Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-03 / 285. szám
'0 sem ügy gondolta persze, hogy vezessük be az említett büntetésnemeket, csak — némi szarkazmussal — az elrettentő szigorúság mellett érvelt így. Elrettentő szigorúság? Máris itt az újabb bökkenő. A nép mindig elbánt a közösség nyíl vánvaló ellenségeivel, ha lelten érte mondjuk a gyújtoga- tót. A történelmet ismerő kul- túrember idegenkedik általa ban az elrettentő büntetésektől. Idegenkedik most akkor is, ha a társadalom megrögzött ellenségeit illetné a büntetés — a munkakerülés, az ellenkező értelmet kapott virtuskodás, a leplezetlen élősdi hajlamok megrögzöttjeit. Világos az ellentmondás: Ahhoz, hogy mindenfajta társadalomellenes magatartásnak, tevékenységet gátat szabjunk, ahhoz nagyobb szigorúságra volna szükség. Az elrettentő szigor alkalmazásától viszont óvakodnak egyesek, mert rosszak az emlékeik, és nemcsak az olvasmányaik alapján. Bevallom ezek után, hogy nem egészen szándék nélkül kevertem össze ennyi együvé nem illő dolgot, a jogtalan helyfoglalástól a karóba húzásig. Hiszen — egyebekről nem szólva — éppen ez teszi bonyolulttá az ügyet, hogy a közösségellenes magatartásnál:, viselkedésnek ilyen széles a Skálája, és a társadalom önvédelmének is sokrétűek a változatai. De itt épp arra akartam felhívni a figyelmet, ami a szélsőséges esetekben is azonos elem, s mindent összevetve még inkább bizonyos vagyok benne, hogy az együttélés normáit áthágó kellemetlenkedések jóval nagyobbik része létre sem jönne, ha az illetékes hatóság és az állampolgárok összehangolt, keményebb ellenállásba ütköznének a kel- letmetlemkedők. Ami pedig ezen túl már a bűneseteket illeti, azt hiszem, csakugyan emberségesebb volna a nagyobb szigor. Ez ma nem sértené — hívebben kifejezné inkább — a közvélemény igazságérzetétét. i ó" A hideg megállt az udvara e* kon és hóarcával a földet néz :n te. A felhők vastagon, nehéz u" késén úsztak észak felé és óno; a" szürkeségükben komorabbal 12 voltak, mint nyáron a legfeke- 2: tébb viharfelhő. A verebek cinkék, sármányok ki tudja hová bújtak, csak a varjak ká- e rogtak az éjszaka elé. tt Mert késő délutánra járt mar. [. A jószág álmosan kérődzött ■Lt a homályos istállóban, s az ember megállt, amikor betette az istállóajtót és felnézett az s égre. P — Hó lesz — gondolta 3er- " ta Jancsi — hó. Megette a fe- " ne a holnapi vásárt. Bement a házba. Csak any- " nyit mondott: alighanem vala- ’ mi idő készül. — Reggelig még megfordul- i hat — mondta az asszony. — Persze, — bólintott Jan- ■ esi — persze. ’ Rózái nem tudott mit vála- 1 szólni. Pedig szeretett volna. ' Mostanában keményen bánt az urával és Jancsi állta a házi ; viharokat, mert gyereket vár- • tak. Ilyenkor ez így van, hát . így van. — A tehenet el kell adni. — Igazságod van —bólintott Jancsi — csak az idő engedje. — Meg a lustaság. Némelyik ember lustaságból halogatja a vásárt. — Van olyan is — mondta csendesen Jancsi. Az éjszaka lassan elmúlt. Hajnalfelé fütyörésznd kezdett * 1 a szél. Nyikorgatta a kútágast, csapkodta a kiskertajtót és olyan aprón hordta a havat, hogy látni nem is lehetett. Csak érezni. Jancsi előhúzta a szánkót, j szénát készített, befogta a lo- 1 vat és kivezette Csákót, az , öreg tehenet. í Csákó békésen és bután nézett a hajnali homályba és t I csak akkor bődült el, amikor 1 a kötéllel a rakoncához kötőt- t ték. Nyers, mély bődülését elkapta a szél, nekivágta az is- a tállóajtónak, a házablaknak, s ez olyan volt, mint a búcsúzás. Csákó öreg tehén volt és tudta* amit tudott. A szobában égett a kis lámpa és megrezzent, amikor Jancsi havas csizmáit a földhöz verte. — Hát én mennék. Rózái kócosán és ellenségesen nézett rá az ágyból. — Ebben az időben? — Ebben. — Aztán nem sajnálja azt a szegény, öreg tehenet? — Magamat se sajnálom. Az este még nagyon akartad... — Aztán most azért megy, hogy csak ellenkezzen velem?! Jancsi feltolta homlokára a kucsmát. Jól megnézte az asz- szomyt, a lámpát, csizmáját, ] FARKAS ANDRÁS: Meg kell torolnom ezt a szemtelenséget! Embernek kell újra éreznem magamat!” Gyorsan megfordultam és futottam visszafelé. Rohantam az utcán és minden járókelőt szemügyre vettem. Benéztem minden kapualjba és minden udvarba. Öt kerestem, : ..Hol vagy,te vörös csirkefo ’ gó?! — ordítottam gondolat- ■ ban. — Kerülj csak a kézén közé, majd móresre tanítalak i én! Darabokra téplek! Nem ismernek rád többé a cimborá1 id!” — rohantam az utcán, mint egy felbőszült vadállat. A járókelők rémülten ugrottak félre tőlem. Ez még inkább fokozta erőmet. ' Ekkor hirtelen megpillantottam őt. Mellettem ült két lépésnyire a vendéglő üvegfala mögött és üvegből vedelte a vodkát. Az én pénzem! Féltéptem az ajtót és berontottam. Odamentem az asztalához és kihívóan leültem. Töltöttem magamnak egy pohár vodkát és egyetlen hajtásra megittam. Aztán cigarettára gyújtottam és a hamut a tányérjára pöccintettem- Rá se hederített. Aludt. Vörös fejét ökleire hajtva jóízűen horkolt. Összekócoltam a haját. Azt hiszem, ilyen helyzetben érdemeden lett volna tovább beszélni hozzá. Majd elkezdtem rázogatni a vállát. Bőgött valami összefüggéstelenséget. Végül belefáradtam az igyek- vésbe és erődenül lerogytam a székre. — Alaposan teleitta magát a barátja! — mondta az odasiető pincérnő. i — Miféle barátom? — hábo-Z ■ rodtam fel, — Nem is isme- 5 rém! í — Na, persze, amíg együtt 5 isszák a vodkát, addig bará- \ tok, mihelyt fizetésre kerül? sor, nem is ismerik egymást. J Kérem, polgártárs, rendezze ai számlát és vigye haza a ba- í rátját! Z — De hogyan? Miért? — ki- áltottam. $ — Ne kiabáljon velem! —\ csattant fel a pincémő. Mindjárt rendőrt hívok! Megvetően és ellenségesen 5 nézett rám. Olyan szigorú j volt a tekintete, hogy a tér-j dem újra remegni kezdett. Kifizettem neki a pénzt, aztán a; hátamra emeltem ezt a vörös í szörnyeteget és megindultam \ vele a kijárat felé. Kétrét görnyedtem a súlyos! test alatt és szidtam a fickót, ( mint a bokrot. Váratlanul felocsúdott... — Ej, barátom! — ordította! egyenesen a fülembe. — Hová í megyünk? — A kijózanítóba, te aláva- < ló gazember, egy kis gyomor- j mosásra. — acsarkodtam. — Ügy is jó! — örvendezett i nagy csodálkozásomra. — Há- ’ rom rubelbe kerül! Te fizeted! \ És gyöngéden megsimogatla * a fejemet... í Fordította: Kovács Sándor* Férfiarc A szelíd arcra fény és árny vetődik, Nem is erény ez és nem is hiba. Csupán a folyton újraébredő hit, Ahogy benéz a lét tárnáiba. A homlok és a száj ráncait, redőil Mosollyal festi a harmónia, Míg békessége a szemnél tetőzik, Mert ő ilyen s ezt kell vállalnia. De ha megszólal, tűnik a szelídség! Ráncok, redők munkába kezdenek. És mintha láthatatlan szellemek Jönnének, hogy e fejet szétfeszítsék, A szem, az orr, a száj mozogni kezd. És fontos ügyben szól mindenkihez. BŐSZ JENŐ: Szeptemberi búcsú Tekintetemnek már-már súlya lesz. — de megvigasztal , téged is majd az este, fejed lehajtod kővekre hulló átázott levelekre. Ne szólj, az ágak sem beszélnek, kötözik némán szeptember koszorúit; megyek: ^ az égen három vadgalamb úszik. — Az égen három vadgalamb úszik, annyira mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, ha gondjaimat eltaszítod, ha nincs, ki útjaim kövesse. — Ne szólj, figyeled, ősz jön, —• ősszel az utak sem beszélnek, távolodva zöldbenyúló mezőkön valahol mégis összeérnek. ŐyanaJSszom, bogy nem valami na dis- naeréssei teltetünk a zsebtolvajok iránt. Pedig nekik rólunk igen megtisztelő véleményük van: az emberek nagy- nagy többsége jó szándékú, tisztességes, becsületes. „Hiszen ha nem lennének azok, akkor nem volna érdemes gazembernek lenini. Ahol • mindenki tolvaj, ott — először is — a rosszhiszemű, gyanakvó társaságban kevés az alkalom a lopásra, annál nagyobb gond viszont kinek-Knek a sajá zsebére vigyázni.’ De máskü lönben is rossz üzlet ez. fi könnyű prédára áhítozó, do- logtalan zsiványok közt hamai elfogy a lopnivaló. Bármilyer furcsa, mégis az az igazság hogy a gazemberek a nagy többség becsületére alapozzák élősdiségüket. Bűnözők, botrányhősök, naplopók, de még az önzés szelídebb fajtáinak a művelői is számítanak az emberi tisztességre: ahhoz, hogy kitartott lehessen valaki, mindenekelőtt olyan balekokra van szüksége, akik eltartják. Hajdanában, amikor még kisebb közösségekben éltek az emberek, valóban egyszerűbb volt, akkor nem burkolózhattak ismeretlenségbe, és nem könnyen tűnhettek el szem elől a zsiványok meg az élős- diek. Ma egy huligánbandával szemben, amely például felforgatja a padokat és leveri az utcalámpákat, mit tehet egykét járókelő? Vajon egyértelműen gyávaság, ha elkerüli őket és csendben marad? Vagy nézzük a közösségellenes magatartás szelídebb formáit. Sorban állnak a jegypénztárnál, a pultnál, a buszmegállónál. Valaki mindig kerül, aki sunyítva, ilyen-olyan trükkel előretolakszik. Megszállják a vonatot az utagok. Hányán foglalnak helyet soha nem érkező ismerőseiknek, hogy kényelmesebben ülhessenek — vagy éppen fekhesse- ' nek — az első roham után. Üdülőhely. Az emberek vágynak a nyugalomra, a csendre. ; Minden szomszédságban akad j egy-két nyitott ablak, amely- ] bői naphosszat bömböl valami- ] iyen hangszóró. Láttam olyan 1 víkenházat, amelynek a tera- 1 szára megafont szerelt a lele- i ményes tulajdonos. Kevés az i olyan pult, ahol nem tűrnek el t ügyeskedőket meg protekció- 1 sokat, az olyan lépcsőház, i amelyet nem firkáinak össze, az r olyan szemétgyűjtő. amelyet c nem szórtak körül szeméttel. r FEKETP a'fULA; SZIGOR, KEMÉNY FELLÉPÉS t Más garázdaságról, egyebek . ről most ne beszéljünk. Gon L dolom, arra sem érdemes sol . szót vesztegetni, hogy a társa - dalom kullancsai annál inkábl j elszaporodnak, s annál szemtelenebbek, minél gyengéét r velük szemben az ellenállás : minél inkább tapasztalják as elgyávulást, a közönyt, az ostoba türelmet. Tudom a receptet, és mindnyájan tudjuk: ne menjünk el szó nélkül az ilyen jelenségek mellett, ne tűrjük el, stb. Valami azonban hiányozhat ebből a receptből, ha ilyen hatástalan. Megpróbálom felderíteni, mi hiányzik. Ismerek például egy közhírű zsiványt. A környékbeliek mind ismerik és tudják róla* hogy amit őrizetlenül meglát, azt előbb-utóbb a magáévá teszi. Régi ismerőse a rendőrségnek és a bíróságnak is, hiszen egyszer-egyszer megtörténik, hogy rajtakapják. Nemrégiben is tetten érték, igaz, leütötte a tetten érőt, de így sem úszta meg szárazon: hatszáz forintra büntette a járásbíróság. — Más példa, egy újsághír. Egy fiatalember a menyaszonyát megtámadó huligánt leterítette. Az ütés nagyra sikerült és a bíróság felelősségre vonta a ke- ményöklű vőlegényt. — S végül egyet a legközönségesebb, mindennapos példákból. Az Államvasutak szabályzata szigorúan tiltja a vonaton a hangoskodást, a botrányos viselkedést, a jogtalan helyfoglalást. Tapasztalták már, hogy effélékért megbüntettek valakit? Ezek után teljesen világos: Kevés az állampolgároktól szigort. határozott, kemény fellépést elvárni az olyan ügyek- 1 pen, amelyekben az arra híva- ; iott néhány állami szerv és ha- ósági személy is közönyös, /agy elnéző. Próbáljuk csak ki, nennyivel bátrabban lép fel a ' ársadalom mindenfajta kul- < ancsaival szemben az egysze- , ű állapolgár, ha a közösségiek nemcsak a rokonszenvét, le egyre növekvő szigorát is í naga mögött tudja. . i — . — •» — - -----------" A * a t«J ss moiwlta rälaKl. akinek ezt a dolgot szóba hoztam — hogy nem vagyunk eléggé humanisták. Az ókoriközépkori társadalmak mennyivel emberségesebbek voltak! A munkakerülőt egyszerűen felkötötték, a tolvajnak, útonálló- nak, haramiának levágták a kezét, kiszúrták a szemét, kerékbe törték, karóba húzták őket. Nem vitatom — mondotta — hogy akit például karóba húztak, annak ez a művelet határozottan kényelmetlen volt — ezer és tízezer becsületes ember viszont megszabadult egy haramiától. Mi az igazi humanizmus, ha nem ez: a tisztességes emberek védelme?. >. hogy nem havas-e, ezenközben s- lenyelte a fölös indulatokat, -- megfordult és bevágta az aj- >s tót, hogy a lámpa ijedt libbe- k néssel elaludt. >- Felült a szánra és Csákó alig c, tudott lépést tartani, amikor k- elindultak. De mire a falu vé- •- gére értek, meglassúdott a szán, mert a nyitott mezőkről t szembefújt a szél, a jegenyék suhogva birkóztak a felhőkkel, t s a hópor sziszegve nyargalt az s utakon. i De azért a vásárba szeren- T- esésen odaértek. Akkor már elállt a szél, kisütött a nap és- Jancsi lecihelődött a szánról.- A méreg még nagyon ágaskodott benne és olyan árat mon- 1 • dott a vevőnek, hogy maga is i • sokallta. — Sok lesz — mondta a ve- ' • vő — sok. Abból még engedni 1 kell... Jancsi vidámabban nézett ! körül. Rengeteg vevő és kevés 1 marha. Nono! Nem is volt bolondság eljönni... 1 — Ne erőltessük! Majd jön 1 a Makkos. Az majd megadja. * — Adja, nem adja? c A vevő észrevette, hogy egy idősebb parasztember nagyon s nézegeti a tehenet. Nézegette és olyanformán biccentett Jan- k esi felé, mint akinek tetszik a 1* Csákó. Még megveszi... o — Hát nem enged? h — Nem! A vevő ollót vett ki a zsebé- ® bői és nyírt valamit Csákó ®j szőrébe. Kifizette a pénzt és “ egy kis kárörömmel nézett a parasztemberre, aki elől meg- " vette a tehenet. f* — Kendnek is tetszett? — Valamikor — lépett köze- ^ lebb — a lányomnak adtam ezt r(! a tehenet egy éve, hogy férj- , ( hez ment. — Kezet fogott .. Jancsival — hogy vagytok fiam? ^ A vevő mérgesen megrántot- sz ta Csákó kötelét és az öreg tehén elballagott új gazdája b- után... eg Ez kora délelőtt történt, os amikor még alig tiporták le a tói vásártér havát, de a lacikony hán már sistergett a kolbász éí a fütyülő^"’ impán csillant a sál — Az áiuciiidst én fizetem — mondta Jancsi ipának, áld szerette vejét, nemkülönben s bort is. Mivel pedig mindkettőt szerette — amint később kiderült — nagyon szerette — ott ültek még délután kettőkor is. Jancsi közben ellépett, os- tomyelet vett és Rózáinak meleg kendőt. — Nem érdemli meg, igazán nem, de azért ne mondja, hogy üres kézzel megyek haza. — És elpanaszolta, mennyi baj van Rozáliái. — Na, engem nem ugráltatna — mondta mérgesen az öreg. — Az anyja is ilyen volt. — Hát engem sem ugráltat! A kend lánya és ha kend is igazat ad, tudom már, hogyan térítsem észre — és az ostor- nyére nézett. — Még egy fél litert, asz- szonyság! Akkor váltak el nagy barát- Ságban, amikor a nap vörös arca a határról nézett végig a hómezőkön, s a varjak, mint az éjszaka baromfiai, elültek már a vásártér nyárfáin. Végig futott a szán, mégis este volt már, mire a falu határába értek. — Megverem — gondolta magában Jancsi mérgesen. — Az új ostornyéllel verem meg — és ezzel a gondolattal fordult >e az udvarra is. — Ki se jön elém. Hát asz- >zony ez? A lovat bevezette, a pokrócodat bedobta az istállóba. A cendőt a hóna alá csapta, az új stornyéllel kezében bement a lázba. Kicsit pislogott a szobában, lágy lánggal égett a lámpa, az sztalon fehér abrosz, gőzölgő 11, puha kenyér, s a búbo6 lellett várakozó melegséggel .ozál. Még a piros réklit is elvett^ azt az ismerősét mát- aságuk idejéből... Jancsi hosszan verte le Iáiról a havat. A nagykendö >jtjai sután himbálóztak kezé- an és az asszony úgy ölelte majd feldöntötte. — Nem érdemiem meg! Igain nem — és könnyeivel ösz- lejnaszatolta Jancsi arcát. — Ne bolondozz, na — sza- idkozott Jancsi. — Hát várj ;y kicsit, legalább amíg ezt az .tornyelet a sarokba támaszéi. nincs! szégyelld magad, hogy be akartál csapni! — Ezt nem adhatom, égetően szükségem van. rá! — tiltakoztam. — Fizetéskor megadom! — mondta és magához vette a tízrubelest — Már nem akarsz segíteni a dolgozó emberen?! Bizonyára van elég pénzed a takarékban... — Mit akar még? — kiáltottam és gyámoltalanul oldalra teklntgettem. Szemei hirtelen kerekre nyíltak és eszelősen csillogtak. — Rámjött! — suttogta. — Elkezdődött a roham... És most leharapom az orrodat. — Félre az utamból... Meglökött és tántorogva elindultam. Átmentem az utca másik oldalára, jobban mondva nem mentem, hanem futottam, mert a kezének a len-i dülete olyan gyorsaságot adott, hogy majdnem orra buktam. Lelkemben félelem és sértődöttség osztozott. Önmagam ellensége voltam. „Gyáva! Rongy! — korholtam magam gondolatban. — Minden arcátlan beléd törli a lábát! Szemtelenül kifosztanak és te meg sem mukkansz! Te nyápic! Te nyavalyás! Anyámasszony katonája!” Gondolatban ököllel csépeltem magam. Magamba rúgtam a legfájdalmasabb helyeken, A végén már beleizzadtam; Akkor jutott eszembe, hogy zsebkendőm sincs, amivel meg- törölhetnóm a homlokom. És ekkor megálljt parancsoltam. „Elég! — acsarkodtam. —
