Népújság, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-04 / 234. szám

Érdekvédelem, de — meddig ? KÖZTUDOTT FELADAT: a szakszervezeteknek a dolgozók érdekvédelmét kell szolgálniuk. Még akkor is igaz ez a meg­állapítás, ha figyelembe vesz- szük, hogy nálunk a munka- vállalók és munkáltatók „ellen­téte” tulajdonképpen csak a munkamorál körül található meg, hiszen olyan társadalom­ban, amelyben a hatalom a dolgozóké, amelyben nincsenek szemben álló társadalmi osz­tályok, a cél végső soron min­denben, mindig közös, ugyan­az. Persze, a mindennapok gya­korlatában sokszor áll szem ben egymással a vállalat vezetősé­ge és a vállalat egy-egy mun­kása, a munkások egy csoport­ba, például bérkérdésekben, a munkaintenzitás mértékének megítélésében, esetleges átcso­portosítások, vagy létszámreví­zió esetében. Ilyenkor kezdődik a szakszervezet érdekvédelmi szerepe, ha úgy alakul, hogy a munkásokat sérelem éri. A szakszervezetnek ilyenkor va­lóban szembe kell fordulnia a gazdasági vezetéssel, persze, tesak az érvek fegyverét hasz- nál hatja, a meggyőzésre ala- Cxxzhat. Ma már elég gyakran törté­nik hivatkozás az érdekvéde­lemre. Természetes dolog is, hiszen egyedi esetekről van ezé minden ilyen alkalommal és nem ^italában a munkás- cisztály érdekéről. Ha azt is fi­gyelembe vesszük, hogy a gaz­dasági mechanizmus reformja megköveteli majd a vállalatok gazdaságosságának biztosítását, sa nyereséges üzemeltetést, öl­nek egyik feltétele lesz a költ­ségek csökkentése, a munkain­tenzitás fokozása, a létszám- gazdálkodás megszorítása: a .munkavállaló feltétlenül ellen­tétbe kerül majd a gazdasági vezetéssel, amit a munkásön- tudatra való hivatkozás sem tud majd elkerülhetővé tenni. A DOLGOZÓ MINÉL többet takar keresni, ez a legfőbb egyéni érdeke, és arra sem nagyon fog törekedni, hogy haj­szolja magát a munkában. Em­beri tulajdonság, vagy ha úgy jobban tetszik: emberi gyar­lóság következménye ez a tö­rekvés. Ezzel szemben a vállalatgaz­dasági vezetői bizonyos, „meg­szorításokat” igyekeznek elér­ni. Néha még a lehetséges és reális mértéken túl is. Ez a tendencia is a vezetés sajátos helyzetéből fakad. Lehetne még tovább boncol­gatni a kérdést, de a lényege körülbelül egyezik az elmon­dottakkal. És indokolja is a szakszervezet érdekvédelmi feladatának jogosságát, sőt szükségességét. Ugyanakkor bi­zonyítja is a szakszervezet te­vékenységének ilyen szempont­ból való mérlegelése azt az egyre szélesedő demokratiz­must, amely éppen társadalmi rendünk egyik fő sajátossága. Van azonban ebben a bo­nyolult és összetett feladatban ma még egy olyan, nem elég­gé tisztázott megítélés is, hogy a szakszervezet csak a dolgo­zók érdekeit képviseli, csak a dolgozók oldaláról ítéli meg a vitatott kérdéseket, valami el­lenzékiség, valami kontroli­féleség, valami őrködés a , be­osztottak érdekei felett, valami egyedüli igazság képviselete, valami körvonalazatlan osz- tályórdek harcos gyakorlása, olyan éberkedésféle a már ele­ve .gyanús” gazdasági veze­téssel szemben. Valami alig megmagyarázható, ki nem mondott szembenállás. A kifejezések talán hangu­latilag kellemetlenül rezonál- nak, ellenkezést váltanak ki, félremagyarázhatók, gyanúsít- gatást sugallhatnak, pedig nem ez a szándék válogatta ki azo­kat a szókészletiből. VEGYÜNK EGY PÉLDÁT, nem is általános péklát, de megközelítően hasonlóit talán tudnánk még sorolni. Történt, hogy az egyik vál­lalat szakszervezeti titkári be­osztása megüresedett. Az új titkár személyére megvolt a felsőbb szerv jelöltje, akinek kilétét az illetékes pártszerve­zettel közölte is. A pártszer­vezet vezetősége felsorakoztat­ta érveit annak indoklására, miért nem tartja megfelelőnek a jelöltet a megbízatás ellátá­sára. Mi lett az eredmény? Ahogy a pártszervezet vezetői, de kommunistái és a vállalat szak- szervezeti tagjai elmondták, szinte titokban, egy kisebb lét­számú meghívott közreműkö­désével a választást megtartot­ták, és a szakszervezeti titká­ri beosztást az kapta meg, aki ellen jogos kifogást emelt a pártszervezet. Hogy még vilá­gosabb legyen az eset: az ille­tő nem párttag, de nem is ez volt a kifogás ellene, hanem a vezetői tulajdonság hiánya. Mert a pártonkívüliek között is vannak szép számmal nagyon becsületes, jól dolgozó embe­rek, és nem minden párttag tartozik a hibátlan önberek sorába, ha egyáltalán létezik hibátlan ember. Tehát nem ar­ról van szó, hogy az illető pártszervezet elfogult lett vol­na a pártonkívüü dolgozóval szemben. IGAZ, NÁLUNK MINDEN funkciót, a pártfunkciókon kí­vül pártonkívüliekkel is be le­het. tölteni. Nem feltétlenül kell egy szb-titkárnak párttag­nak lennie. De vezetői tulaj­donságokkal is rendelkeznie kell. És ha ezt a követelményt nem látja benne megtalálha­tónak a pártszervezet vezető­sége, más fontos tulajdonságok mellett, nehezen érthető, miért „csempészik be” a szakszerve­zeti titkári megbízatásba ezt az embert. Milyen jó származ­hat ebből? Kinek származhat jó ebből? Vagy ezzel is a szakszervezet demonstrálni akarta a „függet­lenségét?” Valamiféle „önálló­ságot” akart kifejezni akarata minden áron való végrehajtá­sával? Talán azt akarta alá­húzni furcsa „ügyeskedéssel”, hogy a dolgozók érdekét csak a pártonkívüliek tudják mara­déktalanul képviselni? A párt­tal szemben kell ezt az „ér­dekvédelmet” biztosítani? Nem a párt fejezi ki a legmaradék- talanabbul a dolgozók érdekét? Eltúloztuk az események megítélését? Valószínűleg. De éppen a kiélezettséggel kíván­tunk rámutatni arra a jelen­ségre, ami ellen fel akarunk szólalni, amit helytelenítünk, ami nyomaiban jelentkezik. Miről van itt szó? Bizonyos mértékű tapasztalatlanságról, a gyakorlat bizonyos szintű hiá­nyáról. Egyelőre keressük a szakszervezet érdekvédelmi fel­adatának helyét, módozatait, eszközeit, de még nem váltak ezek kikristályosodottakká. En­nek a folyamatnak a meggyor­sítását, a megkönnyítését céloz­za véleményünk elmondása. A GAZDASÁGI mecha­nizmus reformjának beveze­tése előtt új helyzetbe kerül­tünk, próbálgatjuk lehetősé­geink határát, és eközben a lépést is eltéveszthetjük. Nincs ebben semmi különös. Csak egy a lényeg: legyen mindig erőnk az önkontroll gyakorlá­sára, a kísérletezés tapasztala­tainak leszűrésére és főként a hasznosítására, G. Molnár Ferenc i A VIZSGÁLAT Peter Weiss oratóriuma 11 énekben Pénteken este mutatta be a Rádiószínház Peter Weiss 11 énekes, verses oratóriumát, a frankfurti Auschwrtz-per iro­dalmi megörökítését. A csaknem négy órán át zu­hogó vallomás-, kérdés- és fe­leletáradatban ismét felkava­rog e század nagy tragédiájá­nak minden lelkiismereti ví­vódása. Dante Isteni komédiá­jának Pokla a képzelet szülöt­te, középkori számkabbaliszti- ka szerint megszerkesztett, bugyrokra osztott megkínzatás. Dantenál a höltak szenvednek az életben elkövetett bűnökért, az örökkévalóságban. Dante igazságot szolgáltat az általa is gyűlölt gonosztevőknek, bár­milyen ruhát és világi méltó­ságot is hordtak azok földi ba- talmaskodásu kban. Auschwitzet nem a képzelet szülte, a legkegyetlenebb való­sággá formálta a modem em­ber. Nem a föld középpontja felé vivő bugyrokról kell itt beszélnünk, hanem a vasútál­lomás rakodójáról a táborról, mint egy nagyméretű kínzó­kamráról, az embertestból szerkesztett hintáról, Lili Tof- ler haláláról, Stark őrvezető­ről, a Fekete Falról, a fenol­ról, a bunkertömbről, a Ciklon B-ről, a kemencékről. Vagy még inkább ezek előtt Boger- ről, Kadukról, Mulkáról, ca- pokról és mindenkiről, akik ebben az organizmusban akár felül, akár alul, akár kínoztak, akár megkín- zattak, ölni vagy szén - vedni kényszerültek. De min­denekelőtt a hatalomról, amely kineveli, kiválasztja a maga hóhérait. Mire képes a hatalom, ha önnön gőgjében minden embe­ri mértéket elveszít? Bűnösök felett ítélkezők? Büntetést hajt végre? ítéletek alapján? Egy tanú vallomásával adunk választ a darabból: „Kadukot a foglyok professzornak ne­vezték. szent Kaduk doktor­nak. A botja fogantyújával az ál­dozatokat kihalászta magának, a nyakuknál, vagy a lábuknál fogva. — A mosodában le kel­lett vetkőzniük és egy sorban Kaduk előtt elszaladniuk. A sétapálcát körülbelül egy mé­ter magasba emelte maga elé. Át kellett ugraniuk, aki érin­tette a botot, az gázba került. „Eset a sok ezer közül, ami­nek ilyen volt a folytatása:” Akinek sikerült a .botot át- ugornia, azt addig ütötte, mig össze nem esett. Most ugorj még egyszer — kiáltotta Ka­duk — és másodszorra már nem sikerült.” Peter Weiss oratóriumával — ahogyan zuhog ez a kegyet­lenségeket történelmi hűség­gel megörökítő szóáradat — nem lehet vitába szállni. Eb­ben a színpadra is, pódiumon történő felolvasásra is szüle­tett műben nem hősök szólal­nak meg, csak egy nagyméretű per bírája, vádlottai és tanúi. Eseményekről adnak hírt. azok szereplőiről, körülmé­nyekről, amelyek — reméljük — már visszahozhatatlanók és a színpad, a néző, hallgató számára reprodukálhatatlanok Az egykori láger-hatalmasok egymás mellett állnak azokkal, akik a megkínzatáabói életben maradtak. A hatalmasok pa­rancsra hivatkoznak. Arra. hogy egy államgépezetben a jogadta lehetőségek között jár­tak el. Az egykori hatalmasok arra fellebbeznek, hogy min­den fogolynak joga volt any- nyira erősnek maradni testben és lélekben egyaránt, hogy túlélje a szisztematikus em­berirtás buktatóit Joga volt elárulni emberi méltóságát, nyalhatta a hóhérok csizmáját, apró lopásokkal erősíthette szervezetét és reményét, szol­gálatával kiérdemelhette az időnyerés kegyetlen izgalmát. Lázadhatott is, ez természetes velejárója az idegrendszer és az agy, a türelmetlenség és a meggondolás szembekerü lésé­nek. A náci hatalom kiválasz­tott, kinevelt és elszabadult pribékjei keret-szabálynak te­kintették —, mert ebben lele­ményes a szadizmus — azokat az utasításokat, amelyekkel el kellett intézniük az „új világ­ba be nem engedhető” millió­kat. Az elpusztult náci hatalom élő maradványai nem állhat­nak már a rakodón, nem tart­hatnak sorakozó! Kaduk nem forgathatja a bot fogantyúját, Mulka sem intézkedhetik. De a per, Peter Weiss írása fi­gyelmeztet: ha az emberiség felejt, a nácizmus könnyen új­jáéledhet. És mire már az agyafúrtak kieszelték az indo-- kokat és a végrehajtás formá­ját, talán már ott állnak azok, akik készek a másik embert kikanalazni a fogantyúval a többi közül, hogy sorra fo­gyasszanak el mindenkit. Fá- raszthatatlanul, mert a hata­lom egy, bizonyos állapotában a lelkiismeret, az emberi mér­ték és az emberi jogok illú­ziókká foszlanak. Peter Weiss Vizsgálata Bo- gerben, Kadukban, Mulkaban és a többiekben ezt a hatalmi állapotot rögzíti. S mert van­nak és mert mindenen nevet­nek, hivatkoznak elévülésrej a felsőbbrendünek tartott ál­lam újabb gondjaira appeHál- nak, veszélyesek. Az oratórium ráétióbeti fel­olvasása — szenvedélymente­sen, majdnem jogi szárazság­gal, az olvasás szemfárasztó egyenletességével mondták el a művészek a verses szöveget — a higgadt ember ítéletét je­lentette. Elgondolkoztatott és figyelmeztetett az összefüggé­sekre. Arra, hogy a kegyetlen embert nem szabad odaenged­ni a hatalomhoz. Az emberi­ség végzetes hibát követhet el. ha gyökerében nem fojtja el a hatalom w-ültjeinek össze­fogását. Ez a század már pro­dukált néhány képzeletet meg­szégyenítő csúcsteljesítményt. Ez a verses oratórium nemcsak az elmúlt történelem tanulsá­gainak levonására szolgál: Pe­ter Weiss és Európa ismeri az ő népének mélyebb rétegeit. Ezért figyelmeztet. (farkast IELENA RZSEVSZKAJA: HITLER VÉGNAPJAI MÍTOSZ NÉLKÜL Fordította: KIS TAMÁS VIII. Hiller tombolt. Parancsot Bdott segédtisztjének, Schaube- nak, hogy égessék el személyes levéltárát Münchenben és Berchtesgadenben. Schaube- nak sikerült felszáll nia a ga- tevi repülőtérről a Führer utol­só előtti repülőgépén. Rádión keresztül adott parancsot, hogy Göringet testőrségónek veze­tője tartóztassa te, amit az végre is hajtott. . . . Miután letartóztatták, Góring lemondott igényeiről és rádióüzenetet küldött Berlinbe, a birodalmi kancellária óvó­helyére, amelyben „szívbajá­ra” hivatkozva kérte, hogy já­ruljanak hozzá nyugalomba vo­nulásához. „Góring birodalmi marsall megbetegedett. Hosszabb idő óta szívbajban szenved, amely most heveny stádiumba lépett” — közölte a lakossággal és a hadsereggel a „Berlini Front­röplap”. — „Azért ő maga kérte, hogy a jelenlegi helyzet­ben, amely maximális erőfe­szítést követel, mentsék fel a légierők vezetésének terhei és az összes ezzel kapcsolatos kö­telezettségei alól. A Führer teljesítette kérését. A Führer Ritter von Greim vezérezredest nevezte ki a légi­erők új főparancsnokává és egyúttal tábomagyi rangra emelte. (A Zrínyi Katonai Kiadónál ez év őszén megjelenő könyv rövidített szövege.) ' Néjimig I I960, október 4., kedd A Führer tegnap, berlini fő­hadiszállásán fogadta a légi­erők új főparancsnoikát és rész­letesen megvitatta véle azt a kérdést, hogyan vessék be a harcba a légikötelékeket és a légelhárító tüzérséget”. A Greim kinevezéséről szóló parancsot rádión keresztül is továbbították volna. De Hitler, aki hozzászokott a látványossá­gokhoz és a parádéhoz, nem ismert határt és mértéket, leg­kevésbé akkor, ha tekintélyé­ről volt szó. Nem törődött a dolgok állásával és a célszerű­séggel — parancsot adott Greironak, hogy jelenjen meg náia a körüljárt Berlinben, a bunkerben. Greim negyven vadászgéptől fedezve szállt fel Reichlinből és valahogyan elvergődött a gato- vi repülőtérig, miközben egyi­ket a másik után lőtték le az őt kísérő gépek közül. Egy má­sik repülőgépre szállt és úgy indult tovább a repülőtérről, de néhány perc múlva, a Branden­burgi kapu fölött gépe talála­tot kapott. Greim megsebesült a lábán. Pilótája. Hanna Reitsch, aki a kíséretében volt, átvette tőle a kormányt és le­szállt a város kelet-nyugati fő­útvonalán, Reitsch néhány hónappal ké­sőbb részletes vallomást tett az amerikai katonai hatóságok­nak arról, hogy mit láttak Hit­ler bunkerében; Vallomása an­nál meggyőzőbb, mert közis­mert, hogy Reitsch piüótanő fanatikus náci, Hitler odaadó híve volt. Reitsch a sebesült ©reim ágyánál maradt és három na­pon keresztül megfigyelte a bi- rodalani vezetőinek magatartá­sát. Leírja Hitlert, amint a bunkerben járkál „egy útitér­képet lóbálva, amely már •majdnem szétméJlott kezének verejtékétől és mindenkinek, aki véletlenül éppen odahaRga- tott, Wenck hadmozdulatai­nak tervét fejtegette.” „Viselkedése és fizikai ál­lapota egyre aggasztóhbnak látszott.” A szoba, amelyben Reitsch tartózkodott, Göbbels irodájá­nak szomszédságában volt, aki idegesen fél és alá bicegett benne, átkoíkat szórt Göringre, őt vádolta egész mostani nyo­morúságukért, a négy fialnak adta elő bőbeszédű tirádáit. Irodájának ajtaját nyitva tartotta. Hanna Reitsch kény­telen volt mindezt nézni és hallgatni, s úgy tűnt előtte, „mintha úgy viselkedne, mint egy olyan ember, aki történé­szek légiói előtt beszél, és azok mohón figyelnék minden egyes szavát” Véleményét, amelyet már korábban kialakított ^Göbbels mesterkéltségéről, felületességéről, betanult szó­noki fogásairól, ezek a mutat­ványok teljesen alátámasztot­ták”. Ö és Greim feltették maguk­nak a kétségbeesett kérdést: ,Ez hát az az ember, aki orszá­gunkat irányította?’” Már az első estén, amelyen megérkeztek, Hitler kihívta Reitscht és átnyújtott neki két ampullát méreggel — az egyi­ket az ő számára, a másikat Greimnek — arra az esetre, ha veszély közeledne. Ebből az al­kalomból Hitler azt mondta ne­ki: „Mindenki felelős azért, hogy megsemmisítse a saját testét, nehogy bármi maradjon utána, amiről felismerhetnék”. Április 27-e éjszakáján a bi­rodalmi kancelláriára erős ágyútüzet zúdítottak. „A ne­héz ágyúlövedékek robbanása és az összeomló épületek roba­ja közvetlenül az óvóhely fö­lött, mindenkiből olyan ide­gességet váltott ki, hogy néhol az ajtón keresztül zokogást le­hetett hallani”. Április 27-én tűnt el az óvó­helyről Borman barátja, Voge­lern SS Obergruppenführer, Himmler képviselője. Hitler fő­hadiszállásán, aki Éva Braun nővérének a férje volt. Hitler megparancsolta, hogy kutassák fel és tartóztassák le Vögéteint. Berlini lakásán fogták el. Már polgári ruhába öltözött és me­nekülésre készülődött. Vögelein megkérte sógornőjét, hogy emeljen szót érdekében, de semmi sem segített rajta. Hit­ler rendelkezése értelmében az SS-ek a birodalmi kancellária kertjében agyonlőtték. Április 28-án éjszaka folyta­tódott és még nagyobb erővel zúdult az ágyútűz a birodalmi kancelláriára. „A lent tartóz­kodóknak feltűnt a becsapódá­sok pontossága — mondotta Rettsch. — Ügy tűnt, mintha minden lövedék ugyanarra a helyre hullana, mint a s a találatok középpontja a bi­rodalmi kancellária volt. Min­den pillanatban behatolhattak az oroszok és a Führemél ösz- szegyűlt a második öngyilkos­sági tanácskozás”. Hűségesküik, beszédek és fo­gadkozások, hogy öngyilkos­sággal vetnek véget az életük­nek. Végezetül — beszélte el Reitsch — „kimondták, hogy az SS-mek parancsot adnak, biztosítsák, hogy ne találjanak belőlük semmiféle maradvá­nyokat”. Április 28-án a külföldi rá­diók adásából megtudták az óvóhelyen, hogy Himmler Svédországon keresztül kü­lönbeké megkötését javasolta az angol és amerikai hatósá­goknak. Himmler, az SS vezére, a bi­rodalom protektora — áruló. „Az összes férfiak és nők sír­tak és kiabáltak a dühtől, a fé­lelemtől és a kétségbeeséstől” — beszélte el Reitsch, — „mindnyájan egyetlen eszelős görcsben kavarogtak”. Mindazokat, akikre itt Hit­lerrel együtt az elkerülhetetlen pusztulás várt, vad hisztéria fogta el és a gyűlölet az eb­ből kisiklott Himmler iránt. Hitler — tanúsítja Reitsch — „tombolt, akár egy őrült Arca kivörösödött és teljesen elvál­tozott. Aztán teljes apáthiába zuhant” Röviddel ezután az óvóhely­re megérkezett a hír, hogy a szovjet csapatok a Potsdamer Platzig rtyomultak élőre és elő­készítik az állásokat a biro­dalmi kancellária elleni ro­hamra. Hitler parancsot adott a se­besült Greimnek és Reitschnek, hogy térjenek vissza Rechlin- be és haladéktalanul irányítsák ide, Berlinbe az összes meg­maradt repülőgépet, hogy szét­verjék az oroszok állásait. „A légierő segítségével ideér Wenck”, — újra Wendest em­Greim második feladata a következő volt: keresse meg és tartóztassa le Himmlert. Nem szabad megengedni, hogy élet­ben maradjon, elkerülje a bosszút és ő legyen a Führer örököse. A bosszú érzése még alkal­mas volt arra, hogy Hitlert fel­riassza. Bármennyire ecsetelte Greim és Reisch e feladat remény­telenségét, Hiti«: ragaszkodott hozzá. Az utolsó repülőgéppel, a „Prado”-val repültek el, nehéz ut^t tettek meg, ami csak arra volt jó, hogy a saját szemükkel győződjenek meg a német had­erő teljes összeomlásáról. 7. Esküvő a föld alatt Nyissuk fél újra Borman naplóját: „A második nap, amely per­gőtűzzel kezdődik — jegyzi fel április 29-én. — Az április 28- ról 29-re virradó éjszakán a külföldi sajtó közli Himmler megadási ajánlatát. Adolf Hitler és Éva Braun esküvője. A Führer politikai és személyes végrendeletét diktálja. Az áruló Jodl, Himmler és a tábornokok átengedtek minket a bolsevisták martalékául» Ismét pergőtűz! Az ellenség közleménye sze­rint az amerikaiak behatoltak Münchenbe”. A külföldi rádió közölte a Reuter-iroda részletes híradá­sát Himmler különbéke-ajárw latéról az angolokhoz és az amerikai a 1: hoz. Junge titkára® átgépelte (óriás betűk!) és oda­adták Hitlernek. A következő» két olvashatta (ez az irat meg­maradt az egyik dossziéjában fi i íFoLytaírjuké

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents