Heves Megyei Népújság, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-29 / 25. szám

Két ráludts MíJtt Mr. Steinbeck, a legyek meghódítják a légypapirt! Kevés híján 800 millió forintot fordítottak Eger fejlesztésére M ostanában újra kezembe vettem John Steinbeck könyveit. A Lement a holdat és a Volt egyszer egy háborút, mert különösebben e kettő ér­dekelt. Nem véletlenül. Mind­két könyv közös gyökérzetű: előbbi egy norvég falucska hit­lerista megszállásának történe­te, a másik haditudösítások 1943. jún. 20-tól 1943. dec. 10-ig) Angliából, Afrikából, Ameri­kából, a földközi-tengeri had­színtérről, Olaszországból. Steinbeck kiváló író. Ame­rikai író. Nobel-díjas író. Hadi­tudósításai előszavában említi egy társát, az öreg, tapasztalt Cápát, aki átélte a spanyol há­borút, az abesszin háborút, a csendes-óceáni háborút, „ .. .és ezután Cápának az lett a sor­sa, hogy elment Vietnamba és aknára lépett, éppen akkor, amikor már készült faképnél hagyni az egész szörnyű, mi- haszna szakmát.” Steinbeck is elment Vietnamba, hogy „vé­gigjárjam a folyókat, behatol­jak a hegyek közé, s meghall­gassam, megnézzem a hábo­rút”. Nem, Steinbeck nem lé­pett aknára; nem, még csak egyetlen karcolás sem érte, amikor néhány lépésnyire be­merészkedett a Vietcong, a par­tizánok vágta dzsungelösvóny- re, ahol „az ember állandó gő­zölgő sötétben jár”. És mégis felírhatjuk nevét a veszteség­listára, mert Steinbeck az ame­rikaiak vietnami szennyes há­borújának áldozatául esett. Ez épp oly szomorú tény, mint az a tíz- és százezernyi áldozat, kiknek testét amerikai golyók, aknák és bombák szaggatták BZiét. A kárhogyan is, a tapasz- taltságot senki el nem vitathatja az írótól. Végigjárta a második vi léág háború harc­tereit, együtt haladt az előre­nyomuló csapatokkal, közvet­len közelről szemlélhette a hit­leristák kegyetlenkedéseit, rombolásait, s ha valakinek jo­ga van az összehasonlításra, Stein becknek leginkább meg­adatott ez a jog. „Minden há­ború annak tünete, hogy az emberben kudarcot vall a gon­dolkodó állat” — írja a Hadi­tudósítások könyvében. Dél- Vietnamban nem erre a tünet­re figyel. A pusztítások, rom­bolások nyomai helyett így tel­jességgel mást lát; azt látja, hogy kórházakat építenek, há­zakat azoknak, akik a parti­zánok terrorja elől elmenekül­tek. Bájolog, kedélyeskedik, mintha nem vér öntözte föl­dön járna, hanem egy békés földrészen, ahol víkendjét tölt­heti. „A napokban helikopteren a 23. tüzérségi csoporthoz, ame­lyik a város egyik bevezető út­ját őrzi. 105 milliméteres tábori ágyúkat szállítottunk. Ezeket úgy szállítják légi úton, mint Télapó a csomagjait...’' Ám korántsem víkendezni repült sugárhajtású gépen a vietnami földre Steinbeck. „Ma délután kimegyek a környékre, hogy megismerjem a kisfegyve- reket, az aknavetőket és a mo­zsárágyúkat. E fegyverek nagy részét még soha nem láttam, nem is szólva arról, hogy soha nem lőttem velük. Nem akarok holtsúly lenni. Soha nem ro­konszenveztem nagyon az ártat­lan szemlélődővel. Ha szüksé­ges, bűnös szemlélődő leszek.” És nemcsak bűnös szemlélődő. Bűntárs is. Az az ember, aki minden ártatlan gyilkosság, minden emberirtó háború el­len szólott, most nyugodtan az ágyúkhoz áll, az „ellenséget” lövi. „...a légi felderítő tiszt nénfi harci mozgást jelentett és megtiszteltek engem azzal, hogy megengedték: a négyes számú ágyúból én lőjem ki az első sorozatot. Büszke pillanat volt; nekem ajándékozták a lö­vedék hüvelyét, hogy vigyem haza emlékül...” E gyik hadtesttől a másik­hoz ruccan, s igazán kedvére való ez az utazgatás. A helikopter-pilótákról való­ságos hőskölteményt zeng, s a fegyverek elsütő szerkezetén is „művészien” táncolni tudó uj- jaikról, furcsamód, Casals ke­zei jutnak az érett és túlérett Steinbeck eszébe: „Bár elmond­hatnám önöknek, milyenek ezek á pilóták. Láttukon beleremeg­tem az irigységbe. Ügy irányít­ják gépeiket, miként a lovas jól idomított paripáját. Folyam­ágyak mentén repülnek, pacsir­taként szállnak fel a magasba, fordulnak, motollaként pörög­nek, s úgy ereszkednek le, mint a pillangó esténként. Figyelem kezüket és lábukat, miközben irányítják a gépet. A koordiná­ció kifinomultsága Casals ke­zeire emlékeztet a csellón, azokra a biztos és látszólag las­sú kezekre. Ezek is igazi ze­nészek, mint n hangszeren ját­szanak az irányító berendezé­sen; mint a balerinák táncol­nak ezek a kezek, s féltékeny- nyé tesznek, mert annyira sze­retném ugyanezt csinálni... Kezeim túl öregek és feledéke­nyek ... Vágyakozásomat cso­dálatban kell kiélnem és élvez­nem. hogy mindezt láthatom...” Mintha rátérdelnének, úgy szo­rul össze az ember melle, léleg­zete is elakad. Ezeket a soro­kat Steinbeck vetette papírra? Az a Steinbeck, aki az Erik a gyümölcsöt írta?! A Lement a holdat, a Volt egyszer egy há- ború-t?! A hatalmas, sűrű dzsungel felett repül helikopterén, teker­gőző folyamágyak felett, lép­csős vízesések és zuhatagok felett, magas, meredek hegyek között. S amikor egy aprócska tisztáson leszállnak, igazán bol­dognak érzi magát, hogy szem­től szembe találkozik az izzad­ságszagú, a kemény munka sza­gát árasztó fegyveres fejvadá­szokkal, „derék” honfitársaival. „.. .ezek a férfiak, s micsoda férfiak! Megértik-e, milyen büszkeség tölti el az embert pusztán azért, mert ugyanah­hoz a fajtához tartozik, mint ezek az emberek?” És mint túl­érett kelésből a genny, csapzó „felsőbbrendűség” önti el mon­datait: „.. .végigfut rajtam a szégyenérzet néhanapján, ami­kor ... látom a vietnikeket, mocskos ruháikban, piszkos gondolkodásukkal, látom eze­ket a savanyú szagú selejtem- bereket csúf, meddő, csavargó társaikkal.” És higgyük el ne­ki, hogy a dzsungel rejtekhe­lyén talált 300—400 zsáknyi hántolatlan rizst ezek között a mélységesen, jenki fölénnyel le­nézett, megalázott és megtiport és újabb áldozatnak kiszemelt vietnikek között osztják szét Amerika katonái?! Asztalomon egymás mellé “ rakosgatom a különbö­ző újságkivágásoikat, a külön­böző tudósítások részleteit. Steinbeck mellé Harrison E. Salisbury, a New York Times veterán riporteréneik írását, dr. Mórit Hoekenga, a Dél-Viet­nam egyik vidéki városában, Can Tho-ban dolgozó ameri­kai kórházi orvos naplójának a News and World Report- ban megjelent szemelvényeit Steinbeck a Komszomolszkaja Pravda egyik őt ért vádjaira válaszolva azon gúnyolódik, hogy nem engednek nyugati úiságírokat a demokratikus Vietnam területére, attól fél­ve, azok megírják a valósá­got. Nos. ebben is nagyot té­vedett, Salisbury, aki maga is amerikai és újságírónak van olyan jónevű, mint írónak Stein beak, Hanoiból keltezte tudósítását. Salisbury járt é=za_ kon, Nam Dinh-ben és másütt is, ahol az amerikai terror- bombázások pusztítottak. -A templomtoronyból egész ház­tömbök teljes pusztulás képét nyújtó látványa tárult elénk; .. .A város épületeinek 13 szá­zaléka — beleértve 12 464 sze­mély otthonát — romokban hever, nyolcvankilencen életű­ket vesztették, 405-en megse­besültek. .. ismételt támadá­sokkal rommá zúztak háztöm­böt háztömb után, amely tömbökben közönséges lakások voltak: a házak tévotten. üre­sen tátonganak". És Phi Ly nevű kisvárosban is „légitá­madások!eaj n »áros miruien épületét szétromboltálc”. Steinbeck orosz írókat In­vitál Dél-Vietnamba, mond­ván: „nem látnák azt, hogv ríők és asszonyok amerikaiak vagy dél-vietnamiak katonai célpontjai lennének”. Dr. Mark Hoekeneanak, a Can Tho-ban dolgozó amerikai kór­házi orvosnak más erről a vé­leménye: „Az ambulanciára éppen most hoztak be 12 ci­vilt. Gyerekek is vannak köz­tük megint Testüket vér bo­rítja, végtagjaik kiferdültek. Kettő közülük beszállítás köz­ben meghalt. Legtöbbjük még él. Az ember sohasem teheti túl magát azon a sokkon, amely hatalmába keríti, ami­kor a katonai akciók kicsiny áldozataira pillant. Bele kell betegedni... Teljesen kikészül az ember, ha ezeket a kicsi­nyeket látja, kiszaggatott bel­sőrészekkel, összezúzott cson­tokkal. Hangosan kellene sír­ni .." E hhez mit tud szólni, mr. Steinbeck?! Véletlenek? Mennyi végzetes véletlen, egész láncolat! Hogy a parti­zánok, a vietnamiak tehetnek mindenről, a kommunisták? No, de mr. Steinbeck, nem a vietnamiak, a partizánok, kom­munisták özönlötték el az Egyesült Államok földjét; az­ért sem, hogy ott kórházadat építsenek; s azért sem hogy kórházakat romboljanak! Újra kezembe vettem a „Le­ment a hcid”-at. Megrázó, drá­mai regény. A városka halálra ítélt polgármestere azt mondja egyik hóhérának ebben a re­gényben ;- Látja, uram... magukat tönkre fogjuk tenni és ki fog­ják kergetni.. Ez a név nem szereti ha meghódítják, és ezért nem is fogiák meghódí­tani. Szabad emberek nem értenek a háború megindításá­hoz. de ha már egyszer megin­dult, a vereségben is tudnak harcolni. Hordaemberek, akik egy vezért követnek, nem ér­tenek ehhez, és ezért mindig a hordaemberek azok. akik meg­nyerik a csatákat, és a szabad emberek azok, akik megnyerik a háborúkat. Meglátja, hogy ez így van, uram... Ezeket a sorokat John Ste­inbeck írta. Az a Steinbeck, aki azt írta a német hódítók­ról, hogy „a legyek meghódí­tották a légypapirt”. Az a Ste­inbeck, aki felejhetetlenül drámai, megrázó szavakat ta­lált az „Érik a gyümölcs”-ben, a földjeiktől megfosztott, ván­dorlásra kényszerített ameri­kai farmerek nyomorúságos életének ábrázolására; de most amikor földjeiktől megfosztott, vádorlásra, menekülésre kény- szeritett vietnamiakról van szó, vietnami százezrekről, sa- vanyúszagú selejtembereket emleget M ondihatnánk-e igazabbat, * * mint amit a norvég vá­roska polgármestere mondott? — lAtja, Steinbeck uram... magukat tönkre fogják tenni és ki fogják kergetni. A viet­nami nép nem szereti, ha meghódítják, és ezért nem is fog iák meghódítani----! Hog y a legyek meghódítják a légypapírt? A legyek odavalók, a légy­papírra! Pataky Dezső Az Egri Városi Tanácsnál összesítés készült: hogyan ala­kult a megyeszékhely költség- vetése, milyen eredményeket értek él a lakosság ellátásá­nak javításában a második öt­éves terv, s ezen belül a leg­utóbbi választás óta eltelt időszakban. A költségvetési kiadások összege a két választás kö­zötti négy év alatt — a be­ruházási előirányzatokkal, s a megyei tanács költség­vetésének Egert érintő ki­adásaival — kevés híján 800 millió forint volt. Egész pontosan meghatároz­va: 764 millió 614 ezer forint; ez az adat nem tartalmazza a harmadik ötéves terv időszaká­ban az egyes feladatok meg­oldására tervezett beruházási előirányzatok 1966-ban már felhasznált összegeit Az egészségügyi és szociális intézmények fenntartására, kor­szerűsítésére több mint 276 millió forintot fordítottak- A város dolgozóinak egészség­ügyi ellátásáról két kórház, az SZTK-rendelőintézet, valamint 12 körzeti és 2 gyermekszakor- vos gondoskodik. A 110 fős szociális otthonon kívül öregek napközi otthona működtetésé­ről is gondoskodott és gondos­kodik a várt* tanácsa. A tbc- gondozói n tézet működésének biztosítására a négy év során több mint 14 millió forintot juttattak. A város szociális in­tézményeinek sorában országos hírű létesítmény » Ráchegyen megépített gyermekváros. Jő eredménnyel zárta a négy­éves időszakot a megyeszék­hely oktatásügye is. A város területén 12 tanácsi és 3 üzem• óvodát, 13 általános iskolát, 4 középiskolát és 3 kollégiumot számlálhatunk; ezenkívül em­líteni kell a gyógypedagógiai, a siketnéma és az ipari szak­munkásképző intézetet, a me­zőgazdasági szakiskolát, vala­mint a tanárképző főiskolát. A városi tanács költségvetéséből az alsó- és középfokú oktatási feladatokra több mint 62 mil­lió forintot fordítottak, 1965- ben a Hadnagy utcai új lakó­negyedben egy nyolctantermes általános iskola épült. Lénye­gesen javították az oktatás fel­tételeit a város több iskolájá­ban létesített és korszerűen felszerelt politechnikai műhe­lyek is­Jelentős összegeket fordítot­tak a költségvetésből kulturá­lis céíokra, népművelési intéz­mények (múzeum, könyvtár stb.) fenntartására, működési feltételeik biztosítására, az is­meretterjesztő munka segítésé­re, támogatására. Fiókkönyv­tárakat létesítettek a város több kerületében, nem is szól­va a legnagyobb kulturális lé- tesítményrői, Thália új, impo­záns otthonáról, a Gárdonyi Géza Színház­ról, amelynek előadásait évenként több mint 70 ez­ren nézik meg. A város hat mozijának évi látogatottsá­ga 500 000 fő. Évente nagy összegeket köt­nek le a főváros költségvetésé, bői a kommunális feladatok. Az utak, hidak korszerűsítésé­re, javítására, csatornázások­ra, a villanyhálózat bővítésé­re, a gáz- és vízellátás javítá­sára megközelítően 70 millió forintot költött a városi ta­nács. Még mindig kedvezőtlen a korszerűsített és a korsze­rűsítésre váró utak aránya. A város ivóvíz-hálózatának hosz- sza 72 km, s ehhez még 31 km vízhálózat kiépítése szükséges. Említésre méltó adat a négy év eredményeiből: a két vá­lasztás között összesen 30 millió 435 ezer forintot költöttek az egri lakóházak felújítására. s erre az évre tervezett lakó­ház karbantartási munkák ér­téke is meghaladja a 13 millió forintot. És végezetül a tanács műkö­dését érzékeltető statisztikai adat: Eger város tanácsa meg­alakulása. 1950 óta, 104 ülést tartott, ezeken az üléseken 161 — várospolitikai, kulturálisa kommunális, egészségügyi és szociális kérdésekkel foglalko­zó, a város lakosságának élet- és munkakörülményeinek javí­tását szolgáló — határozatot hoztak. íkyd) Januári csilla&huliás • Ritka tünemény a januári csillaghullás, de a Bervában egy percig sem csodálkoznak azon a csillaghulláson, ami ezekben a napokban történik. Nagyon is természetesnek tart­ják itt ezeket a zöld színű, bronz-, ezüst- és äranykoszo- rúkkal átvont csillagokat — Megérkeztek a szocialista brigádtagok jelvényei — mond­ja Simkó Zoltán munkaver- seny-felelős. — Sajnos, a jelvényellátá» terén egyéves lemaradás van, ezt már az újság is megírta — magyarázza a munkaverseny- felelős. Az állami pénzverde most pótolta a késést Benőséges brigádünnepsége­ken a korábbi év 498 kitünte­tését nyújtják át, hogy aztán á zöldkoszorús jelvényeket gazdáik büszkén kitűzhessék aa olajos overállokra. — simon nKísérleti golyó99 — Vagy ? 1. Ebben a nonp<areilte-lel szedett cikkben, amelyet az egyik nyugati folyóirat közölt mindössze 50 sor állt. A folyóirat egy nem nagy kapitalista államban jelent meg, és szé­les körben ismert volt. A cikk szerzője közölte, hogy a nagynevű moszkvai professzor, Alek- szej Mihajlovics Kruglov, laboratóriumában előrehaladott kísérletek folynak egy nagy fon­tosságú problémával kapcsolatban. Az ötven soros cikkecske a folyóirat végén húzódott meg szerényen, de ennek ellenére szenzációs jellegű volt, a tudósok élénk kom­mentárjait váltotta ki, és sok találgatásra adott okot. Amikor a folyóirat megérkezett Moszkvá­ba, az intézetben értetlenül fogadták: „Ho­gyan ielenhetett meg ez a cikk? Ki adott in­formációt a titkosnak nyilvánított munká­ról?” 4 NÉmism 1967. január 29„ vasárnap Igaz, a cikk szerzője lényegében semmit ■em fedett fel. Sőt, az ügy szakértőinek véle- nénye szerint, ahogy mondani szokták, az gész csupa általánosság. És nekik, a szakér- knek világos volt: a cikk közlése „kísérleti íolyó”. Hátha azt hiszik, hogy most már nincs ■rtelme a titkolózásnak, úgyis mindegy, aki meg akart valamit tudni Kruglov kutatásairól, az már megtudta... Előfordult, hogy ilyen egyszerű csalétek is bevált Mindezek ellenére az intézetben a konk­rétum nélküli cikkecske is riadalmat keltett. „Figyelem, figyelem, valaki a tudományos munkák titkának nyitjára törekszik”. Minden­kinél jobban, természetesen Alekszej Mihajlo­vics riadt meg, a már nem fiatal, sokat látott, átélt ember. Azon a napon, amikor a folyó­irat megjött, úgy tűnt, egyszerre néhány évvel öregebb lett Nyugtatták, sok jó szót mond­tak neki, do ő csak egyre azt hajtogatta: Bakot lőttél, öreg. Megkérdezték néhány hivatalban, nem ad­tak-e véletlenül hivatalos tájékoztatást a saj­tónak. A válasz nemleges volt. Mit lehet ten­ni? Némi töprengés után Alekszej Mihajlovics telefonált az állambiztonsági bizottsághoz. A beszélgetés nem tartott sokáig, és a pro­fesszort meglepte, hogy a búcsúzás előtt a bi­zottság munkatársa megkérdezte: — Pjotr Makszimovics Jegorov semmit sem mondott el önnek találkozásairól a hazánkban vendégeskedő tudással kapcsolatban? — És a munkatárs megnevezte a külföldi tudóst, aki hasonló területtel foglalkozik. — Nem, nem beszélt róla — válaszolt kissé zavartan a professzor — Bár egymás előtt so­hasem volt titkunk, Pjotr Makszimovics a leg­jobb tanítványom, legközelebbi segítőtársam. A professzor elhallgatott, majd hirtelen, hatá­rozottan kijelentette: — Elnézést kérek, de én még magát a gon­dolatot i» lehetetlennek tartom, arról, hogy ő... — Én sem gondolom ezt, Alekszej Makszi­movics ... De ne legyünk ennyire kategoriku­sak ítéleteinkben. Az élet bonyolult dolog Tépd a virágot, amíg nyűik Natall, ahogy a nagymama hívta őt gyerek­korától, hozzászokott a zajos társasághoz. Ap­jára nem emlékezett, a háborúban halt meg — édesanyja meg gyorsan abbahagyta a bánkó- dást. Zongoraművész volt, sokat utazott az or­szágban koncertcsoportokkal és mindig vidám társaságban volt, gyakran otthonába is elhív­ta művészkollégáit. Natali még iskolás volt; amikor megengedték neki, hogy későig a ma­ma barátainak zajos körében tartózkodjék. Még nem volt 18 éves sem, amikor egy he­gedűművész udvarolt neki, sovány, feketej megnyerő arcú fiatalember. A mama elnéző volt a kialakuló regény láttán. A nem szigorú erkölcsökkel rendelkező asszony csak úgy mel­lékesen figyelte, hogy a lánya külön vonult a hegedűművésszel a lányszobába. Különben Anna Pearovnát nem lehetett komolyan ven­ni, mint gyermeket nevelő anyát Nem, ő nem ilyen — mint mondani szokta — meglepően unalmas tevékenységre született Meg aztán ideje sem volt: az állandó utazások, szereplé­sek lekötötték. A nevelőnő szerepét a nagymama vállalta. Már jóval túl volt a hatvanon, de ő, a vidéki opera egykori kórustagja, még ma is órákig nézegette magát a tükörben. Az öregasszony saját erkölcsi kódexéhez ragaszkodott, a áj plántálta állhatatosan unokájába. A legfarü* tosabb erek közül „Tépd-szakítsd a virágok amíg nyílik”, (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents