Népújság, 1966. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-27 / 254. szám
Őrségváltás a katedrán AZ ELŐDOK Megkérdeztem az egyszerű választópolgárit, dolgozót: — Mit terme, ha miniszter lenne? Az egyszerű választópolgárit dolgozó elmondotta, hogy mit tenne, ha miniszter lenne: .... és még ennél is többet. Mindezek után megkérdeztem az egyszerű választópolgárú dolgozót, miután már miniszter lett, hogy mit tenne legszívesebben? — Mit tennék? — kérdezte vissza a miniszterré lett egyszerű választópolgárit dolgozó. — Nem mit tennék, hanem mi lennék ... Haj, ha még egyszer egyszerű választópolgára dolgozó lehetnék! — És akkor mit tenné? — kérdeztem újfent makacsul. — Mit? Istenem, nyugodtan, felelősség nélkül szidhatnám a minisztereket! (-ó) A mátrai bányászfalu, Ró- zsaszentmárton utcái szélesék, szabályosak. Ahol a műút szalagja fordul, szemben a fosztott ágabogú nyár-ligettel, — fenyők örökzöld koszorújában áll a ház. Itt él a 62 esztendős Jakab Ferenc tanító úr, s a véle mindenben egyformán osztozkodó társa, 57 éves felesége. A ház kapuja előtt hatalmas, eget támasztó kanadai nyár silbakol. A fákat a tanító úr ültette, az egész nyár-ligettel együtt. S keze munkájának teremtménye a házat környező erdei tenyészet is — ezüstfenyőkkel, tu jakkal, s más díszes koronájú, lombhullató egyedekkeL — Nagy tócsa állt itten, vadvízzel töltött gödör — mutat körül a ház udvarán. A házat, még legénykorban járt, egyedül építette, sa- jáf tervei szerint. S mikor elkészült, a maga tervezte fészekbe asszonyt szerzett. Katedrára termett asszonyt, övével egyező mesterségűt. — ötödik tanító voltam a faluban — mondja. — Feleségem lett a hatodik. Nagyon nehéz volt, nem lehetett álláshoz jutni könnyen akkoriban... — Tizenkét évet kellett vár- nőm a képesítő után, hogy katedrát kapjak — emlékezik az asszony is. Jakab Ferenc kanyarodéval jutott a katedráig. Előbb apje kívánságára az erdészkedésse! próbálkozott, majd gazdaság: iskolát végzett. Húszéves fejjel jelentkezett aztán Egerbe s tanítói oklevelét itt szerezte Utóbb sem bánta meg gazdasági előképzettségét, enne! árán kapott pedagógusi állás' a rozsai gazdasági továbbképző iskolában; és tanított a; elemi iskolában is. Gazdaság feladatokat oldott meg a falu bari, s erkölcsi rendet is te remtett. Tanítványaival sorr< ültette, telepítette be fákkal < kopáros részeket, tűrve a szü lói ostromokat, támadásokat is amellyel gyermekeik akkor „politechnikai” foglalatosságai fogadták. — 1930-ban kerültem a fa lüba, s hét évvel később hoz tam a feleségem... r AZ UTÓDOK IV. Az ajtón Kummer őrmester lépett be. Mint mindig, most is esetlenül állt vigyázzba, jobb kezét csak vállmagasságig emelte fel, s halkan mormolta az előírásos köszöntést: — Heil Hitler! — Heil! — felelt Haucke ímmel- árnmal. — Ülj le% — mutatott neki helyet a díványon. Kummer le. telepedett, s várakozón függesztette tekintetét a felettesére. Haucke felállt az íróasztal mellől, kezeit hátrakulcsolta és sétálná kezdett at irodában. — Hallom, ma több mini harminc vagonról tűnt el at irányító bárca — mondta keményen. — Ja — felelte kurtán Kummer. — Kik csinálják ezt a disz- íióságot? — Nem tudom — vonta me| vállát közömbösen az őrmester. — Nem tudom . -.. nem tudom —- fakadt ki dühöser Haucke. — Mindenki csak any nyit mond, hogy nem tudom. — Ja, Herr Oberfeldwebel. — Majd nem mondod- t( Nimsäii 1966. október 27., csütörtök mindjárt ilyen nyugodtan, hogy ja-ja — szólt fenyegetőn Kummer szimpla igenjére. — Miért ne mondanám? — kérdezte nyugodtan az őrmester. — Mert jön von Jänecke.. ; a Gestapo tisztje! Kummer halkan füttyentett. A bejelentésnek nem örült. Sejtette, hogy mit akar a Hauptsturmführer. — Csodálkozom, hogy csak most jön ide először — mondta Hauckénak. — Ügy látszik, csökkent a munkatempójuk... vagy talán oly sok, hogy nem győzik?» — Mire célzol ezzel? • — Semmire. Csak hát azelőtt már a legkisebb hibáért is kiterjesztette ránk áldását a Gestapo. — Persze, én nem bánnám, ha most se jönnének. Nekem nem hiányzanak — jegyezte meg óvatosan Haucke. — No igen — mondta erre Kummer — Megértelek... — Te vagy a vasútállomás parancsnoka. — Elég baj az — kesergett Haucke. — Amióta erre az elátkozott állomásra kerültem, nincs egy nyugodt pillanatom se. Mert itt mindenki szabotál, robbant, becsap, félrevezet engem. .. Kopogtak az ajtón. Hideg tekintetű, arisztokratikusan vékony arcélű-, szemüveges férfi lépett be. A gestapósok fekete egyenruháját viselte, amely feszes jólszabottsággal simult testére, eltüntetve annak alkati egyenetlenségeit Bal karján vörös horogkeresztes szalag virított, magasba ívelő tányérsapkáján fenyegetőn villant a halálfejes jelvény. Szenvtelenül tekintett körül, kesztyűit kényelmes lassúsággal húzta le kezeiről. Haucke és Kummer vigyázzba vágták magukat, és egyszerre lendítették karjukat köszöntésre. Von Jánecke, mert 5 volt a jövevény, a főtörzsőrmesterhez fordult: — Ön az állomásparancsnok, ugye? — Igen — rebegte idegesen Haucke. — És az őrmester? — vonta össze szigorúan a szemöldökét és Kummer felé intett. — Herr Hauptsturmführer, Feldwebel Kummer, a vasútállomás parancsnokának helyettese, jelentkezem. — Rendben van. Ön eltávozhat Kummer tisztelgett és elhagyta az irodát, Hauckét ez nagyon elkeserítette. A főro- hamvezető négyszemközt akar beszélni velem-, ismerte fel a helyzetet, tehát fel kell készülnöm akár a legrosszabbra is. Von Jane-Le poros', junkercsaládból származott, s Hitler elképzelései találkoztak a család hagyományaihoz igazodott neveltetése eszményeivel. Könyörtelen, szadizmusra hajlamos természetének nagyon jól megfelelt a fasiszta rend. Csupán azzal volt elégedetlen, hogy e rend vezetői nem kizárólag a hozzá hasonló arisztokratákból kerültek ki. Túlságosan sok közöttük a szatócs és az ügynök — célozgatott olykor néhány magas rangú birodalmi vezető múltjára bizalmas családi 'körben. Megvetéssel tekintett a hadsereg tisztjeire, altisztjeire is-, csupán eszközt látott bennük céljai elérésére. S ha közülük valamelyik erre alkalmatlannak bizonyult, habozás nélkül a képességeit. Jánecke azonban okos ember volt, s tudta, hogy a feletteseinek elismerése mit ér. Ö nem másnak, hanem önmagáinak akart tetszeni. A felsőbbrendű német ember igaz mintapéldányának tartotta magát. Gúnyos, lebecsülő pillantást vetett a mind zavartabbá váló főtörzsőrmesterre is. Haucke, hogy megszabaduljon a hűvös tekintettől, kedélyeskedni próbált: — Főrohamvezető úr, mi a véleménye egy pohár tüzes, zamatos magyar borról? Több fajtával szolgálhatok. — Erre van esze — jegyezte meg halkan von Jánecke, aztán minden átmenet nélkül undorodva rákiáltott a főtörzsőreltaposta. Terveit mindig alaposan, körültekintően hajtotta végre. Ha netalán mégis kudarc érte, nem törte le. Várt és új tervet kovácsolt, aztán lecsapott ismét és sikert ért el. így aztán olyan nimbuszt teremtett maga körül, hogy még felettesei is féltek tőle. Gyűlölték is, de nem mertek ujjat h'V/ni vele, sőt néha dicsértek mesterre: — Pfuj! Nyavalyás tolvaj! — Igenis — nyögte ijedten Haucke. — Ráadásul hülye is — állapította meg a százados.1 — Lop, dőzsöl, részegeskedik. Tudom jól, hogy munka helyett mivel tölti az idejét. Mutassa a veszteségi kimutatásokat! — Parancsára — préselte ki a szót remegő ajkai közül a főtörzsőrmester. íróasztala mögé sietett, lázasan turkálni kezdett papírjai között. Ideges sietségének az lett az eredménye, hogy összekevert mindent. Fiókokat zárt és nyitogatott, de a keresett kimutatást sehogysem találta. — Mi lesz már? — sürgette von Jánecke. — Vagy a főtörzsőrmester úr már a veszteségek kimutatására sem tud vigyázni? —■ Jelentem, megtaláltam — sóhajtott fel megkönnyebbülten Haucke, és nagy ív papírt nyújtott át a Gestapo-tisztnek. A százados kikapta a kimutatást a kezéből. Leült az író- asztal előtti székre, lábait keresztülvetve egymáson. Belepillantott a kimutatásba, és arcizmai mind erőteljesebben rángatózni kezdtek. Fenyegetően szűrte fogai között a szót: — Disznóság! Két hét alatt közel száz vagont kellett félredobni, mert tönkrement a csapágyuk. Mi ennek az oka. — Jelentem, azt állapítottuk meg — húzta ' ki magat Haucke —, hogy vasreszeléket, homokot szórtak a csapágyak olajtartályaiba, — És azt is megállapítottak; hogy kik tették ezt? — Jelentem, azt nem tudtuk megállapítani. — No persze, azt sem tudják, ugye — folytatta a kérdezést a Hauptsturmführer •—» hogy kik állítják holtvágányra és irányítják rossz útvonalra a sürgős vonatokat? — Jelentem, még ezt se10 tudtuk megállapítani. — Két hete a nyílt vonalon felrobbant egy mozdony mondta a Gestapo-tiszt. — Szerencsére sem a szerelvénynek, sem a vágánynak nem törtem semmi baja. Ma este azontj* már nem volt ilyen szeráJP csénk. (Folyta tjukf Két iskolája van Rózsa- szentmártonnak, a régi ott húzódik meg a falu laposán, s dombtetőn áll a másik, az újabb, rangosabb épület. 1961-ben emelték az új iskolát, s tanított itt még az idősebb Jakab házaspár is. Az új iskola falai között én most a fiatalabb Jakab házaspárt keresem: Jakab Istvánt és feleségét. Az utódokat. Azt a két embert, akik a pihenésre tért pedagóguspártól átvették a stafétabotot, hogy az ő útjukon, nyomdokaikban haladjanak tovább. Ä tanításnak már vége, csend üli a széles, világos folyosókat. A tanári szobában Jakab Istvánná rakosgatja a könyveit, füzeteit. Csinos, mosolygó arcú, vállára omló, hosszú fekete hajjal. Tavaly végezte be az egri főiskolát, s katedrát kapott mindjárt Gyön-gyöshalászon, ott töltött el egy esztendőt; s onnét hozta el falujába Jakab István. — Magyar, történelem és orosz szakos tanár vagyok. Mindig szerettem a gyerekeket, azért vonzott a pedagóguspálya. Már a babáimat is sorba raktam, úgy szerettem tanítósdit játszani.:. — Férje? — Ö politechnikás. Most is Egerben van. Levelezőn végzi a főiskola politechnikai szakát. — Hogyan indult életük? — Kívánni sem lehetett volna másként. 1; Augusztusban esküdtünk, s mindjárt kaptunk • új lakást. Másfél szobás összkomfortot. — Tervek, vágyak, célok? — Sok minden.., Apukáék- nál nem engedtem leszerelni a kis hintát, mert az még a férjemé volt. Mondtam, hadd maradjon meg az unokájuknak is. A mi gyerekünknek. .; Gyerek? Mikor lesz? Nem tudom. De biztosan lesz...! Férjem szüléi majd hatvan évet töltöttek katedrán. itt," ebben a faluban, egy helyen. Azt a szép időt szeretnénk megélni a pályánkon mi is, ha lehet, pontosan itt, ebben a faluhan.. j Az elődök, Jakab Ferenc és felesége elköszöntek az iskolától, letették kezükből a krétát, tollat, s egy a dolguk, amit megszolgáltak — a pihenés. Az utódoknak, Jakab Istvánnak és feleségének van egy behozhatatlan előnyük: fiatalok. Kettőjük életkora sem tesz ki annyit együttesen, ahány évet elődeik a katedrán eltöltöttek. Tiszta lappal indulnak, de nem töretlen, s nem ismeretlen úton. Terveik, vágyaik, céljaik nemesek — tanítani, művelni a felnövekvő nemzedékeket, a megkezdett utat folytatni, még távolabbra, messzebb és feljebb jutni, ehhez az elődök szén példaadása segít. Pataky Dezső örök szállásul választották a mátrai bányászfalut. Nem mozdultak soha másfelé, gyökeret eresztettek itt, mint a földbe duggatott _ suhángok, amelyek óriásokká növekedtek az időben. — Akiket hajdan tanítottunk, azok között van már orvos, mérnök is, de legtöbben tisztes iparosemberek lettek. A lánykák férjhez mentek, gyermekeik, unokáik születtek. A férfiak között is vannak már nagyapák... A tanító úr vállait 62 év terhei nyomják. Haja galambfehér. S a feleség sötétbarna hajkoronáját is át- meg átszövik már az ősz szálak. Csendes beszédjüket hallgatom, s míg odakint szél vetkőzteti a fákat, egy Kosz- tolányi-vers oldódik szét bennem: „Tanár az én apám. Ha jár a vidéki — városban, gyermekek köszöntik ősz fejét, — kicsinyek és nagyok, régi tanítványok, — elmúlt életükre emlékezve, lassan — leveszik kalapjukat...” Ily tisztelet és szeretet övezi Jakab Ferencet és feleségét is a mátrai faluban. Kicsinyek és nagyok, régi tanítványok köszöntik őket, amerre elhaladnak. A tanítványok legtöbbjére már nehéz ráismerni, arcukra ráncokat gyűrt árkokat szántott az idő keze. De ha megszólalnak, ismerős hangjuk a neveket is felgyújtja még az egymásra ülepített emlékezések réteseiben. Nyugdíjba vonult két ró- zsaszentmártoni pedagógus: Jakab Ferenc és felesége. Ketten együtt majd hatvan évig tanítottak, s a szeptemberi csengőszó őket már nem szólította a katedrára. Munkájukat, életútjukat fiuk és menyük, a fiatalabb Jakab házaspár folytatja tovább... két hónapjáról, amikor nem akart részes művelést vállalni. Az alakilag amúgy is kifogásolható jegyzőkönyv igencsak kései önigazolásnak tűnik. Az is elgondolkodtató, hogy amit szerkesztőségünk szinte néhány nap alatt el tudott intézni Egerből — az orvosi igazolás beszerzését —, azt miért nem tudta helyben elintézni a szövetkezet vezetősége, vagy miért nem a járási tanács mezőgazdasági osztálya? És az a legelgondolkodtatóbb az egészben, hogy az általunk átadott, , az akták között ma is ott fekvő orvosi igazolást miért nem nézte meg az, vagy azok, akik felelősen intézkedtek ebben az ügyben? , Most közösen megnéztük, és ■ lám, már meg is született az egyetértés?! A hivatal tekintélye dönté- ’ seinek igazságán és nem a döntésekhez való indokolatlan ra- " gaszkodás makacsságán múlik. Nos, ezért a látszólag köz- " helyszerű megállapításért írtuk ’ meg Bóna Ferencné ügyét. ; i Gyurkó Géza — pihennie kell panaszosunknak; nekünk kellett két leve után személyesen is tárgyain és — ez is tény — szinte pillanatok alatt meggyőzni a mező- gazdasági osztályt, hogy ebber az ügyben legalábbis felületesen járt el a végrehajtó bizottsághoz tett felterjesztésében. A Gyöngyösi Járási Tanáé: mezőgazdasági osztályán azt a; ígéretet kaptuk, hogy a döntő hatálytalanítását kérik a végrehajtó bizottságtól, s igazsá got szolgáltatnak Bóna Ferenc né szűcsi, volt szövetkezét tag ügyében. Ezzel tehát a fél pves huzavona le is zárult. Miért kell mégis Bóna Fe rencné ügyét a nyilvánossá! előtt is elmondani? Van és volt olyan érzése a embernek, hogy mintha eg; szerv tekintélyét védték voln: mintsem az igazság tekintélyéi Jellemző, hogy második leve lünk után jegyzőkönyvet vet tek fel Bónáné ügyében Szü csibén, de csodák csodája, et ben a jegyzőkönyvben már sz sincs 1965-ről — amely mial kizárták —, hanem 1966 els Az ügy 1966 februárjában kezdődött, amikor a szűcsi Bajza József Termelőszövetkezet közgyűlése — a vezetőség előterjesztése alapján — kizárta tagjai sorából Bóna Ferencné helybeli lakos szövetkezeti tagot. A kizárás indokolása: Bóna Ferencné 1965-ben annyira nem vett részt a közös munkában, hogy munkaegységeinek száma még a harmincat sem érte el. Első olvasásra helyesnek és okszerűnek, sőt jogosnak is tűnne a Bajza Termelőszövetkezet közgyűlésének döntése, valóban munkakerülőnek, lógósnak ma már a termelőszövetkezetben sem állhat a világ. Az érdekes azonban az, hogy Bóna Ferencné —, aki nyilván nem akar a szövetkezetben dolgozni, vélték a közgyűlés részvevői — mégis fellebbezéssel élt a kizárás ellen a Gyöngyösi Járási Tanácsnál. Indokai között elmondta, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni a közös munkában, £ bér kezelőorvosától kérésére sem kapott igazolást, hogy mennyi ideig volt munkaképtelen, de mellékeli a kórházi zárójelentést —, amely mégiscsak igazol valamit. A Gyöngyösi Járási Tanác: végrehajtó bizottsága, a mező- gazdasági osztály előterjesztés« alapján elutasította Béna Fe rencné kérését és megerősítet te a szövetkezet közgyűlésénél kizárási határozatát. Noé, ekkor írt levelet szer kesztőségünknek Bónáné, ekkor kellett megvizsgálnunk pa naszának igazságát és megálla pítanunk, hogy a Gyöngyösi Já rási Tanács mezőgazdasági ősz tálya, de a szövetkezet vezető sége sem volt körültekintő eb ben az ügyben. Az osztály he lyefct mi kértük meg a szűcs körzeti orvostól az igazolást amely szerint Bóna Ferencn 1965. március 26-tól novembe 30-ig állandó orvosi kezeié alatt állt, mi néztük meg a kór házi zárójelentést, amely ■ körzeti orvosi igazolástól füg getlenül is megállapítja, hog a 16 napos kórházi kezelés, il ietőleg operáció után — err a csak 16 napra hivatkozott tanács elutasító határozatába Igazság, vagy tekintély ? Egy kizárási ügy és tanulságai
