Heves Megyei Népújság, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
Kötélátmérő Ötödik hete folyik a zuglói nyilas gyilkosok bűnpere. Apró, öreg emberrel beszélgetek. —'Fiam — szól halkan és némán felhúzza az ingét, összetört, forradásos teste előtt önkéntelenül becsukom a szemem. — Abban a korban kínoztak még engem is — emlékezik csendesen. — „Nyakkendőt” kéne mindnek a nyakára kötni! A tegbűnösebbnek a legvastagabb kötelet! — mondja keserűen. A földes házban döbbenet fogott el. A kezemen még most is érzem az öregember megcsonkított ujjainak acélos kézfogását. Szökőkút — Gyere, nézd meg, ilyen szökőkutat még nem láttál! — fog karon ismerősöm és írisz, cipel fel a nyolcadik emeletre. — Csőrepedés az új lakásban — gondoltam ét tényleg csodálkoztam, amikor a hangulatsarokban megpillantottam egy működő szökökutat. Szobadísz. — Az asszony egy fél délután állt érte sorban a KE- RAVIl.L-ban, morogtam is érte, hiszen karácsonykor még olyan gondunk volt, hogy a gyerek fenyőfájából el kell vágni, mert másképpen nem tudtuk felállítani a pincelakásban. Most meg már, öregem, toronyház, összkomfort, szobaszökőkút — sorolja nevetve. A. vizrózsáből szökkenve permeteznek az örömsugarak. (Simon) JUSS a harangssób — Miről akar Írni? — Erről az utcáról. — Nem az egész faluról, vagy a járásról? Hajthatatlan maradok, ezért megkockáztat még egy megjegyzést. — Aztán mit lehet írni egy utcáról? — Még nem tudom. Megállók egy ház előtt Vécsen. Villaszerű építmény, ablakig fölrakott sziklóval. A lilaszínű, nemes vakolat csillog a napban. Itt egymás mellett három ilyen lilára vakolt ház. úgyszólván semmiben sem különböznek egymástól. Fehér Miklós, Fehér Jenő, Barta Szilárd laknak itt. — Hol dolgozik Fehér Miklós? — A szövetkezetben. Az utca közepe táján van az orvosi rendelő, innen nyugatra kanyarodik a járda a bolt felé. Hamarjában, — ameddig ellátok — 12 új házat számlálok meg, néhány régebbit is a csinosan felújítottak közül. Az orvosi rendelőtől feljebb szinte megdöbbenést okoz egy öreg, megroggyant zsupfedél. A deszkakapun fakilincs, az udvar meredeken szalad a küszöbig, ahol nekiütközik a gyalulatlan ajtónak. A kopogásra két öreg jön elő. Riadtan néznek, aztán elmosolyodnak. — Az utcáról akar írni? Ki hallott még ilyet? Ez is olyan, mint a többi. Ujjam hegyével elérem az ereszt, imitt-amott a nádat zsúppal pótolták. — Lehet ez százesztendős is, de nekünk nagyon megfelel. A fiamék a szomszédban laknak, amott abban az új verendás- ban. Tóth András, az öreg ház gazdája, megette már a kenyere javát. Most nyugdíjas, azelőtt Tarnócán cselédkedett. — Ott, szemben, kik laknak? — Üj ház ez is, a Barta Jó- zsiéké. A férfi munkás, az asszony a szövetkezetben dolgozik. Az udvaron tyúkok kapar- gálnak, sütkéreznek, fél szemmel hunyorognak. — Szeretik ezt az uteát? Az asszonyka — csontos arcú, megtört — rámcsodálkozik. — Nagyon szeretjük. Meg ezt a vén házat is, pedig már nem illik a „paloták” közé. De tetszik tudni, hogy van? A fiatal mindig újat, szebbet keres, az öreg már inkább a megszokotthoz, a régihez ragaszkodik. Lehet, hogy ez a legöregebb ház a faluban, de amíg élünk... Innen mindössze néhány lépés az orvosi lakás. Fiatal orvos fogad, felesége pedagógus. — Mindössze néhány hónapja vagyok itt, keveset szólhatok az ügyben, hanem hívok egy falubelit Szőlősi Istvánná — Mari néni —, ahogy a doktorék szólítják, jó ismerője a falunak, az utcáknak. — Tetszik tudni, ezt a falurészt régen „Szelének” hívták. — Ogy mondták, ez a falurész Szele... Vastag, száz meg ezer oldalas könyv az emlékezés könyve, abból idéz most Mari néni. — Régen ez volt a község szegény negyede, a faluvég, és innen is talán az elnevezés. A módosabbak a falu közepén laktak, errefelé már csak nádfödél jutott. Szólás-mondás is keletkezett. Azt mondták hajdan: csak a kis harang szava, a szeleieké... Értelmes, magyar beszéd ez, mégis kiegészítésre szorul. Úgy értették, hogy a templom nagy harangjának szava csak a módosabbakat illeti, azokat akik a falu közepén laknak. A falu szélre csak a csengettyű hangja jut. Azóta sok változás történt ebben az utcában. Eltűntek a nádfedelek, a szalmazsupok, ez az egy, mint nem hivatalos műemlék áll itt A fél falu újonnan épült, a hajdani felvég most a falu közepére került. Innen kezdődnek az új házsorok is. A tavasz leheletét sóhajtja a föld. Az erdő felől friss illat árad, a gyepen labdát rúgnak a gyerekek. Egy férfivel váltok szóit az utcában. — Hallott-e már a Sáfrány osr ól? — kérdezi. — A sáfrányosi bor eddig világhírű. Károlyi-birtok volt hajdan, aztán felosztásra került Régen, eldugott falu volt Vécs, most jönnek-mennek az autóbuszok, a kocsik. Két gyerek fut a járdán. — Hányadikos vagy? — ötödikes. — Tudod-e mi lesz 19-én? A gyerek gondolkodik, aztán rávág ja: — Választás. — Mit tudsz err&? — Szavaznak. — Kire szavaznak? — ... a demokráciára — csap ki belőle a szó, mintha leckét mondana. — Hol laktok? — Ott, a szélső házban, az a vaskerítéses. — Tudod mi az, hogy Szele? — Régen így mondták, most Dózsa György utca. Dél van. A harangszót egészen a szélső házig hozza a szél. Ügy szól, olyan tisztán, mintha minden kondulásával ébreszteni akarna. És emlékeztetne.. Szalay István I.. hogy néha egy kézfogás többet ér, mint egy háromtálála- tos lottószelvény, még akkor is, ha netalántán ezért a három találatért ezer forintot is fizetnének a boldog nyertesnek. Emlékezzél csak vissza, kedves és anyagias olvasóm, aki nem egyszer, de tízszer is elmondtad, hogy „kis pénz — Tcis meló”, feszengő boldogsággal hogyan pirultál el, amikor a művezető, a főmérnök, vagy a szövetkezeti elnök ezt mondta munkád láttán: — Hűha, ez bizony nagyon szép munka volt... Látszik, hogy aki csinálta, érti a dolgát... Ugye hogy emlékszel? S arra is, hogy ezt a „hűhát”, abban a pillanatban, hiába próbálta volna tőled bárki megvenni, bármilyen áron, dehogyis adtad volna... S minden bizonnyal arra is emlékszel, kedves és anyagias olvasóm, amikor o „nagy pénz — nagy meló” elve és kölcsönössége alapján, minden szó nélkül, csak úgy a markodba nyomta a bérszámfejtés a premcsit, mennyire örültél a pénznek, amelyből le is lehet majd tagadni az asszony előtt valamicskét. örültél, de valahogy mégis volt valami hiányérzeted. Mintha virágot kaptál volna, amelynek nincs illata, tüzes színű bort, amelynek a zamata hiányzik. Mert bizony, nem igaz ám az a megállapítás, hogy a „pénz minden”, s nem lesz igaz az elkövetkezendő időszakban sem, bárhogy jósolják egyesek, úgy pergetvén nyelvükön a gazdasági mechanizmust, mint buddhista pap az imamalmot. A pénz jó és szükséges dolog, anyagi javakat lehet érte vásárolni, megálmodott terveket valóra váltani —, de mégsem jelenti a „mindent”. A jó szó, az elismerés olyan a pénz mellé, mint fűszer az ételen, anélkül is tápláló, de c s ak vele együtt emlékezetesen ízletes Volt idő, amikor mindent és mindenkor az öntudatra építettünk, valóban megfeledkezve arról az egyszerű tényről^ hogy az öntudatból egymagában nem lehet jóllakni, öltözködni, de még egy doboz gyufát sem venni. Aztán jött a másik véglet, s ez bizony még mintha ma is tartana, hogy az öntudatra építés, az emberi szó erejének értékelése, az áldozat- vállalás szóbeli elismerése teljesen feleslgees, — ott van arra a pénz. Nem nagy bölcsesség kijelenteni — elismerem—, hogy mint mindig, most is a kettő között van az arany középúti amely, ha nem is fényes aranyat, de aranyat érő fényt: kedvet, hangulatot, alkotó erőt ösztönöz. Ha öntudatért valóban nem is adnak még egy pohár szódavizet sem, de pénzért sem adnak megelégedett emberi közérzetet, alkotáshoz való kedvet, egyszóval olyan légkört, amelyben az ember érzi, hogy ember, számítanak rá, fontosnak tartják, élő embernek, nem gyártó gépnek és bérjegyzéki adatnak tekintik csupán. Nem lesz olyan gazdasági mechanizmus soha és ha lenne, akkor az semmiképpen sem a szocializmusé lenne, amelyben az emberi öntudatra ne kellene, ne lehelre apellálni, amelyben az emberi relációk ne lennének elsődlegesek — természetesen egyetlen szóval sem tiltakozva az ellen, hogy azért a pénz se megvetendő valami. Valahogy úgy lehetne megfogalmazni a dolgot, hogy egy kézfogás annyit ér, amennyi pénz van a kézben, vagy fordítva, annyit ér a boríték, amilyen őszinte elismeréssel szorít kezet a másikkal a borítékot nyújtó kéz. Sőt, tovább is mehetünk egy kissé a megfogalmazással — „kis kézfogás — kis meló”, mert a jól végzett munka jutalmát nem gép adja gépnek, hanem vezető adja beosztottnak, azaz: ember az embernek. S egyébként az a véleményem, hogy ez a dolog lényegei s az is a véleményem, hogyha e sorok megírásáért jutalmon kapnék, a leghatározottabban visszautasítanám, ha azt nem kísérné szívélyes és elismerő kézfogás is. Vagy legalábbis hiányozna ez a kézfogás a pénz mellől —, hogy egészen őszinte legyek. Valamit megmagyaráznék Mwm tételes módú igealaknak, mint amikor megállapításunk határozottságát a talán, valószínűleg, bizonyára határozószóval vagy az azt hiszem, úgy gondolom mondattal enyhítjük, minthogy nem akarunk túlságosan magabiztosnak látszani. Jóval ritkábban még a felszólítást is enyhítjük a feltételes módú igealakkal. A Toldi szerelmében például ezt olvashatjuk: „Angyalom, Piroskám, a gazda kiszólal, Hoznál egy ital bort a fehér kancsóval!” Nyilvánvaló, hogy a hoznál kérésnek is sokkal szelídeb'o, kedvesebb, mint a hozz, vagy akár a hozzál, a hozol-ról nem is beszélve. Befejezésül még valamit. Megvédtük a feltételes mód használatát, hiszen sajátságos stilisztikai szerepe van, gazdagodott általa nyelvünk kifejezési lehetősége. Ha azonban a szerénykedő formulák használatát túlzásba visszük, ha mindúntalan ezzel élünk, ha a kijelentő módot szinte teljesen mellőzzük, akkor modorossá válik beszédünk; szerénységünk álszerénységgé, ud- variaskodásunk meg mesterkélten édeskéssé. Ezt valóban jó, ha elkerüljük. Dr. Lőrincze Lajos dara, mert — úgy gondolom, — az eddigiekből is látszik, hogy aligha lehet ez valami szemenszedett nyelvi vétség, ha nyelvünknek ilyen kiváló művészei is élnek vele. Mi teszi elfogadhatóvá, megokol ttá ezeket a nyelvi formákat? Milyen sajátos funkciója, szerepe van a feltételes módnak az említett mondatokban, kifejezésekben? Mivel fejezünk ki vele mást, többet, mint a kijelentő móddal? Azonnal látjuk a különbséget, ha egymás mellé állítjuk ezeket a kijelentó, illetőleg feltételes módú igealakkal szerkesztett kifejezéseket: itt vagyok — itt volnék; kenyeret kérek — kenyeret kérnék; én meg tudom csinálni — én meg tudnám csinálni stb. A második forma, a feltételes mód mindig szerényebb, udvariasabb, mint az első. Valahogy mindig hozzáértjük a másik ember, a hallgató beleegyezését, engedélyét, amelyhez, mint feltételhez kötjük a mi cselekvésünket: Itt volnék (— ha nem volna ellene kifogásod); kenyeret kérnék (— ha volna, ha még jutna); meg tudnám csinálni (— ha megbíznának vele) stb. Olyanféle szerepe van tehát ezekben a kijelentő mondatokban a felversenyzőt említenék meg”; ,Ismertetném a helyes megfejtést” stb.. — Miért nem lehetett azt mondani, hogy kezdem, említek, ismertetem, hiszen azonnal, minden feltéted nélkül elkezdte, felsorolta, ismertette. Mit lehet erre mondani? Azt, hogy igaz. Mármint az, hogy ilyen mondatok valóban elhangzottak. De az vesse ránk az első követ, aki még sohasem mondott ilyesmit: „Hát itt volnék”; „Azért a kis tartozásért jöttem volna”; Erre én is tudnék valamit mondani”; „Kérnék egy kis kenyeret” stb., stb.. De ha senki sem jelentkezik bűntánsinak, idézzük meg íróinkat. íme, Vörösmarty öreg nénije így kér imakönyvet a szomszédban: „Imádsá- gos könyvet kérnék” (A szegény asszony könyve). Arany János is vétkezik, nem is egyszer: „Királyasszony néném, Az egekre kérném” (Zách Klára); „Nemdenem a Toldi Lőrinc fia volnál” (Toldi). József Attila sem kivétel; „Gáspár volnék, afféle Földi király személye (Betlehemi királyok) Nyilván a magyar irodalom legkiválóbb képviselőitől lehetne idézni ily cm „logikátlan” feltételes módú igealakokat, de talán nincs szükség több pélRovatunk szerény jubileumhoz érkezett. Az ötvenedik cikk szerző je a magyar nyelvművelő szakirodalom kiváló képviselője. A ..Szavak, csadálatos szavak” című játékos nyelvi versengést nagyon sokan érezték szívügyüknek az országban, s nagyon sokan mondták el róla véleményüket szóban is, írásban is, üdvözölve a gondolat újdonságát, a játék szellemes voltát, a játékvezető — s egyben a szövegkönyvíró — ötletességét, rátermettségét. Voltak persze kritikus megjegyzések is szép számmal. Ezek egyikéről „szeretnék” most néhány szót szólni. Ügy kezdődött, hogy valaki — a versengés első vagy második napja után — felhívott telefonon, hogy válaszoljak erre a kérdésre: Helyes-e, ha beszédünkben kijelentő módú igealak helyett feltételes módot használunk? Jó lélekkel felelhettem: — Nem, kedves uram, nem helyes. Kijelentő mód helyett ne használjunk feltételes módot, használjunk minden igealakot a maga helyén. — Hát akkor saját magukat is lepontozhatják, mert sokat vétettek ez ellen a szabály ellen — mondta az ismeretlen telefonáló és elköszönt. Hamarosan kiderül, miről is van szó, mert a fenti kifogást nagyon sokan megismételték. „Az! szeretném kiemelni” — mondta valamelyikünk. — Miért szerelné? Talán nem tudja? „Azon kezdeném”; „Három Annyit mégis sikerült talán elérnünk, hogy érzékeltessük: a tanács szakigazgatási szerveinek — még egy olyannak is, ami összesen egyetlen főelőadóból áll — adnak éppen elég munkát a város lakosai, polgárai. De hát azért is vannak, hogy a lakosság szolgálatába álljanak. Ritkán gondolunk rájuk? Valóban. Sokan még mindig csak a régi értelemben vett hivatalnokot látják bennük, pedig egészen más a mentalitásuk, még ha olykor egyeseknek okoznak is bosszúságot. Ha azonban ügyes-bajos dolgunk van, mindjárt észrevesszük őket fe. molnár) tik a méretre készített fehérneműt, kitűnik abból, hogy az illető az iparengedélyét fenntartja. Az olyan mesterségek sorában, mint a kőműves, bádogos, kályhás, szabó, cipész — szinte furcsa hallani a szarufósű- készítő megjelölést. Egy ilyen mester is akad. Azt sem sokan gondolhatják, hogy van nem egy vándoriparos is. Gyöngyösön váltott ki iparengedélyt több drótos, köszörűs és esernyőjavító. Pérsze, működési területük főként a környék, a járás. — Milyen munkákat végez ma? — kérdezzük a főelőadót. — Két kérvényt kell elintéznem, amelyek szüneteltetett iparok újból gyakorlására vonatkoznak, egy bőröndiös pedig azt kéri, hogy a Fő térre szóló telephely engedélyét a déli városrészbe helyezzük át. — Meddig tart egy iparengedély elbírálása? — Egy hónapba beletelik, mire a különböző fórumokat megjárja a kérvény. Az elutasítás esetében rövidebb az idő. — Kik kémek mostanában iparengedélyt? — Többen vannak, akik munkaviszonyuk megtartása mellett akarnak iparengedélyt kauni. Főként műszerészek. Valamelyik vállalatnál dolgoznak és a munkaidőn túl javításokkal foglalkoznának. Erre van törvényes lehetőség, de csak olyan szakmáknál, amelyekben kevesen dolgoznak. Például két parkettáLS és négy éoítőipari javítómunkás kapott ilyen módon iparengedélyt. — És kik adják vissza az engedélyüket? — Egy különlegességet említek. Néhány évvel ezelőtt nagv divat volt a tv képernyője elé színes előtétüveget használni. Ennek előállítására Gyöngyösön is akadt vállalkozó. Az engedélyt megkapta. A divat elmúlt, ő is visszaadta a papírját, mert nem tudna belőle megélni. PERSZE, MINDAZ, amit felsoroltunk, korántsem adja a teljességét annak a munkának, amit az ipari főelőadó végez Nem beszéltünk még olyan területről sem, mint amilyen az ipari tanulók felvételének kérdése. De ez önmagában is olyan nagy téma, hogy most mellőzni vagyunk kénytelenek. SZAKIGAZGATÁSI SZERV: ez a hivatalos elnevezése, mert a Gyöngyösi Városi Tanácsnál az ipari főelőadóhoz nem tartónk osztály, nincsenek előadói sem, egyedül végzi a műnké iát. Miből áll ez a munka? Jelentős része adminisztratív jellegű. Iratokat kap és iratokat küld, engedélyeket ad és von vissza. Kétszázötven kisiparos tartozik hozzá, azonkívül a ktsz-ek és az olyan üzemek, amelyek javítással, szolgáltatással foglalkoznak. De az Ifatbeliség csak egyik oldala a tevékenységnek. — Átlag naponta öt ügyfelem van — mondja Gáber Gusztávné főelőadó. — Iparengedély ügyben keresnek a legtöbben, az iparosokkal szembeni reklamáció már sokkal kevesebb Néhányszor előfordult, hogy minőségi kifogást jelentettek be típészkásdparos ellen. — Ilyenkor ki dönti ei a reklamció sorsát? — A KIOSZ helyi szervezete ad szakvéleményt. Ennek alapján fogadjuk vagy utasítjuk el a reklamációt. — Ha már a bejelentéseknél tartunk: kontárok miatt szoktak bejönni panaszosok? — Nagyon kevés ilyen bejelentés érkezik hozzánk. Évenként 20—25 esetben tudunk eljárni kontárok ellen, bejelentés alapján. Általában az emberek csak akkor szólnak a kontárok miatt, ha személyes indítékaik vannak. A KIOSZ- nak van erre a kontárkodásra megfelelő szervezeti felépítése. — Térjünk vissza a magán- kisiparosok tevékenységére. Mi a közvélemény hangja? — Elégedett'1ezt tudnám egyetlen szóval mondani. JÓ EZT HALLANI. Annyian és annyiféleképpen szoktak a magánkisiparosok helyzetével, munkájával foglalkozni, sokszor megalapozatlan megjegyzéseket tenni, hogy egy ilyer hivatalos „nyilatkozat” nagyon megnvugtató. A gyöngyösi kisiparosok jó munkáját bizonyítja. Említsünk meg néhány érdekesebb ipart, ami megtalálható a városban. Van például fű zőkészítő, női és férfi fehér- neműszabó Ingek, kombiné! kerülnek ki a keze alól, és hog) ma is jó néhányan szereTudósítás a tanácsházáról: Az ipari főelőadó
