Népújság, 1966. november (17. évfolyam, 258-280. szám)

1966-11-19 / 273. szám

r'/#OPA L OM

Elet — magánélet nélkül

A Prágában megjelenő Kulturni Tvorba cikke

KÜLÖNBÖZŐ okai vannak a mai ember pszichikai elszigetelődésének. A modern ipari civilizációra jellemző okokhoz (a meggyorsult édettempó, idegi túlfeszítettség, a családtagok többségének munkába járása, a politikai aktivitás és a televízió) nálunk néhány sajátos ok ti hozzájárul.

Először is a kereskedelem, a közlekedés és a szolgáltatások viszonylag alacsony színvonala, arra kényszerít bennünket, hogy szabad időnkben különféle otthoni munkát végezzünk, ami kevesebb szabad Időt hagy nekünk.

Másodszor; nem sikerült megteremtenünk a szocializmusnak és nemzeti jellegünknek megfelelő társadalmi érintkezési formákat. Ez a hiányosság arra készteti az embereket, hogy az érintkezés ^pótlólagos” formáit keressék, vagy éppen ellenkezőleg, lelki elszigetelődésbe kergeti az embereket, arra készteti őket, hogy magukba zárkózzanak és felesleges ön kín záshoz folyamodjanak. Mind a két esetben az eredmény ugyanaz: neurózis és mindaz, ami láncreakció- szerűen következik belőle. I

Nézzük meg kissé közelebbről, hogy a társadalmi érintkezés mely formái állnak jelenleg rendelkezésünkre.

A család a legjobb esetben lelki felüdülés sokak számára, de mendékhely is, ahová az emberek elbújnak a külvilág elől, amely „nem fogadja be”, vagy megsebzi őket. De semmi esetre sem lehet szó ma arról, hogy valaki családi körben éljen társadalmi életet. „Társadalmi életen” konkrétan a barátokkal való beszélgetés, társas esték, közös szórakozás, társasjátékok, közös kirándulások, Ismerősök társaságában való színház- és hangversenylátogatás értendő.

A SZOCIALIZMUSBAN a magánéletre vonatkozó félreértések éppen abból erednek, hogy túlértékeljük a családot. A gyakorlatban ez paradox következményekre vezet. Éppen ezáltal aláássuk a családot, mint a társadalmi érintkezés alkalmas platformját.

Azzal, hogy a legjobb szándékból kiindulva megpróbáljuk minden szabad időnket kizárólag családi körben tölteni, olyan Igényeket támasztunk a többi családtaggal szemben, amelyeket semmiképpen sem tudnak kielégíteni Ennek viszont az a következménye, hogy a család „rabjává” válnak az emberek és tudat alatt, alkalomadtán f>ed:g tudatosan is menekülnek a családi körből. Minden szolgálati út, üdülés, kirándulás, gyógykezelés a pótlólagos társadalmi önkiélés erőteljes keresésének színterévé válik. Megszokott jelenet nálunk az amorf zenés kávéház, ez a közép-európai specialitás, amelynek a mechanizmusa a szórakozást az erotika színvonalára szállítja le.

A demokrtizálódás, a társadalmi korlátok ledöntése, az életszínvonal emelkedése, az öltözködési különbségek megszűnése, stb. kétségtelenül mind-mind a szocialista társadalom sikere. De a gyakorlatban ezek az új Jelenségek a társadalmi érintkezés és szórakozás megfelelő formáit kero- sik.

A régi társadalmi alakulatokban már az öltözködésből és a külsejéből is könnyen meg lehetett állapítani egy ember képzettségét, társadalmi helyzetét, színvonalát. De próbálja meg az ember egy szombat este az eszpresszóban megállapítani, hogy a sok elegáns fiatal no közül melyik egyetemi tanársegéd, melyik mérnök és melyik „csak” elárusítónő, vagy gépírónő. S a mi híres eszpresszóinkban minden este egy tömeg névtelen férfi várja a zene kezdetét, hogy odatóduljon a névtelen fiatal nők tömegéhez. Az ismerkedési börze megnyílik. A hangszerek vijjognak és a társadalmi érintkezés folyamatban van. Nem furcsa, hogy kizárólag a testiségre szorítkozik? Az első kontakti» — az első érintés. Senki sem tudja, ki az, akivel táncol. Mivel foglalkozik, mi a képzettsége, mi érdekli az illetőt? Nem tudni. Csak annyit lehet tudni róla, hogy jól táncol, szép melle van, de a lába túl erős. Mindegyik férfi azt a nőt kéri fel táncolni, akihez hozzá tud

férni. A többi nem fontos. A szombat este biztosítva van, a szórakozás, amelyre egész héten várt az illető, megkezdődött

Nem vagyunk moralisták. Tény azonban, hogy a forradalom után húsz év alatt sem tudtunk más társadalmi érintkezési formákat kifejleszteni, mint ezt az anonim testi interjút, zokogó zeneszó mellett.

A nyugati országokban a kötelező táncra alapozott amorf eszpresszó megszűnőben van. Magától értetődően vannak ott — rendszerint műsoros — éjszakai lokálok, de a lábát lejárhatja az ember, akkor sem talál a mieinkhez hasonló zenés presszót. Ezek helyett zenegépes kis lokálokat, zene és tánc nélküli kávézókat és végül táncklubokat talál, amelybe csak a klub egy-két ismertebb tagjának közvetítésével lehet bejutni. így biztosítják az azonos érdeklődésű emberek körét és csökkentik az azono- sithatatlanság rizikóját

A DIFFERENCIÁLT szórakozás és társadalmi érintkezés igénye hozta létre az angolszász országokban a klubok intézményét Talán ez az az út amelyre rá kellene térnünk.

Eddig főleg csak fiatalokról beszéltünk. De mit csináljanak az idősebbek? Hova menjen egy 50-es férfi, vagy egy magányos nő? Eszpresszóba, hogy ott ittas, ismeretlen fiatal fiúk zaklassák abban a hiszesmben, hogy „vadászni” jött?

Apáink nosztalgiával emlékeznék vissza a családi estekre, a „zsúrokra”, ahol megismerkedtek anyáinkkal. Az egykori zsúroknak ma már csak szánalmas maradványai vannak meg, olyan formában, hogy a házaspárok kölcsönösen meglátogatják és emiatt kölcsönösen átkozzák egymást mert esetleg éppen a tévé-műsort nézték volna.

Ez alkalommal nem akarunk semmiféle receptet ajánlani arra vonatkozóan, hogyan lehetne gazdagítani magánéletünket Csupán megpróbáltuk leírni a tüneteket és a nehézségeket. De nem elégedhetünk meg azzal, hogy a mai Csehszlovákia nem 14 millió ember számtani összege, hanem, mondhatnánk 3 millió elbari- kádozott családból áll, amely egy évben csak egyszer veszi fel a „társadalmi” érintkezést egymással, ugyanakkor pedig egyénileg ki-ki úgy él „pótlólagos” társadalmi életet, üdülés és gyógykezelés közben, vagy szolgálati úton, ahogy tud.

KOVÁCS SÁNDOR:

Kritika

Termékeny költft *£/

Ví

„Vers” — e szó csücsült felül Ír nappal, éjjel sose fárad« rövidke eímül írva; fiókjai dagadnak:

Es szólt a nyájas olvasó: egyedül akarja megírni

„Még jó hogy ideírta!” a világirodalmat!

„Megjött az ősz — sóhajt a költő

■ megjött vele a bánatom.”

„Ősz van megint — így a kritikus — Itt van as újabb vers-szezon.”

HANS—GEORG ALBIGl

OCieii húg^ant

O, Thi Dtah,

kicsi húgom, a nap

könnyet hullatott végtelen útján.

0, kicsi húgom,

Thi Dinh, a nap

látta fájdalmunkat. Könnycseppje áztatja az országot.

Belőle Utak a madarak.

O, Thi Dinh, kicsi húgom, szabadságról dalol a dzsungelén átrepülő madár.

Megölhetik, de a folyó tovább viszi dalát és a szívekbe sodorja.

ö, kicsi húgom,

Thi Dinh, lelkemben őrzöm kunyhóink békéjét.

Ha ü szkot dobnak rájuk a szél

felkaphatja a hamut és szerteszórva termékenyebbek lesznek földjeink.

Boldog Balázs fordítása

Hans-Georg Albig német költő. 1944-ben született Munkásemberek gyermeke. 1962-ben érettségizett, majd megszerezte a nyomdászok szakmunkás-bizonyítványát Szerkesztő a Kari Marx Művek pössnecki üzemében. 1964- ben az Artur Becker-érem ezüst fokozatával tűntették ki. A gerai körzetben a fiatal írók munkaközösségének tagja. Az NDK napisajtója, a rádió és televízió közölte verseit

FARKAS AND RAS:

Az írógép az íróasztalon

Az Írógép az íróasztalon Es hengerén a felcsavart papir,

Anyag csupán, de egy birodalom,

Ha élteti eszem, s kezem, ha ír —

A négyszögű, sötét asztallapon Gazdát talál a hit és félelem Mikor betűkben mindazt átfogom,

Ami megfér egy ekkora helyen —

Minden betű szorgalmas állampolgár Hazámban és jogot becsülve szolgál, Mert a jó törvényt én is tisztelem,

Kicsiny birodalom e tiszta hád, Lelkemből él, a sorsomhoz tapad,

S eszményekért hadakozik velem.

SIMON ISTVÁN:

November végén

Gyere már Luca-nap, karácsonyi hó fehérségeddel és feketerigó; mindegy, akármi, János, Aprószentek, csak ezt a nyálas, vízszemű novembert ne lássam már, ki púpos ködbe vermelt szomorkodni a komorrá butulni, mint kertünk végén szorongva a krumpli.

Megáll, majd megered újra az eső; és olyan a hangja, mint menetelő bakák farán a bádog kulacsoknak, mikor éjjel a csatornák csacsognak végesincs pletykát; s tudom már, hogy

holnap

nem lesz az ablak tejszínű-világos, nem tapad hó még a keresztfáj átioz*

Pedig inkább a hó s fagy, de sziszegő mint ez a se hideg, se meleg idő!

Az .ellen tudom legalább a fegyvert!

S 6, tél, olyan az első fehér reggel, havas háztető, nyúlás káposztáskert fönn a dombon, mint kibontott vitorla, s visszaröpít kicsit a gyerekkorba,*.

Á közízlés és a kritikus gondjai

/"Vk látszatra, no meg az előítéletek felszínességében tűnik egyszerűnek a közönség, művész és a kritikus hármas viszonya. Itt elemi iskolás bölcsességgel jelentkezik ez a kapcsolat: író ír, karitikus kritizál, olvasó olvas. Ez a primitív alany—állítmány szerkezet azonban éppen a tényleges összefüggéseket, a tolmács-szerepek kapcsolatát zárja ki: azt ti., hogy a művészi közéletben mindenki mindenkinek tolmácsa. A művész a valóság és a publikum között áll — az élet mozgását szűri át, teremti újjá és adja át olvasójának — a kritikus meg a mű és az olvasó—néző között teljesíti tolmács-hivatását; nemcsak mérlegelő író, hanem felfedező, rávezető, sőt nemegyszer közel- hozó-magyarázó szerepre is hivatott. (Végül pedig a közönség maga is formálója a műveknek. jegyvételével szavaz a darabok színvonaláról, tetszés- nyilvánításával ily módon beleszól az előadás formálásába, stb.) Egészséges esetben tehát igen bonyolult az a dialógus, mely a publikum, művész és kritikus között kialakul Ma viszont ez a sokrétű kapcsolat

legtöbbször csupán akkor 5t- lik szemünkbe, ha a bírálat felesel a közönség szavazataival, vagy ha a mű tényleges értékeit a kritikus alá-, vagy fölé- becsülte. De máskor miért nem érezhető a dialógus, a tolmácsszerepek egymásbafonó- dása?

Az utóbbi néhány évben tapasztalható volt bizonyos belterjes kritikai atmoszféra. Azt is mondhatnám, hogy amint a regényírásban divat lett a belső monológ, úgy alakult ki a kritikában a belső dialógus: a művész és kritikus rövidre zárt párbeszéde, melyből eleve kikapcsolódik a publikum. A kritikus legtöbbször csak a mű írójának, a film rendezőjének panaszkodott, vagy ítélkezett és tartózkodott attól, hogy értékek, művészi módszerek tágabb hatósugarú ismertetésére is vállalkozzék. Mintha úgy vélekedett volna: elég, ha a közönség jó művel találkozik, az alkotás önmagában is hatást gyakorol majd.

£z a magatartás egy önmagában rendkívül pozitív alapelv ellentmondásos következménye lett: a kritikus

a „felnőtt közönséggel” számol, azzal a publikummal, mely tisztában van már az értékekkel, esztétikai kategóriákkal, mely megszabadult már a hamis ízlésbeli előítéletektől és tudja mi a különbség mondjuk Sántha Ferenc, Németh László, vagy Vikci Baum között. Mármost ez az alapelv valóban nagy lépés volt előre a dog- matizmus szájbarágó kritikai sematizmusa után, noha a bíráló akkor sem igyekezett közelebb hozni az esztétikai alapfogalmakat a közönséghez. A baj csak ott van, hogy ez a felvilágosult szemléletmód összetéveszti a műértést és műélvezetet, és a felnőttség kritériumát csupán a műértésben sejti. A valóságban viszont egy olyan közönség körében hatnak, vagy maradnak némák az alkotások, mely publikum sejti-tudja, hogy például Semprun regénye, vagy éppen a Szegénylegények c. film értékes alkotások, de azért inkább beül gy szentimentális filmhez. Az élvezet képessége elmaradt a tudatos ítélettől, s ezzel nem számol kellőképpen ez a kritikus: pedig ebben a fáziskérdésben a

közízlés elmaradottságának egyik fontos oka rejlik. Elfeledkezett arról, hogy az egyik legnehezebb és legfelelősségtel- jesebb küldetése a műélvezet kialakítása és állandó „továbbképzése”: annak a kézségnek formálása, hogy a néző élvezettel és esztétikai örömmel izgulja vlégig a jelentős alkotásokat. Ne csak a műértő, az értékeket messziről tisztelő magatartás vezesse, ne csal« „távolról köszönjön” Csuhraj- nak, vagy Illyésnek, hanem ráérezzen a művészi öröm izére is, és az esztétikai élvezetben sajátítsa el korunk nagy művészi vívmányait, gondolati világnézeti értékeket hordozó alkotásait.

Tfáziskésésnek neveztem

azt a magatartást, mely a közönség érettségére való hivatkozással le akar mondani a művek értékeket feltáró, élménnyé közelhozó elemzéséről, mely ki kar lépni abból a közvetítő, „tolmács-szerepből, mely a filmeket, színdarabokat a közönség élményei számára is hozzáférhetővé teszi, s mely ily módon részt tud venni a közönségigény, azaz közízlés formálásában is. A Húsz óra, vagy a Szegénylegények — mint ahogy a Nehéz emberek is —- olyan filmek voltak, me-