Népújság, 1966. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-23 / 302. szám
vei ezelőtt nem mehettem végig a város utcáin kirakatot nézni. — Emlékszik, hogy akkortájt mit kért karácsonyra? — A vezetése alatt álló bútorüzletben ülünk kényelmes, sárga huzatú fotelokban. — Cipőt. Emlékszem, mindig cipő kellett. Nem tudom pontosan, de talán akkor kaptam az első magas szárú cipőmet. Különben bakancsban jártunk. — Mire vágyott akkoriban? — Cipőre. Vagy? Zoknit is kaptunk hozzá. Apám asztalos volt. Sokszor nem volt munkája, akkor a szakszervezet segítette. — A szüleit mivel ajándékozta meg? — Biztos vettem valami apróságot. _____ ii Gyarmati Ildikó kezében egy Villon-kötetet láttam bőrkötésben. — Szüleimnek, testvéreim_ nek könyveket vásárolok. Tavaly is ezt vettem. — A télikabáton kívül mi lesz még a karácsonyfa alatt? — Könyvek, biztos. Aztán apróságok. — Mire lenne égetően szüksége? Elgondolkozik. Segítek. — Vagy ahhoz nem kell karácsony, hogy megkapja? — Igen. Ami úgy is szükséges, megkapom karácsony nélkül is. Azért mégis próbálkozom hátha vágytalansága valami elérhetetlenséget takar. — Biztos lesz még a fa alatt egy-két meglepetés. — Lesz. De hogy mi nem tudom. a GYARMATI JÄNOS annak idején szorongva kérte a magas szárú cipőt. Gyarmati Ildikó magától értetődően választotta ki a Váci utcai télikabátot. Egy egyszerű. igénytelen karácsonyi csendéleten is lám mindez tükröződik. Berkovits György Egy útonálló természetrajza Smelkó Ferencet rablás alapos gyanúja miatt vette őrizetbe a rendőrség. Először tagadott, aztán beismert mindent. „Betérő” zenész volt az egri Szépasszonyvölgyben — pontosabban: dolgozni nem szerető, munkát nem kedvelő lump ember. Muzsikálgatott a pincékben, ezért vagy kapott pénzt, vagy nem, s ha kapott is, csak vékonyan; többször volt, hogy pénz helyett pár pohár borral honorálták csak produkcióját. Ismerte a pincegazdákat, a 70 éves K. Józsefről is tudta, hogy sok bort elad naponta és van pénze. November utolsó vasárnapján — este volt már és jó sötét — az egyik szilvafáról lehasított jókora ágat, behúzódott az útszéli bozótosba és megvárta hazafelé tartó útján az idős emCSENDÉLET karácsonyfával, 1936: egy asztalos családjánál. Csendélet karácsonyfával 1966: egy boltvezető családjánál. Képmagyarázatként: a karácsonyfa nagysága nem mérvadó. Az csak háttér, díszlet. Az számít, hogy mi van alatta. Az fejez ki valamit, illetve mindent, hogy a család hogyan fogadja a valódi díszletet, a fa aialt támadt „aljnövényzetet”, az ajándékokat. Az arcokon mindkét, képen öröm látszik. A karácsonyi képlet egyszerű: az ajándékozás — egyenlő — öröm, 36- ban és 66-ban is. Ha az öröm kifejeződési mértékét igazi művész ábrázolta, akkor a né_ ző minőségi különbséget vehet észre: 36-ban szorongó örömöt az asztalos családjánál, 66-ban magától értetődő örömet, a boltvezető családjánál. Nézzük azonban azt, ami a csendéletben nem látható, mert az nem csendélet. S' 1966. HATVAN. Gyarmati Ildikó negyedikes Bajza gimnazistától érdeklődtem, hogy mit kér karácsonyra. Sötét árnyalatú, aprómintás kabátja alig világosabb, mint fekete haja. — Télikabátot — válaszolta . Kéretlenül meséli, hogy felutaztak Pestre, de nem találtak olyat, ami neki megfelelt volna. A Váci utcában haladtak, Ildikónak megtetszet egy szövet, megvették és megcsináltatták. — Olyan kékes. A fazonja svejfolt — mondja. Nézegettük Hatvanban a kirakatokat. Megállít a kész- ruhaüzlet előtt. — Ez hogy tetszik? — kérdezi. — Az a barna télikabát? — Nem .A kirakat. Üjszerű — magyarázza. Persze, kirakatrendezőnek készül. Már negyedik éve tanulja politechnikán és gyakorolja a szünetekben. — A város legszebb kirakata az ékszerüzleté — teszi hozzá. Nézzük az órákat, az ékszereket és a bizsukat. — Mit szeretne innen? — Semmit — és továbbál- iunk. 2. Szegény fictwcelsus 1936. HATVAN. Gyarmati János nyomdásztanulóval sajnos harminc évA/4&A& rizsen Az üdülőben a két hét általában elegendő arra, hogy az emberek kigonbolkozza- nak. A legtöbben nemcsak ruhájukat vetik le — ezt még akkor is, ha aktjuk a strandon nem éppen előnyös, ha kifejlett has. számos tyúkszem. bütyök, túlzott haizat. kiálló borda, ilyen, vagy olvan ficam torzítja is el megielerésüket — hanem 4 lléwjs&g 1966. december 23., péntek igenis, belülről Is vetkőznek. Ennek köszönhetem, hogy a múlt nyáron, a Balaton partján, teljes egészében megismertem Hosszú Tivadart. Eddig csak hallomásból tudtam, hogy egy nagy vállalat főkönyvelője. Kollégái, ismerősei becsmérelték. Kijelentették, hogy kicsinyes, rideg számkukac, aki sem gvöngéöebb érzelmekkel sem magasabb eszmékkel nem törődik, akit a számokon és könyvelési tétjekor kívül semmi sem érdekel. Egyoldalú alak, szakbarbár. Ilyen előítéletekkel vettem hát szemügyre Hosszú urat, akivel a sors és a gondnokság szeszélye következtében ezúttal egy asztalnál érkeztem. Fanyalogtam, ez aztán a szerencsétlen véletlen, miről beszéljek vele az elkövetkezendő hetekben, naponta háromszor is. Elhatároztam, hogy csak biccentek, s megmaradok a formális üdvözlés és a legszükségesebb csevegés határain belül. Am hiába voltam én pasz- szív, kiderült, hogy ő igen beszédes kedvében van. Kiffaggatott, mi is a foglalkozásom és amikor bevallottam, hogy van valami közöm a könyvekhez, arca felderült: — Ö, a könyvek, a könyvek, nagy dolog az irodalom. .. Én például rengeteget olvasok. .. Persze, otthon, a munkám ndatt kevés időm van rá, de azt a kis időt is rendszeresen beosztom. A szabadságom alatt viszont igyekszem mindent pótolni, majdnem, hogy tobzódom... mert művelődni kell. Elővette a zsebtárcáját, abból egy összehajtogatott cédulát. Sűrűn gépelt sorok voltak a kis papírlapon, elém lebbentette, s már egy fél pillantás meggyőzött róla: konyvcímekkel van tele. És minden cím mellett egy szám állott. Kérdésemre készségesen magyarázni kezdte. — A könyvjegyzékekből, a hirde‘ésekből pontosan kiírom magamnak, hány oldal minden egyes könyv. Régi gyakorlatom alapján, pontosan tudom, hogy mennyi a teljesítőképességem, hogy például most, a 14 nap alatt, hány oldalt tudok elolvasni. Mostani listámat tehát így állítottam össze. Átlagban percenként egy oldallal végzek, tehát kisebb terjedelmű könyveket és a vastagabbakat vegyítve állítottam össze ezt a könyvjegyzéket. Kipróbáltam, hogy napi programomba négyszázhúsz percet illeszthetek olvasásra, tehát négyszázhúsz oldalas könyvet intézhetek el. A színműveket jobban szeretem, ott kevesebbet nyomtatnak egy oldalra, tehát az egy oldalt ötven másodperc alatt intézem el. Az eddigi rekordom egy Moliére-darab volt, már nem emlékszem a címére, de az nem is fontos, negyvenöt másodperc alatt végeztem egy oldallal, mert igen rövid replikák vannak ebben a színdarabban. Másfél perc alatt két oldal, szép teljesítmény, nem? A Shakespeare, az nehezebb. Sok bajom van vele. Hanem tudja, hogy az a Dosztojevszkij, nahát! A Karamazov-testvére- ket tavaly Lillafüreden elkezdtem, a hatszáznyolcvanadik oldalig jutottam el, most fogom, itt, befejezni, aztán ezt is lepipálhatom... Minek írnak ilyen hosszúkat? Én nem szeretem a restanciát, hogy az ember kénytelen legyen a múlt évről átvinni a következő évre... De hát mit meg nem tesz az ember az irodalomért, a művelődésért. .. Mondja, kérem, maga vastag könyveket ír? Körülbelül hány perces egy kötele?. .. Megadtam neki a felvilá gosít ást és fejcsóválva tem tőle búcsút. Magamban azokra dohogtam, akik any- nyira rágalmazták ezt a művelt embert bért... A rendőrség tanúkat hallgatott meg, helyszíni szemlét tartott, amelyen Smelkó pontosan lejátszotta a bűn történetet. A nyomozás lezárultával az akta az ügyész asztalára került. Pirosas színű papírszalag különbözteti a többitől. „Foglyos.” A megyei börtön egyik cellájából vezették Smelkót az ügyész elé, ott találkoztam vele szemtől szembe. Külsőségek: jellegzetesen pszicho- patikus alkat — sovány, középmagas termet, borotvált fej, forradással. — Volt már büntetve? — kérdezte az ügyész. — Egyszer. Mert nem fizettem tartásdíjat... — Hány gyereke van? — Három... kettőért fizetni kell. — Kinek fizet tartásdíjat? Csend. — Nem tudja megmondani?! Határozatlanul, hangosan találgatja a nevet, aztán megmondja. — És fizeti rendesen? — Április 15-től nem dolgozom sehol. — Azóta csak muzsikál. — ... Feleségemnek van rendes munkája. Gyárban. — Maga nem talált munkát, vagy nem is keresett? Elhelyezkedhetett volna az építőiparban. — A szervezetem nem bír erős munkát... — Mi történt 1966. november 27-én? Elindult a Szépasszony- völgybe muzsikálni, mint máskor szokta. Több pincébe is benézett, van-e nótázni vágyó ember. Csak 20 forintot tudott összehegedülni. Belátogatott K. József pincéjébe is. Kért egy pohár bort. Valaki fizetett a borért a gazdának, az elővette a levéltárcáját és Smelkó látta, menynyi tízforintos kandikál elő a tárcából. Megitta a borát, aztán elment, ágat hasított egy szilvafáról és megvárta az öreg embert. — Nem vette észre magát? — Észrevehetett, de én akkor már ütöttem is. —■ Hol ütötte? — A fejét... —- Hányszor ütött? — Kétszer ütöttem.!. — Tudta, hogy mit csinál? — Felébe tudtam, felébe nem... — És tovább mi történt? — ... Józsi bácsi hátralépett és a földre esett, akkor belenyúltam a belső zsebébe és kivettem a le vél tárcáját. Az idős ember nehezen öszszeszedte erejét, feltápászko- dott, s élbotorkált a közelben levő házig, ahol testvérhuga lakott. Csupa vér volt az arca. „Mi .történt veled?” „Leütöttek ...” „Kicsoda?” „Nem tudom ... egy férfi volt...” Bekísérték az idős embert a kórházba, s ott kapott kezelést, rendbe szedték a sebeit. Egy 4 és egy 8 centi hosszú sebzés volt a homlokán. Éjfél körül tettek jelentést az esetről a megyei rendőrkapitányság központi ügyeletén. Két nap múltán kézre kerítették a tettest; Smelkó Ferencet. — A sértett állítása szerint a levéltárcáiban 5—660 forint volt. — Csak 200 forint volt, Megszámoltam. Egy ötvenes és tizenöt tízes... Volt benne még két papír, meg a személyi igazolvány. — A levéltárcával mit esi- , nált? — összetéptem darabokra és eldobtam. — Az igazolvánnyal és a papírokkal?* — Öngyújtóval meggyújtottam és elégettem... A botot, amivel ütött, hazavitt®. „Azért, nehogy rájöjjenek az ujjlenyomatok miatt...” A botot baltával felvágta és eltüzelte. —- Hogyan ítéli meg azt, amit tett? — Bűnösnek érzem magam... de csak 200 forintot vettem eL Lakásában van rádió, televízió és mosógép is. Harminc- három éves. Képes volt útonálló módjára megtámadni egy idős, 70 éves embert, a földre verni és kifosztani, csupán azért, mert nem tudott összehegedülni 20 forintnál többet. Az pillanatra eszébe nem jutott, hogy becsületesen, tisztességesen szerezzen pénzt. MunkávaL A „könnyebbik*! utat választotta: embert sebzett a pénzért Harminchárom éves. Kevés helyes fogalma, gondolata van a világról. Kevesebb műveltség szorult koponyájába, mint amennyi műveltsége ma egy tízéves gyereknek van. Különben eljuthatott volna idáig? Felrakják kezére a bilincset, kísérik vissza, a találkozónak vége. Az ügyészség vádat emel az útonálló tettért. A bűntörténet megítélése a bíróságra vár. (pataky) II szövetkezeti mozgalom továbbfejlesztéséről tárgyalt az Országos Földmíívesszövetkezeti Tanács Tovább kell fejleszteni a szövetkezetek vidéki hálózatát Csendélet karácsonyfával - 1936 és '966 Piros papírjel a bűnügyi aktán Az anekdota jut eszembe: mi az abszolút semmi? A hámozott lutfballon! Hát igen: azt vártam, hegy -majd az utolsó rész, ha mindent nem is old meg, de legalább indokol, indokolja az első hármat. Ám Belphégor magával vitte titkát a képernyőről, mármint azt a titkot, hogy miért is volt izgalmas, miért is volt titkos és egyáltalán miért volt a Louvre fantomja a tisztelt Belphégor. 0, szegény Paracelsus, te jó szándékú XV. századbéli svájci orvos! Igaz, tanításaidnak volt miszticizmusa is, ki róhatná fel hibádul az európai reneszánsz kezdetének idején, de valójában kémiád —, s nem a i kémiád — a gyógyászat szolgája lett éppen kezed alatt. S itt van ni: négy évszázaddal később Párizsban te leszel az ürügy, hogy titkos ,,fém”-edet megtalálva az egykori rózsa- keresztesek hervadt bimbójú utódai hatalomhoz és vagyonhoz jussanak. Mert hát erről szólna a négyrészes film, amelyet a televízió jóvoltából végigizgulhatott mindenki, aki tudott és tud izgulni ott és akkor, amikor bizony nem sok lehetőség aka-c az izgulásra. El kell ismerni kísérteties gyorsasággal érkezett el hozzánk Belphégor gyorsabban, mint a miniszoknyák divatja, s azt hiszem emléke is gyorsabban tűnik majd el. Pedig az izgalom-coc- tailhoz minden íz adva volt: fantom, bűnügyi rendőrség gyilkosság, szerelem és a lf éven felüli korhatár. Ám mindez együtt sem adott egy jó kis izgalmas, valóiban logikát és kedvet derítő filmet, mert túl sok volt és emiatt tűi semmi az egész. Nem jó, ha a nézőben kérdések maradnak nyitva, ha egy titokzatos film után egy sói „titok” még rejtve marad. Miért kellett és mihez Paracelsus férne és mi az? Az atomenergia nem elég jó?! Az egyik, vagy a másik testvér volt Belphégor, de legyen bármelyik, miért kellett nekik keresniük azt a bizonyos fémet és pont éjszaka, amikor hipnotizőrjük nagyon is jól tudta, nappal is, hogy hol keresse? Avagy éppen a hipnotizőr félt éjszaka a Louvré-ban? Minek kellett a tisztes komyikálásban megőrült és megőszült öregasszonynak egyáltalán a képernyőre lépnie, és minek figyelmeztetni a rendőrfelügyelőt? Miért kellett kísérő a hipnotizált Belphégomak. És egyáltalán, bármelyik testvér, miért jelent meg a másiknak, nekem, nekünk, egyszólval a szereplőknek és a nézőknek egyaránt? És a legutolsó kérdés: Juliette Grécónak miért kellett ebben a filmben játszania? Vagy ez már nem is tartozik ránk? A Louvre fantomja megszűnt létezni a képernyőn, vége egy izgalmasnak beharangozott folytatásnak. „De azért jó volt” — mondják majd sokan. Hát igen: amiért leginkább rossz volt ez a film, az az „effajta” jóságáért rossz. Bámulni lehetett a képernyőn, gondolkodni előtte, játszani a logika építőkockáival, már annál kevésbé. Szegény Paracelsus, nem ő tehetett róla! Gyarkó Géza Csütörtökön a SZÖVOSZ székházában rendezték meg az Országos Földművesszövetkezeti Tanács ülését. Szirmai Jenő, a SZÖVOSZ elnöke beve- I zető előadásában határozati javaslatot terjesztett elő a szövetkezeti mozgalom továbbfejlesztéséről, a SZÖVOSZ VI. kongresszusának előkészítéséről és a SZÖVOSZ harmadik ötéves tervéről. Hangsúlyozta, hogy a gazdaságirányítás tervezett új rendszere a következő időszakban az eddiginél sokkal nagyobb feladatokat ró a földművesszövetkezetekre. Tovább kell fejleszteni, bővíteni a szövetkezetek vidéki hálózatát, de kívánatos, hogy tevékenységüket fokozatosan a városokra is kiterjesszék, hogy — a lakosság jobb ellátása érdekében — az állami, a szövetkezeti és a tanácsi kereskedelem között egészséges versengés alakuljon ki. Az előadó részletesen ismertette a SZÖVOSZ-nak a második ötéves terv időszakában végzett kereskedelmi és szolgáltatási tevékenységét, és a harmadik ötéves terv előirányzatait. Az Országos Földművessző- vetkezeti Tanács jóváhagyta a SZÖVOSZ-kongresszus előkészítésével kapcsolatos beszámolót azzal, hogy a kétmillió tagot számláló szövetkezetek közgyűlésein bocsássák majd vitára. A határozat szerint 1967 májusára hívják össze a SZÖVOSZ VI. kongresszusát. A tanács ugyancsak jóváhagyta a földművesszöve+kezetek harmadik öteves tervét. A beszámoló utáni vitában felszólalt Nagy Józsefné könnyűipari miniszter és Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter
