Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)
1966-11-27 / 280. szám
A mai kor földmívesei SZÉP, ŐSZI VASÁRNAPON, kimenekülve a füstös értekezletteremből, a hevesi parkban nézelődtem. Idős ember ült a szomszédos padra, beszédes bá- csdka, mondhatni bőbeszédű. Elpanaszolta sorát, hogy a gépek „megcsúfolják” őt, hogy senki se kíváncsi arra, milyen egyenletesen vetett ő kézzel, aratott kaszával. Ahogy mondta: lesilányult segédmunkásnak. Szólítják, géphez ugyan, zsákolni, lapátolni, szalmát húzni, megy kapálni a háztájiba, de mindezt kézzel kell tenni, s mindez olyan munka, amit ő annak idején a napszámosával csináltatott volna. Mert ő mint mondja — mester volt a maga nemében, szakmájában. . Elgondolkodtattak szavai. Valóban, a régi értelemben vett földműveseknek a munka minden fázisát mesteri módon kellett érteniük, tudniuk kellett vetni, kapálni, acatolni, aratni, tölteni, kaszálni, forgatni, kazlazni, törni és ásni, szecskázni, vermelni, elletni, fejni és legtöbbször mindezt egy személyben, legfeljebb a család tagjainak segítségére szimítva. Es most? A nagyüzemi mezőgazdaságban, bármennyire is szeretnék, legtöbbször nem tudják hasznosítani ezt a régi és kézi tudományt. Szinte mutatóba látni kézzel vetett búzát (legfeljebb a belvizes területeken;, az acatolást vegyszerrel végzik, a kazalra elevátor hordja a szénát, a kalászosokat kombájnnal takarítják be, sok helyen géppel fejnek, a barázdát traktor vontatta ekék húzzák és igen sok helyen már állatorvos segédkezik az ellesek nél. — Mi lesz hát a régi paraszti tudománnyal, és mi lesz azokkal, akik csak ezt a régi tudományt értik? ERRŐL KÉRDEZEM Gulyás Sándort, a hevesi Rákóczi Tsz elnökét, s ő így válaszol: — Akivel beszélgetett, az a gazda valóban jól értette a föld dolgát De a régi módon. Most, ha elébe tennénk egy műtrágya képletét, csak hüm- getne rá. A kéresztsoros vetéshez sem tudna érdemben szólni, nem beszélve a kombájnolásról, pedig a kaszát úgy forgatta, hogy ember legyen a talpán, aki bírta vele az iramot, meg a rendszélességet. — Akkor tehát mégis jogos a panasza, aggálya? — Jogos is, meg nem is — válaszol diplomatikusan az elnök. — A földművesek jó részéből tényleg „segédmunkás” lett a nagyüzemi gazdálkodásnál, ők valóban csak „kiszolgálják a gépet”. Rakodnak, vagy a vetőgépen dolgoznak, műtrágyát zsákolnak, szórnak, de csak aszerint, ahogy a brigádvezető vagy a traktoros mondja. De van egy másik része, és erre érdemes figyelni, akik újból mesterei a földművelésnek, de sokkal magasabb fokon, mint régen. — És kik ezek az új földművélő mesterek? — Említeném talán Lájer Józsefet, aki jól gazdálkodó középparasztból lett üzemvezető, miután elvégezte a mezőgazda- sági technikumot. Ide sorolnám Nyitrai Istvánt, aki kedvenc lovait cserélte fel traktorra, vagy H. Kovács Istvánt, Nagy Andrást, akik szintén a gyeplőtől jutottak el a traktor kormánykerekéig. És ami számunkra nem közömbös, ezekre az emberekre mindig lehet számítani, vasárnap, éjszaka, jó időben, rossz időben... ök teljesen idekötötték magukat, ők valóban a mai kor földművesei. A földet túrják... de másként, mint egyéni gazda korukban. De hogy mennyire nem volt könnyű ez a mester—segédmunkás—mester út, arra kiváló például szolgál Balogh Lajos „esete”. MIKOR RÁTALÁLTUNK, a vasútállomáson türelmetlenkedett éppen MTZ-traktora mellett, hogy mikor lesznek kész a bárányok felrakásával, merthogy délig szeretne végezni ezzel a munkával. Régi, paraszti mivoltja mellett talán c^ak széltől cserzett, piros arca tanúskodott, öltözéke után nézhetné bárki munkásnak, csak földművesnek nem. — Pedig az vagyok, földműves. Most is „túrom a földet”, mint azelőtt. Talajmunkát végzek a gépemmel, csak most segítek a szállításnál — mondja, amikor a külsejéről ejtek szót, amely egyáltalán nem paraszti. — Annak idején négy és fél hold saját és négy hold feles földön dolgoztam két lóval, volt tehén is, sertések, és az egész család gürcölt velem. Most egyedül dolgozom, mégis talán tízszerte nagyobb területet művelek meg az emtézém- meL Megvan a megélhetésem. — Ügy tudom, hogy először a közösben is a lovaknál maradt, — Igen. Nagyon szzerettem az álla tokát és nem is nagyon akaródzott a régit abbahagyni. Fogaté® lettem, és nekem szóltak, ha valamelyik makrancos állattal baj volt. En nem féltem tőlük. Mégis az egyik ló rúgott át a traktoros szakmába« — ?! — HOGY MEGÉRTSE, szétrúgta a kezemet az egyik megbokrosodott ló. Máig is viselem a nyomát — mutatja most már összeforrott sebhelyes kezét. — Ezzel az erővel akár a fejemet is szétrúghatta, volna. S aztán... unsaolgatott az elnök is; fiatal vagyok, menjek el iskolára, jó traktoros lenne belőlem. Merthogy utána ón is gép mellé kerültem afféle segédmunkásnak, egész ősszel vetettünk és én ott álltam a vetőgépen és... barátkoztam az új szakmával. — így tehát nem volt új a traktoros szakma? — Tény, hogy a lovakhoz jobban értettem, de azért a vizsga első alkalomra sikerült. Ez még 1962-ben volt, s azóta „le se szálltam a gépről”. — És mit tudott „átmenteni” régi paraszti tudományából? — Nagyon keveset. Legfeljebb azt, hogy ismertem a határt, tudom hol milyen a föld, mit bír az eke, hová mit érdemes vetni. Szegény nagyapám nem tudom mit szólna, ha tudná, hogy talán soha életemben nem lesz szükség arra a fortélyra, amire megtanított, hogy egy-egy kazalnál milyen alapot kell rakni, hogyan kell villával „szarvat” gyűrni, mert most mindezt géppel csináljuk. — Es milyen tudást követel a nagyüzemi paraszti munka? — Kezdjük talán a kukoricavetésnél. Nagyon fontos, éj hxjeßtPüsJk hogy a csatlakozó sor passzoljon, mert ha szűkebb, később kivágja az ember a kukoricát... Amikor géppel kapálja. S nem könnyű a vetőgép beállítása sem a búzánál, hogy pontosan 110 kilót pergessen le egy hold földre. — És megbarátkozott már a többi munkagéppel is? — Ha jól összeszámolom, értek egy tucathoz; a vetőgéphez, kultivátorhoz, Rapidtoxhoz, négyzetvetőgéphez, palántázó- géphez, kombájnhoz, az ekét nem is számítva, a földgyalu- lástól a szállításig már mindent csináltam ezzel a géppel, és talán csak az RS 09-es gép tudna zavarba hozni. — Tehát megint mesternek vallhatja magát a földművelésben? — Ezt talán kérdezze meg az elnöktől, meg a főagronó- mustól — hárítja el a választ, és mentegetőzik, hogy sietnie kell, mert a bárányok türelmetlenek, s ki kell használni, hogy a köd felszakadozik, mert ilyenkor gyorsabban Iáiét haladni. BALOGH LAJOS elviharzik a mély sár nyomait viselő bordó traktorával, kísérőm, Perget László kertészeti mérnök utána nézve megjegyzi: — <3 a legjobb kombéjno- sunk is. Aztán arról kerül szó, hogy kik követik példáját? De ezek már statisztikai adatok, bár legalább olyan beszédesek, mint Balogh Lajos „esete”. Mert rajta kívül 46-an vannak, akik a gyeplőt felcserélték a traktor kormánykerékével. A szövetkezeti gazdák fiai közül 21-en akarnak képesítést szerezni a szőlőtermelés, a növénytermelési gépészet, a baromfitenyésztés tudományából, nyolc ipari tanulója is van a szövetkezetnék. A főag- ronómus agráregyetemet végzett, ketten felsőfokú technikumot, többen mezőgazdasági technikumot, középiskolát végeztek, Fuder Imre, az egykori középparaszt, harmadikos technikumista, és ezzel még korántsem zárult le a névsor, akik a hevesi Rákócziban a mezőgazdaság új tudományát akarják elsajátítani. AMIKOR EZEKET az adatokat, számokat jegyzem fel, a fülembe cseng a parkban üldögélő, idős parasztember szava: — A földet túrni kell most is, régen is. De nem mindegy, hogy mivel és miként. Kovács Endre Egri nyelvsajátságok (IV.) 1. A Népújság hasábjain legutóbb arról is szóltunk, hogy Tokaj-hegyalján és Eger völgyében egyformán megtalálható a Tálya, falunév. Ez a helynév is az ide települt vallonfranciák emlékét őrzi. A vallon-francia taille szóból eredő Tálya helynév eredeti jelentése: vágás-irtás. Az Egerbe és közvetlen környékére települő vallonokat a középkorban magyarul olaszoknak is nevezték. Nem véletlen tehát, hogy az olasz szóval is gyakran találkozunk egri és Eger környéki helynevekben, elnevezésekben. A középkori adatok nagyon gvakran emlegetik az egri Olasz utcát is (olaz wcza). Egy Egy 1467-ben kelt írás említi az. Olasz-ér nevet is. („Vérerét ad fluvium zárás tárd ere, alio nomine Olazer vocatum”.) Az egri nép nyelve a veres, szederjes violát olasz virág, olaszka néven is megnevezi A középkori Egerben tehát igen sok nyelvi adat utál az ide települt vallon-franciákra, s az olasz elnevezés nem az itáliai olasz kerestoedő-teleoelcre vonal kozik Egerben. Oláh Miklós vallomása szerint (Hungária rí Attila, sívé de origvrUbus gén- tis stb.) az Esier-völgyébe települt vallonok hossszú ideig megtartották zárt közösségüket és használták anyanyelvűiket. )r,Reliquiae Vallon um in hoöS- emum diem Gall i cam sonant linguam”). Ezeknek az adatoknak az ismeretében egyesek az Egerben és környékén élő, a bekecs, a dolmányforma kurta kabát, ködmön elnevezésére használt bondsúr-bondzsúr- bandzsúr neveket is kanosdkit- ba hozták az ide települt vádion-franciákkal. A magyar szótárirodalom ezeket, a szavakat valóban Heves mérvéből, illetőleg Egerből és közvetlen környékéről adatelfe. Még ma is találkozunk ezzel a névvel. Van olyan feltevés is, hogy ez a ruhanév, mint „egervidéki szó” a francia divat elterjedésével. került le az egri nép ajká_ ra. Gyulai Pál egyik elbeszélésében találjuk a következő mondatot: „Kacér bonjourja ga- vallérsógáról tőn tanúságot”. (Vázlatok és képek, I. 217.). Ez az adat tehát arról vall, hogy a szó szélesebb körben is elterjedt volt. 2. A középkori, s általában a régi egri utcanevek nagyobbik része eltűnt és átadta helyét egy másik névnek. Az okot abban kell keresnünk, hogy az eredetileg valamilyen települési sajátsághoz, népesedési eseményhez, vagy történeti személyhez fűződő név jelentéstartalma elhomályosodott és az új név ismét csak valamilyen konkrét eseményhez, táj -adottsághoz stb. fűződve elevenebben élt a használók tudatában. A legkevésbé változtak a megfelelő települési adottságokhoz szorosabban kapcsolódó nevek. Így nem véletlen. hogy a régi nevek között gyakran találkozunk a körvetkezőkkel: Szoros köz, Görbe köz, Zúgó köz, Szúnyog köz. Csurgó köz, Forgó köz, Torok köz, Tévesztő köz, Isrn- fály köz stb. Ezek a nevek önmagukba véve is „beszélő” nevek. A régi írásokban és térképeken olvasható a Sertekapu köz elnevezés is. Ennek a névnek „jelentése” külön is figyelmet érdemel. Arra utal a névj hogy valamikor valóban azon a helyen állhatott a serte kapu, vagy állhatták a serte kapók, tehát az olyan kapuk« amelyek hegyes karókból, ahogyan régen mondták: sertés karókból, röviden sertékből voltak összeszerkesztve, védelmiül az elbitangoló jószágok ellen is. A Sertekapu ma is élő egri utcanév, tehát erre a kapufélére nyújt adatot. Ez az utcanév nem adta át a helyét egy másik elnevezésnek, pedig az a tárgy, amiről kapta a nevét, ma már alig él a nevet használók tudatában. Végül az „egri név”, az „egri ríZ” jelzős kifejezéseket meg- toldhatjuk egy harmadikkal is. Valamikor élt Egerben és környékén az „Egri por” elnevezés is, megnevezvén a jezsuita gyógyszerészek „találmányát”, amit „epés és altesti bajokra” különös buzgalommal ajánljak még az 1870-es években is az egri gyógyszertárak. Dr. Bakos József tanszékvezető főiskolai tanár, a nyelvészeti tudományok kandidátusa A sebész emlékeztetője Egy kanadai orvosi műszergyár olyan készüléket állított elő, amely segít megakadályozni, nehogy a sebészi beavatkozások után — feledékenység- ből — műszerek maradjanak az operált testben. Az operáció után a beteg teste fölött végigviszik a detektoros készüléket, amely esetleges fémtárgyak jelenlétét pattogó hangokkal jelzi. * Új rendszerű szakmunkásképzés a MÁV hatvani fűtőházában (Tudósítónktól): Az idei ősztől új alapokra helyezték az ipari tanulók képzését a hatvani fűtőház kocsijavító műhelyében. Szükség volt erre, mivel eddig a tanulókat — régi gyakorlat szerint — szakmunkások mellé osztották be, de kir tűnt, hogy a módszer nem segítette kellően a fiatalok fejlődését, munkavégzésük meglehetősen egysíkú volt A felnőttek ugyanis saját feladataik mellett kevésbé tudtak a gondjaikra bízott tanulókkal foglalkozni s ezt kihasználva a gyerekek könnyelműbbek voltak. így többnyire hiányos felkészültséggel, megfelelő gyakorlat híján jutottak el a szakmunkásvizsgákig s a későbbiek folyamán csupán azok tudtak érvényesülni, akik adottságaiknál fogva ügyesebbek voltak a többinél. Ezen akartak végre változtatni, hogy az új tanévben — Fehér Béla oktató és Kocsis Sándor csoportvezető közös erőfeszítése nyomán — egyetlen csoportba tömörítették a kocsijavító műhely ipari tanulóit s nevelésüket egy kitűnő szakmunkásra« Balogh Lászlóra bízták. Az új oktatási forma máris szép reményekkel kecsegtet. A tanulók önállóságuk és megnövekedett felelősségük tudatában úgy igyekeznek nap nap után, hogy kezük alól minden esetben minőségileg kifogástalan munka kerüljön ki. Teljes tudásával, nagy tapasztalatával segíti őket ebben oktatójuk — aki már az első hónapokban is szép eredt ményt ért el. A városi iparitanuló-intézel állandó figyelemmel kíséri a fiatalok gyakorlati nevelését és a műhely vezetőségével együtt szüntelenül támogatja* segíti. A fűtőházban elégedettek az eddigi tapasztalatokkal s úgy érzik, hogy az új rendszerű szakmunkásképzés kétségkívül gyümölcsözik majd, biz« tosítja a megfelelő utánpótlást K. M. 1966. november 27.. vasárnap Tik-tak, tik-tak. Ketyeg az óra, halad az idő. Ha lassan is, de mindig, minden pillanatban feltartóztathatatlanul halad. Valahogyan érzékelni próbálom az idő múlását, és visszatartom a lélegzetemet ötvenkilenc másodpercig sikerül, aztán sípolva feljajdul a tüdő. Igen, az idő. Az idő mindig egyforma, csak időérzékünk megbízhatatlan. Milyen rövid a csókkal töltött tíz perc, és milyen hosszú a fogorvosi székben ... — Ez milyen óra? — Talpas ingaszerkezet, a múlt század végéről. — És ez? — Herendi porcelán tányérba szerelt római számlapos óra. Szinte szédül az ember. Legalább huszonötfajta óra méri az időt az öreg harangozó tiszta szobájában. — Ezt még nem mutattam. Valódi homokóra. Négyezer forintért kérte egy muzeológus. Finom, festett homokszemcsék peregnek alá az üvegben. És közben telik, múlik az idő. Már egy fél órája vagyok itt. Bálint, a morcos, szűk beszédű harangozó ezúttal ritka kedvében van. Az órákról mesél úgy, mintha szerelmes szívből csöppennének a szavak, — ötven éve gyűjtöm az órákat. Egyszer itt járt egy olasz szerzetes, meg egy francia mérnök, és fél vagyont kínáltak az óráimért. — És a harangok? — Én. kérem, beszélgetni szoktam a harangokkal, a harangok pedig velem. Minden harangnak más a szava. Az egyik cseng-bong lassan, méltóságtel lesen. a másik hívogat, csilingel, a harmadik riaszt, szinte felsír, és belehasít az eleven húsba, amikor meffkondítia az ember. Sohasem filozofáltam haraneozó- val. és bevallom, egészen más elképzeléseim voltak erről a mesterségről. Most tudom mes. hogy a harangok beszélnek, és azoikkal beszélgetni is lehet... HOMOKÓRA — A harangok, kérem, a harangok hangot adnak, és a hangok mindig jelentenek valamit, üzenetet továbbítanak. Éppen úgy, mint az órák. Nézze csak ezt a vén vekkert. Micsoda hang, milyen szörnyű csengetés. Az alvó ember felriad, az ébren lévő bedugja a fülét És ez? Ez is egy vekker. De milyen kedves, szelíd a hangja, szinte simogató. Ott a szekrényen talál egy zsebórát, hátlapja kinvitha. tó, és az üveg forgatásával állítható be az ébresztő szerkezet — Engem inkább a harangok érdekelnek és a harangozás, mint foglalkozás. — Elhivatottságot tetszik érteni, ugye? A szobában huszonöt óra ketyeg. A homokóra üvegcsészéjéből kifogyóban a homok... — Egyhangú világ ez a magáé. Harangozás, templomi szolgálat, vasárnaponként perselyezés és szombat délutánonként talán még fát is kell aprítania a papnak. — Ne tessék gondolni. A templom falain belül is változik a világ, itt is ketyeg az óra, legfeljebb nem veszi úgy észre az ember a változással együtt járó időt. ötven esztendővel ezelőtt, amikor rorátéra harangoztam, sötét és néma volt a falu. Most az első harangszó után indul a fényesre világított főtérről a bányászjárat. Mindjárt utána indul a gyári. A templom csupa petróleumszag volt a kormos viharlámpák füstjétől... — A padokban mindig a megszokott arcok? — Az arcok is változnak, csak észre kell venni a változást. Itt van például az urak padja. Ez a pad ott állt az oltár előtt, gráfok, bárók helye volt. Néhány éve a padlásra került. Azt mondták, a hívek a papuknak; nihesenek urak, nem kell a paduk sem, — Emlékszem, talán három, négy évig ott állt még az oltár előtt, gazda nélkül. — Foglalják el bátran, akárki beleülhet — biztatta az atya a szószékről a híveket, de ez a pad mindig üres maradt. — Az első két sorban néhány évtizede még a módos, rangos gazdák ültek, meg az iparosak. Most a brigádvezetők feleségeit látom, ott, meg akik nagyot hallanak, azok ülnek előre, hogy jobban hallják a papot. Tik-tak, tik-tak. Ketyegnek az órák. Egyedül mindegyik önálló hang, egy külön karakter, de így, egyetlen kis parasztszobában őrjítően idegesít a hangzavar. — Látott mór divatbemutatót? Tíz évvel ezelőtt nálunk, a nagymisén tartottak ilyet. Amikor a lány eladósorba került, és új ruhát kapott, azt mondta neki az anyja; vedd fel lányom, az új ruhádat, és menj el benne a misére... — Most a presszóban, meg a bálban leli meg őket. A legények biliárdoz- nak, vagy magnóra rúgják a táncot. A homokórát megfordítja az öreg. A vörösre festett apró porszemek e pillanattól kezdve ellenkező iránvba futnak tovább, mérik az időt, némán, hangtalanul. Itt nincs ketyegés, nincs zaj. riasztás, a homokóra diszkrét -némasággal, de mégis kegyetlen. és könyörtelen pontossággal méri hogyan múlik el a fejünk felett az idő. — Bizony, van változás, kérem. Eddig latinul imádkozott a pao. meg a kántor, most magyarul beszélnek, éa a nép hallani akarja azt, amit mondanak. Mert nem lehet akármit mondani. Volt egy szép, barna esperesünk, aki világ életében szerette mindenben a szépet. Építkezett, csinosított volna mindig, amíg csak a hívek zsebéből futotta. — öt pengő páronként a renoválásra — adta ki egyszer a szószékről. És egy hét múlva együtt volt a pénz« még a legszegényebb embertől is. Most elszámoltatják a papot, költség- vetést készíttetnek. Ha sokallják, nem, vagy csak kevesebbet fizetnek ... Nem akarom hallani többé az órák ketyegését, amelyben a kakukkos óra kakukkja hoz csak némi változatosságot — Bizony, kérem, ezt meg kell szokni. Nekem például ezek az órák jelentenek mindent. Értek mindegyikhez, én magam javítom a falu ösz- szes óráját. Egyszer elromlott a toronyóránk, és tizenkét évig senki sem akadt, aki megcsinálta volna. Akkor mondtam a papomnak, száz pengőért megjavítom, atyám. Sokallta. Két évvel később megemeltem tíz pengővel a költséget, de megcsináltam. — Mi történik mégis az urak padjával? — Most a szú rágja a deszkáját a padláson, de az is lehet, hogy jövőre galambdúcot csinál majd belőle az unokám... ötnegyed órát töltöttem az öreg harangozónál. Amikor kikisér, egy pálcára leszek figyelmes az udvar közepén. — Napóra — mutatja az öreg. Ez is pontosan méri az időt, csak a perceket téveszti el rajta az ember. Pedig az idő halad, akár mérik, akár nem. Az előbb tetszett látni, ugye, hogy a homokóra üvegjében hatvan perc alatt milyen nagyot változik a világ ... Szalay István
