Heves Megyei Népújság, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-22 / 19. szám

U7DVTK ASKEW Ail: Theréza mama KAPOSI LEVENTE:-7$f/ * V'fa* r?f'*/£'**­z zerki lencszáznegyvenöt. A má­jus úgy illatozott, mint egy nagy virágcsokor. A klenovai síkság nedves füvén át egye­dül gázolt Szása Kömijenko, vagy másként Kostya, — har­monikájával, és nagy honvágyat érzett Teréza Kovarková ki szokott ülni a ház előtti kis padra, és ott szokta várni Timkát Ezen a napon a szokottnál korábban ért haza. — Gyújtsa fel nekem a lámpát, Teréza ma­ma ... újságot akarok olvasni. — A tiéteket... ? — Nem... a tiéteket éppen most jelent meg... Osztravában. Érzi, milyen nyoroda- szagú még mindig? — Annyira érted a mi nyelvünket? — Lassan már megértem... — sóhajtotta Timka —, de olvasni... az ördög Ismeri eze­ket a latin betűket! De majd csak megtanu­lom. És betűzni kezdte az osztravai „ÜJ Szabod ság” első számát. De nehezen ment — Teréza mama... — Mi van, Timka? — Elolvasná nekem... T — és kiterítette az Újságot Ez a pillanat egyike volt azoknak, amelyek se ember életében döntőek, bár ez hihetetle­nül hangzik, hiszen Ilyesmik naponta megtör­ténnek. — És kérem, lassan olvassa, hogy mindent megértsek... — folytatta Timka. Az asszonyt egész testében valami torró­ság öntötte el. — Fiam... én... nem tudok olvasni... — mondta vontatottan — Igen, fiacskám... én nem tudok olvasni... nem jártam iskolába... — Ai szégyenkezve, lehajtotta a fejét. Amint ott állt a tűzhely mellett, Timka átfogta az öregasszony keskeny vállát. A pici, szürke korty a magasba emelkedett. Timka elszomorodott Szótlanul cigarettá­ra gyújtott és összehajtogatta az újságot majd egy kis idó múltán újra megszólalt — Egy ilyen kultúrorazág, Csehszlovákja.!. Húsz országa... Aztán Szmetanát és Haseket említette. — Húsz... Húsz... — ismételte Teréza Ko- variková és hirtelen nagy. csillogó könnycsep­pek folytak végig ráncos arcán. — Ne sírjon, Teréza mama... — vigasztal­ta Timka. - Miért sír? Nos, Teréza, nyehara- 90... Mint egy kislány... — Már semmi baj... — mosolyodéit el könnyei között az öregasszony — Már semmi baj. Timka... Tanácstalanul törölte a kezét kötényébe. Timka látta, mennyV fehér szál van már a ha­jában. és hogy milyen nehezek és milyen rán­cosak a kezed. És hirtelen nagy szereteted érzett Iránta. Arra gondolt, mennyi feladat áll még az em­berek előtt, mennyi mindent kell még meg­változtatni és átalakitaniok! — Megtanítom olvasni... — mondta hir­telen. — Egy ilyen kultúrországban nem sza­bad analfabétának lenni... 1 Az asszony mosolyogva ősz hajszálaira mu­tatott. De Timka hajthatatlan maradt — Sajnos, csak a mi betűinket Ismerem... és az nem olyan, mint a maguké... de hód van egy nyelvtankönyv? — kérdezte. — Az ör­dögbe is! Az asszony gyöngéden elterelte a beszélge­Beérsz az öltözőbe, s máris röppenek feléd a köszönések, kérdések. .. .Szevasz Jocókám, szia Jo- có, hogy vagy Jocó, mi újság •Jocó_ Mindenki kedves, udvarias. Még félnek tőled, ha szemben állsz velük. De ha elfordulsz, mosolyra srándulnak a sunyi pofák, s a hátad mögött azt su- togják, hogy kiöregedtél. Ledo­bod a cuccaidat a padra, átöltö­zöl, válladra dobod a köpenyt, s lassú léptekkel átballagsz a terembe. Kötelet veszel elő, ugrálsz, néha felnézel, kutatod az arcokat. Néhány fiatal srác leplezetlen érdeklődéssel mére­get, a többiek igyekeznek kö­zömbös arcot vágni. Ugrálsz a kötélen, egy-kettő, Váltasz, egy-kettő, egy-kettő. Érzed, hogy figyelnek, minden mozdulatod kritikusan mérege­tik. Leteszed a kötelet, kesz­tyűt húzol, most jön a nagy att­rakció. Most már nézhettek, gondolod, most már láthattok valamit Odaballagsz a homok­zsákhoz, bal kezeddel megsi­mogatod, aztán hátralépsz, fel- sőtésted villámgyorsan előre­lendül, ütsz, elhajolsz, jobb- egyenes, balegyenes, elhajlás« jobbegyenes, balegyenes... Hozzád lép az edző, suttog valamit, hangja, mint az ol­vasztott méz, nem figyeled, iobbegyenes, balegyenes, el­hajlás. Élvezed a mozgást, tompán puffannak az ütések, Izmaid olajozottan, tökéletesen mű­ködnek. Hajolsz, ütsz, hajolsz, ütsz. minden rendben. Be akarom tenni a srácot, duruzsolja az edző, fiatal, hagy tanuljon, nehogy azt gondold Jocókám, tudom nem azért csi­nálom, te már eleget vereked­tél, pihengetsz Jocókám, de azért számítunk rád, tudod, hogy van Jocókám... Vered a homokzsákot, Jobb- egyenes, balegyenes, unod már a süket sirámokat, hagyná a nyavalyába. Megállaz, homlo­kodról letörlőd az izzadtságot. Jól van, Feri bácsi, mondod, tegye csak be a srácot. Az edző gesztikulálva elmegy, beszél, hat méterről is hallod a hang­ját. Rohadt alakok, szűröd a szót a fogaid között, s közben vi­gyorogsz, füledig húzod a szá­dat Jocókám, szól valaki, gyere egy kicsit. Ráléptek a szőnyeg­re, szemben megálltak, mére­geted a fickót. Néhány tapoga­tózó ütés, fedezékbe vonulsz, hagyod, hogy püfölje a kesz­tyűdet. Aprókat ugrálsz, nem fárasztód magad, nincs is mi­ért. Közepes ütések, tenyered­del könnyedén lefogod őket s arra is van időd, hogy nézegesd a többieket Figyelő pofák, ki­dülledt szemek, bámulják, hogy bírod-e még magad. Félrehúzod a szádat, vigyorogsz, hagyod a srácot ütögetni. Támad, kijön a fedezékből, gyorsítja az üté­seket Hülye — gondolod ma­gadban, s beszúrsz neki égyet. Meginog, visszahúzódik« el­ment a kedve a támadástól. Elég, mondod, s lehúzod a tést: — Egyél... egyél... kusáj... kusáj... Tomas, Teréza Kovariková férje, az első világháború idején orosz hadifogságban hall meg. Akkor, 1918 végén, a Vöröskereszt bé­lyegzőjével ellátott levelet kapott Teréza Ko- varikavá, idegen bélyeggel és idegen, olvas­hatatlan írással. Akkor gyalog ment Osztra- vába a levélért Húsz koronát fizetett a fordí­tásért. Két hónapon át koplalt miatta. Pedig a levélben azt közölték, hogy férje a taakenti lágerban meghalt. Reszkető kézzel kotorta most elő Teréza a szekrény aljából a könnyáztatta levelet — El tudod olvasni? — nyújtotta meghatód­ra a katonának. — Hát persze... hiszen ezek a ml be­tűink... a cári uralom idejéből.,. Olvasni kezdte a levelet „Tisztelt asszonyom! Az ön férje, Tomas Kovarik, nem él többé. Hosszú szenvedés után balt meg, és a 2. sz. taskenti hadikórház te­metőjében lett eltemetve. Én voltam az orvosa, és bár ellenség volt mindent megtettem, hogy megmentsem. Szerettem Böhment, és gyakran gondolok az -Arany Prágára-, ahol nősültem. A séták a Moldva partján, a jó prágai nép és mindenekelőtt a szép öváros« mindörökre jó emlékezetünkben marad. Férje, Tomas Kovarik, halála előtt arra hért utolsó üdvözletét és kérését közöljem önnel. Nagyon szerette önt és gyakran be­szélt önről. Sírja fölé fakeresztet állítottunk ás fűzfát ültettünk. Nyugodjék békében! Arkadij Ferapontovics Golbvuchin, orvos­doktor”. Meghatott pillanat volt amikor Timka a levél végére ért. Teréza a levelet csak részben értette meg. — Szóval, enek a H betűitek? - kéretette végül. — Igen.:: - válaszolta Tinta mcgllletó­dötten. — Es erre akarna megtanítani? Hiába tett meg mindent nem sTherűlt nyelvtan könyvet szereznie. Az idó közben gyorsan futott a katonák egyre többször em­legették, hogy az alakulat eltávozik Klenová- ról... így hát Teréza a moszkvai Pravdából kezdte el tanulni az ábécét Szorgalmas és ki­tartó volt A petróleumlámpa hosszan világí­tott az Illatos klenovai éjszakákon, és Teréza Kovariková győzelmi jeleit küldte a sötétség­be. „Vjena, Tass...” olvasta, majd máskor: „Leeza, kotorüje mü zashajem.. Es egyik napon Teréza Kovariková először betűzte ki az „ábécéskönyve” címét Lassan, betűnként olvasta ki: «.Pravda..." — Pravda... éppen, mint nálunk..« — Igen, mint maguknál... Aztán megkérdezte az asszonytól, akarja-«, hogy előfizesse neki az újságot, hogy akkor is kapja, amikor már nem lesz itt... ? — Hogy érted... ? — kérdezte az asszony. — Hát... hogy akkor is megkapja, amikor már nem leszek Itt... — Amikor már nem teszel Itt... — Ismé­telte sóhajtva Teréza Kovariková, és egyetlen szót sem szólt többet ezen az estén. A tanulást másnapra kellett hagyni.:. Fordította: Antalfy István KATONA JUDITl JCSidik Vesszőt a szél. Riadt kezemre néz a kökény és fintorog. Virágok hullnak, színnyitök. Galagonyák pirosában ágaskodik fel a lázam és éghez simul, mint a rét Szöcske, menjünk a napra még hisz egyre távolabb neszei a fény. Színeket old s oson. Mennék, de csak fogódzkodom makacsul, mini a gyökereit Kis gyík az élet úgy ered a földből, hogy velünk egész. Tudom, te még mezőkre mész Elfoghatnak s gyerekek. Kamaszos kedvet lengetök, búcsúzkodók, integetők vígan, sapkát dobálva, őszi szép színek világa elszédít minden mozdulásod s idebilincsel a tájhoz. kesztyűt Azt hiszem mára elég volt Leülsz a padra, nézed a töb­bieket Melléd ül az edző is. Tudod, hogy mondani akar valamit, csak még nincs hozzá bátorsága. Öltök szótlanul, né­zegettek. Mit szólsz a fiúkhoz, Jocó­kám? Ügyesek, Feri bácsi. Mit gondolsz a Kristóf. ­Na, végre, gondolod, kibőld, hogy mit akar. Hülyének tete­ted magad, ártatlanul megjegy- zed: ö is, Feri bácsi. Az edzó morog, kínosan érzi magát. Félszemmel ránézel, lá­tod, hogy izzad a szemöldöke. Tudod Jocókám, azt gondol­tuk. .. Ne strapálja magát Feri bá­csi — mondod — nem segítek a srácnak. Te tudod. Jocókám, a szak­osztály érdeke, nem az enyém... Dadog az edző, élvezed a helyzetet, hadd kínlódjon. Fel­nézel, a szemek rádszegeződ­gyon hajszol az elnökünk. An­nak is ilyen apró, bütyök-sze­mei vannak, mint néked. És pontosan így hunyorog, ha ha­misan beszél. Megkavarodtak agyában a gondolatok. — Nahát! — kapaszkodott meg a karámban. — Kannak néztem az elnököt Riadtan hunyta le a szemét 6 míg az erős villanyfénytől szemhéja mögé lopakodott pa­rányi körök, figurák játékos cikázását figyelte, a fejében még jobban összegabalyodtak a gondolatai. Meggárgyulva nyitotta ki a szemét. — Szentsége® mennyei sza­kajtó! — vakarta meg most már a saját tarkóját — hát idejutottál? Mások csukják utánad az ajtót? Hijnye, azt a keserves atyaúristván-bátyját ennek a cábár világnak! Nagy fejcsóválással nyúlt kabátja zsebébe. — Hát, igen! — akasztotta zápfogára a csutorát. — Meg­mondtam én, amikor félre kezdted vinni az éneket, hogy: »Ksiga fiam, Zsiga fiam, rossz ♦égé lesz annak, ha az embe- fckbe b"'" to ltod a szót!” Te •Zonban kioktattál, mégpedig Imigyen: „Maga mindig okos­kodik! Magának semmi sem tetszik! Csak arról prófétái folyton, hogy nagy a rongyrá- zás; hogy pazarolunk; hogy foghegyrői beszélünk az embe­rekkel, holott tudnia illene: a vezetés tekintélyéhez sok min­den kell. Mint például a repre­zentáció is. Mert mindjárt más az, ha tekintélyünkhöz megfe­lelő környezetben tárgyalunk, úgy felfele, mint lefele. Ahogy azt az igazi vezetés megköve­teli.” / Ingerülten gyújtott pipára. — Amá azt illeti — köpte ei a csonkig égett gyufát — a vezetésben kitűnően levizsgáz­tál. Ügy elvezettél minket a hat év előtti • negyvenforintos munkaegységtől a jelenlegi hu­szonhárom forintos munkaegy­ségig, hogy csak lesünk, mint Jani a moziban. Szortyogni kezdett a pipa. — És aki pofázni mert, azt levágtad, mint a gyalogbékát. Körülvetted magad hozsánnás alakokkal, potyaleső tündérek­kel, akiknek aztán az lett a leg­főbb gondjuk: hogyan lehet talpnyaló sürgölödéssel, em­bert vadító csípöriszólással sok munkaegységet szerezni. A nagy odamondogató® he­vében kialudt a parázs a ku­pak alatt. Mivel azonban még néhány dühös megjegyzés a torkát fojtogatta, így zsebbe süllyesztette a pipázókészséget — No, meg a rep... a repre — a nyavalya törje ki ezt a kacifántos szót! — a rongyrá­zás. Hű, de tudtad rázni a ron­gyot! Ügy elökelósködtél, mint valami régimódi tekintetes úr. (A tulajdon apád nem ismert volna rád, akivel együtt lök­tem valamikor a kubikosta- lyigát.). Sőt, mi több, az elő­kelőség érdekében még a fe­leségeden is túladtál, aki húsz esztendőn át mista a gatyá­dat nevelte gyerekeidet, dehát ahogy baráti körödben elmon­dogattad: az asszonyod nem volt fejlődőképes. Vagyis: öre­gedett. Azazhogy: azt vélted rém előkelőnek, ha egy úgyne­vezett divatcicát vehetsz ma­gad mellé, amolyan pipiskéd ve csipogó fiatal csirkét, akivel feszíteni lehet mindenütt. Gőgiosélő röfögéssel farolt hátra a kan. — Tán nem igaz? — robbant ki Tűrő Istvánból az indulat — Meg ne próbáld letagadni, mert úgy fej benyomlak ezzel a vendégm^rasztalóval — lóbálja meg a támaszkodásra szolgáló meggvfabotot —, hogy arról kód ülsz! A kocák vőlegénye is eltol­hatta már az elnöknek szánt szemrehányásokat mert újra törlészkedni kezdett —- Most már késő — legyin­tett a dörgölődzésre Tűrő Ist­ván. — Akkor kellett volna az embert meghallgatni, amikor a bajok még kicsik voltak! Még egyszer megcsóválta az italtól kóválygó fejét majd morgolódó fohászkodások kö­zepette, kivonult a sertésólból ★ Másnap este, amikor Ismét kibaktatott a tanyába, hogy ez éjjeli szolgálatát elkezd ie, aaonnyamban elébetérült Sü­veges János. — Te István — csapkodta le ruhájáról a takarmányabrak nyomait, — amit az ólban el­mondtál, azt a közgyűlésen is érdemes lenne elmondani. Zavartan krákogott erre Tű­rő István. — Eh, hagyjuk! — morogta Tegnap eladtam három süldőt, s egy kicsit felöntöttem a ga­ratra. Itt elhallgatott egy pillanat­ra, majd óvatos hangsúllyal hozzátette: — Amit tegnap este az ól­ban elmondtam, az csak amo­lyan mérgelödés volt, A bor beszélt belőlem. nek. Kíváncsi püianWsoS, vál­lalod-e? Legyiintesz, gúnyos mosolyra húzódnak a szájszög­letek. Berezelt, nem mer kiáll­ni, gondolják a hülyék. Vársz, aztán kifelé indulsz. Elhagyod a terem közepét, érzed, hogy há­tad mögött nyílt vigyorra vál­tanak át. Hirtelen megfordulsz, lehervadnak a mosolyok. Ha úgy gondolja Feri bácsi, szólsz az edző felé, talán, mégis megpróbálhatjuk. Kristóf, szól a fickónak az edző, álljatok be. Ráléptek a szőnyegre. Min­denki abba hagyja, körbe áll­nak benneteket. Jókötésű Ipse, gondolod, raj­zolni lehetne az izmait Résre- húzott szemmel bámuljátok egymást, a fickó nyugodt, ma­gabiztos. Közelebb léptek, áll­tok szótlanul. Az ipse megmoz­dul, villámgyorsan üt Kivé­ded, hátrálsz egy keveset. Űjra üt, nyugodtan hátrálsz. Nyu­godtan apukám, bíztatod ma­gad, csak nyugalom. Védekezel, fedezékbe vonulsz. Kapsz né­hány ütést élvezed. Röhögjetek, gondolod magad­ban, röhöghettek nyugodtan. A nagy Jocó, ma visszavonul, szépen kikap, éppen csak egy kicsit, úgy, hogy ne legyen fel­tűnő, s visszavonul. Otl a srác a fejed, Mait megszólni' Villanegyed, mormolod, újabb ütés. Opel Rekord, sziszeged befelé, újabb ütés. Házi edzőterem, újabb ütés. Micsoda barom, mondogat­ták rólad. Zabálja a téliszalá­mit amit kap, s spórol, mint egy őrült. Túrák, külföldi hol­mik, pénz — ház lett belőle, autó, reprezentatív feleség, szőke, mint az angyal. Feladod a fedezéket, hatal­mas ütés csattan a bal szemed felett. Felreped, vérzik, össze­keveredik az Izzadtsággal. Hagyjátok, üvölti az edző, nincs semmi értelme. Fémes ízt érzel a szádban. A fejed kékre kovácsolt acél, bír­ja az ütéseket. Lila foszlányok lebegnek előtted, élvezed, hogy ütik a pofádat Kovács professzor, Széki mérnök, ők a szomszédaid a villanegyedben. Palota, ámul­doznak a házadtól. A fickó üti, veri a fejedet, * nem bánod. Ha srácom lenne, eltörném a kezét, mielőtt kesz­tyűt húznának rá — gondolod magadban. Vérzik a fogad is. elfordulsz, köpni akarsz. A fickó oldalról teljes erővel tarkón vág, ösz- szecsukllk a térded. Hagyjátok, marháik, üvölt torkaszakadtából az edző, a erre összeszeded magad. Bal kezeddel meg támasz, kodsz egy pillanatra a szőnye­gen, s felkelsz. Fekete karikák vibrálnak a szemed előtt, zár varos összevisszaságban. Fede­zékbe vonulsz, véded magad. Lefogod az ütéseket s pihensz. A fickó támad, záproznak az ütései, jobbról, balról, minden­felől Pihensz, érzed, lassan visszatér az erőd. A fickó Öt, elhajolsz, védekezel. Teljes erővel támad. Jó ütései van­nak, gondolod, van bennük erő és gyorsak. Üjabb ütés a szemeden, ismét megszédülsz Hülyeség, gondolod, miért? Mérlegeled az ipsét az egész olyan, mint egy lassított film* felvéteL Érzed a másodpercek minden pillanatát tudod, mikor fog ütni és hová. Hagyod, még mindig pihensz Felméred a le­hetőséget, szabad hely az orr: nyerge felett Vársz. Ismét szabad hely a homlokán. Üjra kivársz Aztán«, kitámad, bal kezeddel lefogod az ütését, de előrelendülsz vele. Felkapja a kezét szabad a gyomorszája. Ebben a másodpercben lesújt az öklöd. Tompán puffan az ütés, érzed, hogy a fickó szinte a levegőbe emelkedik« karjz lehull, feie elörecsukltk, s rongyként esik a szőnyegre. Letörlőd a homlokod, kifelé indulsz Letussolsz felöltözöl, bemész a szemközti trafikba, öt éve nem dohányzol, most egymásután szívod a cigarettá­kat Ülsz a volán mellett • meggypiros Opelben, s fújod a füstöt Beindítod a kocsit, el­indulsz. Körbejárod a várost hazaérsz A villanegyedbe. Ki­szállsz neki támaszkodsz a ko­csinak, nézed a házat Gyönyörű, sikongnak felesér ged ismerősei, ha látják a viÍr lát Isteni, zokognak a gyö­nyörűségtől. Fújod a füstöt. Kovács pro­fesszor végigsiet a sétányon, köszön, beül az autójába. Nézed a házat, a cirádás erkéllyel. Gyönyörű — hallod — s eL fog a hányinger. A háztól, a pompás kis edző­teremmel, fürdőmedencével, az erkéllyel, a három ezüstfenyő­től, amelyek egymás mellett állnak két méterre, öt centire, s negyvenkét milliméterre. FORGÁCS KAROLT: Kiszámított célok Akkor még semmit sem sejtettem, azt hittem: végzetesen és szilárdan álló sugárra vihar tört, s sebekben meggazdagodva, béna lábra álltán, de újra reánk ül a tespedés; ám mint a csírás mag a hant alatt, titkos erő dolgozott izmaimban, a levegőben új szikrák pattantak, a fáradtság tiszta szeszként elillant. A napok, hetek, mint viaszgyertyák bele, a munkában hamn nélkül ellobbantak, a gátakat oly könnyedén lénték át a sánták, mint az atléták. Sok ablak nyílt a négy ég tálra s az új szelek úgy átjárták bőröm húsom és csontom, hogy hiszem már: az étet nem lehet csak topoeás. Valami elindult egy úton, s kiszámított magas célok felé fát. Hogy honnan indultunk el: lassan már nem is tudjuk. L.U.11,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents