Népújság, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-14 / 243. szám

BAJOR NAGY ERNŐ: '

16 millió professzor

M ire ezek a sorok meg- ■LTX jelennek, alighanem már az utolsó darabig gazdára lelt az a 141 féle, és mintegy 16 millió példányban megjelent tankönyv, amelyből ebben a tanévben az általános- és középiskolák diákjai tanulnak. Ahogyan az erek gyalogösvényein szétárad egész testünkbe a vér, annyira cécó nélkül, serényen, ám mégis biztosan találta meg helyét az a rengeteg könyv. Újságjaink közöltek ugyan a tankönyvekkel kapcsolatban néhány — főleg statisztikai jellegű — tájékoztatót, de hogy e szinte elképzelhetetlenül népes könyvhadsereg miként állt össze, hogyan hatja át, vagy kétmillió iskolásunk életét, arról kevés szó esik.

Pedig most, hogy immár betöltik rendeltetésüket, talán érdemes róluk többet is szólni, mint azt: hány vagon papírból készülték, mennyi nyomdafesték fogyott el készítésükhöz; hány ezer illusztráció gazdagítja oldalaikat Mert vitathatatlan, az ország lakosságáhk egyötöde ezekből a könyvekből ismeri meg a betűk rajzát az Alpok hegyeit a rendszert amely szerint testünk felépül, ezek a könyvek tárják fel a nyiladozó gyermeki értelem előtt a szavak vará- zsos — szép értelmét: „Kié e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk...” és a módot ahogy a kör kerületét kiszámíthatjuk. Ezek a könyvek elmondják a tanulóiknak: mi történt 1526. augusztus 29-én a Mohács melletti csatasikon.; miként működik az elektronmikroszkóp; miben különbözik a szonáta a szimfóniától; milyen jogok és miféle kötelességek járnak azzal, ha valaki magyar állampolgár.

Az iskoláskönyvek, mint a felnőtt onszág emlékezetének csodás tárházai, majd mindazt elmondják a tanuló emberpalántának (de nem kevés felnőttnek is), ami a „nagyok társadalma” a világról és önmagáról tud. Az ismeretközlés és embernevelés olyan eszközei a tankönyvek, melyekhez fogha- tóan jelentős egyéb eszközökről még nem tudunk. És végiggondoltuk-e elégszer,

hogy milyen feltétel nélküli a diák kapcsolata a tankönyvvel?! A regényt, ha megunta — félredobhatja. A tankönyvön végig kell haladnia a gyermeknek: a tankönyv tartalma egyszerre olvasmány, lecke, parancsolat. — maga a megmagyarázott világmindenség.

A szerzőkön,' s a pedagó- gäa bennfentesein kívül vajmi kevesen tudnak arról, milyen nagy munka összegeződik egy-egy új tankönyvben. Csupán az új ABC-s könyv tervezetét, több mint félszáz tanító—tanár vitatta meg hét napig, s volt közöttük, aki 40—50 oldalas bírálatban foglalkozott a mű hibáival és erényeivel.

Hazánkban — noha aki élethivatásszerűen csak ezzel foglalkozna, olyan tankönyvszerző nincs — több százan vesznek részt iskoláskönyvek írásában, illusztrálásában. Ez a tevékenység nem tartozik a legjobban fizetett munkák közé. Még azt sem mondhatjuk, hogy az erkölcsi elismerés pótolja számukra a megkülönböztetett anyagi megbecsülés hiányát. Igaz ugyan, hogy tankönyvírók már Kossuth- díjat is kaptak ilyen irányú munkásságukért, nevük még anyira sem ismert a társadalom előtt, mint bármely gyatrább dalszöveg szerzőjéé. Mi tagadás, nem lehet oly gyenge egy új tv-játék, hogy ne kapna részletesebb bírálatot a sajtóban, mint az a 100, vagy 200 ezer példányban megjelent isikoláskönyv, amely teszem azt a legújabb kori magyar történelem eseményeit ismerteti a diáksággal.

Pedig már csak azért is érdemes volna társadalmi méretű diskurzust kialakítani ezekről a könyvekről, mert többségükben meglepően szépek. A tartalom és a módszertani fölépítés nyilvánvaló vagy rejtettebb újításai mellett ez ragadja meg leginkább a laikus szemlélőt is. Ahol szükséges, gazdag kép- és rajzi anyag szemlélteti a lényeget. A nagyobb — tehát kevesebb fáradalommal olvasható — betűk, a műanyag kötések, a jó papír mind arról a derék törekvésről tanúskodik, hogy tankönyvkiadásunk nem éppen reménytelenül mérkőzik a legszebb iskoláskönyveket megjelentető európai országokkal.

IVI ostanában több megjegyzést hall az ember azzal kapcsolatban, hogy az úgynevezett „reform-tankönyvek” ára emelkedett az 1962 -63-ban használt tankönyvek árához képest. így van ez? Ellenőrizzük ezt mondjuk az általános iskolák első, negyedik és nyolcadik osztályában általában használt könyvek példáján! 1962—63-ban így alakult ezekben az osztályokban a beszerzendő összes tankönyv ára: I. osztály: 18,50,

IV. osztály: 26, VIII. osztály: 44 forint. Az összes új könyv ára most az elsőben 2,50, a negyedikben 2, a nyolcadikban 24,50 forinttal többe kerül. A könyvek ívenként! ára nem emelkedett. Viszont új tárgyak is kerültek a tantervekbe — ezekhez új könyvek is. De a régi tankönyvek mai megfelelői is hasonlíthatatlanul szebb kötésűek, gazdagabb kiállításűak, jobban illusztráltak, több színes nyomást tartalmaznák, ha elődjeikhez mérjük őket.

Közismert jelenség, hogy a gyermekek jelentős hányada egyszerűen el sem tudja képzelni, hogy az előző osztálytól „begyűjtött”, használt könyvből tanuljon. Aligha szorul bizonyításra, hogy a mai negyvenesek diákkorában még a jómódú emberek gyermekei is jobbára használt könyveket vásároltak — olyan drága volt az új tankönyv.

Keveset tud gyermeke életéről az a szülő, aki nem lapoz bele időnkint a kisdiák könyveibe. Gyakrabban és nagyobb nyilvánosság előtt is lehetne rendezni tankönyvki- állítást. Hiszen mi tájékoztathatja hitelesebben a felnőtt országot az iskolában folyó nehéz és gyönyörű munkáról — mint e munka eszközei?

árdonyi írtai „Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek”. A jó tankönyv eszerint méltán tekinthető az ismeretek professzorának. Sok millió ilyen professzor jutott el ezen az őszön a magyar otthonokba.

sAloeza, leplek,legények . ..

A tablókon a katonaélet pillanatait leendő újoncok.

tanulmányozzák a

Manapság kissé más formában kapja meghívóját a sorköteles. a papír tetején ez áll: „Idézés”. Idézés a sorozásra. Ez megnyugtató is a bizonytalan várakozás után. Kiöltöznék, és megjelennek az egri KISZÖV-székház emeletén. Ott van most a sorozás. Ott dől el, hogy alkalmas-e katonai szolgálatra a fiú, vagy nem? A vizsgálat alapos, és a tekintélyes létszám miatt egy egész napig is eltart. A folyosóra a KISZ-bizottság tablókat állított ki fényképekkel, amelyeken a katonai élet, vagy a „civil” mindennapok, sőt: a külpolitikai események egy-egy kiragadott jelenete látható. A nagyteremben foglalkozás van. A megyei kiegészítő parancsnokság tisztje alig győz válaszolni a kérdésekre. Beszélgetnek. Amikor ellátogattunk a sorozásra, éppen a nagyon is aktuális külpolitikai kérdésekről volt szó. Hogy mi történik Vietnamban;

— Volt szó — mondta a százados — praktikus kérdésekről is. Például arról, hogy mi a teendő, ha megkapják a katonai behívóparancsot. Aztán a módosított honvédelmi törvényről is.

A szünetekben a büfében hűsítő italokat, szendvicset, vagy cigarettát vehetnek az újonc-jelöltek. Délben pedig közös ebéd a Bistróban. Aztán folyik tovább a vizsgálat.

Az egyik szobában dolgoznak az írnokok. Egyeztetik az adatokat, bejegyzik a változásokat Itt történt egy érdekes eset is a minap. Az egyik írnok előtt a sorozott fiú helyet

foglalt: Kutnyák Géza, a vőlegényjelölt

— Egyszer úgy is be kell vonulni. s jobb, ha minél előbb letölti a szolgálatot.;

A sorozó bizottság szobájában folyik az orvosi vizsgálat is. Alapos vizsgálat ez, ahol meghallgatják a legkisebb panaszt iisw A leterített asztal előtt éppen Gregor Sándor ült

— Katonai szolgálatra alkaltudni — lőni..'.

Bánszki István egyéves halasztást kapott. Karambolozott, és a térde még most sincs rendben. A honvédelmi törvény biztosítja, hogy ilyen esetben egy évre egészségügyi halasztást kapjon, s majd a következő sorozásra hívják be újból.

Erre is volt példa a sorozáson. A bizottság előtt telt arcú fiú ült, Bóta Sándor. Tavaly egyéves halasztást kapott.

Nagyon sovány volt S ez alatt annyira meghízott, hogy a bizottság alkalmasnak találta katonai szolgálatra.

— Van-e valami problémája otthon?

— Nincs — felelte a fiú. —• Édesapám felgyógyult betegségéből, 1700 forintot keres, az öcsém pedig nyáron szabadul a szakmájában.

— Maga hol dolgozik?

— Szobafestő vagyok.

Bóta . Sándort a gépkocsizó

lövészekhez sorozták be. Még az ősszel bevonul.

Elég sokan a flottillát választották, sőt volt olyan is, aki a határőrséghez kérte behívását.

Azt mondják,- nem js férfi,

Alkalmas lesz-e katonai szolgálatra? Alapos orvosi vizsgálat után születik meg a döntés.

(Pilisy felvétele)

más — mondta a bizottság elnöke.

— Milyen fegyvernemnél szeretné szolgálni?

— Nem tudom... Lövész vagyok az MHS-nél. Olyan helyre szeretnék kerülni, ahol folytathatom ezt a sportot.

Ez nem lesz nehéz, mert a katonaságnál mindenütt kell

aki még nem volt katona. A szolgálat semmiképpen nem árt. S letöltése után megerősödve, megemberesedve szerelnek majd le, két év megszámlálhatatlan élményével. Akkor majd mesélnek. S ez a mese mindig így kezdődik:

— Amikor katona voltam, r 2 (K. G.)

A 2016-os bakancs

— Aztán nem fél majd; Jóska bátyám? Sötét van ám éjszaka. Járnak a rézfarkú baglyok, meg a boszorkányok. Meg aztán erre vetődhet valami csinos menyecske és akkor mi lesz, no, jól nézne ki.

így évődtek a fiatalabbjai Kiss Józsi bácsival ,a Muskátli Tsz újonnan kinevezett éjjeliőrével, aki ma éjszaka áll először új hivatalába.

— Ne féltsetek ti engem, nyálas pemahajderek. Nem vagyok én anyámasszony katonája, mint ti. Nem ijedek én meg a magam árnyékától, de még a másétól sem. Hát még egy csinos menyecskétől? — hunyorgott, egyetlen fogát mutogatva az öreg. — Tudjátok meg, hogy én csak egyszer, egyetlen egyszer ijedtem meg életemben. Pedig megjártam én Galíciát is, meg Doberdót is. De az az egyszeri ijedelem se ott volt, nem voltam én beijedős legény soha életemben.

— Hát akkor mitől ijedt meg, csak nem valami fehémép riasztott rá — kötődtek a többiek az öreggel, valami jó mesét várva. Mert hallották, fiatal korában nagy asszonybolond hírében állt az öreg, és még most, 70 évesen is, incselkedik az asszonynéppel, azt hajtogatva, hogy miért ne, a vén kecske is megnyalja a sót.

— Asszonyféle volt, az - szentigaz, hogy a rosseb egye meg, de már nem fehémép, a szűzmáriáját a vén csontjának — dörögte dühösen is, de mosolyogva is az öreg.

És nem kellett már sok ugratás, biztatás, Jóska bácsi elkezdte mesélni az esetet, életének egyetlen nagy ijedelmét.

— Az még katona koromban történt. Egerben, a várlaktanyában szolgáltam. Jó vágású, ügyes, katonás legény voltam, az szent. Ha a gyakorlat öt napig tartott, akkor se izzadtam én meg. Hálistennek,^ jól bírtam egészséggel. Megcsináltam minden gyakorlatot különbül, mint a káplár vagy a szukszfider. Szeretett is a századosom, mindig mondogatta. az egész zászlóaljban nincs még egy olyan fajta katonája, mint én. Egyszer is jön oda hozzám, és azt mondja: ide hallgasson, Kiss honvéd. Maca rendes ember. Délután elmegy Kozzánk a Tüzér utca 8-ba. van ott fey kis ház körüli tennivalói. Megcsinálja, legalább gyakorolja az otthoni munkáját Utána pedig éjfélig kimaradhat Majd én szólok a napos tisztnek.

— Szívesen, százados úr — mondtam neki örömmel. Mert hogy jól jött ez a kimenő. Már vagy negyedik hete nem voltam a városban, mert hogy összeszólalkoztam a káplárral, egy szóláti gyerekkel, s ezért kétheti laktanyafogságot kaptam.

Délután kicsíptem magam, aztán beállítottam a százados úrékhoz. A felesége meg a százados úr anyja volt otthon. Csókolom a kis kezüket, mondtam haptákolva. A két nőszemély jól megnézett engem, de én is jól meggusztáltam őket A százados úr anyja száraz, vén, nagycsonté asszony volt, olyan, mint Tarcsi Borcsa nénétek a Garéd-szögből. Alig, hogy megnézett, mindjárt rám is dörrent fudcsa beszédjével, mert hogy német lány volt valamikor. Letöröld bakancsot rendesen? Lakó remélem nem lenni magában, nehogy szórja szét itt nekem.

Inyje, az anyád szakramentomát, gondoltam magamban. Mi vagyok én, hogy tetvesnek nézel? De nem szóltam semmi gorombát, csak illedelmesen válaszoltam, hogy rendes, tiszta ember vagyok én, kezitcsókolom. A százados úr felesége fiatal, nagyságra nézve kis teremtésnek látszott, de azért izmos, csinos jószág volt az. Szóval, nem is volt az olyan vézna, csak ezek az úriasszonyok valamit csinálnak magukkal, osztán olyannak látszanak, mintha nem is volna rajtuk hús. De azért szép asszony volt az, gondozott, filidám. vagy hogy szokták mondani, milyen. A két naccsága volt hát otthon, gyerek nem volt, meg járt még oda egy öregedő kisasszonyféle, a bejárónő. Azt nem sokat láttam azután se, mikor már odajártam, mert az leginkább délelőtt járt oda.

Az öreg naccsága mindjárt kiosztotta, mit kell csinálni. Meg se koty- tyant az nekem. Fát vágtam, gyűjtést, szenet készítettem be, felsepertem a hátsó udvart. Mikor végeztem, az öreg naccsága vacsorát adott, meg tíz koronát. Én megköszöntem és továbbálltam, mentem sörözni.

Sokáig jártam én hozzájuk. Vagy négy hónapig. Megvoltak velem elégedve, az öreg naccsága is, meg a fiatal is. Vacsora az mindig kinézett, néha-néha, nem mindig, egypár korona is, egy idő után meg más is. Mert, hogy jóba jöttem én a fiatal naccságával. Már vagy nyolcadszor voltam ott, amikor a vén naccsága nem volt otthon. Mikor odamentem, még otthon volt, elmondta, mit csináljak, aztán elvitte valahová a baja. A konyhában rakosgattam a fát, amikor egyszer csak kiszól a fiatal naccsága a szobából; Jóska, legyen szíves, jöjjön be, rakjon a tűzre. Mit csipogsz, morogtam magamban, nem bírod tán fel a szenes lapátot, mért nem raksz rá magad —, de azért mentem. Hát ahogy bemegyek, ott fekszik a naccsága, olyan nagyon fényes, virágos pongyolában vagy miben a heverőn. Lusta volt felkelni, a szent verje meg, gondoltam, aztán jól megpakoltam a kályhát, hadd izzadjon a fiatal naccsága. Nem volt akkor még kint sem hideg, ilyenkor még csak az úri népség fűt.

Hát ahogy megrakom a tüzet, oszt mennék ki, csak odaszól a naccsága: várjon egy pillanatig, Józsi. Adja ide a cigarettám, ott van az asztalon. Odaadom neki, rágyújt, akkor meg elkezd csiporászni: hová való vagyok, mióta szolgálok, van-e feleségem, vagy szeretőm, meg minden. Én meg mondtam neki mindent sorjában. Azt is, hogy hálistennek, asz- szony még nincs. Beszélgettünk, mit tudom én mit, egyszer csak azt mondja, üljek mellé a heverőre. Leültem. De egy zabszem nem ment volna, tudjátok, csak izzadtam, hebegtem, ahogy ott volt mellettem elnyúlva. Hű, de szép úriasszony, és a kezem simogatja. Tudja már a fene,, hogy miket beszéltünk. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy. már nem is beszélgetünk.

Mondtam, aztán még többször voltam náluk. A fiatal naccsága meg volt velem elégedve. Ha csak módját ejthette, rakatott a tűzre. Míg aztán egyszer csak bevágott a baj. Nem tudom, hogy a vén naccsága gyanított-e vagy nem gyanított valamit, de egyszer nagyon rosszkor jött haza. Halljuk ám, hogy valaki az előszoba ajtaján matat. Ölbe kaptam a holmimat, a fiatal naccsága meg nagyon kétségbeesve tuszkol a konyha felé. No, de innét hová? Ha bejön az a vén csont, oszt itt így rámtalál — no, csak az hiányzott nekem. Szétnézek, észreveszem a nagy dézsát. Fürdeni szoktak benne, meg ruhát beáztatni. Most éppen szeny- hyes volt benne. Beugrottam a dézsába, a fiatal naccsága meg rám hányta a ruhákat. No, Józsi, most aztán bent vagy a slamasztikában, mondtam magamban, mert majd megfulladtam a sok szennyes holmi alatt.

Tudja a szent, meddig voltam ott. Hallottam a vén naccsága csoszogá- sát, ott piszmogott valamit. Egyszer csak hallom, hogy bejön a cseléd kisasszony is. Még csak a százados úr hiányzik, hogy teljes legyen a galeri. Akkor megszólal a cseléd kisasszony és mondja a vén naccságá- nak, ne haragudjon, de nem ért rá beáztatni a ruhát délelőtt, majd holnap beáztatja. No, mondtam, szerencsém van. Jó, hogy nem kell vízben ülnöm. Ekkor azt mondja a vén naccsága: nem baj, Zsuzsa kisasz- szony, menjen csak nyugodtan, majd én megcsinálom. Hű, a kirelejszomát, még csak az hiányzott. Hallom, hogy a cseléd "kisasszony elmegy, én meg úgy izzadtam a dézsában, mint a juh a pokolban.

Egy ideig csend volt. No, mondom, most kimehetnék. De még el sem határoztam magam, amikor megint hallom a csoszogást, majd meg a vízcsobogást. No, Józsi, most megfü- rödsz a tűzrakással, a szentedet. És már éreztem is, hogy rázuhan a víz a ruhára. De a bőrömön még nem

éreztem, a ruha felfogta a vizet. Aztán érzem, hogy átázik a ruha és én úgy reszketek a hideg víztől, mint egy ürge.

De még ez sem volt elég. Mi a fene van ezzel a ruhával, nem akar összeesni, hallom az öreg naccságát. És a következő pillanatban érzem* hogy valamivel dögönyözni kezdi a ruhákat. Az anyád vén csoszogóját, azért agyon már mégse hagyom verni magam, gondoltam. Lesz, ami lesz, és egy nagyot ordítva, mert éppen hátba vágott az öreglány, felálltam. Az öreg naccsága egy nagyot visított és kiabált — szerencsére háttal álltam felé, csak a képtelen felemet láthatta —: hát ezért nem áztatott be a Zsuzsi. A következő pillanatban meg úgy elvágódott, mint akit letaglóztak. Gyorsan kiválogattam a holmimat, aztán rohantam. Szerencsém van, mondtam magamban. Nem ismert meg a naccsága. Kint a farakás mögött gyorsan magamra kapkodtam a félig vizes ruhát, hát a szentit, akkor veszem észre, hogy a bakancsom meg a dézsában maradt Visszamenni már nem volt merszem, hátha ijedtében vége lett a vén naccságának. Mezítláb baktattam be a laktanyába. Szerencsém volt. Egyik katonám állt őrségben, és az beengedett. Gondoltam, majd csak szerzek egy pár bakancsot, ami meg ott maradt, majd visszaszerzem.

Másnap hivatott a százados úr. Alaposan lehordott, hogy kikezdtem a cselédjükkel. Szidta a gusztusomat és azt mondta, hadbíróság elé állít, kincstári tulajdon elveszítése miatt Mert hogy a bakancs számából — 2016-os volt — kiderült, hogy én voltam a dézsában. No, a hadbíróság hiányzik még nekem, gondoltam. De nem lett belőle hadbíróság, csak laktanyafogság, meg aztán nem mehettem át többet a százados úrékhoz. Gondolom, a százados megarralt valamit körülöttem, meg a fiatat naccsága körül. Sajnáltam ám a fiatal naccságát, de hát én mit tehettem?

Elegem volt nekem ott a dézsában.

Papp János