Heves Megyei Népújság, 1967. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-18 / 15. szám

Elszántuk magunkat a harcra...!" LEVEL VINHBŐL A Vietnami Demokratikus Köztársaság vinhi pedagógiai főiskolája és az Egri Tanárkép­ző Főiskola közötti barátság, a kölcsönös jó viszony, segítés és támogatás nem új keletű. 1962- ben írták alá a baráti egyez­ség dokumentumait, s az azóta eltelt évek során az intézmé­nyek formális együttműködési kapcsolatain túl, a két főiskola tanárai között is a személyes, közvetlenül bensőséges kapcso­latok szálai szövődtek. Sűrűn Váltották egymást a levelek Vinh és Eger között, kicserél­ték tudományos és kulturális tapasztalataikat. S nemcsak eredményeikről tájékoztatták egymást, de kutatásaik újabb irányairól, terveikről és felada­taikról is. Több ízben vendégül láthatták Égerben a vinhi test­vérintézmény képviselőit, mód nyílt a személyes eszmecse­rékre. Mikor az Egyesült Államok terrorbombázásai mind foko­zottabban kiterjedtek az észak­vietnami területekre is, keve­sebb levél indulhatott útnak Vinhből. Utóbb a levelek még jobban megfogyatkoztak. Az egri főiskola tanárai, hallgatói így is tudták, mi történik bará­taiknál, nap mini nap olvas­hatták az újságok hasábjain a hírügynökségek jelentéseit azokról a felháborító, szörnyű­séges agressziós tettekről, ame­lyeket az amerikaiak elkövet­tek a függetlenségre és szabad­ságra vágyó vietnamiak ellen. Az egri főiskola tanárai ég hallgatói nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy egységesen tiltakozzanak az emberiességet lábbal tipró amerikai bűntettek ellen, hogy követeljék a népirtó háború be­szüntetését. A 85 000 lakosú Vinh városát sokáig úgy tartották számon az egri főiskolán is, hogy az a város a Vietnami Demokrati­kus Köztársaság egyik legmo­dernebb települése. S aztán te­lexgépek röpítették világgá a borzalmas tényt: Vinh városát az amerikaiak terrorbombázása földig lerombolta, oly sorsra átkozták, mint amilyen sorsot megért Rotterdam, Drezda és Coventry! S mint „klasszikus hadicélpont”, romhalmazzá vált a VDK egyik büszkesége, a Vinhi Pedagógiai Főiskola is. Az a főiskola, amely a szabad­ságharc győzelme után először egy buddhista kolostor romjai között kezdte meg működését, öt. egyenként ötemeletes épü­letből állt a vinhi főiskola, sportpályákkal, diákszállások­kal körülvéve, s a bombázások után térdig lehetett gázolni a törmelékben, a tankönyvek foszlányai között. Hosszú ideig nem jött levél Vinhből, a testvérintézmény nem adott életjelt magáról. Mennyire várták ezt a jeladást. Mert — ha késve is — megér­kezett. Szomorú, mélységesen megrázó, felkavaró jeladás ér­kezett. Ám ez a jeladás hősies kitartást, elszánt akaratot is sugároz minden mondatával. A levél örömhírrel kezdődik: „...Örömmel szeretnénk ér­tesíteni önöket — írja Vinhből 1966 november 17-ér"l keltezet' levelében Nquyen Thuc Hao igazgató, a főiskola professzo­jHenmiff JUKI, január 18„ szerda letve kollégát meggyilkoltak. 1966. október 21-én a Thai- binh tartományban Thuy Anh járás Thuy Dán falujában a II. fokozatú iskolát támadták, 30 tanulót és egy tanítónőt meg­ölve.” A vinhi korszerű, modém fő­iskola épületeit földig rombol­ták az amerikai kalózbombá- zók — a főiskola azonban to­vábbra is létezik, él, munkál­kodik. „Főiskolánk. — újságolja Az Országos Filharmónia szerdán rendezte meg harma­dik bérleti hangversenyét -íz egri Gárdonyi Színházban. Ez alkalommal az egri közönség a Miskolci Szimfonikusokkal ismerkedett meg. Elöljáróban el kell mondanunk, hogy ez a találkozás forró sikert hozott a miskolciaknak, és egy jelen­tős zenei élményt az egri kö­zönségnek. Az est műsorán két bécsi zeneszerző. Schubert és a ke­ringőkirály, ifj. Johann Strauss művei szerepeltek. A „Bécsi est” címszó alatt egy­más mellé állított két bécsi zeneóriást több évtized, egy világ választja el egymástól: Schubert VII. szinfóniájában a legmagasabb emberi szférák­ba emelkedik fel a zene, hogy a sóvárgó remény, a mindun­talan fei-felbukkanó schuberti gondolatok, reminiszcenciák, népi ihletésű hangok-dallamok játékosságán túl az emberi bi­zakodás fénye töltse be ennek az ünnepi, fenséges muzsiká­nak a világát. A schuberti me­lankóliába itt is belevegyülnek a táncos ritmusok, a bécsi vi­dámság itt is fel-felüti a fejét, de nem úgy mint a keringok, polkák, galopnok nagymeste­rénél, az if.iabbik Straussnál. Schubert vall, Strauss szóra­koztat. Schubert zenéjével Beethoven és Mozart közelé­ben érezzük magunkat — ugyanaz a fenséges érzés szó­lal meg nála is, mint emezek­nél, csak az ő sajátos hangján, — míg Straussnál a táncoló- suhogó forgatagot látjuk és azt a jókedvet, jókedélvt. amely a múlt század második felében Becsről kaoott ielzöt és Strauss zenéjétől tartalmat A miskolci szimfonikus ze­nyitány a színház muzsikáját, harsogását, elevenségét a meg­szokottnál halványabban hoz­ta. A Terefere-polka után Pet- ress Zsuzsa, a miskolci Nem­zeti Színház művésznője, a Ci­gánybáróból Saffi dalát éne­kelte, majd a Bécsi vér című keringőt adta elő. Petress Zsu­zsa a pódiumon is az operett- primadonna erényeivel hatolt. A Kék Duna kenn "őt és a Radetzky-indulót a közönség nagy tapssal jutalmazta s ráa­dásul kapta a Perpetuum mo­bilét A „Bécsi est” műsorának ilyetén összeállítását hangula­tilag és stílus szempontjából sem tartjuk a legszerencsésebb megoldásnak. Ennyire két kü­lönböző zenei szférát egymás mellé állítani, próbát jelent a muzsikusok és a közönség szá­mára is. A komolyan vett ze­nélést az egri közönség így is hálásan fogadta. A zenetörténeti bevezetőt: Schubert szimfóniájához és a Strauss-muzsikához Pándi Ma­rianne mondotta el. (farkas) BIZALOM Pacalat úgy ivott, mint egy alkoholis­ta szitakötő, ponto­sabban: kefekötő. Már ennyiből is ki­világlik, hogy Paco- lai nem felelhetett meg a Gomblcerekítő Vállalat anyagosztá­lya vezetőjének, kü­lönösen azóta nem, mióta az anyagosztá­lyon alkoholt is tar­tanak. Pacolai azon­ban, ha józan volt, rendes és szakértő ember volt. Volt. Mert már régen volt józan. Pacolait tehát le kell váltani, meg kell menteni a társa­dalom számára, hi­szen a társadalom számára még az al­koholista kefeköfő megmentése is üdvös feladat, pedig hol ért akár egy józan életű kefekötő is egy anyagosztály vezeté­séhez. Igaz, ma már Pacolai sem ért hoz­zá, de amikor józan volt, akkor értett. És az érdemeket nem fedheti el a szesz ára­datának feledésfátyla. — Pacolait áthelyez­zük az anyagraktár­ba adminisztrátornak — mondta a személy­zeti főosztályvezető az alosztályvezető­nek. — De akkor mit csi­náljunk Kuzman bá­csival? A főosztályvezető egy pillanatnyi ta­nácstalanság után, miközben a kérdést aggódva feltevő al­osztályvezető homlo­kán kutatta a vá­laszt, döntött: — Elmegy nyugdíj­ba. — Kuzman bácsi, nyugdíjba? Hiszen még ötven éves sincs, csak úgy nevezik, hogy bácsi — hökkent meg az alosztályveze­tő. — Különben Is a kisujjában van az egész anyagraktár, még helyettesíteni is tud, megbízható, pre­cíz és becsületes mun. kaerő. — Ez baj — m rmog­ta a főosztályvezető, aztán felderült az ar­ca. — Megvan a meg­oldás. Ezt a nem bá­csi Kuzman bácsit áthelyezzük a lyu­kasztóosztály admi­nisztrátorának és... — Ott Kőteleki dol­gozik. Kitűnő, precíz és megbízható ember, akinek a kisujjában van az egész lyukasz­tás, és ha kell, még helyettesíteni is tud — szólt közbe ismét az alosztályvezető... — Semmi baj. Kő­telekit áthelyezzük a kerekítőrészlegbe, a Pöszméte helyére ... Ne szóljon közbe, ér­tem én a dolgom ... A Pöszmétét, miután becsületes és igen hasznos ember, a fé­nyezőrészlegbe, az ott dolgozó adminisztrá­tort pedig a kapu- ügyelet Vezetőjé­nek ... Na, milyen vagyok? eee“ — És mi lenne, fő­osztályvezető kartárs, ha rögtön és egyene­sen Pacolait helyez­nénk a kapuügyelet vezetőjének... Nem fontos beosztás az — kockáztatta meg a kérdést az alosztály- vezető ... A főosztályvezető összeráncolta a hom­lokát, úgy válaszolt — Látja, elvtársam, így nem lesz magából soha igazán jó sze­mélyzetis ... Bízni kell az emberekben. Még az olyanokban is, mint ez a Pacolai. A bizalom a gomb­kerekítés alapja! (egri) Cttorőház — villany né!! ill — Hány szakkör működik majd itt? — Kilenc. Ezek eddig is megtartották a foglalkozásai­kat. A város különböző részein kaptunk helyet nekik. Most már valamennyit be akarjuk ide telepíteni. — Hová? — Tény, hogy a helyiségeink száma nem sok. Ezért szüksé­günk van arra, hogy a nagy­termet is megosszuk egy füg­gönnyel, és így itt is két szak­kört tudjunk elhelyezni. — Milyen anyagi forrásból, tudják az úttörőház tevékeny­ségét tartalmassá tenni? — Költségvetési • tervünk«* elkészítettük, de azt még nem hagyták jóvá. Igyekeztünk sze­rényen tervezni, de hát... Minden elképzelésünket a köz­ponti ellátmányból nem tud­juk megvalósítani. Bízunk a társadalmi segítségben. — Mikorra várható, hogy az úttörőház maradéktalanul „üzemképes” állapotba kerül? — Ez főként a villanyon mú­lik. A szerelők olyan „ügyesen” kötötték be a világítást, hogy azt nem tudjuk használni. Ha sötétedik, le kell állnunk a foglalkozásokkal, a szakkörök­kel. Van tehát egy szép úttörő­házunk és akad vele bosszúsá­gunk. Pedig mennyire várták a fia­talok, hogy az építkezés befe­jeződjön. Sehogy sem tudjuk megérteni, hogyan voltak ké­pesek ilyen felületes munkát végezni itt a villanyszerelők. Ilyen módon nem lehet pél- iát mutatni a fiataloknak! <g. mól—) SZALA! JAMOS Száll a hinta. Csilingel a gyerekek hangja. Körös-körül sziporkázik minden. Kék, pi­ros, sárga, zöld villanyégők ön­tik a fényt. — Apu! Hadd üljek fel az óriáspókra! Az apa pénzt ad... a gye­rek fut a bódéhoz, onn^n a be­járathoz. A lábak hol lent, hol fent. A gép csattogva emeli fel, s ereszti le az „utasokat”. — Nagyon jó volt, apa! Fent- ről milyen szép a város! Hadd menjek a körhintával is! Gyerekek pörögnek fent a le­vegőben. Az apa nézi őket. A levegőben kalimráló gyereke­ket nézi és magát látja. Rég volt Az 6 községükbe is eljött a körhintás, vagy ahogy akkor mon iták: a rinslisoiles. Hozott masával céllövöldét, meg kari- kadobálót is. A próbacsendőr tükörből lőtt. hadd lássák, ő még így sem téveszti el a célt Cibálja lefelé. „Hé, mit csinálsz itt?” — or­dít a tulajdonosod. „Nem aka t leszállni!” A pufók or­dít, a tulajdo­nosnő a jegyet kéri. „Hol a je­gyed?” „Én hajtot­tam”. „Hányszor?” , .Háromszor” „Nem igaz!” És ellöki a hintától. Meg­szólal a csengő, buffog a dob, harsog a trom­bita, meztelen lábak alatt dü­börög a körbe­futó padló. Csak nézi az a'másderest. Sír. — Anu, hadd öljek fel!... Az apa meg­ingatja a fe­jét. — Elég volt má­iéi. Elköltöttük az anyádtól kf *» pott pénzt. Megfogja a gyerek kezét. Villóznak a fények, a gyén rek sír. Nagyjából egy éve annak, hogy Gyöngyösön ünnepélyes keretek között birtokukba vették az úttörőházat a fiata­lok. Nagy volt akkor az öröm, szép tervek születtek és vár­tak végrehajtásra abban az időben. Egy részük meg is va­lósult, Aztán kiderült, hogy az épület eredeti formájában mégsem a legalkalmasabb a feladat hiánytalan teljesítésére. Rendbe kell hozni. És jöttek újabb hónapok, amikor az építkezés miatt az úttörők csak kívülről nézhet­ték az otthonukat* bizakodva: majdcsak elfoglalhatják ismét , a megszépült épület helyisé­geit — Tavaly, év végén megtör­tént a műszaki átadás — mond­ja Vági Jenő, az úttörőház ve­zetője. — Nemcsak megszépült az épület belülről, hanem kor- ; szerűbbé is vált Ennek a korszerűsítésnek a legszembetűnőbb jele a mos- i dók megépítése. De ahogy kö- , rülnézünk a falak között, meg­állapíthatjuk: nincs még min­den rendben. A takarítás 1 ugyan folyik, de az összkép j nem valami bizalomkeltő. A < felszerelés hiányossága a leg- 1 szembetűnőbb. Székeket talá- 1 lünk eleget, asztalt is néhá- ] nyat, a folyosón pedig két ping- ; pongasztalt. — Sajnos, a felszerelésünk 1 nem teljes. Hogy a szakköreink j foglalkozni tudjanak, üzemek- j tői kell segítséget kérnünk. ] Reméljük, kapunk majd tőlük ■ használt szerszámokat, kisebb gépeket, eszközöket. Társasjá- t ékünk sincs elegendő. nekar érthető becsvággyal és lelkiismeretes fegyelemmel fo­gott Schubert VII. szimfóniá­jához. Mura Péter karmester színes, gazdag árnyalt muzsi­kát nyújtott át az egri közön­ségnek. A miskolci együttes minden részben összeszokott zenekar benyomását keltette. Az egri színházban ismét bebizonyoso­dott: a fegyelmezett zenészek, a kitűnő akusztikai adottságok között élményt, az alkotás ma­radéktalan hatását tudják ad­ni a közönségüknek. Mura Péter határozott egyen­súlyt tartott a fúvósok és vo­nósok között, csillogó hatást csalt ki a hangszerekből. Itt-ott talán a muzsika játé­kosságát a kívántnál jobban hangsúlyozta. A miskolci szim­fonikusok ezzel a schuberti szimfóniával belopták magu­kat az egri közönség szívébe és szívesen várt vendégként tartjuk őket számon. A műsor második részét, a Strauss-programot a Denevér nyitánya vezette be. Mintha a zenekar még mindig a szim­fónia hatása alatt lett volna, a A miskolci szimfonikusok sikere Egerben Nguyen Thuc Hao — teljesí­tette az oktatási tervét és 480 hallgatót avattunk, akik minő ségi tudást szereztek és jó po litikai képzettséggel rendelkez­nek az iskolákban végzendő munkájukhoz.” Az amerikai imperialisták mindinkább fokozzák irtóhábo­rújukat, terrorbombázásaikat, hogy megfélemlítsék a vietna­mi népet, hogy „megleckéztes­sék” a demokratikus Vietna­mot, amiért merészkedett kor­szerű gazdaságát és kultúráját a tőke befolyásától mentesen kiépíteni. Vietnam népe nem kér többé a tőke áldásaiból. „Nincs drágább a függetlenség­nél és a szocializmusnál!” — írja a vinhi főiskola igazgatója. — „Elszántuk magunkat arra. hogy az agressziós terveket meghiúsítjuk, s a haza függet­lenségéért. szabadságáért, ha kell akár öt, tíz, húsz vagy még több évig harcolunk...!” „A jövő győzelemben Szilárdan bízva harcolunk! Az amerikai agressziós imperialistákra biz­tos teljes vereség vár! Dél- Vietnam biztosan felszabadul! Vietnam biztosan egyesülni fog!” Az Egyesült Államok óriási ipari, katonai és pénzügyi ka­pacitással rendelkezik, ezt tudják a vietnamiak. De abban is bizonyosak, hogy az imperia­lista kolosszus erejét rengeteg el’entmondás forgácsolja, ak­názza alá, hogy az amerikaiak nem képesek legyőzni a húsz­esztendős forradalmi háború tapasztalataival rendelkező, s a külföldi agresszió elleni harc kétezer éves történetére vissza­tekintő egységes és eltökélt vietnami népet. S ez a bizo­nyosság a vinhi levélből is ki­olvasható. .. (pataky) rai, oktatói, dolgozói és hall­gatói nevében —, hogy Nghe- an-ban, a Vinhi Pedagógiai Főiskola születése helyén, a napokban az 1500. amerikai re­pülőgépet lőtték le.” írja, hogy nehéz, heves szakaszba lépett az amerikaiak ellen, a haza megmentéséért vívott harcuk, Észak-Vietnam területén is kí­mélet nélkül bombázzák a fal­vakat, kórházakat, gátakat, is­kolákat. „Eddig — tudatja a szomorú hír — 296 iskolát pusztítottak el, 300 tanulót, il­harsogott. a dob mélyeket buf- fant, a meztelen lábak alatt meghajlott a körpadló. Mint a karámba zárt paripák, futottak körbe-körbe. Feje a gerendáin., szeme a körbe-körbe száguldó lovakon. Fekete, pej, almásderes. Gyö­nyörű paripák. Meg hintók. Neki az almásderes tetszik. Még egy kör és akkor ő arra ül. A trombita elhallgatott, a hinta leállt. Az almásderesre egy pufók képű gyerek ült. „Hogy fogja azt a kantárt!? Az ilyen fogástól felágaskodik a ló”. Buffant a dob, harsogva fe­lelt neki a trombita. Forgott a hinta. Szédülni kezdett. A keze csúszott a gerendán, a talpa is izzadt. „Már csak egy fél van hátra”. A pufók képű nevet, sarkantyúzza a lo­vat. Végre megáll a hinta. Bújik le a lyukon, remeg a lába a létra fokán. Rohan az almásde­reshez. „Most nézzék meg, hogyan kell egy ilyen szén lovat meg­ütni, hogyan kell fogni a kan­tárt!” Odaér a lóhoz. A pufók képű még mindig rajta ül. „Szállj le!” itííem szállók!” És forgott a hinta. Gyere­kek forgatták. Lentről a tulajdonos felesé­ge diktálta az ütemet. Két em­ber helyett dolgozott. Trombi­tát fújt és dobolt. Kezdetben lassú ütemet diktált, aztán gyorsabbat. ök, gyerekek, nekifeszítették a vállukat a gerendáknak. Do­bogtak a meztelen lábak a kör­befutó pallón. Az idősebbek felültek a gerendákra, és mo­solyogtak. A kisebbek izma megfeszült. A tulajdonos nem volt bolond. Annyit engedett csak fel, amennyire szükség volt. És most a nagyobbak he­lyett is hajthatják a hintát. És még kétszer, mert c«ak három forgatás után lehet egyszer fel­ülni. Ö már a másodiknál elfá­radt. Ha nem figyeltek, a ge­rendára kapaszkodott. — Bírni kell! Még egy for­duló van vissza. A tulajdonosnő trombitája

Next

/
Thumbnails
Contents