Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-10 / 291. szám
ver vitel — Tervszerű a beruházási program. Okos az ügyvitel — felelte Anna. de úgy nevetett, hogy szinte még a könnyei is kicsordultak. — Nem a vállalati ügyekről kérdeztem. — Tudom. Nem is arról tájékoztattam magát, hanem a háztartási beruházási programunkról. — S ez változtatta meg Bélát? — De még mennyire. Rájött a vásárlás örömére és azóta nem folyik szét a pénz a kezei között, de nem is folyhat. Egyszerű a módszerem. — Nagyon érdekelne! — Először egy betétkönyv televízióra — kezdte sorolni Anna. — Ez leköti a pénzünket, nem lehet költekezni fölöslegesen. Ha együtt van a pénz, megvesszük a televíziót. Óriási az öröm! Akkor megint elkezdünk gyűjteni egy külföldi utazásra. Megint betétkönyv, megint együtt van a nénz, és nem jut fölösleges dolgokra, megjárjuk külföldet és élményekben gazdagon térünk haza. Megint csak nem lehet könnyelműsködnl Béla még a zsebpénzét is összekuporgat- ja. és külön betétkönyvbe teszi, hogy meglepetést szerezzen nekem és könnyítsen a gondjaimon. — Valóban jól megtervezett beruházás — jegyeztem meg elismeréssel. — Most ugyanígy megvesz- szük az új bútort — folytatta Anna, — kicseréljük ugyanis a régit, pénzünk soha nincs, csak t takarékbetétünk, ahhoz nem - nvúlunk. Béla nem könnyel- i működhet. mert nincs miből. És tudja, hogy fizetnünk kell a beruházási részösszegeket. — Mi a további program? — kérdeztem. — Kocsira gyűjtünk — felelte Anna, — veszünk egy Wartburgot. ; — És Béla? Mit szól ehhea : az önmegtartóztatáshoz? i — Mit szólna? Boldog, hogy , így élhet. 1 sm hagyott nyug^ ton a kíváncsiság és egy al kalommal, amikor Bélával beszélgettem, réterei téma szót Annára. 1 — Nincs még egy ilyen asz■ szony! — dicsérte lelkendezve. • — Képzeld el, mindig tele vagyok pénzzel! Vettem már televíziót. fridzsidert, magnót, most cserélem a bútorainkat, másfél év múlva veszek egy Wartburgot, még a zsebpénzemet sem költőm el. — Hallottam Annától! Minden házasságnak ilyennek kellene lennie — jegyeztem meg egyetértőleg. — Ez teljesen lehetetlen — tiltakozott Béla. — Miért volna lehetetlen? — Ne haragudj, kedves barátom, — felelte mély meggyő- déssel, — elvégre nem lehet minden feleséget egy személyben üzemgazdásznak és statisztikusnak is kiképezni. iíii'zonöi eve tört a világháború a Távol-Keleten (Pearl Harbour) fSZIKAVA ICUKO: «4 császári palota előtt YIGH TIBOR: A lámpafény csöndes est-csobogással rám támaszkodik, 6 az litca sárga, kék és korállvörösen omló neon szemével nappali nyüzsgésről álmodik. Sötét árnyak űznek, s álmaim siettetnek s magamban, elült viták új viharával verekszem. Némán megyek, s kivont késekkel falhoz lapuló csend kísér. Nlncs-arcú borgőzös árny vágódik elém, s belebörzongom amint ámyékfeje lábamhoz ér — alaktalan és homályfekete, mint hiányoddal elröppent napjaim Almaim siettetnek... Hátamon bútorozatlan csigaházammal megyek s esernyőtlen eső szemereg bennem. ANTALFY ISTVÁN: Ez az egyszerű dac íme, legördül a függöny. Nem játszadozó gyerekek, s nem cirkuszi tarka pojácák lennénk tán! Hazudozni, handabandázni, miért, s ki akar? Festeni tarka szivárványt, őszi egekre, virágkoszorúk illatait hamisítani téli virágba, mondvacsinált örömök, gyönyörök férfiszíveknek, ugyáh, mit is adnak? Tudni a tiszta valót! Ez a lényeg! Tudni az ellenfél erejét, tudni ha baj van, örülni a jónak, emberi munka csodás igazának, ám vállalni a harcot azért, ami jó, ami emberi, szép, távoli tán, de nem hazudozva hazug diadalt, fáradt katonáknak az egyszerű étel, egyszerű fekhely, az egyszerű jó szó újra erőt ad a harcra, kitartást, és ez kell. ez az egyszerű dac, tudni a eélt, és hinni, hogy azt — nem ám a varázsbot! — az emberi munka szép haditetteivel — de elérjük! Körbe fogják s császár) palotát a sáncok. Mögöttük sűrű. éj-zöld, sokféle alakú fák koronája nö át a sövény felett A palotában egy ember. Jelkép ő, így parancsolja az alkotmány. Mit tesz hát értünk? Lehet-e, hogy most kalapjával kecsesen integetve (csak katona-föveget hordott egykor!) középkori várának balkonjáról, ismét arra készül, hogy beforrasszon bennünket az automaták mozdulatán, akarattalan hadseregébe? Bármit tervez e vár — mi háborút nem akarunk! E szépséges sáncokat, melyek mögött hattyúk úszkálnak, háború erdőjéül húzták fel egykor, s ma is azok még! Barátaim, Ide, hozzám, gyorsan, ceremónia nélkül, beszélgessünk ügyeinkről, oly nyelven, melyet a várban nem értenek — isz ott nem tudják, mi a gyász. * (Fordította Bán Ervin) lszikava leuko Japán költőnő 1933-ban született, a háború után induló irodalmi nemzedékhez tartozik. Prózaverseiben a japán közéletet ostorozza. (VLAGYIMIR MONASZTIROV: KETTEN M F0W0NÄL Budjakov brigádvezető afo- 5lyó partján állt, kezét mélyen s esőköpenye zsebébe süllyesztette és rosszallóan nézett a 5 zúduló vízre, amely- a csizmáját nyaldosta. Három nappal 5 ezelőtt Itt gázoltak át a foglyon — most zavaros áradat 5 hömpölygőit a mederben. Két (napon át esett az eső, megtet- [te a magáét Jakimov, a lovász megszólította: — Keressünk átkelőhelyet? — Nyergelj lel — válaszolta nyersen Budjakov. — Várunk! — Mire? — Amíg a víz leapad! — És ha át tudnánk kelni? — Azt mondtam, nyergelj le! Megértetted? — Megértettem... — düny- nyögte Jakimov. — De mire várunk, ha átkelhetünk?' — Eredj! Jakimov szakállas arca mindig felingerelte, most pedig különösen, hogy látta vizenyős kék szemét, nagy orrát, zsíros ajkait és vörös haját, kedve támadt, hogy még rászóljon: — Kevesebbet fecsegj és többet cselekedj! Jakimov morgott valami érthetetlent és elindult a lovakhoz. Budjakov ismerte a folyót, tudta, hogy az átkelést megkísérelni teljesen hiábavaló, sőt esztelenség. ö maga is elindult a lovász után, segített neki lemálházni és a lovakat ellátni. Négy lovuk volt, két nyerges és két mál- hás: a támaszpontról a geodéziai brigádnak vittek élelmet és felszerelést. Budjakov rossz hangulatban volt: a főnök is veszekedett vele, a brigád se tartotta a határidőt, közeledett a tél, nemrég egyik lovukat egy medve széttépte — azért sem mondott a főnök köszönetét... most meg ez a megáradt folyó! Az eső már elállt, a hegyek felől elvonultak a felhők, a fák között felbukkant az ég zománcos kéksége. Tüzet gyújtottak, teát főztek. Besötétedett. A tajga egész a tűz közelébe osont, Budjakov hallgatta a folyó zúgását, igyekezett megállapítani a zajból: apad-e a víz? Amikor megérkeztek, a folyó zúgása még távoli mennydörgéshez hasonlított, a víz köveket görgetett a mederben. Most már a mennydörgés alábbhagyott, ,,apad” — állapította meg Budjakov. — Eredj, nézd meg a lovakat — mondta a lovásznak. — Mit nézzek rajtuk...? — ellenkezett lustán Jakimov. Budjakov alig tudta megál- ni, hogy ne vágja hozzá a konzervosdobozt. Annyira ellenszenves volt neki ez a szőrös arcú. zsíros ajkú ember, akinek rőt szakállán most kenyérmorzsák fehérlettek. — Tedd, amint mondtam! — kiáltotta. Jakimov lomhán felállt. — Te meg ne ordíts! Mindig ordítasz! Minek ordítozni? Elindult, hogy megnézze a ® an nekem egy kedves barátom, nevezzük Bélának. Foglalkozása építészmérnök, családi állapota nős, fő erénye a szorgalom, gyengéje pedig a könnyelműség. A felesége sohasem tudta mellette a pénzt beosztani, mert Béla sokat költött; ahogy mondják, lyukas volt a tenyere és nagyok az igényei. Második sikertelen házassága után jobb mutatóujját a nyakához emelte és esküszerű fogadkozásai többször egymás után elismételte az oly sokszor hallott közhelyet: — Ide szúrd a rozsdás tűt, ha én még egyszer megnősülök. Széles gesztusaira már fel Sem figyeltem, annyira megszoktam, de a fogadkozásán mosolyogtam. — Nem akarok neked rozsdás tűvel vérmérgezést őkozni —- mondtam. — De erre úgysem kerülhet sor, mert az olyan könnyelmű ember, mint amilyen te vagy, nem is kapna még egyszer feleséget. De hát persze kapott feleséget- öt évvel ezelőtt — negyvenesztendős korában — a nála pontosan tíz évvel fiatalabb Szokoli Annát vette el. Az asz- szony akkoriban vált el iszákos férjétől és bár sohasem hivatkozott a rozsdás tűre, megfogadta, hogy többé nem megy férjhez, nem köti az életét egyetlen férfihoz sem. önálló, elvált és független asszony volt Anna, üzemgazdász és statisztikus. havi kétezer-hétszázért egy nagyvállalatnál, tehát hitelesnek látszott az elhatározása. — Nem hiszek magának, An- nuska — jegyeztem meg mégis a fogadkozás hallatán. — Nem hisz?! — csattant féL — Maga jól ismerte a férjemet! Torkig vagyok a házassággal... — A világért sem kételkedem ebben — mondtam meghunyászkodva az erélyes hangra. — De nem minden férfi olyan, mint a férje volt és maga túl csinos ahhoz, hogy egyedül éljen. És túl fiatal is. Anna valóban átlagon felüli fcsinos asszony volt, jólápolt, művelt és kedves teremtés. Komoly munkája mellett is vidám, és annyi kislányos báj volt benne, hogy tíz évet nyugodtan letagadhatott volna az alig harminc esztendejéból. éla velem együtt ^ már régóta ismerte Annát, de csak akkor fedezte fel, amikor elmeséltem ■ neki, hogy Anna elvált a férjétől. i — Látod, ilyen asszony kellene nekem, mint Anna - mondta egy kis nyugtalanság gal, de határozottan. — Ilyei asszony kellene — ismételte. - Anna asszony a talpán! —Fogadkoztál, hogy nem nő sülsz többé! — Az igaz, de Annáért meg' gondolnám, — Okos asszony az! . Nen menne férjhez még egyszei olyan könnyelmű emberhez mint amilyen te vagy. — Majd meglátjuk — mond- ta nevetve Béla és attól kezd. ve mindennap megvárta Annái az irodaház kapujában, elkísérte, vagy beülték valahová egy kis tereferére. Alig néhány hét telt el és Béla nagy hévvel máris megmondta Annának, hogy elvenné, sőt, úgy érzi, nem tud nélküle élni, amire az asszony rövid egyszerűséggel azt felelte, hogy kár a gőzért. Aztán még néhány hét múlt el, de akkor már nem mondta, hogy kár a gőzért, hanem azt mondta, hogy teljes gőzzel előre, de ha Béla könnyelmű lesz, akkor éppen úgy elválik tőle, mint az első férjétől, mert ő csak tisztán és nyugodtan tud élni. Így is élt Bélával és nagyon jól élt vele. Az újdonsült férj még ha akart volna, akkor sem lett volna képes a régi köny- nyelmőséggel költekezni. Bélának ugyanis a normális zsebpénzén felül nem volt mit elköltenie. De mégsem panaszkodott soha. — Hogy csinálja ezt, Anna? — kérdeztem egyszer, amikor összefutottam vele. — Béla teljesen megváltozott, szolid, megelégszik a zsebpénzével, sőt még spórol is belőle. —
