Heves Megyei Népújság, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-05 / 55. szám
Elő irodalom Egyetemesség és személyes sors — Három költő új kötetéről — visszatalálás, a szocializmus korában a régivel és az újjal egyaránt küzdő néphez való hűség — valóban egyetemessé hevíti a tanyáról városba került fiatal fiú személyes sorsát Különös, erőteljes kifejező- ereje van az ő költészetének. Igaz, jó mesterektől tanult hiszen Nagy László és Juhász Ferenc, de különösen az előbbi hatása könnyen kimutatható verseiből. Ez azonban csak növeli e versek szépségét A költő olajággal, torkában friss levegővel tér vissza a tanyára, ahol a szülők életének csillagképei alatt biztatja övéit, hogy „élni is akarjatok”. Látja — a tovatűnő múlt jelképeként —, hogy m trágyadombon megdöglött ördög rúg utolsót, hogy -> cseréptetőn aránylik a n.,uogy az égig hegyesedé akácfáik tövében korunk már „temeti a tanyákat”. A tanyán, hol évszázadokon át nagy gond emésztette a nemzedékeket, az odvas akácfán változásért csendül a csengő, s a változások fájdalmas igazságaként „felnyihog egy vérvörös zabla”. A képek egyedülállóak, anyagukat a népi élet, helyenként a népköltészet misztikája adja. Így van ez azokban a verseiben is, amelyekben a nagyvárosban otthont kereső és találó népi sarj szólal meg, vagy a szerelmi társat kereső fiatal vágya csendül fel. Költői képeinek szuggesz- tfv hatása, különös nyelvi ereje, és nem utolsósorban modem életszemlélete és közösségi felelősségérzete ígéretes költői tehetséget mutatnak, és biztosítják Serfőző Simon esetében is a magas fokú művészi olvasmányélményt. E. Nagy Sándor Csont István: Tanulmányfej. Csak nagy ritkán tenni a lottóra. Akkor iß azért, hogy * gyermekkoromban belém oltott hiedelmet megvan assam: valóban a szerencse gyereke vagyok-e. Ugyanis hetedik gyerekként születtem a családba, s ebből azt következtette ld. a családi kupaktanács, hogy a kezem hasznos lesz, és siker fogja koronázni minden cselekedetemet. Ami a saaencwft ffletl, életem eddigi folyásán nem nagyon tapasztaltam magamon Fortuna istenasszony keze nyomát Hogy miért? Azt magam is szeretném tudni . Talán azért, mert életemben mindenhez bal kézzel nyúltam? Meglehet Bár azt sem tudom pontosan, melyik a bal kezem CfOk annyit tudok bizonyosan, hogy amit jobb kézzel igyekeztem is megmarkolná a hátrahagyott éveimben, az is balkezesre sikerült Minden akaratom ellenére. Az* azért el kell Ismernem, márcsak az igazság kedvéért is, hogy azért nem lehetek az az egyedüli hetedik gyerek, akire a szerencsének feltétlenül rá kell mosolyognia. Sőt az az érzésem: jó néhány hozzám hasonló atyafi szaladgál e széles hazáoan, akinek ugyanolyan joga van a szerencse elcsípéséhez, mint nékem. Ha pedig ez így van, márpedig ez így lehet, akkor erősebben fel kell zárkóznom a lutrizók népes táborához. Márcsak azért is, nehogy kimaradjak a szórásból. Nos, az elmúlt héten is a sorra kerülés reménye juttatta eszembe a lutri megkísérlését, ahogy a postán várakoztam. Muiton PÜSPÖKI MIHÁLT: Végtelen lelkinyugalommal távoztam. Már a buszállomás táján ógyelegtem, amikor csak belém hasított a rémület. — Szentsége» ú ristvárrbátva 1 — pilledtem el a rámszakadt döbbenettől. — Mi lesz velem, ha megütöm a lutrit? Mit fog szólni a feleségem, a postás ismerős, a baráti köröm, ha a szóbelileg beígért húszszázalékos részesedést amennyiben nyerek, a nyereségből kifizetem? Támolyogva ültem le a park egyik padjára. S míg a padom darvadoztam, addig az alábbi halludinádók zajlotttk le ben— ügy van! — lelkendeztem örömömben. — Ohó! — nevette ed magát a csomagos. — Ha otthon hagyta a szerencsedobozát, akkor rázza ki a szerencseszámokat a kabátja ujjából! Hátha ki- pottyannak onnét íb. Most már láttam, hogy újra elő kell vennem a régi, a hébe- hóba megismételt ígéretemet. (Tudniillik, vadonatúj szalmakalapot ígérgetek már a postás Pistának régóta, ha netalán megütném egyszer a lottót.) Ámbár, ez esetben, tovább kell mennem az ígéretek mezején, ha azt akarom, hogy a postás barátom öt használható lottószámra adjon útbaigazítást. S ezért, hogy ne halogassuk az időt hiába, erős ígéretet tettem arra: ha nékem megnevez öt olyan lottószámot, amit én a szelvény rubrikáiban bekeresztezhetek, akkor a főnyeremény megütése esetén, a nyereség húsz százaléka az övé lesz. Ezt szabad akaratom birtokában, elmém teljességében nyilvánítom ki, tanúk előtt. (Ugyanis: mögöttünk a bélyegárusító ügyködött fél tucat ügyfélied.) Ez hatott. Rövid tűnődés után, megvakargatta ritkás hajzatával zsindelyezett kobakját, majd így szólt: — Rendben van — mondotta. — öt számot fogok mondani, de csak magának. Mert tetszik tudni, másnak semeny- nyi pénzért nem mondanék. Hosszú, körülményes bevezetés után úgy pötyögtette ki a nagy reményekre felhatalmazó számokat, mintha legalábbis mérhetetlen bőkezűségről tett volna tanúságot. Sőt, amikor újra elismételte a minden bizalmat megérdemlő számjegyeket, még azt is hozzátette: — Ezek, kérem, olyan komoly számok, hogy ilyeneket még magamnak sem sikerül kigondolni. Pedig, elhiheti, legkevésbé szeretem magamat kisemmizni. Én pedig jegyeztem és bólogattam. Háromszor rajzoltam be egymás után az ikszeket a megnevezett számokra, külön- külön minden egyes rubrika- mezőbe, és amikor végeztem a fontos művelettel, akkor letéptem a fogadó szelvényt, s a lot. tóigazgatóságra tartozó ikerszelvénypárt a postaládába csúsztattam. , A feleségein: — Most már mindenki meggyőződhet róla« hogy milyen élhetetlen ember vagy. Családos apa létedre kifizetsz potom háromszázezer forintot a másfél millióból, mert hát megígérted... A postás: — Remek ember as a betűcsősz! Amit megígért, teljesítette. (Magában somolyogva: Hiába, ezek a betűte- relők egytől egyik gyagyásak!) Az ismerősök: — Gyógyítha- tattanul agya lágyult! — ökör. Reménytelenül következetes ökör! — Azt hiszi, ezáltal többre nézik! Pedig... S mi történik, ha az ígéretemről élfelejtkezem? A feleségem: — Valamit azért adhatnál annak a szerencsétlennek. Mondjuk ezer forintot Hogy a jövőben is elfogadja a köszönésedet A postás: — Hát igen! így tegyen jót az ember valakivel! Mondtam néki öt elsőrendű lottószámot és ez a köszönet! Az ismerősök: — Piszkos alak, de azért nem ejtették a feje lágyára! — Ez is csak addig állta szavát míg nem került pénzébe! — Megérdemli, hogy a kölcsönkért húsz forintját ne kapja meg tőlem! Kétségbeejtő másfél nap következett Szerda estétől péntek délig attól rettegtem, hogy képes leszek megütni a lutrit Enyém lesz az ötös találat, s ha betartom, vagy nem tartom be az ígéretemet, az mindenképpen pokollá fogja változtatni az életemet Éveket öregedtem azon a bizonyos lottó kifutási idő alatt. A nagy gyötrődésekben már attól tartottam, hogy beleőrülök az esetleges öttalála- tosba, amikor pénteken délben, tizenkettő órakor felberregett a telefon. Postás Pista telefonált Azt telefonálta, némi kuncogások kíséretében, hogy kár volt próbára tennem az idegeit, mert azok a szerencseszámok, amiket nékem mondott, egytől- egyig a nyerőszámok mellé trafáltak. Vagyis: egy árva peták nem sok, de annyi sem üti a markomat Megkönnyebbülten tettem le a kagylót. Megkönnyebbített az a felismerés, hogy nem voltam egyedül a rettegésben. Űgylátszik, a postás is rettegett. Legalábbis azt véltem kihallani a kuncogásokkal kísért tájékoztatásából. ,N§msM9 1967. március 5„ vasárnap ; zalommá szépült megértés tartja olyan erkölcsi erőnek ■ amely segít az egyénnek ; legmélyebbről is felemelked ni. Az első ciklusban (Az erdő) 3 magányból, egyedüllétből, 3 csalódásból a „megbocsátó emberi közösséghez” fellebbez 3 költő, „ketrecbe zárt embersé gének kudarcát” milliókba ve gyűlve, a „testvériség nagy kohóiban” akarja feloldani. Mint ha csak ezt folytatná a második ciklus is (Anyaföld), melynek első verse a szerelem és munka eggyéolvadását hirdeti az „összefűző közösségben”. A ciklus címadó verse kozmikuí méretűre tágítja ezt a közösséget, hogy egy gyönyörű költői képben, az életet adó Anyaföld ölét tekintve hazájának, megfogalmazza a szocialista hazafi ság erkölcsi hatalmát. Azokért szól verseiben, kiknek „a fogyhatatlan örömöt sugárzó vigasztalás: a munka”, a szorgosan munkálkodó, újat építő nép költőjének vallja magát. S hogy ezt a költ« hitvallást őszintén hirdeti, ml sem bizonyítja jobban, mint a műalkotás vajúdva születő szépségét szimbolizáló verses táncjáték, a Rapszódia az elragadtatásról című. Simon István új versesfcöte- te, a Szőlő ét gesztenye, a számvetés szándékával keletkezett, az utóbbi négy év verstermésének javát fogja össze. Bizonyos értelemben nagyon is személyes probléma a kötet alaphangja: a költő az életút felén, mikor lassan őszbe fordul élete, visszatekint a megtett útra, diákoskodásából, hadifogságából és a háborúból kibontakozó emlékek ihlették verseit. Az egyéni sors azonban — miként Garainál is —, egy nép sorsává női, s a költő „gyönyörű teherként” viseli sorsát, emlékeit, amelyek a hazai föld egyszerű embereinek küzdelmét hittel vállalő közösségi embert formálták ki. A kötet versein lágy rezignádó ömlik el, az emlékezés derűje és a tapasztalatok bölcsessége emeli egyetemessé a személyes sorsot. Az ügyesen megválasztott képek, a hazai föld erejét édessé nemesítő szőlőszem, a forrásban lévő must, a békét jelentő szelíd gesztenye virága, — Simon István különlegesen szép költőiségét dicsérik. Serfőző Simon fiatal, bár már eddig sem ismeretlen költő. Első kötete, a Hozzátok jöttem, eddigi legjobb verseit gyűjti egybe. Verseinek alap- konfliktusa. kifejezett eszmeisége indokolja, hogy együtt említsük az előbbi két költővel. Serfőző élménye — az elindító népi környezethez való ^ ég a szorgalmai versolvasó is ne hezen tudja követni mai líránk gazdag termését A folyóiratokban és .önálló kötetekben olvasható versek nagy száma viszont kellően reprezentálja élő irodalmunk elevenségét. Nagyon sokszor ismételt tény, hogy líránk mindig mozgó, fejlődő, élénk műfaj volt, bár az utóbbi időben prózánk fejlődésére sem panaszkodhatunk. Ha a költészetről szólunk, éppen ezért érdekes és izgalmas feladat e gazdag termésből kiválasztani azokat a versesköteteket, amelyek az olvasók legnagyobb érdeklődésére tarthatnak számot A választás persze mindig tükrözi a válogató ízlését és így az értékelés elfogultságának veszélyét is magában rejti. Ezt a kockázatot is vállalva szeretném az olvasót — a magas fokú művészi élmény reményében és biztos tudatában — biztatni arra, hogy vegye kézbe azt a három verseskötetet amelyekről az alábbiakban szólok. Ügy érzem, hogy erről a három kötetről egyszerre kell szólni, mert olyan alapvetően közös sajátosságuk van, amely a magyar költészet hagyományainak igazán megfelel, és kijelöli líránk további fejlődésé- nek útját is. E kötetek köaős tematikaieszmei motívuma ugyanis a költő személyes sorsának és az őt éltető közösség problémáinak összefonódása, a szubjektivitás olyan egyetemes feloldódása a közösség áramában, amely a szocialista magyar irodalom továbbfejlődésének egyetlen útja lehet A magyar líra közéletisége annyira közismert hogy csak a legnagyobbak — Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula — példája is kijelölheti a követendő értékes hagyományt. Ha a mai költő igazán modem akar lenni, akkor erről a hagyományról nem mondhat le. és ha a kritikus korszerű akar lenni, az értékelő szintet ezen a magas- . sátron kell megállapítania. Ezért merem ajánlani az olvasónak ezt a három verseskötetet, még akkor is, ha a kifejezés mikéntje és ereje a három költőnél — a költők eltérő egyéniségéből eredően — változik is. Garat Gábor új kötete Kedd címmel jelent meg. A kötet versei kristálytisztán mutatják a költő eddigi erényeit: Ganai fegyelmezetten tekint maga köré, belső izgalommal kutatja, és igyekszik tisztázni az egyén viszonyát a társadalomhoz, a mai életet élő nagyvilághoz. A közösség fenntartó erejét, a bi— Pistiikéin! — szóltam oda a csomagoisnak —, adjon egy lottót, amíg ki nem szaladunk az időből. — Igen! — kaparászta elő a postás ismerősöm a kért szelvényt — Szerda este van e lassan lejár a fogadási idő. Kézhez kaptam a szerencse- játékra feljogosító nyomtatványt Már a töltőtollat illesztettem neki a háromszor öt kriksz-kraksz berajzolásához, amikor az vágódott eszembe, hogy nincs nálam a kikeverő doboz. ((Ugyanis erre a célra van egy ici-pici dobozom, benne kilencven pirinyó papírkocka megszámozva mind egytől a kilencvenig, amelyek közül — szigorúan a véletlenre bízva — ki szoktam rázogatni a szükséges öt lottószámot.) A véletlen dolgainak a megítélésében nagyon törvényes ember vagyok. Elvem: a szerencsét nem illik megerőszakolni. Még akkor sem, ha arra annyagi gondok is sarkallnak. Az idő sürgetett — Istvánként! — fordultam ismét a csomagok istápolójához. — Megkérném arra a szívességre, hogy mondana nékem igazi, bizalomkeltő öt lottószámot, amit ón... Ijedtemben elharaptam a kívánságom utolsó fertályát. Tudtam, vagyis inkább csak sejtettem, hogy ez a derék postás jobban beleegyezne egyik fogának a kihúzásába, mintsem hogy a lutri számaira adjon elfogadható útmutatást. őszinte megrökönyödéssel is nézett rám a postai anyagmozgató. — Tetszik tudni — hajtottam le bűnbánóan a fejemet, — az úgy van, hogy most már rövid az idő arra... — Akkor gondoljon ld öt számot és elússz! — Igen — vágtam az adakozástól irtózó postásom szavába —, csakhogy szeretném elkerülni a szándékosság látszatát. — Miféle szándékosságról beszél? — Tudja, az úgy van — habogtam most már zavaromban —, hogy van egy kis skatulyám ... — Amiből kihúzogatja a számokat. L nem hallatszott: — Emberek, esik az eső!:.. j Az embereket azonban mari nem érdekelte. Fejcsóválva, j nevetgélve szé- iedtek szét, visz- $ sza-visszapil- t lantva a szög-1 letes felhőkre. $ Zuhogott a f zápor a tér fe-í lett. Nagy víz- i tócsák gyülekez- \ tek, egymásba i folytak, majd' szétszakadtak, < mint óriási amő-* bák. Az emel- > vényen lévők * csuromvizesen, 5 zavartan álltak. • Róla is folyt aj víz, de nem' vette észre, csak ‘ a szögletes fel-» hőket nézte, ésj nagyon szomo-; rú volt. » Később, ő sem > tudta, hogy ke-J rült oda. egy ré-J ten feküdt. Fe-< lette fehéren 1 gomolygó fel-* hők úsztak, s‘ azon kapta ma- i gát, hogy az J egyiket kutyá-1 nak, a másikat ‘ medvének, a harmadikat emberfejnek, a ne- ■ gyediket női aktnak, az ötö-■ diket meg havas hegy- j nek nézi« * csendesedett, amikor a lila színű villanás a négyszögletes felhőkbe csapott. Valaki megjegyezte: lattszott a tömegből. Nem értette, tanácstalanul nézett az emelvényen ülők felé, de azoknak a tekintete felfelé fordult, arcukon zavar, itt-ott mosoly- féle. Mi az? ö is feltekintett, és úgy érezte, hogy itt valami... Igen, a felhők szétszakadoztak, gomolyogtak és... és alulról úgy néztek ki... Nem értem!... Kockák!... A felhők négyszögletes alakot vettek fel, úgy sorakoztak egymás mellett, mint a sakktábla kockái, s a szabályos réseken ét látszott a kék ég, itt-ott napsugár csúszott át. A tömegben egyre nagyobb erőre kapott a nevetés. — Hé! Feltaláló! — ordította valaki. — Ez égisakk?!! — Milyen felhőt konstruált maga?! — röhögött egy másik. — A minta ott volt maga fölött!!... Négyszögletes felhők sorakoztak a tér felett, s arrébb, a tiszta égbolton az ősi felhők úsztak, szabálytalanok, go- molygók, olyanok, amilyenekből az emberi szem évezredek óta meghökkentő alakokat olvas ki... Kutyát, medvét, emberfejet, női aktot... tengerpartot, vagy havas hegyeket... Erre nem számított. De hát nem mindegy? Eső lesz a szögletes felhőből is, termékeny záP*>r. — Majd meglátjátok! — kiK otta és lecsapta az utolsó rt. 4» tömeg egy pillanatra el— Lesz itt, kérem, zivatar is... Erre újabb nevetés szakadt fel, amíg egy újabb kiáltás
