Heves Megyei Népújság, 1967. május (18. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-21 / 118. szám

élő irodalom Kiábrándulás és útkeresés — amerikai módon Jegyzetek Jack Kerouac regényéről VIGH TIBOR: Szemlélet­Előbb csak színeket látok, s a színekkel formát formát, íveset, és fényt, és fényt, és fényt Mozgást! a magamra lelés örök kezdetét; hajló dombokat, a dombokon házakat, a ház körül kertet, s a kertben nénikét, ki egymagában éldegél, meg fát, s a fák alatt zendülő füveket, a a fű alatt gyökeret s bennük téged, magamat véges életünk örökké élő láncsorát az anyagi világ örökös tartományát JEVGENYIJ VINOKUROV: nZíq elfeledtem... Rég elfeledtem, »hogy volt sebet feled az ember, ha egyszer begyógyul, de megesik — a vásznon film pereg — s egy ismert képről minden elém tódul: az éjszaka, sárban, s vízben másztam, bomba hullott tetőkre és falakra.,. Elég! Elég! Már a lövészárkon is kinőtt a füvek zsengezöld gyapja! De hiába múlt a múlt az emlék erős és bárhol, bármikor rám talál, váratlan lep meg, akár a vendég, moziban, vagy utcák fordulóinál. (Fordította: Kovács Sándor) SZOKOLAY KÁROLY: ÖRÖM Sosem látott madár hangtalan suhanása fejünk felett Ö, ennyi vagy csak? Szórakozottan nézünk utánad, s szívünkben akkor felsejlik tovapörgése a földnek. AJTÖ Egy kéz lányit ja ismeretlen órák ajtaját szívünknek mélyén. Megyünk lefelé, nem tudtuk eddig, hogy van még egy ajtó, Pincemélyben ismerős ízek felsejlenek. Gyermekkar méze érzik a szánkóm PÁKOLITZ ISTVÁN: Tekercs Színes posztóból összevarrt tekercs tarkállik fönt a rossz tyúkól-tetőn; kopott, molyrágta kis darabnyi múlt, hosszan megállít, Rá-emlékezőn. (Aprócska asszony fogja hirtelen s a feje fölé fürgén föl teszi; ne nyomja majd fejét a telt kosár, ha Kishegyről a szilvát cipeli.) Nem fogta, mégse dőlt le a kosár, tetszett nekem a mutatvány nagyon; — most rám nehezül minden súly. teher, míg a tekercset megsimogatom; ez koptatta le kis, aszott fején hírmondóba maradt ezüst haját; csak úgy magamnak suttogom: mama, segítenék, ne nyűje el magát; S már fejemen van az avítt tekercs. Szegény anyám, ha látná a fiát! Emlékezőn egy percig hordozom alázattal, mint szent a glóriát. FORGÁCS KÁROLY: Mátraházán Hajnal óta köszörüli két csúcs között a szél, Tízkor már fagyot fúj hegye és forrón süt az él. A felhőt két kézzel lökik a völgyek egyre fel És egy-egy csúcsra ráterül kék-árnyékos lepel; De szellő bújt bugyraiba és felrobbant a köd, A zöld fenyők ágaira néhány foszlányt leköt A zizegő napfény-eső rezes húrjaival, A többi föl az égbe tart mint halk templomi dal. Az egész táj tükörfalon át nézi önmagát: Ha megcsillan egy tűlevél, száz villám villan át Két hegy között és messze lent a város is jelez Ablakai csóváival: a tél remeke ez! A déli fényben csillanó cseppé olvad a hó, De árnyékban a lehelet megdermed és fakó Nyüszítéssel borul rá dérként a zsenge ágra, Hogy tavaszig aludjon rügyet fakasztó vágya. A két pólus hívása és taszítása ringat Függőágyában. Átadom magam neki szelíd, vak Bizakodással: űzzön vesszővel napra, dérre, Mindegy, csak élet, élet, élet legyen a vége! KÁLDI JÁNOS: Költő vagyok; a fűszálra is, mint az egész világra, nézek; — s mit tagadjam? — olykor-olykor egy hangtalan porszem sorsa is megigézhet. Semmi sem közömbös. Az olajozatlan fogaskerék — bárhol! — síró, konok fájásával bennem csikorog; s úgy hordozom a szélverte mindenséget, mint az életet jelentő szerelmet. Az alkonyat sárga kapásai a szívem alatt énekelnek. IRENA SZERGEJEVA: Nincs a tengerész • • • Nincs a tengerész sírján, sem csillag, sem fakereszt sem csokor, sem koszorú sem lehullott levelek, az óceán sötét vize rejti mélyen a testét, amit életében tett, csak az róla az emlék! (Fordította: Kovács Sándor) 4P t/£-szt-c> ezzel a nagy hiányérzettel vég­ződik. A hősök tovább járják útjukat, keresik a nyugalmat, mert azt érzik, hogy a boldog­ság valahol másban található... Az fró mindezt nem valami modemeskedő formabontással tárja elénk, hanem helyenként igen erőteljes realizmussal, a szereplők o.sztályhelyze lének és a történés társadalmi össze­függéseinek bemutatásával, hol sodró cselekménnyel, Hol pe­dig naturalista aprólékosság­gal. Az, amit Jack Kerouac többi * műveiről olvashatunk, már csak ezt a legjobb művét egé­szíti ki. Ennek nagy hiányér­zetét akarja feloldani például a Dharma Bums (1960) című regényében, a beat életforma és a buddhista elmélyülés, az öntökéletesedés összeegyezte* tésével. Hiábavaló kísérlet, mert a misztikus, keleti filo­zófiához való menekülés egy­részt nem oldja meg a beatni- kek társadalmi problémáját, másrészt pedig a meditáló el­mélyülésbe, amelynek célja az „erény” kivívása, a „megvilá­gosodás” elérése lenne, mind­untalan betör a csavargóélet valósága, az alkohol, a szexua­litás torz embertelensége. A zsákutcát az író is láthat­ja, mert egyik legutóbbi mű­vében, a Big Sur (1962) című művében a beat életforma csődjét ábrázolja. A regény hőse Ti Jean, aki itt is azo­nos Jack Kerouackal, barátja, Big Sur-i nyaralójában érzi meg a magány rettenetes sú­lyát, és hiába tér vissza az em­berek közé és él újra beatnik módjára, rá kell jönnie, hogy mennyire eltorzultak az egy­kor dicsért életmód vonásai. Egy szörnyű vízió után, amely­ben a szenvedés jelképe, a ke­reszt merül fel, mély álomba merül, majd ébredéskor úgy érzi, hogy még minden jóra fordul... R eális lehetőségek nélkül a megol­dás ítélet egy értelmetlen élet­forma felett. E. Nagy Sándor kai civilizáció elembertelene- déséből még nagyobb. A hi­degháborús légkör, az álerköl­csök, a lélektelen anyagiság, a civilizáció és a humanizmus ellentéte, a fényűzés és nyomor olyan reálisan létező tények, amelyek meghatározzák Nor­man Mailer, Irwin Shaw, Herman Wouk, Salinger és az egész „beat-csoport” írói hang­vételét A „beat”-elnevezés jelenthet letörtet rohadtat, de jelenthet szentet, boldogságosat, üdvös­ségeset is. Jack Kerouac regé­nyei — aki a „beat generation” írói közül az egyik legszíne­sebb egyéniség —, sajátosan keverik az értelmezéseket, de spontán sodródó csavargó hő­sei vagy intellektuális beatni- kei egyetlen életérzés követ­keztében, a kiábrándulás miatt lázadnak és kényszerülnek út­keresésre. Az Ütőn című regény két hőse — Dean Moria'rty és Sál Paradise — 1947 és 1950 kö­zött négyszer utazzák be gya­log és autóbusszal, alkalmi utasként és lopott autón az amerikai kontinenset, keletről nyugatra és északról délre. Amit közben átélnek és látnak, ezt foglalja magában a regény. Tulajdonképpen az akkori Amerika szociografikus ke­resztmetszetét adja: hősei ta­lálkoznak nyomorgó munká­sokkal, fényűző tőkésekkel, csavargókkal, a nagyvárosok züllött kurtizánjaival és a gya­potültetvényeken nyomorgó mexikóiakkal, autóstoppal uta­zó egyetemistákkal, farmerek­kel, az éjszakai mulatók unat­kozó, egzisztencialista pózban szenvelgő fiataljaival és a dzsessz mámorában vonagló táncosokkal, zenészekkel, a kábítószerekkel és az itallal el­hódított életuntakkal. Sehol nem tudnak megnyugodni, csak futnak az ŰT-on, amely itt szimbolikus értelmet kap. Valahol az ŰT végén keresik utazásuk, életük értelmét, cél­ját. A regény visszatérő gondo­latát az író így fogalmazza meg: „...Vagyis: merre tartasz, emberfia? Hová, merre repít e fényes gépcsoda éjnek idején, ó Amerika? Hová? — Igen... Hová? Merre? — visszhangoz­ta Dean álmélkodva. Csak ül­tünk, s nem tudtunk mit mon- dani...’* É letük nem elégíti ki őket, de sem­mi jobbat nem találnak, mint ahogyan nem ta­lálják meg Dean apját sem, az öreg csavargót, kiről minden útjukon remélik, hogy eléjük kerül. A regény mai világirodalom . 1 igazán bővelkedik m meglepetésekben: ■ a második világ- háború után csak HHB találomra is olyan Irodalmi jelenségeket sorolha­tunk fel, mint a francia egzisz­tencializmus irodalma, a fran­cia „ellen-regény”, az abszurd drámák virágzása, az angol i,dühöngő” fiatalok, a mai ame­rikai dráma, a szovjet új hul­lám, s most a Magvető Kiadó jóvoltából közelebbről ismer­kedhetünk a mai amerikai re­génnyel is. Jack Kerouac re­génye Ütőn (On the Road) címmel jelent meg magyarul, s ha tudjuk, hogy a mű első, eredeti kiadása 1955-ben tör­tént, csak dicsérhetjük a Mag­vető Kiadó megkésett, de nem késői vállalkozását Az első olvasás élményének hatására azonnal párhuzamo­kat keresünk. Jack Kerouac regénye a háború utáni kiáb­rándulást, az amerikai életfor­ma (az elgépiesedett, emberte­len világ) reménytelen sivár­ságát ábrázolja. Éppen a vi­lág értelmetlenségének, a nar­kotikumhoz való menekülés­nek bemutatásával rokon ez a regény az első világháború után fellépett írónemzedék induló hangvételével. Az első világháború után az amerikai irodalomban jelentke­zett ugyanis egy fiatal írónem­zedék, melynek tagjai nagy reményekkel indultak a hábo­rúba, amelytől a világ megvál­tozását, a társadalmi egyenlőt­lenségek eltűnését várták. Eu­rópa harcterein, a pusztulás rettenetes közelségében azon­ban elveszítették illúzióikat, s rájöttek, hogy attól a társa­dalmi rendtől, amely ilyen pusztításra képes, nem vár­ható újjászületés. Kiábrándu­lásukat csak fokozták a hábo­rúból hazatérve tapasztalt amerikai viszonyok: az ember­telen hajsza a pénz után, a féktelen élvezetvágy tobzódá­sa. Hemingway féktelen éle­tet élő hősei és Scott Fitzge­rald itallal és a dzsessz őrüle­tével elhódított alakjai repre­zentálhatják elsősorban ezt az érzést. (Az igaz, hogy Heming­way innen egy igényesebb rea­lizmushoz jut el, de Fitzgerald számára ez az indulás a zsák­utcát is jelentette.) A második világháború alatt felnövő és a háború után in­duló fiatal írók legalább eny- nyite megrendültek az ameri­kai életformában. Ezeknek mar semmiféle illúzióik nem voltak a háború utáni újjá­születésre, és ezért legtöbbjük­nél a kiábrándulás az ameri­Kedves hősöm nem Old Shatterhand volt, hanem Dam- nich. Ha magamra maradtam, legszívesebben azt játszottam, hogy ón ő vagyok, s ilyenkor csodálatos dolgok történtek ve­lem. Volt úgy, hogy Kossuth még idejében rám bízta a fő­vezérletet, s én, csapataim élé­re állva, áttörtem a vértesek sorfalán, elfogtam és fülénél fogva vezettem Kossuth elé Windischgrätzet. De volt úgy is, hogy Görgei már alá akarta írni a fegyverletételt, mikor én kardom elé állítottam, s utolsó pillanatban megmentettem a helyzetet. Legjobban mégis azt szerettem, ha leugrottam Arad magas faláról, tört lábbal át­úsztam a Tiszát, Törökorszá­gon át Amerikába utaztam le­győztem Old Shatterhandot, Old Firehandot, s aztán Win- netau oldalán beszáguldoztam az egész vadnyugatot. Később aztán másfajta játé­kokat kezdtem játszani, s az élet kalandjai elfeledtették ve­lem a tábornokot. Mégis meg­dobbant a szívem, mikor 1944- ben Dachauban összeismertet­tek vele a barátai. Apró kis ember volt ez a Damjanitíh, szőke, pisze, és rendkívül mu­latságosan beszélt magyarul. De a bal lábára ő s sántított. Mikor a németek körülfogták őket, leugrott a toronyból, tört lábbal átúszta a Szávát, s az erdőkön át hazaszökött falujá­ba, Molvébe, ami nagyon kis helység lehetett, mert azóta sem találtam senkit, aki ismer­te volna a nevét. Mivel pedig semmiképpen sem akart rend­be jönni a lába, a partizánok beküldték az usztasák közé, hogy onnan szerezzen nekik ér­tesüléseket. A molvedek persze nem tudták, hogy parancsot teljesít, s árulását nem tudták megbocsátani. Kétszer követ­tek el merényletet ellene, má­sodszorra súlyosan meg is se­besült. Zágrábba vitték kór­házba. Itt aztán engedélyt ka­pott, hogy otthagyja a szolgá­latot, s az erdőkbe vonulhatott. Később — hogy miért, azt még Dachauban sem árulta el —át kellett mennie a Vajdaságba, s ott a magyar rendőrség fogsá­gába került. Tizenöt évi fegy- házra ítélték. Előbb Űjvidéken ült, majd, a fogház kiürítése­kor Németországba hurcolták. Sikerült kibontania a vagon padlóját, leereszkedett a sí­nekre, s a földhöz lapulva ki­várta, míg az egész szerelvény átrobog fölötte. Akkor fölállt, hogy újból elinduljon Molve felé, s tisztázza ügyét a bará­taival. Hallatlan balszerencsé­je volt. Pár méterre onnan, ahol a sínek közé ereszkedett, két csendőr állt az országúton. — Ti boga! — csikorgatta a fogát, valahányszor eszébe ju­tott ez a találkozás. Veszekedni egyébként is fé­lelmetesen tudott. — Te nekem nem varrni ba­rát, értei? — kiáltotta méreg­től remegve. — Te eszel do­hány, te bolond? Te degelsz meg, kaputt, krematórium! Te nyakad nem fáj, hanem olyan dagadt uborka, metélve, amit megenni pfuj! Nem védekeztem. Látta sze­génykém, hogy cigarettára cse­réltem a kenyeremet, s nem akartam megmondani, hogy még az is többféle átváltozáson fog átmenni esteiig. Eddigre már ugyanis epusztultak a ba­rátaink, ketten maradtunk, s egymásra voltunk utalva telje­sen. Öt pedig egy hete kínoz­ta a láz. Gyötrelem volt látni diarétól kiszáradt apró testét, zavarosan csillogó tekintetét. Ráadásul úgy tudtuk, hogy a flekktííuszosnak nem szabad innia, s még szomjaztatással is bántottam szegényt. S hogy valamiképpen segíthessek raj­ta, megpróbáltam tannin-tab- lettát szerezni a feketepiacon. Azt a kórházból lopták s csem­pészték ki az ápolók és méreg­drágán adták akkor is, ha volt belőle elég. így csak belga ba­rátaim segítségével tudtam le­bonyolítani az üzletet — ők voltak akkor a fő cigaretta-tu­lajdonosok. Még így is temér­dek munkámba került, míg megszerezhettem az áhított gyógyszert. Kenyerem elébb cigarettává lényegült, majd több kenyérré, majd újra ciga­rettává, aztán nem tudom még mivé, végül hat tannin cukor­rá változott s ékkor végre a hiénák vezetője markomba számlálta barátom gyógysze­rét. Damjanich nak könnyes lett a szeme: — Ti boga! Te nem barátom, te édes mama! Sajnos, a tannin nem hasz­nált — azóta megtudtam, hogy nem is használhatott. Este már félrebeszélt. Vadul dobál­ta a testét és szerb-magyar ke­veréknyelven magyarázott va­lamit, a szokásosnál is komd- szabbul törve a magyar szava­kat. Kínlódva, szakadatlanul beszélt, s csak azért tartott né­ha szünetet, hogy megkérdezze: „te értesz?” És ilyenkor buzgón bólogat­tam. Azt hiszem, amennyit okvet­lenül kellett, annyit értettem is. Egy molvei kislányról volt szó, akinek csodálatosan göm­bölyű a csípője, s aki ma is úgy tudja róla, hogy usztasa. Nekem tehát oda kell utsur

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents