ne sajnáljanak a többiek. Mondjuk: Magdi. Látod, ilyen bolond vagyok. Ügy látszik, ilyennek is kell lenni. De ezt nem azért mondtam, hogy meghatódj. Judit tönrengve nézett maga elé. Kezdte csakugyan szégyellni magát, szott és ellopta a szenünket. Ki tudja, mi okból, de ezután Mr. Craig nem küldött engem tüzelőért. A leheletünk ráfagyott az ablaküvegre és a padlón tócsákban állt a víz, mely leolvadt a cipőnkről. Valahányszor nyílt az ajtó, hideg szélroham söpört végig a tantermen és elnyelte a leheletünkből gyűlt kicsinyke meleget Toporogtunk és ráültünk ,a kezünkre, hogy egy kicsit megmelengessük. Mr. Craig félóránként felállított bennünket és különleges tornagyakorlatokat tanított — olyan érdekeseket, hogy közben elfeledkeztünk átázott bakancsunkról és arról, hogy a hózápor veri az ablakot. Azután kémiaóra volt. A sziszegve égő Bunsen-láng kissé felmelegítette a szobát, s mi izgatottan egymást taszigáltuk az asztal körül, míg az öreg mindnyájunkat helyünkre kergetett. — Üljetek le — kiáltott ránk. — Mindenki látni fog, nem kell itt álldogálni. És ettől kezdve mindig ugyanazt a leckét ismételtük: Párolgás és sűrűsödés. — Megmutatom nektek, hogyan lehet a legmocskosabb vizet is megtisztítani — magyarázta. — Még a folyó szeny- nyes vizét is ihatóvá tehetjük. Barna folyadékkal teli üveget mutatott. Amikor elfordult, belemártottam az ujjamat. Lenyaltam: az íze melaszra vaj égetett cukorra emlékeztetett, s ekkor eszembe jutott, hogy az öreg csomagszámra tárolt barna cukrot és melaszos üvegeket a faliszekrényében. A barna folyadék egy részét üvegretortába tette és magasra tartotta. — Ebben a reto'rtában viz van, amelyet tisztátalanná tettem. Néhány perc alatt mindebből kristálytiszta forrásvizet varázsolok. — Fáradt szeme pajkosan csillogott, és noha mi nem tudtuk, mi ebben a mókás, mosolyogtunk, mert mosolygott ő maga is. A Bunsen-lángra helyezte az üvegretortát és a forrásban levő folyadék gőzét hosszú csövön át vezette, melyre én közben folytonosan hideg vizet locsoltam. Szemünkkel követtük, amint a fortyogó keverék gőzzé változott, majd a cső falára ült cseppek formájában, s onnan összegyűlve szaporán folydogált le a palackba. A levegőt süteménytől tötte be és csak a Punsen ’árrma sziszegése hallatszott. Azután tanítómesterünk lecsavarta a gázt és felemelte a tiszta vizet tartalmazó palackot. — Csillogó, mint a kristály — szólt. Egy pici pohárkába töltött belőle, átfogta finom ujjaival és ajkához vitte. Csodálkoztunk azon, hogy megissza, mert szemünk közben a retortára tapadt, melynek falán összegyűlt a piszkosszürke üledék. Az öreg, ki tudja mi okból, dévaiul mosolygott. Űjra megtöltötte a retortát a zavaros folyadékkal és megismételte a kísérletet amíg a palack egészen megtelt a tiszta vizek legtisztábbikával. Másnap még mindig havazott és nagyon hideg volt. A tanító a tiszta folyadékot a retortába öntötte, s így szólt: — Most ismét felforralom ezt, hogy lássátok, semmiféle szennyeződés nem maradt benne. Amikor a fortyogó, bugyborékoló folvadék ismét lecsöpögött az üvegbe, Mr. Craig megint csak megtöltötte a pohár- káját és éppen így szólt: Ragyogó tiszta, mint a kristály — amikor belépett a tan- felügyelő. Fülét, orrát is bolyhos sál takarta és hópelyhék ültek kalapjára, kabátjá!ra, irattáskájára. Körülpillantott az osztályon. A folyadék tovább fortyogott a retortában, ismert, kellemes szagát árasztva. A tanfelügyelő kezet fogott Mr. Craiggel. Csendesen, mosolyogva beszélgettek. A vendég a fejét rázta. Kibújt kabátjából, lerázta róla a havat, aztán összedörgölte kezét ás fekete jegyzetfüzetet húzott elő a zsebéből. Felvette a kis poharat és kérdezte tőlünk a leckét. „Ennek egészen tiszta víznek kell lennie” — szólt végül és beleivott. Egy pillanatig ízlelgette, majd felhajtotta az egészet. Mr. Craig- hez fordult és egy darabig suttogva beszéltek, fél szemmel a retortát figyelve, amelyben még mindig fortyogott a tiszta víz és illatos gőzfelhőkkel árasztotta el a tantermet. A vendég hangosan felnevetett és mi is mosolyogtunk, amikor megtöltött még egy pohárkával és ezúttal egyszerre megitta az egészet. Majd azt mondta: ha hajótöröttek lennénk, most már tudnánk ivóvizet párolni a tenger vizébőlMr. Craig lecsavarta a Bun- sen-lángot. A tanfelügyelő tré- fálgatott velünk, meghallgatta, hogyan tudunk énekelni, majd kijelentette, hogy mi vagyunk a legderekabb osztály Írországban. Végül feladott néhány számtanpéldát amit otthon kell megoldanunk. Búcsúzáskor ismét Mr. Craighez hajolt, súgott neki valamit, aztán kezet ráztak és mindketten nevettek. A tanfelügyelő az órájára nézett. Az osztályt korán hazaengedték, csak én maradtam ott, hogy elmossam a kísérleti eszközöket. Az öreg rám szólt, hogy vigyem ki a tanfelügyelő bőröndjét az állomásra. Még ma is emlékszem arra a napra, amikor ott lépkedtem mögöttük a hóban, cipeltem a bőröndöt és hallgattam, amint beszélnek, nevetnek, s a hó- pelyhek kavarognak körülöttünk. Emlékszem, hogyan hajlongtak, hogyan görbítették a tenyerüket, hogy cigarettára gyújthassanak, hogyan dobálták le a gyufaszálakat egymás után, s hogyan mentek tovább meggyúj tatlan cigarettával a szájuk sarkában. Az állomáson Mr. Craig egy pennyst vett elő a mellényzsebéből, odaadta nekem, s azt mondta, hogy én vagyok a legrendesebb fiú Írországban. Amikor múlt héten hazafelé jöttem a temetéséről — felidéztem magamban azt a fagyos téli napot. Éreztem tenyeremen a penny hidegségét és elgondolkodtam, hogy mennyivel többet tudok most Mr. Craigről, mint akkoriban. Elhaladtam régi iskolánk mellett. Mesélték, hogy ott most egy fiatalember tanít, zsebéből akkurátusán kihegyezett színes ceruzák sora kandikál elő. Fordította: Zilahi Judit (Michael McLaverty 1907- ben született Írországban, Dow Countyban. Az 1930-as évek végén kezdte publikálni elbeszéléseit, regényeit, szű- kebb hazájában, Írországban és Londonban. Fenti elbeszélését az „Irish Short Stories’* című, Londonban kiadott art tol ágidból vettük.)
