Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-16 / 89. szám
Uj szín, új levegő, új tartalom A szovjet film 40 esztendeje Magyarországon 0 Hevesy Iván, a Nyugat 1927. januári számában így köszöntötte a Magyarországon bemutatott első szovjet filmet: „1926 december huszonharmadika emlékezetes ünnepnapja volt a magyar filmkultúrának, mert akkor jelentek meg Budapesten az első orosz filmek, hogy új színt, új levegőt és új tartalmat hozzanak az addigi filmek sablonjai és únottságai után... Az orosz film, mint az elsők között bemutatott szentpétervári kurír is mutatja, nem a külső látványos pompával akar hatni, hogy eltakarja a sivár tartal- matlanságot. mint a legtöbb amerikai film és nem is beállítási bravúrokkal, agyon- kínzott játékkal, mint a német filmek átlaga, hanem lélekkel és életábrázolásának mélyéi-telműségével”. Ilyen szép prológus egyetlen ország filmművészetét sem köszöntötte Magyarországon. S ha meggondoljuk, hogy ezt 1927-ben, a Tanácsköztársaság bukását követő nyolcadik esztendőben írták, amikor a hivatalos cenzúra árgus szemekkel figyelt minden híradást, amely a győztes proletárforradalom országából, a Szovjetunióból érkezett, akkor ezek a sorok különös figyelmet érdemelnek. Pedig a nálunk bemutatott első orosz-szovjet filmek még nem a forradalmi átalakulás nagy korszakáról, a forrongó társadalmi változásokról adtak hírt. Mesejátékok, regények elevenedtek meg a mozivásznon. De már ezekben a filmekben is mély és szug- gesztív humanizmus sütött át: az emberábrázolásnak olyan megkapó pillanatait láthatták a nézők, amelyek a kapitalista országok filmtermeléséből jórészt hiányoztak. Hamisítás, tilalom Pudovkin és Eizenstein korszakos nagy alkotásai a Dzsingisz Khán és a Patyom- kin páncélos. A szovjet filmművészet hírnevét és tekintélyét világszerte megalapozták, a filmrendezők nemzedékei a korszerű filmművészet alapjának tekintették és tekintik ma is ezeket a remekműveket! A Dzsingisz Khán magyar- országi bemutatóján páratlan hamisítás történt. Pudovkin művét „hazafias’’ propagandával „kiegészítették”... A film végén feltűnt „Csonkapet elmosolyodott, de aztán megint a pajtát vizsgálgatta, nem jött-e ki az ukrán asz- szony. Hátra ment, a favágítőhoz. Kicsit fülelt a neszekre: megint az autók az országúton, s talán tankok is. Kiválasztott néhány tüsköt; felaprította. Kapkodva felemelt egy újabb tüsköt. Észrevette, hogy az asszony megállt a pajta előtt. Megállt és intett — neki. Mintha csak most fedezte volna fel Ferit. Üjra inteti, hívta, fáradtan. A fiú kis görcsöt érzett a hasában, s elfogta a félelem. A nő megint felemelte a kezét, s mondott is valamit. Várt. Feri végre ledobta a fejszét, lassan indult feléje. Amaz bevárta, aztán előre ment a pajtába. Viharlámpás égett odabenn, tompa fénnyel. A két gyermek a szalmán guggolt, kenyeret rágcsáltak. Feri meglátta az öregembert is, ott feküdt a gyermekek mellett az almon. Csend volt. A nő lassan letérdelt az öregember mellé. Nézte egy darabig szótlanul, aztán feltekintett Ferire. A fiú megrémült. A mozdulatlan öreg hegyes orra, a kissé kitátott száj sötét ürege, a pajta csendje, az asszony fáradt pillantása megzavarta. A nő újra visszahajolt az öreg fölé, megemelte B mozdulatlan kezet, aztán elengedte. Az öregember karja Magyarország” térképe. Az akkori hivatalos kultúrpolitika nem zárkózott el az oroszszovjet filmek bemutatása elöl, (nem zárkózhatott, hiszen Berlintől New Yorkig ezeknek a filmújdonságoknak hírétől volt hangos a világ!) —, de ilyen arcátlanul hamisított. A Patyomkin páncélos, Eizenstein remekműve megérkezett ugyan Budapestre, bemutatására azonban nem kerülhetett sor. „Ezek a képek — olvashatjuk a filmet betiltó egykori jegyzőkönyvben, — a legrombolóbb téveszmék ügyes terjesztését kívánják előmozdítani a polgári demokrácia részben gyanútlan. részben amúgy is fertőzött közvéleményébe...” Sokarcú művészet 1945 februárjában a Rákóczi úti Urániában mindjárt az első alkalommal szovjet filmet, az Oreli csatát vetítették. Ettől kezdve! napjainkig otthonosak nálunk a szovjet filmek. A fővárosban épp úgy, mint vidéken. 1945-től 1965-ig, húsz éven át 700 orosz nyelvű, vagy magyarra szinkronizált szovjet filmet mutattak be filmszínházaink. Több millió nézőjük volt hazánkban a szovjet játékfilmeknek. Legsikeresebbek a húszas-harmincas évek alkotásai voltak, javarészt nz Októberi Szocialista Forradalomról és a polgárháborúról készült filmek, mint például a Lenin októbere, a Lenin 1918, a Viborgi városrész, A puskás ember, A nagy hazafi, a Csa- pajev és mások. Ezek a filmek — olykor húsz-harminc év távlatából — drámaian idézték fel a győztes forradalom nehéz napjait, azokat az egyszerű embereket, akik a bolsevikok útmutatásával kivezették hazájukat a cári elnyomás sötétségéből. Emberi, megkapó és emlékezetes volt az a portré, amelyet Mihail Romm, Szergej Jutkievics, Traube^g-Kozincev és más rendezők Leninről megrajzoltak. A nagy történelmi tablók mellett szinte megszámlálhatatlan azoknak a filmeknek műfaja, amelyek a Szovjetunió filmstúdióiból hozzánk érkeztek. Emlékezetesen szép balettfilmeket, kémfilmeket, derűs és ironikus filmvígjátékokat, könnyed és szórakoztavisszahullott a szalmára. Feri hátrahőkölt. Egész nap halottakat temetett, most mégis megrendítette, hogy az asz- szony nem sír, csak leroskad a szalmára, állát a mellére ejti és bámulja a pajta falát. Lassan megfordult és kiment. Az udvaron nekidőlt a lapos, különös szekérnek. Remegett a lába. Tele volt csillaggal az ég. A tiszt ismét az ajtó előtt állt, cigarettázott és türelmetlenül vizsgálgatta az eget. — Talán szólni kellene néki — gondolta Feri. De nem ment oda hozzá. Ekkor a tiszt felkiáltott, s a katonák is mind kifutottak a házból. Fehér rakéta röppent az égre, durranás csak egy pillanat múlva hallatszott. Azután még egy rakéta, meg még egy. És hirtelen lövöldözés támadt, rakéták, lövedékek szálljak a sötétben. Valahol megszólalt egy hangszóró. Oroszul beszélt, harsogva, lelkendezve. Amikor megszakadt a szöveg, induló dallama reccsent a lövöldözésbe, utána meg egy régi sláger, a Kiskacsa. A tiszt és a katonák leszaladtak a lépcsőn, egyikük felkapta géppisztolyát és belesorozott a levegőbe. Feri döbbenten nézte a zenebonát, nem értette. De a tiszt most észrevette őt. Odaugrott hozzá, felkapta, megpörgette, s közben egyre kiáltozott, vidáman, nevetett, a többiek meg egyre tó zenés filmrevűket, mesejá tékokat és cirkuszfilmeket, nagy lélegzetű filmtrilógiákat, klasszikus regények és drámák filmváltozatait láttuk. Valamennyire talán már nem is emlékezünk, de ezeknek a filmeknek sokaságából mégis összeáll az a kaleidoszkóp, amelyben a szovjet filmművészet minden színe felvillan. Megújhodás Volt egy időszak a szovjet filmgyártás történetében is — a negyvenes évek vége, az ötvenes évek eleje, — amikor a sematikus szemlélet érzékenyen érintette a filmmművé- szeket. Szerencsére ez az időszak rövid ideig tartott, hogy aztán az idősebb és a fiatalabb nemzedék összefogásából megteremtődjék a szovjet filmművészet új korszaka. Magyarországon kevés külföldi filmnek volt annyi látogatója, mint Kalatozov Szállnak a darvak című költői szépségű alkotásának, amelyben Tatjana Rzamojlovát, ezt az azóta világhírűvé vált művésznőt megismertük. De a Csendes Don, a Hétköznapi fasizmus, a Tiszta égbolt, a Ballada a katonáról a nézők százezreiben keltett visszhangot, nem utolsósorban őszin teségével, azzal az eltökélt séggel, amellyel a szovjet filmművészet legkiválóbb jai ma is „lélekkel és az életábrázolás mélyértelműségével” közelítik meg ezt a művészetet. Felújítás, új bemutatók A következő hetekben, hónapokban szerte az országban megemlékeznek a szovjet filmművészet fél évszázados történetéről. Felújtíják a régebbi filmeket (egyebek között G. Alekszandrov pompás, látványos vígjátékát, a Cir- kúsz-t, M. Roomm izgalmas polgárháborús történetét, A sivatagi 13-akat stb.) és bemutatják a legújabbakat, köztük Sz. Bondarcsuk monumentális vállalkozását is: a Háború és béke eddig elkészült három részét. A fiatal nézők előtt is feltárulkozik ennek a sajátos ízű filmművészetnek legrokonszenvesebb s egyben legmarkánsabb vonása, amely — Hevesy már idézett szavaival, — új színt, új levegőt és új tartalmat hozott. Bános Tibor lövöldöztek. Ekkor jött meg anya. Kenyeret hozott, a kosarában, kifulladva sietett be a kapun. — Istenem! — kiáltotta — Feri, Ferikém! ... Feri végre a földön volt, dü- hödten ráncigálta helyre a ruházatát. Odament az anyjához, és elvette tőle a kosarat. — A háború — lihegte anya — azt mondják, Magyarországon vége a háborúnak. — Vége? — kérdezte Feri, de nagyon kimerült volt, semmit sem fogott fel az egészből. Vitte be a kosarat a házba. — Mi történik itt? —, méltatlankodott nagyanyó. — Mama! — lelkendezett I anya —, hát láthatja! Feri ott állt az asztalnál, kivette a kosárból a kenyeret. Jól sütött kenyér volt, a sarkánál kis gyürke, ropogós. Letörte, harapott belőle. Anya csapdosta a kezeit, sírt és nevetett, és» hajtogatta: — hát vége, látja, 2 mama! í Nagyanyő az ajkához emelte 4 a rózsafűzért, némán mozgott | a szája. Aztán j azt mondta: —1 Az én János' fiamat, a te férjedet, Róza, a ( te édesapádat, < Ferike, vezé-; reld haza, Jézu- ( som... — Meghalt az j ukrán a pajtá- | ban — mondta j csendesen Fein. Senki sem l hallgatott rá. i Feri visszaült j a dikó szélére, j rágcsálta a < gyürkét. — Az« az öregember. Meghalt. Anya ránézett, de nem értette a fiát. — Hát vége, vége, ^ és hazajön apád! — mondogat-$ ta sírva. 5 A rakéták fénye bevilágított > a konyhaablakon. J RÖNAY GYÖRGY: Férfiporlré A férfi szobájában ül, s egy régi délelőttre gondol mikor a pályaudvaron állt a felnőttek közt rövid nadrágban és feszengve gyúrta két hátra tett kamasz-kezét, melyen a körmöknél a bőr kiszálkásodott — a vonat kerekét nézte, s hirtelen tágra meredt szemmel az ablak mozduló négyszögét, melyen a lány derékig kihajolva integetett, de nem neki, s közben oszlopól oszlopig suhanva, menthetetlenül mind kisebbre zsugorodott imádott arca — erre gondol, s szíve váratlanul nehéz lesz, mint a kő, (A szerzőt a hónap elején a Tózsef Attila díj ek. fokozatával tüntették kkJ V r — Ez, kérem,: munkahely és nem szűzlányok kollégiuma. Fütyülök arra, hogy szeretnek-e, vagy sem. A szeretet a szociális otthonok feladata, kérem. Nekünk a termelés jutott a társadalmi munkamegosztásban... Értik, kérem? Dehogy értik. Dehogy értették. És összedörzsölik majd a kezüket a nekrológ alatt, még ott a sírja mellett, igen, összedörzsölik a megelégedettségtől. Gazemberek. Ezeknek csucsuj- gatás kell, szeretet, hajbókoló megértés, meg egyéb marhaság, hogy az a magasság'os... Beléhasított a fájdalom, meglódult az ólomgolyó... Köny- nyezett a dühtől, hogy ennyire nem értették meg őt, aki pe- diö mindent, de mindent, lám, még az egészségét, az életét is a nagy célra tette fel: olyan munkahelyet teremteni, ahol első, a legelső a tökéletesen olajozott síneken futó termelés... — Nem tudnád egyszer azt mondani, hogy munka? Csak így, egyszerűen: munka. — Tudnám, de minek. A borbély is munkát végez, kérem. De itt termelés folyik. Nagyüzemi termelés. Hagyjuk ezeket a szentimentalizmusra biztató kategóriákat... Tik tak és felel rá a szu- szogás; szuszogás és felel rá az óra... Munka, termelés, szeretet, megértés; tik... tak szuszogás, szuszogás... tik... tak. — Péter, ébredj, hét óra. Elkésel! Igen, így hívták őt. De miért mondja, hogy hívták? Most is az, mert ennek a fejfájásnak el kell múlnia és el is fog múlni, és akkor megint az lesz, ami volt. Az egészséges, a harsogó, a kérlelhetetlen, a nya- valygás m'nden formáját kigúnyoló ember. Akaratlanul is felnyögött. — Már hét óra? — ült fel gépiesen a felesége az ágyban. Még aludt. Ülve is. Voltaképpen csak a reflexei kérdeztek. — Nem, még nincs hét óra — sziszegte vissza, s egy pillanatra eszébe jutott, hogy elnyögi, elpanaszolja fájdalmát. — Nincs még hét óra — visszhangozta felesége anélkül, hogy felébredt volna, s már dőlt is vissza a párnára, hogy folytassa szuszogó párbeszédét az órával. Agydaganat? Lehet. Ezek a rettenetes és talán gyógyíthatatlan bajok olyan alattomosan törnek az emberre, mint valami kígyó. Váratlanul marnak bele és mire menekülni próbálna előlük, már késő, már menthetetlen az áldozatuk. Talán meghal. Meg fog halReggel négykor arra ébredt, hogy fáj a feje. Először csak álmodta a fejfájást, aztán az álom és az ébrenlét kapujában érezte is a fájdalmat, de az álomittas ember első éber gondolatával még abban bízott, hogy csak álom volt az egész. Felnyögött. Nem, ez nem álom: a súlyos ólomgolyó ott gurul jobbra-balra fejének minden mozdulatára, valahol a homloka mögött. — Már hét óra? — motyogta az asszony, meghallva férje neszezését és hogy nem kapott választ, rögtön visszasüppedt a csendes szuszogás tudat alatti világába. Kínlódva emlékezett vissza az előző estére: sokat dohányzott? A két konyak? A fekete? A vacsora? Valami lappangó betegség? És közben a fájdalomtól káprázó szemmel is azon csodálkozott, hogy minden egyes gondolat most úgy születik meg a koponyájában, mintha kínok között, vajúdó fejfájásban szülné őket. — A keserves mindenségit suttogta —, hátha a sóhajsze- rü káromkodás segít. De a nehéz ólomgolyó minden kis mozdulatra csak gurult jobbról balra, balról jobbra koponyájában. Soha nem hitte volna, hogy az egyszerű fejfájás, amelyről annyit hallott, de most érzett először életében, így megkínozhat egy embert. Hallotta, amint unottan és részvétlenül ketyegett az óra, s rá, mintha halottas ágya felett fecsegnének a részvétet nem érző emberek, visszaválaszolt felesége szuszogósa. Ketyeg az óra, szuszog a párna mélye ... ketyeg az óra, szuszog a párna mélye és erre a rettenetes monoton ütemre himbálja magát az a súlyos ólomgolyó a homloka mögött. Kibírhatatlan.; Nem igaz, hogy valami lakatlan szigeten hajótöröttként lehet egyedül az ember. Teljesen magára hagyatva. Vagy a sivatagban. Vagy az Északisark jegén. Vajon egy kis jég a homlokán jót tenne-e? Hajnalban, őrjítő fejfájással, a saját ágvában, fél méterre a feleségétől és a gyerekektől, igen, ez az egyedüllét. A legrettenetesebb egyedüllét. Nem mer mozdulni, hogy legalább megálljon, hogy csak egy helyben heverjen mázsás súlyával az ólomgolyó. De mi lehet ez? Mitől lehet ez? Agytumor? Ugyan, soha sem fájt a feje. Soha nem volt beteg; soha nem volt semmi baja. A harsogó, az életerős, a maikkembér. ni egy év, egy hónap, talán egy hét múlva. Ilyen rettenetes kínok között. S magával viszi terveit, véleményét és ítéletét az emberekről és a vállalat a saját halottjának tekinti majd. Elmondják majd, sírja felett, hogy milyen kérlelhetetlen volt a munkában, elmondják, hogy milyen váratlanul ragadta el a halál ezt az egészséges, életerős embert... Vajon mennyien lesznek a temetésén? Sajnálják-e majd? Vagy inkább ott vibrál majd az öröm az álszent arcok ráncai között? Mégis borzasztó, hogy ha meghal az ember, csak akkor tudja meg az igazságot magáról. De nem, még akkor sem tudja meg. Es ez . még szörnyűbb. Nem, őt aligha szeretik. Nem is törődött vele, hogy szeressék... Révetegen ébredt, - első pillantása felesége arcára esett, amint fölé hajolva rázogatja. Tűnődött egy pillanatig. Mintha azt álmodta volna, hogy fájt, kegyetlenül fájt a feje. Le nem, nem fáj. Csak álmodhatta az egészet. Vagy mégsem? Eh, hát nem mindegy. Valóban, még a végén elkésik. Kiugrott az ágyból és közben azon gondolkodott, áthelyezze-e az öreg Mosóczit vagy kirúgja, hogy a lába se .érje a földet. Nem, kiadja a munkakönyvét. Mi köze neki ahhoz, hopv hónapok óta beteg a felesége. A munkahelyen termelés folyik, s az öreg Mosóczi hónapok óta csak lézeng az üzemben... Nincs rá szükség. Megnyugodva és fütyörészve öltözni kezdett.
