Heves Megyei Népújság, 1967. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
FEKETC: GTTOÄ: Hogyan nézzük A KRIMIT! Z"1 yanúim támad, ha kriti- "T kusok egyöntetűen mentegetnek valamit. Hiszen, ami jó, az nem szorul mente- getésre, sőt, ami kevésbé jó dolog, csak valamennyire jó, az sem szorul rá, mert azt még szemrebbenés nélkül lehet dicsérni is. Ezért fogtam gyanút, amikor a krimi ügyben felhangzott a mentegető kórus. De csitítgattam gyanakvásomat, mert egyhangúan azt állították, hogy a krimi kitűnő rejtvény. Mindig szerettem a rejtvényt, a logikai játékot — már diákkoromban a többismeretlenes egyenlet volt a legkedvesebb szórakozásom — szorgalmasan nézegettem tehát a krimiket én is. Csakhogy ezekből a krimikből többnyire éppen az hiányzott, ami az észtoma első számú kelléke: a logika. De feltűnt nekem még valami más is. Éspedig az, hogy jó ideje nem tájékoztatott már a sajtónk: mennyi a gyilkosság napi adagja az amerikai televízióban, hogy tudniillik hány embert lőnek le, vernek agyon, kínoznak hálálná válogatott módszerekkel a televízió képernyőin. Emlékezzünk csak, mennyi okos fejtegetést olvashattunk egy időben esc amerikai krimiőrületről: milyen hatással van a bűnözésre, elsősorban a fiatalkori bűnözés terjedésére. S ami még ennél is veszedelmesebb következmény: a ezériásított bűnügyi piff-puff-történetek, amelyekben ember nincs jelen — érző, szenvedő, örömökre vágyó; tervekkel, szándékokkal, életkedvvel teli, családjához, szeretteihez ezer szállal fűzött ember nincs, csak mozgó céltáblák s érzéketlen pofozóbábuk vannak — az efféle történetek észrevétlenül adagolják élvezőikbe, különösen a fogékonyabb fiatalokba az embertelenséget Ügy is mondhatjuk: állatiasságot, hiszen az állatvilág törvényei uralkodnak itt: az erősebbek, alattomosabbak, gyorsabban ölök jogrendje. Olvashattunk nyugati lapokból fordított színes tudósításokat is rablókról, gyilkosokról, s egyéb bűnözőkről, akik saját bevallásuk szerint a moziba jártak iskolába, s ott is képezték tovább magukat: bűnügyi filmekből tanulták a szakma modernebb fogásait. (V os, az ilyen fejtegetése- -*•’ két, amelyek sommásan elítélték magát a műfajt, igazságtalannak éreztem és ma is annak érzem. A krími és a akadnak művészi rangú —sőt: a humanizmust sem sértő — alkotások; száz film közt — gondolom — négy-öt ilyen is kerül. Könnyen lehetséges persze, hogy a többi kilencvenöt az említett következményekkel jár, újabb fejtegetéseket erről — mondom — nem olvastam, viszont a régi fejtegetések cáfolatával sem találkoztam sehol. Várható ezek után, hogy most vágok bele az üstdobba, és meghirdetem a harcot a krimi kiátkozásáért és száműzéséért. Szó sincs erről. A népszerűtlenséget még csak vállalnám, de ostoba azért nem szeretnék lenni. Vegyük csak azt: tisztában vagyok vele például, hogy a szesz rengeteg bajt, szerencsétlenséget okoz. Emlékszem a plakátra — különben azt is régen láttam —: »Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt!” Helyreigazítanám ugyan, mert nem általában az alkohol, hanem az alkoholizmus öl, butit, stb., de ez valóban így igaz, a szesz rabjai mérhetetlenül sok kárt, bajt, szenvedést okoznak maguknak is, családi, társadalmi környezetüknek is. Benne vagyok mindenben, amit az alkoholizmus visszaszorításáért tehetünk, ám vaskos ostobaságnak tartanám, ha valaki az „öl, butít, nyomorba dönt** tényeire hivatkozva a szesztilalom követelésére indítana mozgalmat. Vagy itt van egy másik ’ kátos szenvedély, amelynek magam is hódolok: a dohányzás. Hódolok, de legalább némi mérsékletre szorít az a tudat, hogy káros, hogy a statisztika szerint tíz évvel megrövidíti a várható életkoromat, és harmincszorosára növeli az esélyem a rákra. Minden ésszerű indok a dohányzás ellen szól tehát, mégis azt mondom: balgaság volna a betiltását követelni. A szenvedélyek megítéléséhez a jelek szerint nem elégségesek az ésszerű érvek.. Márpedig a kalandnarkózis valami hasonló kategória. Nagy közönsége szerveződött: villamoson, hivatalban, öltözőben, pult mellett, munkapadnál találgatják, ki a gyilkos, villanyoltás után kamasz Belphegorok szövik ábrándjaikat. Amit annyi állampolgár igényel Ilyen erősen, nincs jogi alap azt megtagadni. De kinek a megnyugtatására, kinek a nyugtalan ítására elárulha- piff-puff-fiÍrnek műfajában i« tóm: nem fog ártani a kritika a krími népszerűségének. íme: százezer hektoliterszámra ász- szuk a sört, noha nem lebeg a fejünk fölött a valamikori félrevezető jelszó: „A sör folyékony kenyér!” Hát nézzük a krímit is anélkül a tévhit nélkül, hogy az: tömény kultúra. El fogjuk viselni, ha a kritika félreérthetetlenül kimondja, hogy a piű-puff bűnügyi történeteknek általában semmi közük a szocialista szellemű kul túrái ódáshoiz, és az esetek többségében az ártatlan szórakozáshoz sincs közük, minthogy elég gyakran ártalmas szórakozás, és társadalmi következményeivel számolni kell. Mellette szól viszont a tömegigény. Nemcsak a gyógyszeripar dolgozik kótkeresztes szerekkel; a művészet és az irodalom alapanyagai közé is tartoznak effélék. A romantika például ellenállhatatlan hatású, és a legkérgesebb közönyt is felold ja: vagy nevel, vagy elnevel. A romantika humanizmusa nagyszerű emberi tulajdonságokat bontakoztat ki, a pisztoly, a tőr, a durva erőszak romantikája viszont a legaljasabb ösztönök tápanyaga. Ezt is, azt is könnyű megismerni a hatásáról: mihez csinál kedvet Szerencsére nálunk nem az üzletemberek szabad vadászterülete sem a szórakoztató művészet sem a szórakoztató ipar. De ennek ára is van, és nem elhanyagolható ára: nálunk tudniillik a szocialista kultúra pénzügyi alapjából szívja a nedveket a tőle idegien szellemű szórakoztatás is. Nálunk tehát ráfizetéses, éspedig a kulturálódó» és a nemesebb szórakozások rovására. Fordítva ez célravezetőbb: a francia Tusson lelkésze krímiiket ír, hogy a jövedelmükből felépíttesse az Iskolát; de már az ókori görögök is a viadalok bevételeiből fedezték a tragédiák költségeit Nálunk viszont mivel a Jegyárak többnyire az elemi kiadásokat sem fedezik, nemcsak a másutt jövedelmezőbb, ártatlanabb és szükséges szórakozásokra fizetünk rá — például: táncrendezvényekre, sőt a Csárdáskirálynőre, minden néző után 25 forint nyolcvan fillért —, hanem a legrosszabb krimikre is, amelyeknek a létét egyetlen dolog indokolja: a kivételesen nagy haszon. Olyan ea, mintha szabad cikké tennénk a morfiumot, éspedig az egészségügyi költség- vetésből dotált mélyen leszállított áron. FARKAS ANDRÁS: Táncbacialóka Vesd le a nappali szürkét, Vesd el a nappali gondot, Tűrje a bút a bolondok Vak hada! — Itt ma a fürgék Futnak a táncba! A könnyed Lábra szabód ik a ritmus. Tarka a szél, valamit húz, Húz mifelénk — ne köszönjed! Édes a perc, gyere, újra köszöntsd! Édes a testnek a déligyümölcs! Déligyümölcs ez a láz itt, Afrika tiszta homokja Küldi neked mosolyogva, Ize-zamatja ma lázit. Adja a trópusi kék ég, Dobja a tengeri tájak Képeit és a világnak Fűszerezett keverékét, Ránk suhanó puha rejtek élt, Mikben a mámor, a csók betelik Mondod, a trópusi hőség Csalfa igézet — Ugyan mért? Érzi a szív, te hogyan mérd, Hiss nem az érv sietős még, Ámde a véred, a lábad Ropja-dobogja a táncot, S nemcsak a perc, a románc fog, Fogja szívedben a vágyat, S csókot ígér ma a láz meg a szál S távoli rét üde illata száll. VIGH TIBOR: Légy örökké... lm áll új otthonunk s a tűzhely! Kéményből kibukó füstként kanyarog szobájában magasan, bádogcső dzsungele. Már áll óráink s éveink múlásának színhelye s otthonra vágyásunk diadémos színtere! Békénkből emeltük boltozatát, s boldogságból baldaehinos ágyát. Légy örökké! — hazasietésünk értelme, Kenyerünk s borunk kulcsos szigete. Ilyen esetet, nem is tudni hányszor, minden különösebb nehézség, vágy, gond nélkül intézett el, mióta irányítja a gyárat Nem csinált ebből ügyet Az eseteket az illetékesek kivizsgálták, neki csak tudomásul kellett vennie. Aláírása már évek óta vezérigazgatói, határozott és olvashatatlan. Nem bürokrata, nem szerette halogatni a döntést, régen rájött, hogy amiben öt perc alatt nem tud határozni, abban öt nap múlva sem lesz okosabb. Egy ilyen felmondó- levél aláírása, amely azonnali hatállyal megszünteti a munkaviszonyt „valaki” és a gyár között, pillanatok műve. A vezérigazgatói szoba négy fala semmi tmondóan keretezte, akárcsak a kondicionált levegő, a stílbútorok, a telefon zsinórja, meg minden. A papír előtte feküdt, a hosz- szú íróasztal közepén. Az üveglap alatt földközi-tengeri táj levelezőlapon, Capri, Sorrento, Mássá, meg az egész rokonszenvesen giccses táj a domboldalon. Tavaly ott nyaralt, a papír ezt takarta el. A titkárnő fecskefarkú szempilláival bármely pillanatban beléphetett a papírért Az íróasztal sarkait összekötő vonal szabályosan zárta a régyszöget. A könnyű mértani törvény váratlanul szembeállította azzal a szabálysértő esettel, amely előtte feküdt az üveglapon. Ezen a sima, fényes felületen szeretett dolgozni, hogy ne zavarják az összevissza heverő papírok és a belőlük áradó ügyek kusza problémái, amelyek egyébként íróasztalában feküdtek szigorú rendben, sarkaikkal pontosain egymást takarva, hogy elinbé- zetlenséguk ellenére is bizonyos szabályra kényszerítse őket Ez a mostani, a többször ismétlődő ügyek könnyedségével gyors döntésre várt. A titkárnő késett, délutáni eszpresszó-programját beszélte meg telefonon. Jelenléte talán eloszlatta volna bizonytalanságát. Elindíthatta volna a kezét a papíron, hogy aláírásának kurta villanásával pontot tegyen az ügyre és minden menjen a maga útján, mindenki országútién, ahol az élet soha nem áll meg. A titkárnő késett. Törte a fejét az emberen, aki úgy feküdt most előtte a papíron, mint a beteg a men.tőasztalon. Nem emlékezett rá, csak elképzelte ott a gyárban, amely fortyogó, dudáló, zümmögő, nyers zajával rátelepedett az íróasztalára. Végül már csak az üveglapot látta, amint elegánsan, hosszúkás téglalap alakú térként, csillogóan és tömören, szilárd halmazállapotú tóként terült el vezérigazgatói szobája szelíd partjai között. Kezét homlokához emelte, hallgatta arany Marvin karórája ketyegését. Rövidesen elindul majd, gyalog megy egészen a gyárkapuig. Ott várja a kocsi, rendszerint ott tód! — vágott vissza az ász- szörny. — Mindent ón csináljak? — Persze, a klubban ül dögélni könnyebb!... — A régi lemez. — Értsd meg, ez nem mehet tovább! Olyan a lakás, mint a szemétdomb, nem főzöl, nem mosogatsz, élmászkálsz, későn jársz haza, — és hazudsz! —« mondta a férfi elfojtott indulattal. — Persze, mindenben én vagyok a hibás! — kapta föl hirtelen a vállát az asszony és a kefét az ablakra dobta. — De hogy te durváskodsz, goromba pokróc vagy, káromkodsz, türelmetlen vagy a gyerekkel, ez persze semmi! — Igaz, — mondta a férfi, mintha egy kő hullott volna ki a szájából és látszott, hogy kegyetlenül birkózik indulataival, próbál higgadt, nyugodt maradni. — De hát mit akarsz tulajdonképpen? Tudod egyáltalán? Vagy neked tetszik, hogy anyának hol ez, hol az súgja a boltban, itt meg amott láttak és persze a tanácselnökkel?! Azelőtt egészen más voltál! Én nem tudom, mi, tán a dicsőség szállt a fejedbe, a kényelmes jólét vette el az eszedet?! — Ugyan, hagyd az ostobaságokat! Különben is unom már ezeket a cirkuszokat Ha Henri tudod megérteni, hogy az •mber el van foglalva, ezer É ivatali gondja-baja van, ak- or mit magyarázzam. — Nekem is van dolgom, *<>bb mint neked, mégis időben itthon tudok lenni! — A férfi hangján érződött, hogy lassan elveszti a türelmét, d* még tartja magát — Unalmas ez az egész! —• vetette oda az asszony csak úgy félvállról és cigarettára gyújtott — Csak ez az átkozott makacsság ne volna benned! — csattant fél a férfi és türelmét vesztve, öklével a levegőbe sújtott — De, ha egyszer elfogy a türelmem, nagyon ráfizetsz, én véget vetek ennék a nyomorult, semmilyen életnek! A tornác ablaküvege megkoccant — Itt az öregasszony, hozd be a tejet — biccentett az ablak felé a férfi és a táskája után nyúlt Irina kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját és keresgélni kezdte a tejeslábast Egyre idegesebben turkált a csörömpölő serpenyők, fedők; apró edények között. Az ablak újra megzcrrent — Jöjjön már, kedves, azzal az edénnyel, mert sietnék, —■ türelmetlenkedett Szomova, a tejesasszony. — Rögtön, csak egy lábast kerítek — mondta idegesen a fiatalasszony és a kamrába sietett — Üres kézzel tért vissza. — A kis piros fazekat nem láttad? — kérdezte zavartan a férjétől. — Ott van, csupa kosz — bökött az edényhalom tetején kuporgó fazékra Igor és szeme dühösen szúrt Irina felé A fiatalasszony föl tépte a konyhaszekrény minden ajtaját, remegő kézzel, kapkodva turkált a zörgő tányérok, edények között, de hiába. Sehol sem akadt egyetlen ekkora tiszta edény, amibe a liter tej belefért volna. — Gyalázat! — ropogtatta a szót a férfi a foga között — Lesül a bőr a pofámról! Tessék! Vidd ki a lavórt, vagy a virágvázát hátha nagyobb a dicsőség! — Szavad hévízzé! — suttogta a férfi fojtottam — A kisgyerek egészen összekenite. — Siess! A vénasszony, az indulatos szavakat hallva, még a nagy sietségről is elfeledkezve, kandi szemmel bámult beidé az ablakon. Irina sietve, gyorsan mosta az üveget. A kancsón végig- siklott a csapból kizuhanó vízsugár, s amikor eljött a gyeden erővel vágtak végig a tehetetlenül kapkodó asszonyon. Aztán hirtelen mégis megsajnálta, — Ott a vizeskancsó, a tál mögött. Az asszony, mint a zuhanó a kötélért, kapott az üvegkancsó után. — Legalább öblíted le hideg csaptól, a lámpafényben ezer színben ragyogtak föl az üvegedény oldalán remegő apró vízcseppek. Meg se törülte, csak úgy hamariában kifordult vele a tornácra, hogy minél előbb túladjon a kíváncsi, pletykafészsk asszonyon, A hirtelen fordulástól, vagy talán a víztől, a kancsó hirtelen kicsúszott a kezéből és hangos csattamássai ezer darabra tört a tornác kőkockáin. Irina egyetlen hangot sem tudott kipréselni a torkán. Csak állt kicsit görnyed ten, tehetetlenül, szeméből nagy, kövér könnycseppek gördültek ki, s futottak végig eksápadl orcáján. A szobában — talán a »ajtói — hangosan fölsírt a kisgyerek. Az asszony, ahogy meghallotta a gyereks írást, öklét a szeméhez kapta és befutott a szobába, — Nahh! — szakadt ki a ne. hóz, elkeseredett sóhaj Igor melléből, aztán aktatáskája után nyúlt, és kitépett a konyhából. A verandán egy pillanatra megtorpant, tekintete a kövön szerteszét heverő, tompán csillogó üvegcserepekre tévedt Ahogy nézte a villogó, tűhegyes, borotvaélű szilánkokat, hirtelen eszébe jutott, hogy az ő fiatal életük Is ilyen gyorsan, ilyen váratlanul hull talán szét apró darabokra, ha nem vigyáznak. — Este menj el a gyerekért, mert nekem vezetőségi ülésem van, — szólt be halkan a nyitott szobaajtón a feleségének, aztán a talp« alatt sikoltva csikorduló ü vég cserepeken keresztül gyors léptekkel elindult az utcaajtó félé, ügyet se vetve az ijedtségtől száját tátó. riadtan pislákoló, meghökkent öregasszonyra. Fordította: Roób György száll be, azzal az ürüggyel, hogy a sofőrnek így könnyebb. Nem szerette, ha benn a gyárban bámulják, amint enyhén divatos öltönyében elvonul. A papír vitte arra az emlékezetes útra gondolatait, amelyet rendszerint ma is gyalog tesz meg a Volgáig. Egyszer, nem is tudni már pontosan hány éve, ott lépett ki ő is egy papírral a kezében, ahol most a kocsi áll. Ugyanazon a gyárkapun, de érzéseit már nem tudta pontosan idézni, azokat már felszívta a szivacs idő. A kép viszont világosain megmaradt, ahogy ballag azzal a papírral a kezében. Lépteit ismerte fél először, egy mindentől megfosztott ember járását Lassan kibontakozott akkori alakja, és furcsa módon hátulról látta magát. A lépések ütemére rázkódó vállait, tartását meghatározó hátának vonalait. A kép itt kimerevedett, világosan kiugrott a hát és a váll, mint sorsát mutató szobor. Az ember reménytelenül elesett tartása, fáradtan lógó inge alatt a hátizmok, elérná csapásként a rajtuk ülő levegővel, a két csüngő váll, a nehezen cipelt tagbaszakadt karokkal. Pedig ujjal között nem vitt mást, csak egyetlen papírlapot Megrémült ettől a pusztuló pillanatában megörökített embertől. Mai vonásait akarta látni az íróasztal üveglapjának tükrében. Előrehajolt, de nem látott semmit, mert ott hevert az a papírlap, s ettől megvakult az üveg tükre. A titkárnő még mindig nem jött Felemelte kezét és lenyomta a készülék fekete gombját. Kinnt búgott a hang, leengedte ujjait és be kellett látnia, nem bánja, hogy a titkárnő nem jelentkezik. Szembenézett azzal az átkozott p>apírral, olvasta róla a nevet és az adatokat, de nem látott semmit. Annál kínosabb volt az érzés, hogy a papír látja őt, sőt mintha átlátna rajta és felismerné fejében alakuló gondolatait. Eb; a kíváncsiság zavarba hozta, mert példa nélkül álló, hogy valakit egy papírlap rendreutasítson, szembeszálljon vele, pusztán azért, mert egy nevet ráírtak, akiről azt sem tudja, hol kezd hullni a haja. Felnézett erről a vakító üveglapról. Látta az üzemrészeket, az új automata gépsorokat, a mosdók friss csempéit, az újonnan épült önkiszolgáló-konyhát, csak azon apadton nem látott világosan, ahol ez a papír takart. Felemelte; hogy mögé nézzen és szembevágta a földközi-tengeri kép. A titkárnő végre belépett; homlokába hulló haja mögül utálattal nézett a papírra, amellyel még dolga volt. Továbbítania kellett Megelőzte a vékony, kegyetlenül elegáns ujjakat és széles tenyerét rátette a papírra: — Küldje be hozzám azt aa embert. A titkárnő halványan me#! rántotta a vállát és meglep«# ten emelte rá unalomzöld Skin te tét. Kertke* lem*
