Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-16 / 296. szám

EGRI ISMERŐSÖK

Keret egy arcképhez

Szép, szabad élei-...

Esztendők óta találkozom vele. Az utcán, vagy a műteremben. Jellegzetes alakja a városnak, hozzátartozója pontosan harmincnegyedik esztendeje. Évekkel előbb átlépte már termékeny, alkotó életének hetedik évtizedét, s piktúrája ma is még szinte robbanásig telített el nem használt színenergiákkal.

*- Hetvennégy esztendős vagyok, ez valamivel több a húsznál, ugye... de az egészségre nem panaszkodom. Sokat vagyok a szabadban, friss levegőn.

Ahol beszélgetünk: az a lakószoba és a műterem is. Szép időben, jó időben a várost járja, régi, szűk, kanyargós utcákat, vagy kirándul a környékre — és rajzol, vázlatol, fest. Ha a négy fal közül nem tud szabadulni, akkor is fest. A falak között — csendéletet. Vásznai megszámlálhatatlanul díszítik a szobái, szinte eltakarnak minden tenyérnyi helyek S amelyek nem kerülhetnek a falra, szobája különböző részein, ládákba csomagolva pihennek. Aztán vaskos rajzfüzetet lapoz. Három éve járta meg Salzburgot, s aztán a festőborát Kátai Mihállyal a felvidéki, tátrai tájakat — úti élményeit sűrítette, tömöri tét te a papírlapokra.

Kastaly István útja Kisvár- dáról indul. Apja, anyja művészetkedvelő emberek. Nyíregyházán érettségizik, aztán két évig tanul a pesti iparművészeti iskolán. A nyarakat Nagybányán tölti, ahol, mint Tabé- ry Géza írta: „Kobalt ég, festő, patak, buja rét. Ödön házak, festő... Dalos kedv és elnyűtt bányászemeberek ólomarca és megint csak festő!” Ismert festőnagyságok között él, szerepet keres, nagy terveket és vágyakat dédelget. S aztán, akárcsak fél évszázaddal korábban, az erdők szerelmese, Paál László, elindul München felé. Azbe, az orosz származású híres művész iskolájának festönövendéke három éven át, s mikor visszajut Budapestre, Réti István tanítványául szegődik az Akadémiára

Sasos behívóparancsot kap, s a háborút végigtűri ő is. Megjárja Isonzo, Piave, Tirol csatatereit öt év alatt. Alig ívelő művészpályájának holt ideje a

háborús időszak. Mert az első bemutatkozás már mögötte van..

Kis alakú, sárgult könyvecskét mutat: „A Nemzeti Szalon jubiláris téli kiállításának és Zichy Mihály gyűjteményének katalógusa — 1913. december”. A katalógusban ilyen neveket találni: Egry József, Feszty Ár- pádné, Gulácsy Lajos, Med- nyánszky László; a 130. sorszámnál pedig: „Kastaly István: Fűzfák. Olajf. 250,—”.

A Nemzeti Szalon 1916. decemberi téli kiállításának katalógusában már több alkotással szerepel: Meredező házfalak Torcenóban. Szálláshely Fel- denben, Torcenói romok, Összelőtt házfalak Campestriniben, Campestrini helység.

Ezek mind-mind a háborús évek művészi termése; s a művészeten túl dokumentálás értékű vásznak, alkotások, olyan ember keze munkája, aki szemtanúja volt az esztelen vérontásnak, emberi szenvedéseknek.

A háború után Pesten telepedik le. Saját műtermében lát neki, hogy korábbi terveit is valóra váltsa.

— Arcképfestéssel is foglalkoztam, mert azért élni kellett valamiből...

1932-ben elhagyja Pestet,

Egerbe jön és itt választ végleges lakhelyet. Megnősül. Am végleges megtelepedésében

nem csupán társválasztása a döntő, ezen túl a kimeríthetetlen festői téma is idelóncol- ja. Volt .sztviselő és ipariskolai tanár, de teljességgel csak a festészetnek tudott élni.

— Sosem volt kedvenc műfajom, mindent szívesen festettem. Szeretem a szép tájakat, de a tájban is mindig az ember érdekel. Az ember jelenléte.

Tájképei élő elevenségüek, líraiak. Nem kiszakított részek a természet egységéből, inkább ablakok, amelyek mások szeme elől rejtett szépségekre láttatnak. Enteriőrjei, csendéletei meleg, hangulattal oldódón tárgyiasak, derűs, realista élet- szemléletet sugárzók.

Űj festményt mutat Előtérben régi, nyomott egri házak, s háttérben az égnek magasodó karcsú tömbű toronyházak — a Rókus-temető dombjáról széttekintve

Búcsúzom. Odakint eső mossa a várost. („Ha rossz idő van, csendéletet festek...”) Az idős mester csendélethez készülődik. Festeni érdemes tárgyakat keres, azokat rendezgeti. Tíz éve temette el asszonyát. Egyedül él. A magányosságról nem fest képet. A fiatal, izmos fákat inkább vásznára viszi. A fiatal, izmos fákat, amelyeknek van erejük megtartani, tá- masztani a lendülni akaró öreg törzset. Pataky Dezső

MARCÉXI GYURI bácsival beszélgettem a múltkoriban, a hatvani Lenin Termelőszövetkezet híres juhászával. Helyesebben mondva főjuhászával, mert jó munkája (nyomán bri- gádvezetővé léptették elő a közös gazdaságban. Most már kilenc ember van a keze alá adva, meg az az ötezer juh, amit Gyuri bácsi mindennap megnéz. akár hó esik, akár szél fúj, akár sugarait záporoztatja a földre a nyári, nap.

Gyuri bácsi még nem olyan idős ember, most tapossa az ötvenkilenc edik esztendőt. Nagybajuszé, középmagas, piros arccal s furfangosan villogó szemekkel. Ez a bácsi megszólítás nem is annyira korának, mint inkább szakmai tekintélyének szól. Mert a juhok dolgában nemigen akadna olyan kérdés, amire az öreg ne tudna választ adni. Nem is csoda, hiszen apja, nagyapja, talán még a dédapja is ezt a mesterséget vallhatta magáénak. De még a felesége is tősgyökeres juhászcsaládböl származik.

Alighogy fel cseperedett, már ott lábatlankodott a kis Gyurka a nagyapja körül. Hamar be is fogták a mesterségre. Azt mesélte az öreg, hogy mindössze három telet járt gyermekkorában az iskolába többre nem futotta. A juhokat kellett őrizni. Isaz viszont, hoey a juháczatot kitűnően elsajátította. Egész életében abban találta az örömét, ha szén birkákat nevelt. A szaforrriban nem is csúfolta meg senki.

NEM VOLT KÖNNYŰ pedig régen a juhászélet. Gyuri bácsi Gömör vármegyében látta meg a napvilágöt, onnan került el az ország minden részébe. Bejárta a Jászságot, a Tisza mentét. Juhászkodott Miskolc körül, az Alföldön, még a szi- licei fennsíkon, Krasznahor- ka mellett is őrizte a juhokat. Szóval, igazi vándorélet volt a juhászé. Szentgyörgy-naotól Szentgyörgv-napig, vagy Domokoson aptól Domokos-na- pig szegődtették a juhászt. Egy év itt, kettő ott, s szedhette újra a sátorfáját. Gyuri bácsi mégis szerette. Soha nem találta egyhangúnak, unalmasnak. Pedig mindössze annyi volt a szórakozásiak, hogy’ évente effvs zer-két.szer elmentek a nagyobb vásárokra.

—. Ilyenkor aztán ment a mulatozás — mesélte az öreg. — Elborozgattunk. elbeszélget- tnkü, érdeklődtünk, hol van szükség juhászra. De ment a nótázás is. Régi juhásznótákat énekeltünk. Nekem az volt a legkedvesebb:

Kutya világ, mikor élem

végedet,

de meguntam benne az

életemet,

nincsen benned egy víg

órám, egy napom,

nékem ez az élet csak egy

unalom...

De nemcsak énekléssel, hanem hasznos tevékenységgel is töltötték a juhászok az időt. A sáfrányosoktól ilyenkor vették meg a csengőket, tótkolompo- kat a juhok nyakára. Egy nyájhoz három csengő és két tótkolomp kellett. Persze úgy, hogy mindegyiknek más legyen a hangja és iszép hangzást adjanak együttesen. Nagy büszkesége volt a juhásznak, ha szépen szóltak a csengők, s megismerték, hogy melyik juhász jön a nyájával. Éppen ezért nagy gonddal kellett kiválasztani a böszörményi és kecskeméti csengőket és ko- lompokat.

— Nekem is van még hat csengőm — mondta Gvuri bácsi —, nem adnám őket ezer forintért sem. Néha-néha még felkötöm őket a juhokra, de ma már nem divat az ilyesmi.

AZ IGAZI JUHASZ éjjel- naoal a juhokkal volt. Az volt a fontos, hogy az állatok szépen hízzanak, s ne betegedjenek meg. Gyuri bácsi a hegyvidéket szerette, meg a száraz időt.

— Mert a hegyvidéken egészségesebbek az állatok — magyarázta az öreg —, ott jóval kevesebb állat pusztul el. mint az alföldön. A birka a száraz időt szereti, én is azt szerettem mindig. A legninwoKb ellenség a pocsatalyos legelő.

A régi juhász májustól november elejéig a szabad ég alatt volt. Még enni se ment haza. Reggel megfejte a juhokat. zsendicét főzött ez volt a reggelű Vacsorára meg savanyú zsendice. Télen már főztek az asszonyok, húslevest meg galuskát, ez volt a legtöbbször az étel.

— A bot, meg a kutya, az is kellett a juhászélethez, meg hát most is kell — mondta Gyuri bácsi. — Ezek nélkül nem juhász a juhász.

Nem akartam az öreget megbántani, de amikor találkoztunk, nála egyik sem volt meg. Pedig hát Ma-rcéli Gtiergy nevét minden valamirevaló juhász ismeri az országban. Ma már Gyuri bácsi biciklin tárja végig a juhhodálvokat. Elbeszélget az emberekkel, megnézi az állatokat, tanácsokat ad, s noteszbe jegvzi /be a legfontosabbakat. Szóval, ieazi brigádvezető lett belőle. Kívül és belül egyaránt.

Gvuri bácsi szívesen beszélt a régi emlékeikről s a szíve fáj is a régi élet után. Ha mást nem is. de elmúlt fiatalságát mindemképpen saipális. Meg bát utólag visszagondolva, minden szebbnek tűnik Fái az öregnek, hogv földéibe merülnék a régi emlékek, régi ha- gvománvok. fiatalságának rnsn-nrivi emléke.

Sárgarigó mind levágta a

tollát,

a tanyában keresi az ő páriát, keresi-keresi, de nem találja, llován van az ő párja

bezárva,.'.

dúdolgatja sokszor az öreg magában, a régi emlékekre gondolva. Fáj neki, ami elmúlt, ugyanakkor mérhetetlenül büszke arra is, hogy főjuhász lett belőle.

S HA NEM IS MONDJA, de

belülről mindenképpen érzi, hogy ez a több.

Kaposi Levente

Beiglihez társat keresek

Néhány szeletes beigli adagolása hiányában ezúton keresem azt az intelligens, megértő, diós beiglit szerető társat, akivel megoszthatnám a cukrászdák negyedkilós beigli adagját. Magamról csak annyit: presszói Icömye- zetben és felárral szeretem a beiglit. Válaszokat az egri

„Dobosban várom'' jeligére kérem, ínyencek előnyben, nagyevők és mákost kedvelők válaszát kérem mellőzni.

(m)

WWWtfWVWWWWWAWtfWVVWVWWVtfWWVWWWWWVWWWVWVWWWWWIVWWWWVWWtf^^

művel a Tedong vize és az ember?

Szélesen hömpölygő folyó, amelynek szintje sosem változik, olyan bővizűen kezdi pályáját, ahogyan folytatja. Az ember azt hihetne, itt a forrása, ebben a betonteiknőben. Pedig jó néhány kilométerrel távolabb és negyvenhét méterrel lejjebb. Látcsővel is alig látni, ahonnan elindul. A Tedong folyóból tíz 1800 lóerős szivattyú percenként 24 köbméter vizet terel új útjára, a lejtő törvényei szerint kialáki- tott mederben, majd még feljebb — ismét szivattyúk segítségével — egészen a Kijáni vízgyűjtőbe. És innen — kívánság szerint — a földekre, hogy még termékenyebbé tegye a talajt.

— Életet adó víz! — szólal meg Li U1 Jon, a kijáni víztároló és öntözőrendszer igazgatója. — Hányszor elmondták a környező termelőszövetkezetek parasztjai. Tavaly hetven papig egy szem eső sem esett. Ilyen aszály még nem sújtotta országunkat. Az öntözőrendszer

Mm[sőg

1

1966. december 16., péntek

területe, 7 járás és minden ipari centrum, a Kijáni traktorgyár, Nampho, Kanszon, mégis kapott elegendő vizet. Bőven jutott a 120 millió tonnából.

— Bizonyára számon tartják az itteni termelőszövetkezetek eredményeit?

— Hogyne! A terméseredményekben „vizsgázik” az öntözőrendszer — kívülről mondja az adatokat, mintha mindennap ezzel foglalkoznék. — Mielőtt elkészült, 1,5—2 tonna volt a rizs csonbókénti (kb. 1 hektár) terméshozama. Most átlag 5—6 tonna, sőt, némelyik termelőszövetkezetben meghaladta a 7 tonnát...

Megáll az óriási gáton. Háta mögött a Kijáni „tenger” (méreteit tekintve nevezhető annak), s előtte a végtelenbe nyúló rizstáblák.

— Most érzem magam a legboldogabbnak — mondta ragvogó arccal. — Ott már aratják a koraérő rizst. Az idén rekordtermés lesz.

Amikor elindulunk, közelebb lép hozzám:

— Tudja, az öntözőrendszer akkor is segíti az embert, ha túlságosan sok a víz. Megtörtént, hogy óránként 280 mm-es eső zuhogott, de a zsiliprendszerünk felfogta az óriási vízElöttünk a Kijáni „tenger”.

tömeget és a hatalmas eső nem okozott kárt.

Levezet a tó partjára. Morzsát szór a vízbe. Kis halak tömege lepi el a környéket. Egyszer csak kavarogni kezd a víz. Az apró halak eltűnnék, és felbukkan egy hosszú, számomra ismeretlen fajta.

— Nyom O! (Sárkányhal) — kiált fel. — Átlagos súlya 30 kiló. Pusztítja a kisebbeket. Bőségesen található Cső O (Növényevő halj is. Általában 80 kilósak. Rendkívül jó dolguk van itt a horgászoknak.

Oly lelkesen magyaráz, hogy nem merem megszakítani.

Felfelé kapaszkodunk a keskeny ösvényen, amikor egy zerge keresztezi utunkat.

— A hegyeken kószálnak — mondja Li U1 Jóm —, gyakran lejönnek a tóhoz. Mifelénk azonban legtöbb a fácán. Jó

vadász egy „séta* során 30 fácánt is elejthet.

Széles, nyílegyenes lépcsősor visz a magasba Kétoldalról — íme, erre is — embermagasságú „petúniák”, „dáliáik” és „margaréták”, s fiatal platánok ölelik. Fenn egy épület kecses eresze kínálja a végcélt. „Üt a csodálatos tündér kastélyhoz” című mese kezdősorai jutnak az eszembe: „Éveinken át figyelte a növényeket, virágokat, életüket, halálukat, éveken át gondozta a legszebbek magjait és palántáit s egy életen át beültetett velük minden utat, hogy az arra járók gyönyörködhessenek, becsüljék és szeressék a szépet.”

Szusszanásmyi pihenő nélkül érkezünk a tó fölötti kilátóhoz. Síksághoz szokott ember vagyok, a látvány lenyűgözött.

Körös-körül a délutáni napfényben fürdőző hegyek sokszínű hajlatai, aszerint, hogy milyen erdők borítják. Itt a fenyvesek örökzöldje, ott a tölgyerdők rozsdásodó lombjai, amott szétszórtam, gyér sárgálló akácos. És üdülő üdülőt követ. Hatvanat megszámolok, de ki tudja, még hány búvik meg a sűrűr lombok mélyén? És a látóhatár közepén az ember alkotta „tenger”, a Kijáni tó, négy bársomyzöld szigettel.

Messziről hallom az igazgató szavait;

— Akadtak, akik kételkedtek benne. Mások tíz évet keveselltek a felépítéséhez. Mi két és fél esztendő alatt elkészültünk vele és harmincegy kilométerről idehoztuk a Tedong folyó vizét. A többtermelést szolgálja és a dolgozók üdülését. Kedvelt pihenőhelye a hazaiaknak és a külföldieknek. De más értékei is vannak.

— Mire gondol? — kérdem.

— Nézze azt a szigetet. A legnagyobb a négy közül. Nyu- lak népesítik be. Az idő viszontagságaihoz jól alkalmazkodó, szapora fajta. Nem kell lőni. Évente minden őeszel

több mint háromezret egyszerűen befognak és átadják a kereskedelemnek. A többi szigeten jövőre kecskéket szeretnénk „meghonosítani”. Táplálékban nem lesz hiányuk, mert olyan dús fű sehol a környéken nem nő.

Hallgat egy pillanatig és folytatja:

— Tudja, mi valamennyien büszkék vagyunk rá, hogy 1946-hoz mérten már 1965-re a felével több lett a szarvasmarhánk, huszonnyolcszor több a juhunk és száznegyvennyolc- szor több a kecskénk. És bár közben nagy károkat okozott nekünk a hároméves háború, a hústermelés ötször nagyobb, a gyapjútermelés harmincnégyszer. Dolgoztunk.

— Vajon milyen haszonná1 jár az öntözőrendszer... a számok tükrében? — alig hallha tóan magamnak teszem fel a kérdést.

— Li U1 Jón mosolyogva ráír néz, int a fejével, mintha kér dezmé: „Min meditál? Segíthetek?” Én pedig hallgatok „Badarság lenne elárulnom hirtelen támadt gondolatomat, hisz erről volt szó, mióta együt vagyunk!”

Csupán ennyit kérdek: — Mekkora területet öntöznék?

— 51 000 csonbót, 118 mezőgazdasági termelőszövetkezet földjét.

Gyors számításba kezdek: 120 millió tonna víz osztva 51 000-rel, tehát egy csonbóra jut ennyi és ennyi... De biztosítani kell még az ivó- és ipari vizet, s így is átlag három tonnával nőtt a rizs hozama... És az árvízvédelem, és a győzelem a természet vad erői felett? És mindaz, amit nem le hét a rideg számokba mereví teni?

Kellemes hűsítő, koreai szí da kerül az asztalra. Jóle&i „leöblítenem” a számok ötleté.

Következik: Élet az azúr fátyol

alatt