Népújság, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-11 / 215. szám
Őszi vetés Igazi őszi táj. Vakítókéken fénylik az égboít, áttetsző, tiszta a levegő. A hatalmas táblán szinte játékszernek tűnik a traktor, a vetőgép, ahogy halad a barna rögökön. A hevesi Rákóczi Termelőszövetkezetben vetik az őszi árpát. A táblán átvezető dűlőúthoz — Hány holdat vetnek naponta? — Ha jó az idő, akkor negyven holdat is. — Hány zsák vetőmag kell ennyi területhez? — Jó hetven. — Nem fárasztó az emelgetés? \ addig dolgozunk. — Szabad idő? — Majd télen. Egyelőre a munka a fontos. Fogynak a zsákok a pótkocsiról. Sárga zuhatagként ömlik az árpa a gépbe, hogy aztán egyenletes sorokban a földbe kerüljön. A vetés után lezárják a talajt a közös gazdaságban. Az 58 holdas táblán —, amelyen elsőként kezdték meg a vetést — igyekeznek jó munkát végezni. közeledik a gép, megfordul, megáll. A farosok a pótkocsiról leemelik a zsákokat, sárgán ömlik az árpa a gépbe. Beszélgetünk az emberekkel. A traktoros — Kőműves János — három éve dolgozik gépen. Akkor beszélték rá a közös gazdaságban, hogy fiatal, tanuljon valamit Akkor választotta ezt a szakmát Meg is szerette. Két gyermeke van, a fia szintén traktoros akar lenni — Meddig tart a vetés? — Október húszadikára végezni szeretnénk vele. Persze, ebbe az időjárás is beleszólhat — Megszoktuk. Hármójuk közül Tatai László a legidősebb, hatvankét 'éves. Az évek során, ki tudja hányadszor volt már vetőgépfaros. — Nem lehet ezt a munkát megunni Mindig a határban dolgoztam. Jó levegő nélkül nem is tudnék élni örül az ember, mikor látja, hogy egyre több mag kerül a földbe. — Mikor kezdik a munkát? — Reggel ötkor. — S a vége? — Míg a nap le nem megy, A traktoros cigarettára gyújt, leszívja jó mélyen a füstöt, élvezettel fújja kifelé. Aztán lassú, biztos mozdulatokkal felszáll . a gépre, beindítja a motort. A farosok is felállnak hátra a vetőgépre, még egyre tenyerükbe vesznek a magból, nézegetik, elégedetten bólogatnak. Egy zökkenéssel nekiindul újra a gép, s nemsokára már parányi játékszernek tűnik a végtelenbe nyúló tábla tágas horizontján. Kaposi Levente A Legfelsőbb bíróság állásfoglalása: A tsz-tagok üzemi balesetből eredő kártérítési igényeiről A Legfelsőbb Bíróság polgári kollégiuma állást foglalt a termelőszövetkezeti tagok üzemi balesetből eredő kártérítési igényeinek kérdésében. — A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása leszögezi: a termelőszövetkezeti tagokra és a közös munkában résztvevő családtagjaikra a munka törvénykönyvének a dolgozók egészsége és testi épsége védelméről szóló rendelkezéseivel egyező balesetelhárítási szabályok irányadók. A mező- gazdasági termelőszövetkezet tagja és ennek a közös munkában részvevő családtagja az üzemi baleset (foglalkozási betegség) folytán bekövetkezett kárának a megtérítését olyan feltételek mellett követelheti a termelőszövetkezettől, amilyen feltételek mellett a munkaviszonyban álló dolgozó támaszthat hasonló igényt munkáltatójával szemben. Ebből következően ez említett személyek az üzemi baleset (foglalkozási betegség) folytán elszenvedett káruk megtérítését a jog ha s onsz erőség alapján a munkavállalókra vonatkozó — a munka törvénykönyv 123'a paragrafusában foglalt rendelkezések szerint követelhetik a mezőgazdasági termelőszövetkezettől. Mint a Földművelésügyi Minisztérium munkaügyi osztályán elmondották: a Legfelsőbb Bíróság elvi állásfoglalása egyértelműen tisztázott egy olyan kérdést, amely eddig igen sok vitát és peres ügyet okozott. Az állásfoglalás ugyanis az említett feltételek mellett a termelőszövetkezet köteles kifizetni a tsz-tag kárának a társadalombiztosítás által meg nem térített részét és gépek próbatétele — Szereti-e ezt a munkát? — A vetés nagy figyelmet kíván, nagyobbat, mint a többi munka. De szeretem. — Nincs szebb a vetésnél — mondja Vaskó István, az egyik faros —, különösen ilyen időben. Jó levegő van, szép napsütés, ilyenkor élvezet a munka. Szeptember 14-én t Ülést fart a megyei népművelési tanács Szeptember 14-én, szerdán délelőtt 10 órai kezdettel Egerben, a megyei tanács klubhelyiségében ülést tart a megyei népművelési tanács. A népművelési tanács ülésén megvitatásra kerül az Irányelvek a népművelés ötéves tervezéséről című anyag, amelyet az Országos Népművelési Tanács állított össze, de napirendre kerül a Heves megyei Tanácsnak a harmadik ötéves terv időszakára szóló népművelési feladatterve is. Katonák Deng a föld, köt füstben ** úszik a harckocsi-gyakorlótér, s a néző lenyűgözve nézi ember és gép félelmetes próbatételét. Meredek hegyoldalon kapaszkodik felfelé a harckocsi, majd a gerincen nagy csörömpöléssel billen egyet és sziklát törve, gyökeret tépve zúdul a meredek lejtőn lefelé. Félúton azonban elkanyarodik. Mély ároknak vág neki, s egy pülanatra eltűnik odalenn. Az ember azt gondolná, nincs tovább, végleg megrekedt az iszapos patakmederben, ám a következő pillanatban, mint egy őskori szörny, dübörögve kiemelkedik a páncélos a mélyedésből Két oldala merő sár, tornyán bokormaradványok lógnak. Hirtelen kicsapódik a vezetőnyílás ajtaja: olajtól maszatos képpel, kék bukósisakban emelkedik ki a vezető és elegédetten mosolyog. Hiba nélkül küzdötte le a gyakorlótér legnehezebb szakaszát. — Nehéz volt? — A csehszlovák hegyek között bizonyára lesz még nehezebb is — mondja mosolyogva. — Nem lehet ott semmi baj. A harckocsik jók, az előkészítés alapos volt, s csak az indulási parancsra várunk. A harckocsizóktól nem mesz- sze a híradók gyakorolnak. Ha benéz az ember a rádióskocsit borító ponyva alá, élűmül a sok műszer láttán. A legmodernebb technikát használják a híradók, s Solymosi István tizedes , nagy szakértelemmel kezeli a készüléket. Éppen közleményt továbbít. Boszorkányos gyorsasággal ütögeti a billentyűt. Amikor beszélgetni kez- dünk, lejön a kezelőülésből, bajtársa veszi át a helyét. Kiderül, hogy tulajdonképpen nem is rádiótávirász, hanem a rádiós gépkocsi vezetője: kifogástalanul folytatja az adást. — Megtanultuk már egymás helyettesítését — mondja Solymosi tizedes. — Mi. távirászok, megszereztük a jogosítványt, s tudunk gékocsit vezetni, a gépkocsivezető pedig megtanulta a rádióállomást telepíteni, behangolni és kezelni. Így van ez ma már a legtöbb rádióskocsinál. A híradókat tehát nem érheti meglepetés a gyakorlaton. Ügy készültek, hogy minden körülmények között helytálljanak, méltóképpen képviseljék a Magyar Néphadsereget a baráti ország katonái és népe előtt. Erős motorzugás hallatszilt: parancsnoki helikopter érkezik, magas rangú tisztek szállnak ki belőle. A parancsnoki sátrak felé veszik útjukat. A helikopter pilótája,Wiíingr százados kikászálódik a vezetőülésből. Arca fáradt, borostás; nyújtózik egy nagyot, kora hajnal óta a levegőben van. — Fárasztó a gyakorlat? ■— Megszoktam — legyint mosolyogva. — Nem először készülök ilyen fontos gyakorlatra. Ott voltam annak idején a Varsói Szerződés tagállamai hazánk területén tartott hadgyakorlatán is 1962-ben. Ez a legszebb katonaélményem eddig. — S ezután? — A most következő „VLTAVA” hadgyakorlat bizonyára még emlékezetesebb lesz. Most még modernebb a technika, még csiszoltabb az együttműködés és nagyobbak a követelmények is. Mi, katonák, ezt szeretjük: a férfias munkát, a kemény próbatételt. lyjár alkon yodik, amikor • • elindulunk a távoli laktanya felé, s a legtöbb gyakorlatozó egység már megelőzött bennünket. A telephelyen rendben sorakoznak a narci gépek, a katonák pihenéssel töltik a jól megérdemelt szabad időt. Most azonban a szabad idő is a „VLTAVA” gyakorlat jegyében telik el. A bar- kács szakkör helyisége például tele van fúró-faragó katonákkal. Balogh János szakaszvezető és Orosz Miklós tizedes apró harckocsi-maketteket fabrikál. Végtelen gonddal, türelemmel illesztik össze a fából készült alkatrészeket. De készül itt díszes cigarettásdoboz, gyufatartó, sőt, még né- hányan hímeznek is. Gyönyörű térítők készülnek a szomszédos testvéri országok nemzetiszín zászlóival díszítve. Ezeket az emlék- és ajándék- tárgyakat azoknak a katonáknak akarják majd átadni, akikkel együtt küzdenek a gyakorlaton. Ügy vélekednek a gyakv”- latra készülő katonák, hogy a barátkozás, a közös feladat megoldása közben nem lesz akadály a nyelvi különbözőség sem. Szerintük nem a nyelv- ismeret a legfontosabb, hanem a barátság érzése, az akarat, a cél, a szándék azonossága, őzt tartják, ez adja az igazi egyetértést és a korszerű, félelmetes fegyverek mellett ebben van a baráti szocialista országok hadseregeinek igazi ereje. Czt az erőt, helytállást, felkészültséget akarják a md katonáink is bizonyítani a „VLTAVA” hadgyakorlaton. Ballagó László }Wi Olvasom az újságban, hogy annak idején, úgy 1899 táján, két angliai szerelmes randevút adván egymásnak, elkerülték egymást a parkban. De soha nem felejtették el, hogy milyen nagy és őszinte szerelem köti össze őket, mert lám most, hogy túl a nyolcvanon véletlenül ismét összeükadtak, hát azonnal házasságot kötöttek. Ismerem ennek a dolognak a másik oldalát is. Annak idején két szerelmes, randevút adván egymásnak, véletlenül nem kerülték el egymást a parkban. Ennek örömére összeházasodtak és éltek, mint két galamb, mindaddig. amíg egyszer eszükbe nem jutván a régen vesztett szént szabadság gondolata, majd. ötven évi házasság után elváltak. — Kiismertem a nőt! — mondta az agg férj és igaza volt. Ennyi idő alatt lehetett. Az angliai házasokat, úgy vélem, ez a veszély nem fenyegeti. Ügy látszik, mégsicsak más hatvan évig egymásra várni, vagy ötven évig egymással élni. ( ő) ...hogy nincs annál nagyobb földi boldogság, amikor tüzesre dörzsölhetjük a tenyerünket, mert leváltottak valakit. Pardon: lebukott valaki. Mert nálunk az embereket nem leváltják, nem áthelyezik, nem alacsonyabb beosztást kap — becsületes emberekről van szó természetesen! —, hanem nálunk az emberek lebuknak. Lebukott az is, aki maga kérte, hogy könnyebb munkát adjanak a számára, lebukott az is, aki nem kérte ugyan, de képességei már nem teszik alkalmassá feladatának ellátására, s lebukott az is, aki lebukott. Illetőleg az nem bukott le: azt inkább leváltják szó- és fogalomhasználatunk szerint. _ Mert tényleg: milyen könnyű és milyen derűs dolog boldognak lenni, ha valaki lebukott. Ha valaki, mondjuk, dolgozott húsz éven keresztül és — van ilyen, sajnos —, csirkefogó lett, és valóban lebukott. Ám, mi ilyenkor sem azon morgunk, hogy a fene egye meg ezt az embert, mi akkor sem a húsz szép esztendejét, egy leváltásra és büntetésre is megérdemelt ember életét sajnáljuk — Azt nem. örülünk és forróra dörzsöljük a tenyerünket. Soha olyan örömünnep ebben az országban nem volt, nem van és nem lesz, mint cgy-egy vállalatnál, vagy valamelyik városban, esetleg üzemben, ha valakit leváltanak, alacsonyabb beosztásba helyeznek. Ilyenkor mindenki tud valamit arról, akit leváltottak, ilyenkor napokig nincs ok és mód az unatkozásra, ilyenkor a televíziónak megbocsátjuk a műsort, a labdarúgó-csapatnak a vereséget, feleségünknek, vagy férjünknek a csalfa- ságot... valami nagy-nagy megbocsátást hullám önt el mindenkit, mert valakit leváltottak, valaki lebukott, s valakit vidám derűvel lehet szidni. Szép, nemes és olcsó vonás ez. Mély humánumról, igazi emberszeretetről, közös dolgaink iránt való őszinte és nem képmutató felelősségérzetről és kimeríthetetlen mennyiségű kajánságról van szó. Ismerek olyan embereket — elég sokan vannak azért akik eléggé el nem ítélhető, oktondi módon a valódi lebukásnál egyszerre lesznek szomorúak és dühösek; szomorúak, hogy valaki a becsületesek társadalmából megrohadt és ezért talán így, vagy úgy ók is felelősek lehetnek; dühösek, hogy valaki szaporítani merte a gazemberek táborát. Ismerek olyan embereket — elég sokan vannak azért —, akik tisztelettel és további megbecsüléssel búcsúztatják volt munkahelyükről azokat, vagy azt, akik, vagy aki felett elszállt az idő, s nem tudván a rohanó idővel kellő lépést tartani, viszonylag csendesebb vizeken kap hajóskapitányi beosztást. Természetesen ezeknek az embereknek fogalmuk sínen arról, hogy mi az igazi boldogság, mi az, ami összehoz haragost haragosával, ez pedig: „Hallottad, lebukott a...?” Távol álljon tőlem, hogy ezt a penetráns szagú gyönyört, ennek a szagnak szaglóideg-bénulásos élvezetét egyedül és csakis azok jellemére varrjam, akik szívesebben örülnek egy erkölcsi hullának, mint egy erőtől duzzadó emberi jellemnek. Nemcsak az ö hibájuk, akarom mondani hobbyjuk ez! El kell ismernünk, hogy volt idő, amikor mintha egy kicsit intézményesen is örülni kellett, ha valaki „lebukott"', mert kevés öröm, vagy semmi öröm könnyen meghozhatta a társlebukás ürömét is. Olyan légkörben, ahol ilyenkor részvétnek, vagy emberi szánalomnak semmi helye, a leváltás igazságában való kétkedésnek még írmagja sem lehet, nos, ilyen légkörben olyan magasra nőhetett a büdös szagú páfrány, hogy a hozzá nem értő szerint még büszke, délceg fenyőnek is tűnhetett. Ma már „botanikaiP szempontból is kitünően meg tudjuk különböztetni a fenyőt a páfránytól, de az elgyomosodott lelkekből, jellemekből nem nagyon sikerült mind ez ideig teljesen kiirtani a félelemből sarjadt káröröm megmaradt ürmét. Lévén, hogy nálunk éveken keresztül valaki csak igazgató lehetett, vagy segédmunkás, mert nálunk egy időben a leváltás csakis büntetés és nem emberi segités volt, — sokan még ma sem tudnak és talán nem is akarnak másként gondolkodni. Egyébként az a véleményem, hogy talán azért is, mert így olcsó az öröm. Pedig hallottam olyanról, hogy valakit csak azért váltottak le az egyik beosztásból, ahol bizony alig-alig tudott mebirkózni feladatával, hogy önmeghasonlás helyett is, más beosztásban magára és hasznára találva igazán boldog és alkotó ember lehessen. Lehet, hogy mese volt az egész, de mindenesetre olyan mese, amit mint egykori gyermek, szívesen hallgatnék el napestig, meri e mese valóságában sok minden és mindenki megváltozna. Megváltozna például az a vezető, aki nem meri kérni leváltását kisebb beosztásra, meri fél, hogy legjobb barátai is a szemébe vigyorognak: „Na, mi van, fiam, lebuktál?”; megváltoznának azok az illetékesek, akik gyakran éppen emiatt a tűrhetetlen közhangulat miatt haboznak emberi és ügyet megmenteni, mindaddig, amíg legalább is az ember menthetetlenné nem válik; és megváltoznának e mese valóságában azok az emberek, akik sokkal, de sokkal többen vannak, csak nem merik hallatni hangjukat a kaján kárörvendők megelégedett röfögése közben. Mondom, lehet, hogy nincs annál nagyobb földi boldogság, amikor tüzesre dörzsölhetjük a tenyerünket, mert lebukott valaki. Lehet! A légii esküszik a piszokra, a sertésre, az iszapra, az albatrosz a végtelen levegőig kristálytisztaságára. Nekem, egyébként az a véleményem, hogy ebben az ügyben az albatrosznak van igaza. CARL 1 C>0 ®ve> 1816-bam született J " Carl Zeiss német mechanikus, az optikai ipar kiváló mestere, a róla elnevezett világhírű gyár megalapítója. 1846-ban Jénában egy kis finommechanikai és optikai üzemet létesített, amelyet fáradhatatlan szorgalommal és tehetséggel fejlesztett. Az elsők között volt, akik felismerték, hogy a tudományos kutatómunkának a termelésben döntő a szerepe, ezért a híres német fizikussal, Ernst Abbéval együtt dolgozott, s a század végére már sikerült is az üzemet világhírűvé tenniük. Ma a Zeiss művek termékeit a világ minden táján ismerik. Munkatársa, E. Abbé, így nyilatkozott róla: „ .. .szinte túlzott szerénységgel úgy. járt közöttünk, mint városunk legegyszerűbb polgára, de azokhoz a kiválasztottakhoz tartozott, kiknek életműve magába zárja egy termékeny gondolat csíráját és megvalósulását, akikZEISS nek ezzel megadatott, hogy létünknek maradandó nyomát hagyják hátra. Mindaz, amit ma Jenában látunk, Carl Zeiss munkássága nyomán jött létre.” Carl Zeiss halála után (1888) az akkor már sok ezer munkással dolgozó gyárat E. Abbé az állam, a jénai egyetem és a gyár dolgozóiból alakított testület tulajdonába adta át. Dolgozóinak szociális juttatásokat is adott. A II. világháború után Zeiss életműve veszélybe került: a gyár egy részét az NSZK-ba vitték. Emlékét munkásságának folytatója, a Német Demokratikus Köztársaságban működő jénai gyár, a „VEB Carl Zeiss Művek” őrzi. MmsM5 1966. szept. 11., vasárnap
