Heves Megyei Népújság, 1967. április (18. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-09 / 83. szám
JOBBÁGY KAROLY: l KÖtiZÖAlŐ Költészet napja, 1967 ár több éves hagyomány nálunk — mindenkor április 11-én, József Attila születésének napján — megünnepelni a költészetet, ünnepléssel is szellemi értékeink közé emelni a szép verset. Az ünnep, a különleges alkalom arra is jó, hogy ilyenkor számvetést végezzünk, és elért eredményeinkből s elkövetett hibáinkból tanulva lépjünk előre. Így vagyunk a költészettel is: ha jobban, figyelmesebben olvassuk a verseket, ráismerhetünk magunkra, olyan tükröt tart elénk a művészet, amelyben tisztán ismerhetjük meg • csillogást és az elkövetett hibákat sejtető homályt. Költészetünk mindig — évszázadokon át — megfelelt annak a várakozásnak, hogy a kor embere felismer ja benne önmagát, hogy ösztönzést nyerjen további életéhez. A közéleti lira és a magánlira szétválasztása a magyar költészetben bajos lenne, de egyáltalán nem is lenne sok értelme. Beigazolódott már, hogy minden igazán értékes költészet egyszerre magánjellegű és közéleti tartalmú. Éppen ez biztosítja rendkívüli népszerűségét, mert a versolvasó legtöbbször egyéni problémáit oldja fel a versek magasabb, nemesebb szárnyalása közéletiségében. Így váltja be a művészet a költészetben is rendeltetését: gyönyörködtet, csiszolja szépérzékünket, ugyanakkor ismereteket nyújt, formálja értelmünket. Mindezeken túl van a költészetnek még egy jelentős sajátossága: összekapcsolja az országhatárokon túl, a tá- voü földrészeken élő embereket, ily módon adva az emberiség kezébe a békés élet legdemokratikusabb fegyverét. Nem is lehet azt kimutathatóan felmérni, hogy a szép versnek milyen internacionalista ereje van. Ha a nagyszerű művészi alkotás — sikeres fordítással — fci ,tudja váltani az olvasóban megközelítően azt az érzéstartalmat, amely a költőt megtöltötte a vers alkotásakor, ha azokon az érzelmi húrokon tudunk rezonálni, amelyeket « költő megpendített, eltűnnek a határok és távolságok, tsak érző ember van, aki szerte a világon egyformán érez barátságot, szeretetet és szerelmet. Így válhat a művészet ályan érzelem- és tudatformáló eszközzé, amely elülteti világon a nemesebb erkölcsöt, a tiszta érzéseket, és ékét, nyugalmat, harmóniát teremthet kint a világban és bent az emberi lelkekben. A költészet ünnepén egyformán tisztelettel gondolunk klasszikus líránk nagy alakjaira és élő költőinkre. A magyar lira kezdeteitől napjainkig ívelő hatalmas fejlődésében egyenlő szeretettel említjük „az édes haza” első költőjét, Balassi Bálintot, a felvilágosodás nagy költőjét, Csokonai Vitéz Mihályt, a magyar irodalom egyik legszebb korszakának szenvedélyes költőegyéniségeit, Vörös- martyt, Kölcseyt és Petőfit, reménytelen harcokon elégő Vájda Jánost, századunk új harsonáit megszólaltató Ady Endrét, és az új történelmi korszak összegezőjét és költői forradalmárát, József Attilát. Megannyi emlék, de egyben erkölcsi felelősséget is parancsoló hagyomány. Korunk embere tőlük tanulhat hazafiságot, tőlük tanulhatja a népek barátságát, becsületet, kitartást és szorgalmat, rendezett szép életet. Annak meg különösen szívből örülünk a költészet ünnepén, hogy mai líránk semmivel sem marad el e szép hagyományok mögött. Az erkölcsi felelősség vállalása és hirdetése egy pillanatra sem lankadt a haladó magyar költészetben. Illyés Gyula tiszta magyarsága és egyetemes emberiessége, népünk jövője melletti elkötelezettsége, Benjámin László és Zelk Zoltán letisztult embersége, Garai Gábor fegyelmezett intellektualizmusa, Simon István és Váci Mihály hűsége, Nagy László szenvedélyes hite és szép költőisége, Juhász Ferenc modem világszemlélete és rendezettség utáni vágyódása — a magyar költészet legjobb hagyományainak méltó örökösei. Egyetlen feladatot lát maga előtt mai költészetünk is, hogy korunk emberét fedezze fel, hogy vezesse is új utakra, szebb célokért, boldogabb életért. Mert József Attila költői hitvallása ma is érvényes: „En mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kísérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelemF Rovatunknak — az „Elő irodalom* rovatnak — hasábjain, amely éppen a költészet, az élő művészet népszerűsítésének feladatát tűzte ki célul, köszöntjük a költészet napját, s kívánjuk, hogy a költészet mindenütt és minden olvasóban hozza meg a rendet, a harmóniát, hogy fegyelmezetten, szépen, békében élhessünk. E. Nagy Sándor POLNER ZOLTÁN: Tanyai iskolások Keresztül krómsárga földeken búzák árnyékában valamikor jönni onnan láttam apátokat, dajkátokat is. Í Szelekben úszó dűlök, tanyák a megmondhatói miről is akar a sors majd szólni felnőttként, komolyan veletek. ök is messziről jöttek. Szavuk zöld ere kiszárradt. Cserepes örömüket a bánat l ránccá tördelte szép arcukon. 5 Népmesék kis óriásai: I hétmérföldes az ország Sok munka és mérhető okossátr. hogy emberi égboltunk legyen Az ősök kitaposott nyomán jöttök el tanulni ; a világot, ahol már annyi a meleg, testvéri kézfogás. Az eldobott villanólámpa Apróság. Filléres vacak. Szűk életében egyszer villan, de oly hővel, hogy az üveg olvad és megpattogzanak falai, púpok nőnek rajta. » El lehet dobni. Vége van. Hogy ebben az egyszeri fényben, mi állt sugárban, és miért, kiért pusztult el ez itt? Buta csoportkép? Vagy pedig egy feledhetetlen pillanat itta be szétszórt fényeit... Mitől függ? Értelmet mi ad mindennek? Ki tudja? Hiszen a „feledhetetlen” hirtelen lehet szürke, szégyenletes, s a csoportkép — ereklye lesz, mit csókolgatnak szüntetem Csak az idő peregjen úgy, hogy ezt, vagy amazt igazolja, s volt már értelme, hogy kigyulj, világít« győztesen, dalolva. Vagy elbuksz és csak köpnek rád, s úgy emlegetnek: Buta szolga. Könyörülj rajtam sorsi Legyen igaz és megcáfolhatatlan villanólámpa életem. äAAAAA^AAA/^AAAAA^VAAA/VNA^^AAAAA/WVNAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^^AAAAAAA/vNAAAAAA^A/VV^VWVVVVVVVVVV« GEREBLYÉS LASZLÖ: ARS POETICA Mondhatnám én ts, Engem csak a tavirózsák Szelid közössége érdekel, Vagy a páfrányoké, Fenyők világa, Egy-egy a földi csúfságoktól Elvonatkozó Fautrier-kép, Klee-grafika, A hét tavak tájai, Gleccserek, Vagy a női testek tüneménye csak, Vagy épp a Viktória-tó!. Hohó! Megáll}! De hiszen máris benne vagy a Tanganyika-vidék Problémáiban. Már ki sem látszom belőlük, Annyira nem közömbös nékem A fekete testvéreim, — Amerikai fekete szegények, Kongói fekete szegények —. sorsa S így már nem is a páradús hőség Gondolatától lep el verejték. Nem is a dzsungel királya, De az amerikai légibombázók Raja rettent, Nem skorpió, — Fehér intrika iszonyít! S hiába is játszanék búj ósdit Egynémely bírálómmal, Maskara lenne rajtam, A szépség sűrűn-szőtt Elefántcsont-fehér Bumusza. — A szerzőt a hónap elején a József Attila-díj első fokozatával tüntették ki. KOVÁCS SÁNDOR: Meri több • • • Mert több az élet, mint a szó, a kézzel is megfogható, az igazinál is igazabb, a szabadnál is szabadabb, az élet jöjjön hát előbb, a szerelem a dal előtt, a tűz fakasszon éneket, és verset a nap, fényeset! Legyen tiszta és friss a szó, forrás vizeként iható, harang szavaként konduló melegítő, s árnyat adó, legyen hajnal és éjszaka, virágot járó szél szava, csillag legyen, minek fénye az élettől ragyog égre! Szovjef elbeszélők antológiája MUHTAR AUEZOV (Kazah SZSZK): NEK A PUSZTÁN AJAK 12-es gép a KaraH tau sziklái felett repült. A hegyektől a távoli homoksivatagig húzódó vigasztalan sztyeppe fölött úgy tűnt, mintha nem is haladna, csupán lógna fennakadva a levegőben. Ketten voltak a szűk kabinban: Alim Jerimbetov és Zsa- raszov. A Forrás Szovhoz nyájaihoz repültek. A fiatal ukrán pilóta, Petro, akit kazah szokás szerint mindenki csak a keresztnevén szólított, időnként csökkentette a magasságot, kikapcsolta a motort és a gépét egyensúlyozva, figyelmesen tekintgetett lefelé, mintha helyet keresne a leszálláshoz. Március 12-e volt már. A juhok elleni kezdtek. Arra, hogy a nyáj továbbhaladjon, gondolni sem lehetett. Minél hamarabb sátrat kellett verni az Muhtar Omarhanovics Aue- zov (1897—1961) — Lenin-díjas szovjet-ka- zah író és tudós, a kazah regény megteremtője. Egyik kritikusa „keleti Solohov”- nak nevezte. Az Egy költő útja és a Lövés a hegyszorosban c. regényei magyarul is megjelentek. A kazah és kirgiz folklór, továbbá a kazah irodalom jeles kutatója és kitűnő műfordító is volt. A közölt részletet Ifjú nemzedék c. utolsó, befejezetlen regényéből vettük, . anyáknak és a bárányoknak. A sátrakat egy-kettőre szétkapkodták a juhászok és már az utánpótlást sürgették a hivatalos szerveknél. Alighogy elcsendesedett a pusztán végigsöprő hóvihar, Alim máris elindult, hogy felkeresse a nyájakat, kihozza a repülőgépen az összefagyott és beteg állatokat, gyógyszert, élelmiszert vigyen a rászorulóiknak. Az utakat befújta a hó, az autók, traktorok minden tíz méteren elakadták, már lóval sem lehetett közlekedni, és most minden a pilótán és a gépén múlott. A havas síkságon hirtelen nyüzsgő pontok szürke tömege tűnt fel. Petro körözött, majd óvatosan leszállt fél kilométernyire a nyájtól, hogy ne rémítse meg az elkínzott juhokat. Fogták a csomagokat és elindultak a mély hóban. Czalmen, a juhász megJ béklyózta tevéjét és hagyta, legeljen, amit talál, ömaga ott álldogált a nyáj mellett, nagy ritkán suhintott egyet hosszú korbácsával. Észrevette a repülőgépet, hevesen integetni kezdett, és alighogy a gép leszállt, teljes erejéből futásnak eredt lelkesen kiáltozva. Alim és Zsaraszov egyszerre ölelték át a juhászt, és kezébe nyomva a csomagokat, elárasztották kérdéseikkel. Végül megállapodtak, hogy Szaluién ezen a helyen üt tanyát. A jurtát, a sátrakat, élelmiszert, sőt még a szakácsot is idehozzák neki. És a repülőgép újra körözni kezdeti a sztyeppe fölött. Petro úgy siklott a hóra, mintha betonkifutó lenne, és a negyedik leszállás után Alim lelkesen kiáltott fel: — Édes öcsém, olyan vagy te, mint a sztyeppék ura, a királysas: ahol le akar szállni, ott le is száll. Ha ez így megy tovább, úgy körüljárjuk a nyájakat, mintha autóbuszon lennénk. Kimért, megfontolt Petro sze. rényen elmosolyodott: — Ebben már van tapasztalatom. Fél napi keresgélés után Alim és Zsaraszov még három nyájat találtak meg a kihalt, hólepte sztyeppén. Azsi- baj, a legidősebb juhász gondterhelt volt. Vele történtek a legrosszabb dolgok. Nehezen szánta rá magát, hogy beszéljen erről, mint ahogy nem szívesen emlegetjük a halottakat sem. — Segítettetek, köszönjük. De az a gyerek talán már a havat eszi azóta. Szél vágja, fagy marja_ Nem bírhatja már sokáig. Attól félek, valami nagy baj történt. — Félsz, öreg? — csodálkozott Alim. — Nem rólam van szó — válaszolta kelletlenül Azsibaj. — Itt van az unokaöcsém, Medet, a bátyám egyetlen fia. Ö is nyájat őriz. Elvégezte az iskolát és elment juhásznak. Már harmadik napja, hogy elvesztettem szem elől. A többi ékről mind tudok, de Medetről semmi hír. Eltűnt a nyájjal együtt, nyoma veszett. /tzsibaj szürke szakállát ” morzsolgatta és lehor- gasztotta a fejét. A hangja reszketett: — Medetnek hívják ... Alim izgatottan fordult Zsaraszovhoz: — Azonnal meg kell őt keresnünk. Neked el kell jutnod Száribasztauba. Terepjáróval menj. Én felszállók Petrával. Valószínű, hogy a vihar kergette el a fiút valahova a nyájjal együtt. Az öreg Azsibaj rábólintott. Lerázta sapkájáról a havat, tenyerével végigtörölte borzas szemöldökét. — Ügy lesz — mondta bele- egyezően. — A szél kergette el a legénykét. Elűzte a juhokat, és persze ő is velük ment. Hogy is tudta volna feltartóztatni őket! Én magam sem bírtam volna velük. A városban nőtt fel a fiú, csak most hagyta el az iskolapadot. Az igaz, hogy szereti a munkát. Jó tanuló volt, kapott valamilyen papírt is, bizonyítványt. Olyan finom természete van, némelyik lány is durvább nála. De amellett igen makacs. — És ami a legfontosabb, ő a má utolsó reménységünk. Az apja elpusztult a fronton, nekem meg csak lányaim vannak. Ezzel a legénnyel vése a mi nemzetségünknek. Keressék meg őt! De minek is beszélek! Érzi az én szívem, hogy baj történt vele. örök álmát alussza már valahol a hó alatt. Hisz’ nem tud-
