Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-10 / 291. szám

SZERGEJ ORLOV: EDUADAS MIEZELAITIS: Ha nem dalol... ZÓ Ha nem dalol az ember, didereg, s hűvösebben fújdogál a szél. A dal úgy árasztja a meleget, akár a tűzön parázsló szén. A dalt valóban nem szerzi senki— a dal növő városként terem, vagy egy lány szomorúságát zengi a harmonika ősz-esteien, / Egy nyfrfa rezdfil, lombja felsuhóg messzi csendes ablakok alatt, a szerelmes szív magányban sajog — és a földön máris dal fakad. Mint erdő zúgása, élet njnlás, síró zápor, kelő hajnalok, örök a dal, mert őrzi a világ, s megterem, ha nem is alkotod! (Ford .3 Kovács Sándort ÁGOSTON IMREs ' R.éqi nyár Ohm táj tűz szemembe, messzi emlék egy régi nyárról, píneák és pálma, kék égről arany nap ragyog a fákra, talán a boldog aranykor is nemrég szökött el innen, s mint valami vendég még visszatér e tündérfényű tájra, mint ahogy visszasír az ember vágya, ha egyszer • föld megfogta a lelkét: Itália, kék ég, nyár, ifjúságom, tűnt, kába álmok szitakötő tánca, csodálatos kék tenger mormolása; ez* a nyarat még most Is visszavágyom fölöttem kék ég és alattam tenger: . végtelenné tágul bennük az ember! B ARANYI FERENC) E VALLOMÁS... Mióta biztosan tudod, hogy létezésed éltet engem: képzelt fölény duruzsoló biztonságát se szítja bennem kétségeid sóhaj szele — hamuvá lett lobogó gőgöm, elfognám szél-szerelmedet, hogy örökké nálam időzzön. Már gyermekláncfű bolyháit lefújtad mind askétkedésnek, a „szeret—nem szeret” pihék úgy fogytak el, ahogy remélted; szeret — vallott a sorsvirág s lehet: e vallomás a veszte..: Talán szeretlek? — megszeretsz. Szeretlek! — s talán nem szeretsz te Ügy vagyok, mint aki magát megadta épp a harcmezőkön, s várja, hogy ellensége most elfogja, vagy szívébe lőjjön, rejtélyességem fegyverét önként, feladva félredobtam, s hogy foglyul ejts — azt várom én halálra ítélt-izgatottan. Végleges kiszolgáltatottan. Szólok: magas-ívű szemöldöke ijj, nyilait beröpíti a szívbe. Szólok vakító sima kebleidről, meredek márványkupolákróL Szólok: haja fodra folyó, zubogó, nap-sajkát úsztat a sodra. Szólok: piruló nap a kedves ajak, a fehér fogakat beragyogja. Szólok: mint lótusz, e homlok olyan, a fülek kicsi tengeri kagylók. Szólok: ha beszél, patakok nesze kél, madarak dala, lomb susogása. Szólok testéről: akár a mező, ibolyás, mentás, csupa illat. Szólok, hiszen ó igen elbűvölő, dalom ihleti nagyszeré teste. Dicsérem ölelve, lehullva élé, napom, éjem benne-keresve. Bronzára borulva, a szája ívén enyhítve, eloltva a szom jam, dicsérem e testet, amelynek a föld összes szépsége az éke, mert mindegyikük kicsi föld, csupa zöld, patakok, ligetek menedéke. - Hány föld van e földön! A szó nem elég, a szavaknál többel adózom: a szavaktól hervad a szép, de az én szavaimtól mégsem enyész el, kivirít, kivirít! Segítek magam is, hogy e rét kiviruljon egészen! Ölelem, karolom, tele véle karom. Bűn, emberi, nagyszerű vétek! Bűn-párti vagyok; ha a mag kifakad, ,i hímezze ki dúsan a rétet. Nem hagyhatom őt, hogy a drága mezéül a vihar letarolja, megölje! £n a nagy szerelem kenyerét perelem, ami éhet elolt, ami írt ad. Az olyan szerelem jogait perelem, amilyenről még sosem irta)). Bede Anna fordíása NYERGES ANDRÁS: — Nem mennénk be ide? — sürgette, mint inkább kérdezte Gobáli bácsi. Türelmetlen só­várgás volt a hangjában, ahogy benézett a bizományi üzletbe. Balzac írja: kétféle költő lé­tezik. A kifejező költő vers­ben mondja el mindazt, amit az érző költő csak érezni tud, szavakkal, • rímekkel tolmá­csolni képtelen. Az idézet nem szó szerinti, de az érző költő kifejezés illik az öregre, aki különben asztalos volt — még­pedig örökre. Ha ő rátekintett egy darab­ka furnérra, már a fák jutot­tak az eszébe, a furnérok szü­lői, ősei — mindenféle fák, nagylombúak és vékonykák. Egyszer egy öreg országúton, ahol' a fák úgy sorakoztak két­oldalt, mint a bandukoló ván­dorok, megállt egy sudár, ne­héz fa előtt, s úgy látta meg a fa élő derekában a jöven­dőbeli asztalt, mint a szobrász a szobrát az ormótlan kőben. Megállt a fa előtt, s az asztal­ra gondot, amelyet olyan gond­dal szabna, faragna belőle* hogy rögtön fütyörészni kez­dett, pedig komoly ember. A szögre se úgy nézett, mint mi, közönségesen. A szög az ő számára az alkotás egyik se­gítője. Sokszor mustrálta szö­ges ládikóját úgy, ahogy a fes­tő az olajszínek tubusait, amelyekből már kikerekedik a kép, a táj. Sokan hallhatták szép lóbo- gását a pácolás rejtelmeiről, mert tudvalévőén a fának az adja meg az első fő lépését, hogy kifejezze az elképzelést akkor, amikor rajzolat, kisza­bás, összefabrikálás és fénye­zés után kész a mű: négy cso­dálatos lábán az asztalka, vagy az intarziás szekrény fenségesen, vagy a remek, masszív könyvállvány, amely aranyló diófa színével illő gőggel ülő polcaival hordozza majd az irodalmat. A deszká­ról is úgy tudott beszélni, mint személyes barátairól — például sokáig emlékezett egy szálra, amely nem akart kiszá­radni — élt ez a deszka, ké­rem, élt és milyen csomós volt... Szomorúsággal gondolt rá vissza, mint valami hűtlen barátra. Évtizedekig majdnem bo­káig érő zöld kötényt hordott a műhelyben, amelynek gaz­dája annak idején házat vásá­rolt magának, Gobáli bácsi pe­dig harminc—harmincöt évig, hajnaltól estig hajladozott a műhelyben, ahol fekete-barná­vá vált a gyaluja — mindegyik — a sok fogástól, ahol vésői, kalapácsai rendben sorakoztak a falon, készen arra, hogy szenvedélyes szeretettel kézbe fogja őket. Csak lánya írt neki néha falujából, ott élt szegénység­sA^^AA^A^AAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^^^AA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AA^AAAAAAAAAAAAAAAAAA^í Mint a hívő az ostvát, némán magamhoz veszlek, bőrödre feszül bőröm, testembe zárul tested, tizenkét bordám kulcsol, arcod már arcom mása, egymagad fogoly lennél — lelj bennem szabadságra! t Fohászkodom, kicsúfolsz, orrod fintorgafbd, ezer kis nevetés szalad szét bőrödön, és tovább gyűrűzik mosolyod a füvöm, és folytatják a bokrok, s a Dunán a habok, neked helyesel minden, a szél, a nap, a fű, kavics villantja arcod, szívem már tehetetlen, te lehetnél nekem a régvárt, gyönyörű varázslat — hogyha hinnék végleges , kegyelemben. 3QJCK3 f • /k gpiM x ben, sok gyermekével. A mű­helyhez közel talált magának lakást, egy bizonyos özvegy­nél, albérletet. Apró szobája volt, egy fenyőfaágya falnál, amelyet a főbérlő akkor köl­töztetett az albérletnek szánt szobába, amikor az ura a sír- dombot választotta lakóhelyé­ül. Egy rozoga szekrény volt még ott, s egy közönséges konyhaasztal, amelyre a főbér- lőnő barna linóleumot szöge­zett Esténként, amikor Gobáli bácsi vacsoráját főzögette a konyhában, emlegette is a tölgyfa ágyat, a kivénhedt szekrényt, mégpedig azért, hogy elmondhassa: tudomása szerint hol s kiknél ragyog az a sok-sok bútor, amelyeket ed­digi életében, szinte azt mond­hatná, a szíve vérével enyve­zett össze. S míg csak a főbér- lőnő ráncos ásítása nem jelez­te, hogy vége van már az esti diskurának, lobogott belőle a szó, egy-egy tündöklő pohár­székről, amely itt meg ott, liven meg olyan szép lakásnak leg­szebb dísze, vagy az íróasztal­fovakat. Budjakov száraz gallyakat vetett a tűzre. A lángok felcsaptak, majd újra összezsugorodtak. A brigádve­zető lefeküdt a pokrócra és lehunyta a szemét. Huszonnyolc éves volt, tíz éve dolgozott a geodétáknál, munkásként kezdte és most már brigádvezető. Ismeri jól a tajgát; tüzet tud gyújtani esőben is, halat fog a hegyi patakokban, ismeri az állatok nyomát és iránytű nélkül megy át a legsűrűbb vadonon, is. A tajga viszont nem szereti az ügyetleneket, a lustákat, a gyávákat. Itt az a törvény: aki nem tud alkalmazkodni a taj­ga törvényeihez, vagy elmegy, vagy belepusztul... A tűz lángja magasra lobi bánt. Budjakov felnyitotta a szemét Iván ismét ott ült már a tűz mellett, vadászkésével forgácsot aprított. Arcvonásai­ban most volt valami gyer­meki, valami rokonszenves. Budjakovnak eszébe jutott, mennyire megszidta, mert az egyik ló hátáról a málha a szakadékba zuhant és elzavar­ta, hogy menjen, keresse meg. ö maga továbbment, Iván pedig csak késő este tért vissza akkor a táborba. Iván­nak általában semmi se sike­rült. Nem tudott semmit meg­tanulni, elsajátítani társaitól. Valami állandó ellenállás élt benne mindazzal szemben, amit neki a brigádvezető uta­sításként mondott. És minél indulatosabb volt vele szem­ben Budjakov, annál gorom- báb volt ő is. Ez ingerelte a brigádvezetőt és nem hagyta őt nyugton: lépten-nyomon piszkálta Jakimovot — Hol vannak a lovak? — kérdezte. — Ott;}. — intett a fejével Jakimov, anélkül, hogy feléje fordult volna, majd abbahagy­ta a faragást és lefeküdt ő is, nyakig belebújt lélekmelegítő- jóbe. Budjakov látta lábain a kitaposott csizmát és látta a vörös takaróját. Felállt, meg­piszkálta a tüzet, majd ismét leült eléje. — Alszol? Iván felkönyökölt. — Miért? — Semmi... csak úgy kér­deztem, alszol-e? Iván felült. — Nem alszom. Ujjaival a szakállába túrt, bizalmatlanul nézett a brigád­vezetőre. Azt várta, hogy me­gint elküldi a lovakhoz, — Aludj csak._ — Nem alszom — a lánya­imra gondolok... — mondta Jakimov. Szóval, lányai vannak Jaki- movnak? És biztosan felesége, aki vár rá valahol. Ez a gon­dolat, hogy valahol egy asz- szony várja ezt a szakállas Ivánt, csaknem hihetetlennek tűnt számára. Ivánra nézett. Annak arca most szinte ellá­gyult, szemei szomorúak vol­tak, és Budjakov először vet­te észre, hogy Ivánnak szép szemei vannak — nagyok, és kék színűek. Ha megborotválnák, meg- nyírnák, egész más ember lenne. Orra hatalmas, ajkai duzzadtak — de hát mit szá­mít az? Megpróbálta elképzel­ni szakáll nélkül, — Feleséged van? — Van... — válaszolt kész­séggel Iván. Belső zsebéből egy celofán tasakot, abból egy fényképet kotort elő. — Nézd! A képről kedves arcú fiatal- asszony nézett rá. Egyenes tar­tással ült, a háttérben festett pálmafa előtt, lábalnál két ijedt szemű kislány, — Ikrek? — Ikrek. Ólja és Léna_ — Melyik Ólja? Iván ujjával az egyik kis­lányra mutatott. — Honnan ismered meg? — Óljának anyajegy van az arcán. — Itt nem látszik, — Az asszony írta... ő pon­tosan tudja ... Budjakov visszaadta a fény­képet Iván egy ideig a kezé­ben tartotta, majd visszatette a borítékba. — Neked van gyereked? — Egy kislány... — Hogy hívják? Iván arcán élénk érdeklő­dés tükröződött. — Óljának... — mondta a brigádvezető. — Óljának! — kiáltott fel Iván. — Nahát, lámcsak, egy­forma nevük van! Budjakov elmosolyodott. Szeretett volna most me­sélni a kislányáról, elmondani, hogy milyen okos, mi mindent rőt, amelynek cseresznyefájá­ba vésővel rózsákat hímzett, s amely — tudja-e kérem, — egyenesen egy villába került Volt. aki ismerte, s azt mondta róla: hasonlít a bo­hémvilág tékozló tehetségű festőihez, akik nyomorognak, remekeik pedig gazdag és mű­veletlen parven ükhoz Jutnak. Egyébként csak azért emleget­te azokat a helyeket ahová bútorai kerültek, hogy ezzel is közölje művei megbecsülésé­nek külső jeleit, s el magyaré*, ta, hogy nem is értik ők, mi • szép bennük. „Nem értik, mert nem érthetik, hogyan vált a fa, amely ott állt gyökereivel a földben, hogyan vált a gyaluk beavatkozására, a vésők, a ka­lapács munkájával ékes tárgy- gyá, már szinte nem is hasz­nálati dologgá, mint ahogyan, — tette még hozzá — a fest­mény a falon sem arra való, hogy mondjuk, káposztát re­szeljenek rajta.” Művész volt, vagy csak a munkát szerette szenvedélye­sen, kitérő lenne ezt megvá­laszolni ... Egy báosika áll az antik bú­torok üzlete előtt. Jó kabát, velúr kalap, élénk szem, ritka szálú haj. Befelé kutat a csil­lárfényes üzletbe. No lám: Go­báli bácsi. Hát most már nyug­díjban, csendességben, az uno­kájánál él, az új lakótelepen. S akkor megismétli: — Nem mennénk be ide? Bent, az állami műkereske­désben Gobáli bácsi tekintete aggodalmasan körbejár, majd hirtelen a bolt mélyébe indul. — Még megvan... Ezt kell megnézni! A sarokban kecses asztalka áll, egy hatalmas szekrény ár­nyékában. Filigrán bútor, ne­mes görbületekkel, finom haj­latokkal. Csak a tetején lát­szik, hogy az idő elhaladt furnérja fölött — Tegnap még a kirakat­ban tartották — mondja. — Ezért siettem... Aztán csen­desen: — ‘ Tüstént megismertem... Van annak már harminc éve, hogy csináltam. Megsimogatja a kis barokk- asztalt és öreg szeme úgy vil­lant, mint a régi romantikus regényekben az apáké, akik vénségükben rábukkannak el­veszett gyermekükre. Megtörölte a baj uszít: — Meg kéne vásárolná. Aztán más hangon, amelyből érezni lehetett a diadalt, foly­tatta: — A lakásba az unokám­nak... ö ugyanis főlaboráns- nó. tud, de zavarban volt — Menjünk aludni — —5 mondta végül. — Holnap 5 olyanok leszünk, mint az őszi; legyek! — Menjünk:;. — hagyta? rá Iván, felállt és figyelmez­tetés nélkül indult a lovak- 5 hoz, majd visszatért és lefe-5 küdt, feje búbjáig betakaró-? zott és csakhamar elaludt Budjakov még sokáig ült aí tűz mellett, időnként megko-i torta a tüzet, gallyat rakott; rá, úgy szunnyadt él, ülve, le-j je a mellére bukott _ Arra riadt fel, hogy a? lovak a víz partján csőröm-? pölnek. Á fák között már? szürke volt az ég: hajnalodéit« — Ébresztő — lökte meg; gyengéden az alvó Ivánt aki-; nek nem nagyon tetszett aj korai ébresztés, álmosan lö-j rölte meg a szemeit Fél óra múlva, sebtében el-? fogyasztott reggeli után, mái-? háztak. Átvergődtek a fo-> lyón, majd keskeny ösvényen? haladtak tovább. Elöl ment a; brigádvezető, fütyörészve, és? a kis karavánt Iván zárta le. 5 Különös csodálkozás fénylett? a szemén, és kancája gyeplőjét; se rángatta, mint egyébkor < szokta. A ló pedig élvezte a? viszonylagos szabadságot, • könnyedén, kecsesen lépdelt, í de nem maradt le a többiek-? tői. Fordította: Antalfy Istváni FORGÁCS KAROLT: Napok közé kifeszítve As életemről úgy lekoptak ellenségeim, mint régi reszelőről az élek, sima utak gördülnek lépteim alá: zökkenők nélkül élek; céljaim leslklottak az égig érő csúcsokról, az utak végén vannak a kinyitandó ajtók, a kilincseket rakéták nélkül elérem, köröttem a mindennapok üteme csattog; fülembe befolyik a földszinti nevetés, a gödröket nem ugróm át, kikerülöm, a vágyaim szájába zablát teszek, 8 feszesen tartom a gyeplőt, hogy álmom teljesüljön: kinevetem a délibáb-kergetőkel, de minden napom egy lépéssel tovább tart mint a másik, hogy szép terveimből valóság épüljön föl: élek a napok között magam kifeszítve >— mint a húr — pattanásig. ARNO REINFRANK: Nyugatnémet költő. 1934-ben született, körülbelül tíz éve Londonban éL Bátran nyúl politikai témákhoz, a munkásosztály harcai is visszhangot kapnak költészeté­ben. Nálunk csak kritika jelent meg róla (Nagyvilág 1965/3.), verseit még nem fordították.. Téli remény Az ősz már vatta-felhőkkel űzi bomlásba, kórhadósba a leveleket, s a szoba falán a képeket ferdére csapja a halál-évszak csengő muzsikája. A puha kis bőr-cipellők itt állnak előtted, a nyár szekrénybe tette őket gondosan. Fagy-kristállyal szűri majd a szél ki A kúpos utcalámpák bús fényét a ködbőL De még a tél is ébresztget reményt, mert hol léket kap a sajka s összedől a híd, küld a vizen, mely elválaszt, gyógyírul jeget, s az, ha átér, minket is a túlsó partra visz. EJ JEL Ablakomon lebeg az éj, mint kék selyem. Kis órám szabja az időt ütemesen. Juharfám ágait halk szél rezzenti meg. Sóhaj hoz álmod mélyiből üzenetet. Vonat fütyül nagy messziről víg dalt felém. Csak ennyi minden, ami szép e földtekén. , Fordította: Bán Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents