Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)
1966-11-26 / 279. szám
A Mongol ITépUzfársaság mcgalafcolásának 42. évfordnlójá Sx. Erdenes ra Y1RIRADÁT * ,JOK JEVER Milyen furcsa: a kutya megérzi, ha vesztére törnék. — Te, ne nézz rám! Az ördögbe is, fordulj meg... — Az ember puskatussal sújt a kutyára. Az ütés lecsúszik, a kutya felüvölt, félig elfordul, sötétbarna szigorú szemeit azonban nem veszi le róla. — Menj innen! j — kiált rá. Az állat tekintete mereven követi az ember mozdulatait Az ember szidja önmagát: nem tudja szétverni hűséges barátja koponyáját És az is ingerli, hogy léleikiben gyenge, tehetetlen. Igaz, ezt senki sem ismeri be szívesen, még akkor sem, ha teljesen egyedül van. Ismét üt Most nagyot csattan az ütés. A kutya szemei, azok a gesztenyebarna szigorú szemei megbabonázottan függnek az emberen. Nem, nem (Jon Jever népszerű norvég író. Műveit lefordították töb- bek között angol, orosz, len• gyei, német nyelvre. Számos regénye, hangjátéka jelent meg, de legnagyobb sikereit eddig novelláival, elbeszéléseivel aratta). BENCZE TÖTH GYÖRGY: Örök a Visztula partján A Visztula partján ágáló kövekre ültek bágyadt fényhasábok kagylócskák kínálták csillogásuk fakó falaknak néhány an álltak mellettem a szemközti partot nézték a szemközti parton ágáló köveket néhányan akik egyedül maradtak akár a kövek meg a Visztula a akiket beszélgetni hívott csak le a víz úgy álltak ott emyedő ököllel elnéztek a háztetők fölé ahol vacsorák ízes füstjeit fodrozgatta a szél a hídon az asszonyok haján békülőn-halványkék volt a kendő és olyan fáradt és sokat-látott volt a folyó a lábunk előtt olyan véznán esendő Ügy álltak ott mint az őrök vigyázva a maguk szomorúságát meg a szemközti vacsorák füstjét az ágáló köveket és a várost asszonyok haján a kendőt egymást — és a híd ezüstjét Harangszó bukdácsolt közénk mint a gong a filmek elején mikor a bronz izomkolosszus ráver valaki cigarettával kínált s mögöttünk nesztelenül újra indult a történelem s megindult a folyóba nézni a WaweL nek. Lassan odáig jutnak, hogy nem tudják megtenni azt a néhány mérföldet az állomásig. Addig kell tenni valamit sürgősen, míg ez be nem következik. Fel kell áldoznia ezt a gerincest Bár nappal volt, mikor kinyitotta az ajtót hogy a még megmaradt deszkadarabokat behozza, tombolt a hóvihar, két méterre sem lehetett látni. .. Feldarabolta a léceket és a tűzre dobta. Ahogy lassan melegedett, Maggi mind közelebb kúszott hozzá. Leszorította fülét, farkát csóválta. Ilyenkor az állat élelmet kér, kedvességet. Avagy életéért könyörög. Megveregette a fejét. — Szegényke... Maggi azonban most nem ugrott hozzá szolgálatkészen, mint szokta. Fejét térdére tette és újra szemeibe nézett, lentről felfelé. A lobogó tűz sárgás fénye betöltötte a kis kunyhót, megvilágította a falát. Félretaszította a kutyát. — Menj innen. Nincs más lehetőség. Nekünk most nem kell olyan állat, amelyik szeret gondolkozni. Most a nyers erő számít. A te intelligenciád jelen esetben abszolút nulla. A gyengébbnek el kell pusztulnia, hogy a többiek élhessenek. Maggi, szegény... Elaludt. Este a kutyák ébresztették fel. Egyikük ugyanis kapdrgálás közben valami csontdarabot talált, s a többiek éhségüvöltésbe kezdtek. Felült, de nem mászott ki a hálózsákból. Dühösben rájuk mordult, nyomban elhallgattak. Meggyújtotta a kanócot. Egy darabig maga elé meredt. — Nem, ez így nem mehet tovább. Eddig is túl sokat töprengtem. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. Lassan teljesen besötétedett Az est homálya elnyelt mindent. Érzi, valaki a hátát bökdösi Fé szemmel felpillant. — Maggi! A kutya karmolja, ruháját tépi. Üjra behunyja a szemét. Nem is gondol rá: rövid idő alatt megfagyhat. Az eb újra ráveti magát, még elszántabban rángatja. S hogy megvazarta jóleső, kába nyugalmát, düh önti el, meg akarja fogni, kúszni kezd utána. A mozgás kiveri belőle a bágyadtságot, de ereje annyira elhagyta, hogy tehetetlen dühében sírni kezd. — Na, megáll! — kiáltja. — Megállj!... Meddig folytatódott a játék? Lehet, hogy néhány kilométeren át, de lehet az is, csak pár száz méteren keresztül, ő csak arra emlékezett, hogy nekiütközött valaminek. A szánkónak. Itt várakoztak a többiek is. Négykézláb mászott be a kunyhóba. Kis idő múlva, a kellemes melegben egészen jól érezte magát. Illatos kávé gőzölgött előtte. — Maggi — mondta sejtelmes, leikéből kibuggyanó hálával az ember. — Valami kóvályog a fejemben. Tegnap történt e, hetekkel ezelőtt, vagy csak álmodtam? No, mindegy. Jó, hogy helyet cseréltél Pállal. Jó, hogy okosabb voltál nálam, jó, hogy becsaptál, nagyon jó! Elérzékenyülve intett a kutya felé. — Gyere ide, pajás! Maggi morgott valami válaszfélét és elkeseredetten rágott tovább egy csontdarabot. — Jól van no, jól — mondta az ember és megsimogatta. (Kovái István fordítása) Kinyúlt a fegyverért, s reszkető ujjal meghúzta a ravaszt A fülsiketítő dörgés után megmeredt néhány percre, a kanóc pislákoló lángjába bámult, majd magához húzta az áldozatot. — Pall! 0, Pali! A fogat legostobább, de legerősebb tagja hevert előtte ki- múltan. Maggit szokatlan helyen találta, a prices alatt, a többiek közé bújva. Eddig mindig magányosan aludt, távol a többiektől. Amikor fülénél fogva kiráncigálta onnan, a kutya kiszabadította magát és újra a prices alá bújt. — Átkozott! — sziszegte. — Túljártál az eszemen. Tudtad, hogy sorra kerülsz, ha ott maradsz a helyeden. No, persze. Ügy látszik, a te intelligenciád még itt a világ végén, ebben a rohadt viskóban is számít valamit, — Szegény Pali! Jó barát voltál. Elvés után újra nekilendültek. Egy mérföld után elhagyta ereje, ledőlt pihenni. Mintha oda lett volna kötözve a jeges talajhoz. Nagy kínok közepette, de mégis talpra állt. Pár lépés után megbotlott valamiben, újra eldőlt. Most már nem is akart felállni. Ügy érezte, megszabadult a kínoktól. A nappali fény tompult, s elnyúlt testét beborították a kövér hópelyhek. Már arra sem volt ereje, hogy érezze a veszélyt.. A kutyák elindultak a szánnal. Ezt abból gondolta, hogy Maggi kétségbeesetten védekezett, nem akart menni a többiekkel. Ugatott, szűkölt, de azok többen magukkal vitték. megy, semmi sem segít. Helyére teszi a fegyvert, várhat még néhány órát, esetleg holnapig is. Már tegnap megpróbálta agyonlőni Maggit. De a mutatóujja a ravaszon nem engedelmeskedett. Pedig tudta, előbb-utóbb meg kell tennie. Ez az életet jelenti neki magának és azoknak a kutyáknak, amelyek még nem hulltak ki a fogatból. Senki sem bír ki hét napnál többet élelem nélkül. A hetedik napot töltötte már a hálózsákban. Időről időre elszenderedett. Kellemes érzés volt álomba merülni, megfeledkezni a korgó gyomorról, de annál borzasztóbb volt újra tudomásul venni, hogy az éhség i nem csillapodott Folyton csak az élelemhiányon gondolkodott és a kutyákon, melyek napról napra, óráról órára gyengül- * tem a partizánok közé, meghalt az édesapja Most eljöttünk önhöz, hogy segítsen rajtunk: főparancsnok elvtárs, adja vissza Jandzsinám szeme- világát... A leány térdre borulva imára kulcsolta kezét de Szuhe Bátor gyorsan felemelte. — Menjünk csak ki az utcára! — mondta és kézen fogta a leányt. Odakint ragyogóan sütött a nap, és a déli hegyek felől friss szellő fujdogált Szuhe Bátor mindkettőjüket átölelte. — Nagyot változott a ml világunk, kedveseim. Eljött a ti boldogságotok ideje A sötétséget elűzte a fény. A te szemednek is látnia kell, húgocs- kám. Elküldelek benneteket Szovjet-Oroszországba* ott majd meggyógyítanak az orvosok. És ha bármikor szükségetek lesz valamire, gyertek csak hozzám. Nektek boldognak kell lennetek. Szuhe Bátor főparancsnok sokáig nézett utánuk. Jandzsi- na orcáján nagy könnycseppek gördültek végig. Az öröm könnyel voltak. Szép fekete szeme mintha fényt sugárzott volna, (Várkonyt Katalin fordítása) az éjszakát is az utcán töltöttön. Három napig ültem halott apám mellett, és számomra is már csak a halál maradt. Aztán eltökéltem magamban, hogy várok rád. Úgy vártalak téged! Tudtam, hogyha hazajössz, megtalálsz majd engem. Többé nem szorulok mások könyörületére. Hiszen te nem dobsz el magadtól, ugye? Nélküled nem akarok élni. Szerethetsz más nőt, csak engem is tűrj meg magad mellett! Éjjel-nappal azért fohászkodtam , hogy ne történjék bajod, és ments meg engem a haláltól. Monhó magához szorította kedvesét, és megsimogatta ösz- szekúszált haját — Drága Jandzsinám, én soha nem hagylak él téged. Boldog idők köszöntöttek ránk. A népi hadsereg már bevonult Urgába. (Ulánbátor régi neve. A szerk.) Milyen kár, hogy apád nem érhette meg ezt a napot Többé nem válók el tőled. Most pedig elmegyünk Szuhe Bátorhoz, ö visszaadja a látásodat Miután megvigasztalta a leányt, felültette a lovára és elindultak a városba. Útjuk a piactéren át vezetett ahol új ruhát vásároltak Jandzsina számára. Visszatértek Monhó üres házikójában, s ezen az estén elhatározták, hogy összeházasodnak. Másnap kora reggel elindultak Szuhe Bátorhoz a népi hadsereg főparancsnokságára, A stáb nagy fehér sátra elé fakó ló volt kötve, erről tudták. hogy a főparancsnok ott tartózkodik. Monhó kézen fog« ta Jandzsinát és az őrhöz lépett: — Bumacende ezredének harcosa, Monhó jelentem: találkozni szeretnék a főparancs» nők kai. — De bentről már hallatszott Is Szuhe Bátor hangja: — Engedd csak be! Gyér* ide, Monhó! Szuhe Bátor egy kis fróas»- tálnál ült, és valamin dolgot zott. Monhó előírásosan kezdte: — Bumacende ezredének harcosa, Monhó «sí — Jól vaiij ülj csak le! — mondta Szuhe Bátor figyelmesen Jandzsinára tekintve, aki elnézett a parancsnok feje felett, mintha a háta mögött Iái tott volna valamit. — Nos; Monhó. mi járatban vagy? A fiú odavezette Jandzsinát! — Én .-s. ö a feleségem. Ugyanolyan árva mint én. Édesapjával az urgai kolostorba jött imádkozni, hogy viszi szanyerje látását, mert szinte teljesen vált. Alighogy elmenßz. Erden« mongol költs és novellista 1929-ben született Hejtej megyében. 1955-ben végezte az Ulánbátor! Állami Egyetem orvosi karát. Diákkorában kezdett írni. Jelenleg a Cog (Láng) e. irodalmi folyó ira felelős szerkesztője, a Mongol Írók Szövetségének titkára. Mongóliában beköszöntött a boldogság tavasza. M:kor a népi hadsereg bevonult a fővárosba. az égen bárányfelhők úsztak, és kakukkszó tói volt hangos a zöldellő határ. Monhó lobogó vörös zászló Matt táncoltatta fürge lován Egyre csak Jandzsinára, világ« telan kedvesére gondolt* aki itt maradt a városban öreg* beteges édesapjával és az ő vissz térését várta. A fiú most örült és büszke volt arra, hogy 6 — a népi hadsereg katonája — hozza el nekik a boldogságot. Am a bevonuló sereg üdt vőzlésére összegyűlt tömegben nem látta szeretteit. Lélekszakadva vágtatott kis házacskájához, de üresen találta, A szomszédok elmondták, hogy a leány és az öreg már egy hó« napja eltűntek; többet senki sem tudott róluk. Monhó egész nap rótta az utcákat, piacokat. kolostorokat, de sehol sem akadt rájuk. Ismét elárvult. Napokon át hiába keres« te Jandzsinát és édesapját, s már minden reményét elvesztette. De egyszer, amikor a Tola vizében megitatván a lo* vát a város felé igyekezett, hirtelen megpillantott egy nőt, aki buzgón imádkozott a Bog- dokán palotájának kapuja előtt. Nagyon ismerősnek tűnt, ezért közelebb ment, leugrott a lováról és a gyeplöt eldobva szaladt hozzá. — Jandzsina! Kedvesem! Én vagyok az, a te Monhód! Amint a lány meghallotta hangját, térdre esett és felzo« kogott Szerencsétlen Jandzsina, hogy megváltozott! Kócos haja hullott sápadt, sovány arcába, olyan volt szegény, mint egy ágról szakadt Rongyos köntöséből kilátszottak vézna vállal* reszkető térdeit sebek bori« tották. Monhó átölelte: * — Milyen meggyötört vagy! Hát édesapád hol van? A lány sírva fakadt — Apám? Meghalt szegény. Egyszer elmentünk imádkozni a templomba, ott rosszul lett* elvesztette eszméletét és többé már nem is tért magához. Nélküle nem találtam el a házadba sem, koldulni kezdtem, (• Részlet egy nagyobb elbe- " szélésből)* rántotta pisztolyát, és lőtt A lövés bágyadtan, tompán hangzott az eső monoton zajában, s a pisztoly lángja egy pillanatra áttörte a reflektorok fényét. A visszhang körbefutott, s lassan halt el, valahol a kunyhók között De Charily már Mtűnt a települést körülvevő dzsungelben. Oldalt kanyarodott, félkört írt le majd átmászva egy alacsonj vaskerítésen, hétrét görnyedve ment tovább. — Tudta ha fut előbt vagy utóbb a telepet átkutató rendőrökbe ütközik. Leüli egy agyaghalomra, hogy kicsit kipihenj« magát. Gondolkozott. Csodaszép ütés volt élete legsikerük tebb ütése. Hirtelen nevetni kezdett. Hangtalanul kacagott, de úgy, hogy teste rázkódott a sárga vias zkosvászon köpeny alatt. Messze volt, és nem láthatta, hogy a rendőrök a reflektorok fénykörébe bátyját, Ronaldot vezetik be... Fordította: Puskás Tamás Charly futni kezdett, átugorva a rendőrt. A sötétség felé rohant. A rendőr ordított, s kiáltását egész kórus kapta fel. A 6árban csúszkálva pillanatok alatt összefutottak a rendőrök. Charly cikázva futott, mint az űzött vad. Az egyik rendőr előAz lecsatolta a bilincset, és elfordította a fejét, hogy valakit segítségül hívjon, Charly hirtelen állom vágta. Súlyos, kemény ütés volt, melybe Charly egész testével belefeküdt A rendőr lábai elváltak a földtől, és tompa csat. tan ássál egész hosszában hanyatt vágódott, bele a sárba. tek ellen. Az eső még mindig esett, de már nem olyan erősen. Charles Pauls a félhomályban álldogált, a reflektorok fénycsóváján kívül, és az eseményeket figyelte. Az esővíz kis patakokban csordogált le köpenyéről, sapkájáról pedig a nyakába csepegett A rendőrök számolták az összeszedetteket kocsikra rakták őket, kiabáltak, zseblámpáikkal hadonásztak, gumi botjaikat lengették. Charlyra hirtelen élesen rá- I szólt valaki: — Hát te mit álldogálsz itt? Charly a hang irányába fordult és egy rendőrt pillantott meg. — Mit keresel Itt, fickó? — csattant még egyszer a kérdés. — Csak nézelődök — felelte Charly és gúnyosan vigyorgott a rendőrre. — Na szedd a lábad, és eredj haza. Egy-kettő! Valami forrni kezdett Charly lelkében, de azért nyugodt hangon válaszolt: — Miért? Amikor a tieidet börtönbe viszik, neked talán nem szabad megnézned? — Ah, ah — mondta a rendőr. és bajusza fel-alá mozgott. Charly hangja keményen 1 csengett: j — Igen. gonosz vagyok. — Fogado-k. hogy te is kommunista felforgató vagy. Charly més egyszer a szem« közé vigyorgott, s tekintetével a rendőr kézmozdulatát kísérte. Eszeveszetten csaholtak a kutyák, s az áradatként lezúduló eső függönyén át innen is, onnan is emberi figurák bukkantak élő. A rendőrség összeszedett néhány afrikait, akik csoportba verődve, a hidegtől és esőtől remegve álldogáltak a fénykévében. Szortírozták és különböző teherautókba taszigálták őket. Egy afrikai kijött a kunyhójából, és a kapuból nézegette, mi történik. Köpenye alól kilátszott a pizsamája. Zseblámpa fénye hullott rá, s a rendőrök egy pillanat alatt körülvették: — Hol az igazolványod, kaffer? — A házban, a kabátom zsebében. — Mindig magadnál kell hordanod. Hol van? — Rötgön kihozom, bent van a házban. — Egyszóval nincs igazolványod. mi? Na gyerünk! — Hallgasson meg, miszter, a házban van. A rendőrök se szó. se beszéd, az út közepén didergő csoporthoz lökték. Az afrikaiak csoportja türelmesen várta a zuhogó esőben, mikor ültetik őket kocsikba. Sokan azért kerültek ide, mert nem tartottak maguknál igazolványt. másoknak nem volt rendben a papíriuk. s most va- lamílven pecsét hiánya miatt borult fel az életük, egyesek pedig a házkutatásnak szegül-
