Népújság, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-08 / 238. szám
/ A badányi dékány, azaz sekrestyés júliusban halt meg, ami nem olyan világrengető dolog, hiszen a dékányok is több-kevesebb évek után Beadják a kulcsot — jelen esetben a templomkulcsot. Hogy mégis megemlítem az eseményt, oka egyszerűen az hogy a dékány nélkül nem lenne a legendából semmi és Futó Kati néni semmiképpen nem láthatta volna a sánta harangozót, halála után három nappal az öreg harangláb alatt, amely őrtorony volt még a török időkben. A valóság pedig az, , hogy látta! Fényes nappal, abban a ruhában, amiben eltemették. Egyik kezében füstölő, a másik kezében harangkötél, melyet néha megrántott, erőtlenül persze, de egy szellemtől többet kívánni nem is lehetett. A harang apró komdulásait az egész falu hallotta A sírásó is! További kételynek tehát helye nincs. , Kati néni később még hozzátette, hogy a boldogult szelleme igen bánatosan nézett rá — csodálatos, hogy tud az ilyen kísértet nézni! — kezét ájtatos mozdulattal összetettéi ami kérés volt egyúttal, ámbár, hogy mi kellett volna a boldogultnak, ez nem derült ki Ezt még Kati néni sem értette meg Ezek után a szellem köddé vált. csak a kötél hirrv bálódzott egy kicsit a torony alatt, de szél nem volt már egy leheletnyi sem. Én ezen a nevezetes napon szintén Ba- Öányban jártam. Véletlenül, mondhatnám akaratom ellenére. Apám süldőket akart ven. ni a badányi tanítótól és felültetett maga mellé, hogy szem előtt legyek, egyszóval: ne rontsam otthon a levegőt. — Húzz cipőt is — mondta, hogy elkeseredésem teljes legyen, holott ebben az időben minden rendes gyerek már régen mezítláb járt. És apa nélkül... Az út egyébként kellemes lett volna, ha apám — micsoda szokás — nem tett volna fel kényelmetlen kérdéseket számtanból, meg hogy milyen hosszú a Balaton? Én a Balatont akkor még nem láttam és sem, hosszúsága sem szélessége nem érdekelt. örültem, amikor megérkeztünk.' Megbámultam a mester kecskeszakállát, a hegyes galambokat a háztetőn s amikor megalkudtak. apám az iskolaajtóra mutatott. — Eriggy be, nézd meg a faliképeket. Ök pedig bementek egy kis áldomásra. A kis poros iskolateremben fonnyadt vf* fágszag úszkált, a falakop még ott voltak a vizsga régi koszorúi ■— s az ablakon éhes legyek ostromolták az érthetetlen üvegeket. Megnéztem a faliképeket, de mivel a kroko- dilus és paradicsommadár is ugyanaz volt, mint a mi iskolánkban elkezdtem unatkozni. A táblára firkáltam volna, de nem volt kréta. A szekrény zárva volt... A mester asztalában egy jó vastag mogyorópálca! Ahá. Hát itt is...! Különben a kecskeszakállból nem is néztem ki semmi jót. i ; Az ablak alatt gágogtak a hidak.' Ez mindjárt elterelte gondolataimat a pálcáról. Csendesen kinyitottam az egyik ablakot és elővettem a csúzlit, melyet a finomabb emberek gumipuskának neveznek. De a finomabb emberek nem is értettek hozzá, én pedig értettem. A csúzliba folyami kavics van előírva, de környékünkön nem volt sem folyam, sem kavics. A badányi legények ugyan azt énekelték sorozáskor, hogy: „A badányi kikötőben áll egy hadihajó...** Ez azonban csak merő és felfokozott képzelődés volt A badányi patak gólyahírt és nefelejcset termett, — minden valamire való béka átugrotta —, de kavicsot nem termett Így aztán öregszemű söréttel lövöldöztem, ami jobb, mint a kavics és messze még a tél, amikor a sörét hiányát a vadásztarisznyában észreveszik. A libák azonban messze voltak. Nézelődtem. A mester szobájából harmóniumszó szivárgott át, tehát apámat szórakoztatja — az en szemem pedig megakadt a harangon. Ott állt az öreg torony alig húsz lépésre egy kis gyep közepén s már a második lövésemre megszólalt a fcis harangi — Klink! , Csendes, szénaszagú nyári délután volt.' A3 harmonium fuvolás zsongása szétáradt a ház- < ban, tehát semmiképpen sem hallhatták, í amikor a kis harang megint ijedten feljaj- j dúlt: — Kiing... De meghallották a faluban. Ä fiataloké ugyan a mezőn dolgoztak, de a kis kertajtó- í ban itt is megjelent egy öregasszony, ott is, < és tenyerüket a szemük fölé emelték, hogy < jobban lássanak és fejüket megcsóválták. Halk harmóniumszó bazsarózsa-illat, pók-< háló fent a padlásokon, öreg szívek és titkost álmok, melyeket megpendítetteik a rejtelmes < kis kondulások. — Ting — mondta újra a kis harang —] ting... valami megüt engem™ De az öregasszonyok ezt nem értették és < borzongva elindultak az öreg őrtorony felé,; ahol Futó Kati néni már várta őket Másnap ebéd után Göfbic Pista barátom ; és mesterem csizmában jelent meg kapunk-; ban. ami nyár derekán és hétköznapon meg-; döbbentő tünemény volt. — Gyere! — mondta igen komolyan.' — j A badányi dékány megjelent az öreg torony ; alatt Előbb egy verset harangozott, aztán Than Tin ? kérte a népeket, hogy imádkozzanak érte, mert kivett a perselyből három forint tizenkét krajcárt... Gyere, mindenki odamegy. Hát azt nem lehetett mondani, hogy mindenki odament, de egy-két öregasszony arrafelé ballagott az úton és nem is válaszoltak a legényeknek, akik szénát kaszáltak, és azt üzenték a meghalt harangozónak, ha találkoznak véle, hogy szóljon azon a másvilágon egy kis száraz időért, csak amíg a széna megszárad ... Az öregasszonyok szemében azonban mintha valami bűvölet lobogott volna s én, aki tudtam a kísértetjárás okát, magam ts beleestem ennek a bűvöletnek lehetetlen valóságába. A torony körül csend, néha halk suttogás, a földszagú fekete szoknyák suhogása, összekulcsolt, száraz, eres kezek és szemek, melyek felfelé néznek a végtelenbe. Kamdlia- szag és néma házak, a házak mögött árnyék, a temető felől nehéz délutáni porfelhő..: Szinte rázott a borzongás és este mély részvéttel gondoltam a megtévedt dékányra, aki három forint tizenkét krajcárért ilyen bajba került Ámbár az ilyen kis összeget — úgy véltem — igazán visszaadhatná a rokonsága is. Egyik este a csapatunk a ÍKi-Kung folyó melletti városikéhoz ért Egy szakasszal a »városkától mintegy négy-öt í kilométerre levő falu felé in- Idultam, ahol aztán katonáin- >kat elszállásoltuk, majd én is, >a parancsnokhelyettessel, elindultam éjszakai! pihenőhelyet [keresni magunknak. Csakhamar egy nagyobb há- ízat pillantottunk meg, amely a 1folyó túlsó partján, a domboldalra volt építve. Á-ház csendes volt, elhagyatottnak láf !ezott Csak, amikor a feljáróíjához értünk, vettünk észre íegy öregembert, aki a tűzhely í mellett kosarat font Időnk se jutott, hogy megszólítsuk, amikor ő megszólalt: — Katonák vagytok, nemde? „ — De, kedves bácsika. Ép- ’pen azt akartuk kérdezni, el- Jtölthetjük-e itt az éjszakát? [Holnap hajnalban megyünk [tovább. 11 Az öreg felállt, fogta a kis [seprűt, elsöpörte a helyet a [tűzhely mellett ég hellyel kí- [ nált. — Kérlek, üljetek le 11; Rég. íóta várunk benneteket — Elcsodálkoztunk. — Hát tudták, hogy a faluiba harcosok jönnék? — Természetesen! Ez a ház J magasan van, innen az egész ! partot látjuk. 1. És már régen ! láttuk, .hogy közeledtek... [Nagy a ház. elfértek benne A [feleségem elétek indult, hogy [fogadjon benneteket... Mintha hirtelen eszébe juban, lassan, lomhán evezett és mosolygott De belül remegett. Sokan fürödtek. A legtöbben fcsak álltak a sekélyben, de volt az úszók között négy, akiktől félt. Ketten mindig lenyomták egymást, és aztán fulladozva kapkodtak levegőért, ketten meg alig tudtak úszni. A négy közül bármelyikre nézett, remegés fogta el, és azt mormolta: tegye meg a sors, hogy ma ne legyen semmi baj, és holnap ezek négyen már ne (jöjjenek a Balatonba. Enni sem evett. Nem érzett éhséget. Csak a négy embert nézte. A pakkot, amit a lánya csomagolt, érintetlenül hagyta ... És hirtelen felhangzott a kiáltás. Üvöltés volt. A nádas felől jött. Kapkodva evezni kezdett, Az üvöltés még egyszer jött. De már több. A parton is sikítottak. Gyorsan csapkodta az evezőket, izzadt, és érezte, hogy a karjaiból az erő fogy. A csónak alig haladt. Meglátta az ember helyét; bugyborékolt a víz. A nádas mögött, a hínárnál. Már nem bírta tovább. A la- •ik elakadt. Az ember nem fel. Csak bugyborékolt a víz. öreg embert: bátor magatarZihált. Már nem bírta egy tásáért kitüntetést kap. t 'méterre sem. Az ember nem jött fel. A bugyborékok kiseb- bedtek. Kihajolt a csónakból. Lenyúlt a vízbe, és hirtelen — egyensúlyát vesztve, belezuhant. Minden elsötétült, Többre már nem emlékezett. Csak egy óra múltán tudta meg: mindkettőjüket kihúzta két fiatal halász. Az öregember keze görcsösen, markolta a másik haját — úgy találtak rá. A másik, egy volt a négy közül, aki nem tudott úszni. Nézték az öregembert, körülvették és azt mondták: az öregember bátor volt, ki akarta menteni a fuldoklót. Ö tudta csak, félelmében fogta a másikat, fudoklótól remélt segítséget. De nem szólt. Hagyta, hogy dicsérjék. Pedig már biztosan tudta, nem tud úszni, A történetet egy újságíró is látta. Ott nyaralt. Csodának tartotta az öreg embert és cikket írt róla. Egy hatvanéves ember hősLassan olvasta a gépelt írást tette... A balatoni távúszás és remegett a keze. valamikori bajnoka, élete koc- A veje mellette állt és nézte káztatása árán..az öreg embert. Aztán halkan Harmadnap értesítették az szólta , v , * __, — Ne haragudjon,’ amiért azt mondtam, hogy nem tud már úszni. Az öregember lassan letette a kezében tartott írást, a vejére nézett, aztán a botra, ami a lába mellett állt. — Menjél — mondta szólj, a munkátí nem vállalom. Keressenek helyettem mást, holnap már nem megyek. A veje a botra nézett, aztán az öregemberre. — Most mond le? — kérdezte —, éppen most mond le, amikor kitüntetést kapott. — Éppen most — mondta az öregember —v éppen azért! — erőltetetten nevetett. És maga elé nézett, és látta, hogy még mindig remeg aj keze, * tott volna valami; bambusz merítőkanalat vett a kezébe, megmerítette a kályhán fövő teába, majd biztatóan mondta: — Kérlek, fogadjatok elegy kis teát! — Köszönjük, apóka! Kár; hogy nem találkoztunk a feleségeddel ;.| A teát már megittuk és jócskán beszélgettünk, amikor a háziasszony visszaérkezett Készülődtünk, hogy üdvözöljük, de az öreg megelőzött bennünket: — Ügy látszik, eltévesztetted az utat hazafelé! Hol voltál ilyen sokáig? Az asszony nem felelt Szótlanul a tűzhely mellé lépett és onnan nézett ránk. — Ez a két katona nagyon hasonlít a fiamhoz! i Az öregember szólalt meg újra. — Persze, hogy hasonlítanak egymáshoz, mint a víz- cseppek. Biztosan a faluban is azt nézegetted, melyik katona hasonlít a fiadra. És közben elfelejtetted üdvözölni a vendégeket. Hozzánk fordulva, folytatta: — Ne törődjetek véle. Amióta megtudtuk, hogy a fiunk elesett valahol Fo-rangánál, nincsen egészen rendben az emlékezete Ha valahol katonát lát, mindjárt azt gondolja, hogy hasonlít a fiára ... Az öregember elhallgatott, mintha meggondolta volna, amiit mondott. Az asszony pedig nem szólt, mintha nem is hallatta volna, amit az ember mondott. A baj társam ekkor felállt és az asszonyhoz lépett: — Hiszen mi a fiai vagyunk, mama! Amikor az asszony meghal» Iotta a szót: „mama”, szemed örömmel csillantak meg. — Igen. igen, mindjárt, fi* acskám... főzök jó ebédet! — Mi, asszo... mama. már ebédeltünk... még odaát, a másik parton. De az asszony rászólt: — Ne ellenkezz az anyáddal! Miért... Az öregember nyugtatgatta: ’ — A másik parton ... szóval ott, ahol a csapatuk állomásozik ... ott ebédeltek ... Az asszony vidámabb lett. Hát akkor ... fiacskáim! egyetek egy kis cukornádat! El akartuk hárítani, de az öregember helyettünk szólt: — Igen, igen ... vágj egy kis cukornádat a... fiúknak! Kissé tétovázott, mielőtt ki*» mondta a szót: „fiúknak”. Az öregasszony a falra akasztott kés után nyúlt az udvarra ment és miközben vártuk, hogy visszajöjjön, az öreg ismét beszélni kezdett. — Ne haragudjatok rá... Inkább harapjatok valamicskét, hogy ne bántsátok meg ™ Most 6 állt fel és átment a szobába, ahonnan csakhamar egy liánvágó késsel tért visz- sza. Fénylő, feketén csillogó pengéjű, bambüsznyeiű kés volt, amit átnyújtott nekünk. — A fiam csinálta... művé* sze volt... nézzétek meg... A kés nyelére ez volt farag- ragva: „Éljen a Vietnami Demokratikus Köztársaság és Ho Si Minh!” A betűk íinomvo- nalúak, és pirosra festettek voltak. Miközben a művészi munkában gyönyörködtünk, az öreg újra megszólalt: — Ezt a kést már nemegy* szer kipróbálta, amikor partizán volt Bak-sonban ... Léptek hallatszottak Az öreg gyorsan eldugta a kést a tűzhely mögé. — Ha meglátja, mindjárt sírni kezd... — mondta. Az asszony jött vissza, egész ölnyi, friss cukornádat hozott. — Na, itt a nád! Csuda édes! Jaj, elfelejtettem megkérdezni, ugye, sokáig maradtok nálunk, fiacskám?! Felélni akartunk, de az öreg jelt adott a szemével és gyorsan válaszolt: — Persze, hogy sokáig! ök..; a gyerekek, egész hónapon át itt lesznek ... ... Kora reggel, amikor az égen még csak halványultak a csillagok, az öreg lépett mellénk nesztelenül és alig hallhatóan, suttogva kérdezte: — Valóban él kell mennetek ma reggel, vagy maradtok még? — Nem maradhatunk ™ mennünk kell ™ — feleltünk, —Értem ... a hadseregben mindig így van ... Csak arra kérlek benneteket, mielőtt a feleségem felébred, menjetek el. Ha látja, hogy mentek, szo- morkodni és sírni fog. Neki ez nagy bánat! Persze, nekem se könnyű! Gyorsan összeszedtük holmi, jainkat és a hátizsákot. Ügy mentünk ki a szobából, csendben, a szandálunkat a kezünkben vittük, hogy a legkisebb zajt se üssük Az öreg vezetett bennünket. A legalsó lépcsőfoknál hirtelen elkapta a kezemet és átadta a iiánvágó kést e szavakkal: — Vigyétek, barátaim, ezt a kést és igyekezzetek bosszút állni a fiamért! Aztán megfordult és szótlanul, zajtalanul elindult a lépcsőn, a házba, és pillanatok alatt eltűnt a szemünk elől. Fordította: Antalfy István HATVANI DÁNIEL: LAGZI A rézduda hangjára kivirágoztak a kerítések fellegekig lobogó vőfényszalag vitte az őszi nászmenetet a menyasszony után aki szép volt, mint a májusi dal összeölelkezve nótáztak a legények egy lánnyal kevesebb lett megint a faluban tudták, hogy a jövő nyáron a menyecske domborodó hassal és kezében nehéz kapával hajol a tikkadó kukoricasor fölé Az üveget azért magasra emelték szájuk szélén csörgött a vörösbor majd éjfélkor a násznagyok viharos táncba kezdtek a kemence előtt És a lagziról még napokig beszéltek az öregasszonyok. MM
