Heves Megyei Népújság, 1967. február (18. évfolyam, 26-50. szám)

1967-02-21 / 44. szám

Intézkedtünk... Tudomásul vettük. •. A tanácstagi interpellációk Amikor már a hivatalos na­pirend megtárgyalása befejező­dött, mindig lehetőségük van a tanácstagoknak arra, hogy va­lamilyen közérdekű ügyben fel­szólaljanak, a szakigazgatási szervektől intézkedést kérje­nek. De a tanácstagi beszámoló­kon és fogadóórákon is el­hangzik nem egy olyan észre­vétel, ami a lakosság kisebb vagy nagyobb csoportját érinti. Ezzel is foglalkozni kell. Arra voltunk kíváncsiak, mi lesz a sorsuk az ilyen inter- pellációs ügyeknek, hogyan ke­zelik azokat a tanács szakigaz­gatási szervei, hogyan intéz­kednek, hogyan értesítik a be­jelentőt a közérdekű kérdések sikeres vagy sikertelen lezárá­sáról. Nyersen fogalmazva: tö­rődnek-e ezekkel a dolgokkal, érdemes-e szóvá tenni bármit. A „felderítést” a Gyöngyösi Városi Tanácsnál végeztük. Precíx ügykezelés Aktaügyben csak a legtelje­sebb elismerés hangján szól­hatunk. A precizitás kifogásta­lan. Mindent papírra rögzíte­nek, dossziékban tárolnak, s az egészet egy külön szekrényben őrzik. Minden tanácstag külön polcot kapott, amelyben a rá vonatkozó anyagot hiánytala­nul meg lehet találni. Csak a választókerület számát kell be­mondani, és máris ott a dosz- száé: tessék, mire kíváncsi az elvtárs? Közérdekű-kalauz is rendel­kezésre áll: vaskos irattartó duzzad minden ilyenfajta beje­lentés nyilvántartásától. Inter­pellációkról van szó? Egy pil­lanat! Gyors lapozás a bédek­ker-összesítőben, és máris ott lapul előttünk az elmúlt év­ben írásban előterjesztett in­terpellációk vaskos kötege. Annyi volt belőlük, hogy nem pzámoltük végig. A sorsuk érdekelt bennün­ket Ami egyszerű Nézzük ipsék annak a beje­lentésnek a sorsát, amit József mondott el az 23-i tanácsülésen: a Thán Ká­roly utcában egy csatornazáró Bknatető beszakadt. Meg kelle­ne csináltatni, ki kellene cse­réltetni, amíg balesetet nem okoz. Az írásbeli választ nő­it MINT KILÉPTEM a szer­kesztőség kapuján az utcára — tavasz felé közeledtünk: az épület előtti kertben néhány kíváncsi rügy már kipattant a barackfákon — megcsapott a friss levegő és akkorát tüsszen­tettem, mint egy ház. „Egész­ségemre” — morogtam ma­gamnak, mert akkoriban — ide­gen lévén a városban — kollé­gáimon kívül nem sok embert ismertem még, akik jókíván­sággal tiszteltei volna meg harsány megnyilatkozásom hal­latán, különösen hogy nem is volt senki körülöttem. Fura árvaságom volt nekem itt Családom egyik fele más­fél száz kilométerre, a másik fele háromszáznál is többre volt tőlem; hetenként, kéthe­tenként ha láttuk egymást. A munka idején nem is volt sem­mi probléma; a város- vagy vi­dékjárás, a szerkesztőség és a nyomda bőven lefoglalta az embert. De amikor esténként mindezeknek vége volt... Ma­radt a Fő utcai presszó — ahol mintegy társadalmi kötelezett­cégként este öt óra után nap mint nap megjelentünk—, ma­radt a konyhájáról híres át- ellenbeli kisvendéglő; maradt a színház, ahol a jobb kettes igazgatói páholyból huszon- ötödször is megnézhettem a Hawai rózsáját és a szünetek­ben évődhettem a tánckar bá- jolgó hölgytagjaival — vagy, ha mindezt sutban hagytam —_ha- sonsorsú, de akkor még legény­ember Jankó komámmal hajol­tunk össze egy kiskocsma pör­költ-pettyes asztala fölött, né­4 MmmIs HM»?. február ZI« kedd vember 9-én keltezte a szak- igazgatási szerv előadója. Hib­ben arról értesítette a tanács­tagot, hogy a kérdéses akna­tetőt már kicserélték. Aránylag gyorsan ment a do- 1'*?: még két hét sem kellett hozzá. Látszólag nagyon egyszerű volt annak az interpellációnak az elintézése is, amit Kakuk Imre terjesztett elő, a fogadó­óráján elhangzott észrevétel alapján. A Kertész u. és a Ha­tár u. közötti terület olyan elhanyagolt, hogy esős időben sártengerré válik. Legalább zú­zalékkal hintsék be: kérték a lakók. A válasz így hangzott: az idei programban ez a mun­ka nem szerepel, ezért az el­végzésére még várni kell. Ami már nehezebb Pápai Gyula az októberi ta­nácsülésen a déli városrészben működő, 2-es számú postahiva­tal nyitvatartási idejének mó­dosításában interpellált A vá­laszt azért kapta meg csak egy hónappal később, mert közben az ügy eljutott a Postaigazga­tóságra, onnan kellett a véle­ményt kikérni. Az pedig így szólt: vagy meghagyják a dél­előtt 10 és a délután 18 Óra kö­zötti nyitvatartási, vagy előbb­re hozzák az egészet két órá­val. De azt is tudniuk kell a gyöngyösieknek — hívja fél a figyelmet a Postaigazgatóság —, hogy a városukban létezik az 1-es számú postahivatal is, ahol a 2-es számú postahivatal nyitvatartási ideje előtt és után is tudnak feladni postakülde­ményeket. Ez csakugyan frappáns vá­lasz volt, amit a tanács el is fo­gadott. Igaz, hogy a déli város­részből több mint két kilomé­tert kell kutyagolni az 1-es számú postahivatalig, de hát erről ki tehet? Igaz, hogy az ebédszünet megnyújtásával a 2-es postahivatal nyitvatartási idején is lehetne változtatni, úgy, hogy az ottani dolgozók; nak ne kelljen nyolc óránál többet a hivatalban eltölteniük. Ex is válasz Juhász Ferenc tanácstag azt kérte, hogv a Mérges utcában vagy szeméttárolót csináltassa­nak vagy kapcsolják be a sze­métszállításba ezt az utcát is. hány pohár bor melletti dar- vadozásra... De hát ez a Jankó, az én ara­nyos Jankó komám is harma­dik napja volt már beteg, nyomta az ágyat, őt meg a nátha. Nem volt ez valami di­csőségesen férfias betegség, de ha már volt, el kellett viselnie. És ahogy ott álldogáltam a szerkesztőség előtt, bámulva a tavaszt ígérő 'rózsaszín barack- rügyeket, már határoztam is: meglátogatom a Jankót, az ár­vát — s két árva lesz egy pár. A HAVI NÉGYSZÁZ forin­tos lakbér színvonalához egyál­talán nem mérhető ágy szélén üldögélve találtam komámat, s kollégámat, félig felöltözve, mondván; a gyógyszereket ki­váltandó a patikába készült, s jó hogy jövök, mert nem kell gyalog — azaz: egyedül — mennie. És közben bekapha­tunk valami vacsorát, mért harmadnapja alig evett vala­mit, azután nem is árt egy kis séta, egy kis tavasz eleji le­vegő a beteg testnek. Csak ezt a sétát ne emlí­tette volna. Itt kezdődött a baj. A receptre kiváltott két üveg gyógyszerrel, negyed kiló kol­básszal, fél kiló kenyérrel és fél maréknyi savanyú cseresz­nyepaprikával felszerelve in­dultunk sétára a város széli borospincékhez, hogy majd ott csendesen megvacsorázunk, megiszunk utána egy fél liter bort, jót levegőzünk és ki-ki megy haza, eltenni magát más­napra. Puha kenyér, kolbász, jó erős paprika, utána a világ legjobb sorsa As interpellációra küldött írásbeli válaszban elismerte a szakigazagtási szerv, hogy a ké­rés jogos, indokolt. Ha majd a Kuka szemétgyűjtő gépkocsi megkezdi a munkáját, akkor ebből az utcából is elszállítják a hulladékot És addig? Bizo­nyára a lakók lelményességére bízzák az indokoltnak minő­sített szemét ügy megoldását. Miért nincs most még szemét- szállítás a városban? Dehogy nincs. Csak a Mérges utca nincs „beütemezve”. Ja, akkor értjük... (?) A válasz ellen senkinek sem volt kifogása. Ax „elégedetlen” tanácstag Kisebbfajta szenzációnak mi­nősült az az eset amikor az elmúlt év tavaszán, a költség- vetés tárgyalásakor Branyiczky László tanácstag a szóbeli in­terpellációjára kapott választ nem fogadta el. Sőt, azt java­solta a tanácsnak: utasítsa a végrehajtó bizottság elnökét, interpellációja ügyéoen kérjen tájékoztatást a megyei tanács elnökétőL Bizony, Ilyen esetre még nem nagyon volt példa a Gyöngyösi Városi Tanács történetében. És ami a tő, a tanácsülés a javas­latot megszavazta. így került a kékestetői élelmiszer-pavilon ügye a megyéhez, így lett a kékestetői élelmiszer-pavilon mégis kész 1968-ban, amit már korábban is „beterveztek”, de a tavalyi tervből már kihagy­tak. A közérdek szolgálatában ta­núsított határozottság ered­ményre vezetett. ★ Az feterpelládó tehát fontos eszköz. Ezzel érdemben foglal­koznak is. Sokszor, az esetek túlnyomó többségében gyakor­lati intézkedést hoznak, olykor pedig előfordul, hogy a köny- nyebb megoldást választják: a jövőben megvalósítandó fel­adatnak minősítik. Amik közül a Mérges utcai ügyet ki lehe­tett volna emelni. Ha ilyen elvétve előforduló kényelmesség miatt bosszan­kodunk is, állapítsuk meg az igazságot: a közérdekű bejelen­tés, az interpelláció intézése megnyugtató módon történik. G. Molnár Ferenc röfrös bora, s mindenekelőtt a jó levegő — keli-e ennél jobb dolog? Kiváltképpen a vörös bornál van-e jobb? Mindenesetre megpróbáltuk egy fél liter aranyszínű hárs­levelűvel, majd ugyanannyi száraz rizlinggel, végül — mi­vel dönteni nem tudtunk — át kellett mennünk a szomszédos pincébe, ahol a gazda olyan saját termésű, négyéves, sze­melt Medocot adott, hogy val­lásos áhítat szállt ránk csu­pán az illatától. Hát még ami­kor megéreztük az ízét, a za­matét .... Velünk tartott az előbbi pince gazdája, s vendég­látónk is, úgyhogy négyesben hamar bekaptunk két litert A harmadikhoz — a harmadik pincében kezdtünk, ahol Jan­kómnak ismerőse akadt egy öreg mozdonyvezető személyé­ben, aki egykor riportalanya volt, és aki éppen ezen az át­kozott napon ünnepelte nyug­díjba vonulásának kezdetét és olyan boldog volt, hogy nem lehetett ellenállni invitálásá­nak. És ebben a pincében — a hosszú, x-lábú asztal melletti lócákon, s körös-körül — ki egy íelfordított ládán, ki egy tüskön, ki a présalapzaton ül­ve vagy a hordósor előtt álldo­gálva — mindenütt vasutasok. Civilek: csak mi. A többiek: mind az öreg mozdonyvezetőt ünneplő, borszerető vasutasok vagy húszán. Két hordó csapra verve: egy fél hektós boroshot- dó és egy seprőpálinkás kis- tonna. S AZ E KÖRBEN pillanatok alatt gaehkesató úrrá eiőiépte­Viszontlátásra, Princ! Azért írom és mondom: viszontlátás­ra, mert meg vagyok győződve róla, hogy találkozunk még Ró­mai honvéddel és folytatásai­val a képernyőn, lóvén minden újszülött tévé-előfizetőnek min­den régi tévé-műsor: új. De nem is ezen kívánnék én most elmélkedni, mint sokkal in- ! kább azon, hogy mi lehet a titka Princ kétségtelen nép­szerűségének? Mert tegyük a kezünket a szívünkre, és emlé­kezzünk: nem mindig tudtunk jót mondani a folytatásokról, amelyekben néha meghökkentő módon keveredett az abszur­dumig vitt naivitás, a kétségte­len jó szándékkal. Izgalomra sem volt sok lehetőségünk, ki­véve a befejező két részt, amely azonban csak melléksze­repet nyújtott Princnek, hogy valamiféle krimivel végezhes­se be a több mint két hónapot. És lám, egy kicsit mégis sajnáljuk, hogy búcsút kellett venni Római honvéd történeté­től, utolsót koccantam Princ- cel, aki a jelek szerint valójá­ban a honvédség kohójában nemesedve megszűnt Princnek lenni. A titok talán ott van, hogy Princ és történeteinek sok-sok kifogásolható részével együtt, vagy inkább annak el­lenére ízig-vérig mai figura, a Jni életünk egy darabja és az itt-ott eltorzított kép mögül is kibontakozott előttünk korunk realitása. Ott tükröződik Princ iránti rokonszenvünkben a megváltozott katonaélethez fű­ződő viszonyunk is, s a bizony néha sematikus figurák mögül is észrevesszük és kiérezzük mai életünk jellegzetes alak jait. Princ sikerének titka vég­eredményben is abban rejlik, hogy írói, szó szerint is, a mát kívánták vinni, és vitték is a képernyőre: a mi életünk egy jellegzetes darabját Lehet bő­ven, utólag is kifogást találni a jellemek sematikus rajzá­ban, a történetek egy részének naivitásában, a hélyenkint „dakumentumfilmrné” gyúrt részek túlságos katonai preci­zitásában és nem utolsósorban abban, hogy a vége felé már nem Princcel, hanem lényegé­ben csak Princ körül történnek az események —, de... Nos, igen: de. A jellemző és jelen­tős hibákon is átsütött Római tett Jankó komámmal együtt koccintgatni kezdtünk a követ­kezőkre: az ismeretségre, az emlékezetes riportra, az elkö­vetkező riportokra, a vasuta­sokra, a szerkesztőkre, a boros- gazdákra, a tél búcsújára, a tavasz köszöntésére, a tavalyi jó termésre, az idei jó időre, sorban mindenkire, mindenki rokonára, a boldogságra, a szo­morúságra, az életre, a halálra — azután a gazda beleverte a csapot a másik félhektósba és kezdtük elölről, de már ak­kor egy szál hegedű és egy re­pedt hangú klarinét muzsikája mellett, hogy aszongya: „Árok is van, gödör is van.. Én már alig láttam — s kí­vántam inkább az árva ma­gányt —, amikor valaki a ke­zembe nyomott egy újabb po­harat, mondván: most már itt az ideje, hogy erősítsünk kicsit Na még ezt az egy poharat va­lahogy bekapom, aztán el in­nen, hazafelé... „Egészségünk­re, egészségünkre!” — emelget­tem körbe a poharat, azután lehajtottam, egyet nyelve le­löktem. És a poklok lángja csapta meg minden belső pörcikámat. Seprőpálinka volt a pohár­ban. A kistonnábóL Három­éves, napfényszínű, hatvanöt fokos septröpálinka. Láng. Tűz. Izzó oarázs! Majdnem hanyatt vágott. Megtámaszkodtam egy hordóban. Innen el kell menni! Tízszer nekiindultam a ki­járatnak — tízszer fogtak, ma­rasztaltak. Jankó is pislogott, egyre az ajtót nézte. De hát még ilyen vendégmarasztalást életünkkel. Csak ez lehet a végső siker, pontosabban a népszerűség tit­ka. Szombaton este búcsúztunk tehát Princtől és Szombaton este ismét kellemes, könnyed tévé-turmixot kaptunk Mar- gittay Ági csevegőén könnyed közreműködésével. A francia tévé-film most inkább mintha operatőri munkájában emelke­dett volna ki, mintsem tartal­mi és színvonalbeli változatos­ságával; az Uszi pajtások is­mét közelebb lopták magukat a nézők szívéhez; újszerű és ér­dekes volt a francia rövidjá- tékfilm és megkapóan derűs, igényes Psota Irén és Márkus László programja. A vasárnap délutáni ismét­lés, a „Szívroham” mintegy irodalmi magyarázata volt. ki­egészítése a szombati Tévé je­lenti egyik programjának, arr.elvben a zuglói nyilasok pe­réről és a háborús bűnök el­évülésének kérdéséről volt szól A joffásznyelven adott választ — a háborús bűnök soha nem évülhetnek el — ez a tv-dráma irodalmi formában fogalmazta meg. A kefeú/p/nök című ameri­kai film az amerikai burieszk filmipar egvik ielleotélen és tu- catárnia volt. A szokásos kel­lékekkel — talán csak a habos torta hiánvzott — és a még szokásosabb cse+lő-botló. de végül cvöries főhősével elvűit. Nevetnünk? Természetesen. Mindig nevetséges, ha valaki váratlanul fiws esik. De két perc múlva elfeledtük az egé­szet. És az egészben ez a jó. Hamar tudomásul vétette ma­gát az alig két éve létező Egri Szimfonikus Zenekar. Az Or­szágos Filharmónia hangver­senysorozatot bízott rá, Ko­vács Dénes világhírű hegedű- művészünk is fellépett műso­rában, és egy beszélgetés al­kalmával szép jövő jósolt a ze­nekarnak, most pedig Sulyok Tamás, az Állami Hangver­senyzenekar szintén világhírű karnagya vállalkozott a feb­ruár 25-i, füzesabonyi hang­nem láttam... Még megtá­masztanak egy szőlőkaróval... Éjfél felé a szükség — meg vigyázó két vasutas — kivitt a pince elé Akkor én már el­szántam magam mindenre. A két kísérőt jobbról-balról át­öleltem, s egyiket erre, a má­sikat amarra penderítve be­kiáltottam az ajtón: — Jankó! Meneküljünk in­nen, mert itt már csak meghal­hatunk! — S rohanni kezdtem le a völgynek. Utánam Jankó. Az isten tudja, hogyan, tört ki abból a sokadalomból. S utánunk az egész társaság. „Kerítsd! Elébük!” — „Hej, gyertek vissza, van még bor!” — „Ne hívd, hanem fogd őket!” Mi pedig vágtattunk a völgy űttalan útjain — s üldözőnk végül már csak egy maradt, aki alig győzte már szuflával, hogy így álljunk meg, úgy áll­junk meg. Nem mi, az istennek sem. Nemegyszer fordult elő, hogy a gyanútlan városiak — csupán barátságból, s vendég­szeretetből leitatva — három nap múlva kerültek elő a pin­cék rej tekéből. Hát kell ez ne­künk? A VÖLGY PEREMÉN áll­tunk meg, egy szusszanásra. Ügy bámultunk egymásra, mint hervadt madárijesztők. Az or- vosságos üvegek oda, Jankó egyik cipője valahol a völgy mélyén... De megmenekültünk. Kicsit hősöknek is éreztük ma­gunkat — bár tudja az ördög, lehet, ho°v csak részegek vol­tunk és annak örültünk, hogy milyen szépen, s nem pedig unalmas szürke magányban telt el ez az est. (Ez a régmúlt történet egyéb­ként a minap jutott eszembe: éppen Salvus-vízért mentem a patikába. Bár a Paráőit jobban szeretem. Hárslevelűvel.) Mr Ferenc Viszontlátásra, Princ! Megdöbbentő dokumentum- filmet sugárzott a televízió kamera este Firenzéért és Fi­renzéről. A pusztító ártól, amely évszázados' műkincseket hömpölygetett a végleges enyé­szetbe, s amely a napjaink Firenzéjét borította el szennyes hullámokkal és vastag iszap­pal. És mégis, e film, amely pedig a pusztításról és a ha­lálról adott dokumentumot, végső kicsengésben mégsem volt lehangoló. A mindig újra kezdeni tudó ember, az össze­fogás ereje, az élni akarás tu­data, az egész világ segítő ke­zének ezernyi jele azt példáz­ta, hogy nincsen olyan szeny- nyes ár, nncsen olyan pusztu­lás, amelyben az emberi erő, szándék és összefogás ne dia­dalmaskodna. Ivanhoe vasárnap este a ta­kácsokat védte meg, s ami meg­nyugtató, újfemt bejelentette, hogy neki tovább kell mennie, sók még az elintézni valója. Ebből is látnivaló és meg­nyugtató, hogy lesz még ré­szünk Roger Moore és hűsé­ges fegyverhordozója kaland­jaiban. „Az új évben is új si­ker” címmel az I. táncdalfesz­tivál sikeres számait sugároz­ta a televízió — más előadó­művészekkel. A siker termé­szetesen most se maradt el. Bár — s lehet, hogy ez csak valóban egyéni véleményem — olyan érzésem volt, mintha ez a harmadik, vagy negyed: ji bőr már vékonyabbra sikerült volna. No, de vékony siker is siker, (gyurkó) na ezt mondta Sulyok Tamás egy kis beszélgetés alkalmá­val: — Örömmé! megyek min­denhová, ahol jól lehet zenél­ni. Itt lehetett! A téma így egy csapásra a karnagy egy kevésbé hálás, sok küzdelmet és fáradságot jelen­tő „mellékfoglalkozására” te­relődött: amikor éppé» nincs külföldi turnén, járja az ország szimfonikus zenekarait, igyek­szik segíteni gondjaikon, ba­jaikon. A probléma mindenütt ugyanaz. — Amikor megszólal a zene a próbán, örömmel tölt el. De a kettősség, hogy ugyanakkor egy halva született élménnyel áll szemben, zavarja az embert. Az egri zenekar van, de — nincs. Vegetál, mert sem gaz­dasági, sem szervezeti meg­alapozottsága nincs. Néhány „megszállott” muzsikus tartja benne a lelket, de meddig? ... — A zenének nagy szerepe van a kulturális életben. Erről sok szép jelszót lehet hallani. — Ez természetes, mert a társadalom nagy súlyt helyez zenei kultúránk fejlődésére. Csak nagyon kevés az úgyne­vezett hivatásos zenész, annál több a zenepedagógus. Ez per­sze nem baj, de az már igen, hogy a zeneiskolák növendék­hiányban szenvednek. Hogyan biztosítsa tagjait egy szimfo­nikus zenekar? Szinte vadász­szák a zenészeket, bár ígérni nem tudnak sokat, mert — mi­ből? Legalább annyi súlyt kel­lene helyezni mindene, mint egy új futballista megszerzésé­re... — Sokfelé járok külföldön — tette még hozzá —, és minde­nütt azt tapasztalom, hogy a 40—50 ezer lakosú kisvárosok sem hajlandók lemondani sa­ját zenekarukról, kihasználják ügyesen a legkisebb lehetősé­get is! — Ebben az évben hová ka­pott meghívást? — kérdezzük végül a neves karnagytól. — Szerencsére, most nem kell sokfelé mennem. — Elmo­solyodott. — Tavaly majdnem hetvenezer kilométert utaz­tam ... Az idén lesz egy belga hangversenyem, egy athéni fesztiválra is elutazom, és eset* leg lesz még egy NDK-bál fellépésem. Ez bőven elég, mell sok tennivalóm akad idehaö *. (kátttf Dér október de hát... az is más dolog! honvéd történeteinek frissesé­be, elevensége és elválasztha­tatlan kapcsolata mindennapi verseny vezénylésére.. SZÉP EST Próba utáni beszélgetés az egri zenekarról Vasárnap volt a próba. Utá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents