Népújság, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-09 / 213. szám

A Mátra szerelmese Feljegyzések Nagy Gyuláról SOSEM HATOTT MEG egy Még mindig nincs megoldás arc fizikai szépsége, a szobor­szeré tökély, de mindig a tisz­telet, a csodálat és az elismerés érzésé árad szét bennem, ha olyan emberrel találkozom, mint — Nagy Gyula. Tulajdonképpen ki ez az em­ber ... ? Érdekes emben. Univerzális képességű ember. Sok mindent próbált életében, s bármihez fogott, munkájához legjobb tu­dását, tehetségét és erejét ad­ta. Halász, vadász, madarász, ■pedagógus, muzeológus — és ki tudná felsorolni, mi • minden mást vallhat még szakmájá­nak, hivatásának. Például: íróember is. Előbb verseket költött, most már csak prózát. Újságírónak készült, vitéz Su­tok Károly, a fasiszta érzelmű papi méltóság azonban ezt *nem engedélyezte” ... — Tizennyolc éves voltam, amikor a fclerikalizmus egri fellegvárában képesítőztem. A tanítóképzőben elnöke voltam az önképzőkörnek, irodalmi esteket szerveztem (például az Ady-évet én hirdettem meg Egerben!) és antológiát is kiad­tunk. A bevételekből ösztön­díj-alapot képeztünk a tovább­tanuló, szegényebb diáktársak támogatására. Az egyik irodal­mi est után a vitéz pápai pre- látus úr, Sutok is megvereget­te elismerően a váltamat, hogy: „Ilyen derék magyar tanítókra van szükség!1” Ez 1933-ban volt. Egy év múltán már azt mondta ingerülten: „Amíg én itt vagyok, az egri egyházme­gyében nem lesz tanító sem!” AZ TÖRTÉNT UGYANIS, hogy a képesítő után jó taná­ra, Somos Lajos bácsi — ma is oktat a tanárképző főiskolán — ajánlására, bekerült a papok szerkesztette napilap, az „Eger” szerkesztőségébe, az újságírás kábító légkörébe; s már első feladatát túlzott tisztességgel és becsülettel teljesítette. Azt a megbízatást kapta, írjon lel­kes riportázst az egri ínség­konyháról, a „Norma”-ról. A Makiári utca elején volt ez a jótékony intézmény, s amikor ebéd ideje közelgett, oda állt ő is az éhesek közé. Horpadt, zo- máncos edényeket, pléhbádo- gokat szorongattak kezükben a kopott gúnyájú emberek. A' friss újdondász cseppet sem rítt Id tömegükből, hiszen az ő öltözéke sem volt különb a többjétől: elnyűtt kabát volt rajta, -madzaggal áthurkolva. Borús volt az idő, lassan sze­merkélt az eső és cseppiei szo­morú egyhangúsággal, hangos fcoppanásokkal verték az étel­re váró horpadt edényeket. Délben megnyitották az ajtót. A kicsapzó illatok elkábították: káposztalevest érzett, kolbász­szál. De csak a levest lötyköl­te a horpadozott edényekbe egy termetes asszonyság. Az újdondászt, aki „átutazónak” nevezte magát, ki sem akarta szolgálni, aztán egy mosatlan edényben elébe lökte az étket. „Mi az, finnyás, még válogat is!?” — gúnyolódott fintorogva, amikor az ifjú titán nem ka­pott az étel után. „Valami hiányzik belőle!” — mondta er­re. Nagy purparlé következett, szidás, s a végén a titán mel­lékesen megjegyezte, hogy új­ságíró és miegymás. És előke­rült a nagy tálban félretett kolbászhegy ... De ne részle­tezzük! A fiatal Nagy Gyula mindent papírra fektetett, úgy, ahogyan a valóságban történt. Hiteles riportot írt! A riport azonban nem az újságba, ha­nem vitéz Sutok asztalára ke­rült. És Sutok keresztényi pre- cízséggel, személyesen intézte el a „kényes” ügyet: kirúgta Nagy Gyulát és fenyegetést is kapott útravalóul. „Amíg ón itt vagyok... nem lesz tanító sem!” — Mégis tanító lettem, az eg­ri egyházmegyében, Gyöngyös- solymoson — mondja most mo­solyogva. — Kiállt mellettem a helybéli pap, védelmébe vett és jó ideig kosztot is adott, in­gyen. Nagyon nagy árat fize­tett érte, szegény, sosem ka­pott kanonokságot... GYÖNGYÖSSOLYMOSON nagyszerű dolgokat művelt Nagy Gyula. Nemcsak azzal törődött, hogy a gondjára bí­zott gyerekek értelmét fejlesz- sze, csiszolja, de a helyes test­kultúrára is megtanította „fia­it”. A tornaórákon a levegőt­len, nehéz gúnyákból kibújtat­ta tanítványait, s alsónadrágo- san, ingben futottak, ugrottak távolba és magasba. Először felzúdult a falu, szemérmetlen­séget emlegettek, s azt mondo­gatták így-úgy, hogy majd még a gyerekek egészsége is kárát látja a tanító úr „újítá­sának”. De bizony mindennek az ellenkezője történt: a véz­na csemeték izmosodtak, s fe­hérségük is elmúlt, napbarní­tott, egészséges színük a leg- harciasabb szemérmeskedöket is elhallgattatták. Nagy Gyula a legfürgébb lábú legényekből csapatot verbuvált, s aztán je­lentkeztek — versenyre. Sorra aratták a babérokat a járási, a területi vetélkedőkön;- és 1942-ben a Magyar Atlétikai Klbu országos versenyén a solymosi mezítlábas csodafu­tók másodikként értek célba. Egy év múltán, a Margitszige­ten. a csodafutók már orszá­gos első helyet szereztek — 3 ezer méteren. Az újságok ha­sábokat zengedeztek teljesít­ményeikről. Országra szóló tett volt a solyrposi tanító kezdeményezé­se: a Mátra erdőségében több száz madáretetőt helyezett el tanítványaival. Elismert tekin­télyként emlegették, beválasz­tották a Nemzetközi Madárvé­delmi Bizottságba is. Általa gyűrűzött madarak tértek visz- sza az olasz Forliból, a görög Eubola-szigetről és Észak-Afri- ka partjairól. Egyik sárgarigó­ja például augusztus 20-án röp­pent fel Sólymosról, gyűrűvel a lábán, s szeptember 7-én már Eubola-sziget egyik községé­ből jelezték, hogy szerencsésen odaérkezett. JÁRT A HÁBORÚ ország­útién, s jóformán még el sem ült a harc („Az akna elvitte az iskola sarkát...”), ö már újra a katedrán állt. Harminc éven át tanított, s tanít még most is, politechnikai gyakorlatot vezet a gyöngyösi gimnázium­ban. ötvenhárom éves, közben teljesen megőszült, de most sem nyugodhat. („Egyetemre járok Pestre, negyedéves va­gyok a történelem szakon...”) És hogy ne felejtsem, vitéz Subik az újságírástól sem tu3- ta elvenni emberünk kedvét. Rendszeres cikkírója lett a va­dászok híres újságjának, a „Nimród”-nak; majd a felsza­badulás után a gyöngyösi MA- DlSZ-lapba, a Szabad Ifjúság­ba írta természettudományos cikkei egész sorát... És egye­bek között írt egy vaskos kö­tetet is faluja múltjáról, Ké­pek Gyöngyössolymos történe­téből címmel. Több tudomá­nyos munka fűződik nevéhez. A legnagyobb Nagy Gyula-i „mű”: a gyöngyösi Mátra Mú­zeum ... Ezért ő harcolt, ő küzdött, s kezdetben nem is hitte más, hogy az elképzelés valósággá lesz. Nagy Gyula nemcsak a múzeum létesíté­séért harcolt, de a leletek ősz- szógyűjtését, a leletgyarapítást is magára vállalta. Igazgatja a múzeumot megalakulása, 1951 óta. Fáradhatatlan ember. Kutat, keres szüntelen, az vezérli, hogy hű térképét adja a Mátra vidékének; hogy aki birodal­mába, a múzeumba belép, nyi­tott ajtón át a történelembe lépjen. Szenvedélyes vadász.. Vérébe oltva kapta ezt a szenvedélyt apjától, nagyapjától. S az örö­költ szenvedélynek most úgy is áldoz, hogy. kutatja, val­latja a múltat: a megye va­dásztörténetét akarja megírni. („Gyűlnek a cédulák, már a 17. századnál járok ...”) KÉRDEZZÉK CSAK: milyen ember Nagy Gyula? Érdekes ember. Univerzális tehetségű ember. De mindent nem lehet elmondani róla. Pataky Dezső A panasz hosszú utat járt meg. Foglalkozott vele több ta­nácsi szerv, de a pártbizottsá­gokat sem kerülte éL Gyöngyö sön a Szövetkezet utca 2—6. számú házak lakói most már éveik óta reménytelen harcot folytatnak a pincébe betörő víz ellen, és tz a küzdelem még most sem zárul le a siker je­gyében. Egyenlőre csak félmeg­oldás született. Tekintsük át röviden a hely­zetet. Az épületeket még 1961-ben átadták a lakóknak, akik. nem­sokára megdöbbenve látták, hogy a pincét az első kiadósabb eső után elöntötte a víz. A közei har­minc lakó téli tüzelőjének egy részét a víz tönkretette. Szi­vattyúzással csak kevés siker­rel tudtak a vízzel szembe­szállni. Vödrökkel hordták ki a vizet. És ezt megismételik minden esőzés után azóta is. Reménytelen, gyötrelméé mun­kát végeznek évek óta. A legnagyobb baj azonban az, hogy a vízbetörés miatt az alapfalak átnedvesedtek, és most már három emelet ma­gasságában repedések találha­tók rajta. A lakók több szervhez is fordultak segítségért. Lapunk is foglalkozott ezzel a kérdés­sel. A városi tanács szakigazga­tási osztálya még 1964-ben ha­tározatott hozott, amelyben a beruházó illetékességét jelölte meg. Ekkor elvégezték a terep- rendezést, aminek következté­ben az eredmény látszólag be is következett. 1965-ben a tavaszi esőzésekkor azonban a víz is­mét megjelent a pincékben. Most már arra kötelezték a beruházót, hogy a pincehelyisé­gek szellőző és világító aknái­nak oldalfalait és fenékleme­zét szigeteltesse le. A megadott határidő ellen a beruházási iroda fellebbezéssel élt. Meg­született a megyei tanács szak­igazgatósági osztályának dön­tése: új eljárást rendelt el az ügyben. Most már az összes érdekelt szervekkel együtt lefolytatott vizsgálat után jegyzőkönyvbe foglalták, hogy a víz az akná­kon tör be a pincébe, és hogy a vízbetörés okának legrövi­debb időn belül való megszün­tetése feltétlenül szükséges”. Űjabb határidő: 1965. decem-i bér 31. Újabb fellebbezés, de most már elutasítás a követ­kezménye. Aztán újabb határidő megállapítása: 1966. április 15. Aztán ismét — semmi. Legutóbb a következőket kö­zölte ebben az ügyben a He­ves megyei Beruházási Iroda: „Gyöngyösön a Szövetkezet utca 2—8. számú épületei a terv szerint készültek el. (A szerk. megjegyzése: tehát a vízbetörés nem az építő válla­lat hibájának a következmé­nye.) Az angol ablakok szige­telése nem volt betervezve.” Továbbá: „A megyei tanács vb építési és közlekedési osztá­lya 21 284—2/1966. sz. átiratá­ban kötelezte a Beruházási Iro­dát a szigetelési, illetve a víz- elvezetés munkálatainak el­végzésére, viszont ehhez pénz­ügyi fedezetet nem biztosított”. Majd később: „A két épület közötti területről lefolyó csa­padékvizet árokrendszerbe ve­zetjük bele... Véleményünk szerint ezen megoldás nem lesz végleges, mivel annak ide­jén a pince falát függőleges szigeteléssel kellett volna ellát­ni, valamint a megépült akná­kat le kellett volna szigetelni”. A fentiekből kiderült, hogy a lakók a tervező és a beruházó mulasztása miatt kénvtetenek szenvedni, és ugyancsak ami­att került veszélybe az égés* épület. Az is kiderült, hogy a vég­leges megoldást még most sem biztosítja a beruházó, te­hát a vízbetörés ezután is bár­mikor megtörténhet az esőzé­sek után, az épület állaga is tovább romlik majd, a har­minc lakó tüzelője ezután is vízben ázik majd és így to­vább: sorolhatnánk a bosszúsá­gokat és a károkat. Nem vitatjuk: a végleges megoldás utólagos elvégzése csakugyan költséges. De bizo­nyára még mindig olcsóbb,- mintha a Szövetkezet utca 2—8. számú házai tönkremen­nek. Mi az ésszerű eljárás? Az öt éve húzódó ügy végé­re mikor lehet pontot tenni? Megvárjuk, amíg a házak összeomlanak? Ez a megoldás csakugyan végleges lenne, de talán még­sem a legjobb. Most mi fellebbezünk ebben a több éves ügyben: az éssze­rűségre, a népgazdasági érdek­re hivatkozva. G. Molnár Fereoe Kopogtattak az ajtómon. — Tessék, szabad .., Érosz, a szerelem istennője lepett be, tzga. tóan lenge ruhában és leült velem szemben. Nézett egy pillanatig, aztán ingerlő tekintetet vetve rám, megkérdezte: Mondd, meg tudod mondani nekem, hogy mi kell egy csecsemőhöz? Elvörösödtem. Személye és ez a kérdés együtt, hát szóval... hm... hm... — Hogy mi kell?... Hát, hogy is mond­jam ... Ezt úgy általában tudják az emberek. Még a méhecske is — hebegtem pironkodva. Érosz rám nézett, aztán felfortyant: — Ostoba filkó vagy. Még ezt sem tudod. A csecsemőhöz elengedhetetlenül kell a gram­mos cumisüveg... Érted? Grammos cumis­üveg. Én ugyan előbb jövök, ez kétségtelen, de aztán jönnie kellene a grammos cumisüveg­nek. És nem jön. Nincs. Hagyjátok a fenébe a demográfiai vitát, azt bízzátok rám, ti meg foglalkozzatok a cumisüveggel. Értetted? — kiáltott rám és faképnél hagyott. (-Ó9 XXII. Ezt a hatal­mas, fényűző szállodát még annak idején egy angol szál­lodakonszem építette azok­nak a honfitár­saknak a szá­mára. akiket üzleti és hiva­talos dolgaik Indiába szólí­tottak. Itt ud­varias pincé­rek hada vette körül a vendé­geket, az étte­rem megfelelt a legkényesebb igényeknek is. Floridában sem igen lehet kü­lönb luxusszállodákat talál­ni. S ami a legfontosabb — a csupa márvány étterembe kol­dus nem tehette be a lábát, két jól megtermett, jól táplált por­tás őrizte a vendégek nyugal­mát. Rowers fél napokat üldögélt » kényelmes karosszékben, je­ges narancslét szürcsölve. Kö­röskörül minden olvadozott a melegtől, de a Grand Hotelben különleges légkondicionáló be­• Ebben a regényben a nevek kfiltöttek. de maga a történet igaz. 4 Mmsrn 1066. szeptember 9., péntek rendezés védte a vendégeket a szörnyű hőségtől. Az asztaloknál fehérek ül­tek, többnyire amerikaiak, jó részük a peshawari légi tá­maszponton szolgálatot teljesí­tő repülő, műszaki, vagy azok­nak valamilyen hozzátartozó­ja. Csak a pincérek voltak bennszülöttek az étteremben, rajtuk kívül csak egy indiai járt ide gyakorta. Ezzel az indiaival Rowers már az első reggel találkozott, amikor az étterembe igyekez­ve áthaladt a szálloda homlok­zatát1 tartó oszlopok között. In­nen lépett elő ez az indiai, s' hadonászni kezdett a főhad­nagy előtt óriási névjegyével. A nagy kartonlapon különbö­ző, számára megfejthetetlen írásjegyeket látott Rowers. Az indiai mindezt némán csinálta, egyetlen szót sem szólt, s csupán a kartonlappal igyekezett megértetni magát. Rowers egyetlen intéssel tud­tára adta, hogy nem kíván tár­gyalni vele. Az indiai azonban másnap ismét előlépett az oszlopok mö­gül. Éppúgy hadonászott az óriási névjeggyel, mint az elő­ző reggel. A főhadnagy most már szemügyre vette ezt a fur­csa alakot. A borotválatlan in­diai ócska zsírfoltos kabátban, bársony mellényt és hosszú, ki­taposott félcipőt viselt. Név­jegyet tartó kékeres kezének ujjain vastag gyűrűk csillogtak, bennük hamis kövek. Az egész ember tetőtől talpig hamisnak látszott. Rowers most már kiváncsi lett volna, hogy ki ez a furcsa alak, de nem szólította meg. Néhány mondat is egy-két rú­piába került volna, s Rowers sem szándékozott hozzájárulni ennek az ellenszenves ember­nek az eltartásához. Az étteremben, legnagyobb csodálkozására, egy tőle nem messze ülő amerikai társaság körében megpillantotta az in­diait. Veszedelmes gyorsaság­gal, valami furcsa, kiismerhe­tetlen rendszerben dobálta szí­nes képecskéit. Az asztalnál« ülő amerikaiak meredten fi­gyelték a mutatványt, majd diszkréten odacsúsztatott bank­jegyekkel jutalmazták az in­diai szolgálatait. A főhadnagy magához intette a pincért: — Ki ez? — kérdezte a pa­kisztáni pincértől. — Korunk nagy csodája! — mondta az vigyorogva. — Jó­sol! A vendég urak közül so­kan kíváncsiak a jövőjükre! Ide küldjem? Rowers kihívást látott a pin­cér magatartásában. Megrázta a fejét, hogy nem kell a jós, s intett a pincérnek is, hogy hagyja magára. Az nesztelen léptekkel elsu­hant. félreállva és mélyen ha­jolva egy kilenc-tízéves formá­jú amerikai „úriember” előtt, aki annál nagyobb csörömpö­léssel, határozott léptekkel igyekezett Rowers asztala felé. A gyerek nem vesztegette ide­jét különböző formaságokra, hanem rögtön a tárgyra tért.. — Te amerikai vagy. ugye? Rowers mosolyogva bólin­tott. Ez a rovidnadrágos ven­dég, aki attól az asztaltól csör­tetett át hozzá, ahol az előbb a kuruzsló „dolgozott”, nem mu­tatkozott nagyon szimpatikus­nak, viszont mégiscsak társa­ságot jelentett. — Mindjárt láttam, hogy amerikai vagy! — hadarta a gyerek. — Tudod, azt lehet látni. A papi és a mami mond­ták, mi, amerikaiak olyan em­berek vagyunk, akiket messzi­ről meg lehet ismerni. Rowers mosolygott. — Rajtad is látszik, hogy igazi amerikai vagy. tisztelt ba­rátom! — tréfált a főhadnagy. — Mondd, kit tisztelhetek ben­ned? — Davifct vagyok! Harry Da- vitt! — felelte a kisfiú nagyon komolyan. — Nos. akkor, Mr. Davitt, kérem, foglaljon helyet az asz­talomnál! Merről jön, uram? Halaszthatatlan üzleti ügyei szólították Peshawarba? A kisfiú nem játszott, ko­molyan mondta: — Afganisztánból jövünk. Szörnyű ország. Ősemberek. Fi­gyelmetlenek, durvák! Itt egé­szen más! Itt Pakisztánban megadják az embernek a kellő tiszteletet! — Magam is úgy látom, uram, hogy Pakisztánban jól­neveltek az emberek! — foly­tatta a főhadnagy a játékot. — A, ne higgye! — legyintett felnőttesen a koravén gyerek. — Mr. Fanning is mondta, hogy errefelé is rossz idők járnak mostanában ... Tudja, itt is vannak már izgatok, ide is el­jutottak ... — És kicsoda az a Mr. Fan­ning? — érdeklődött komoly­ságot színlelve Rowers. A gyerek kiesett a felnőttes­ségből: — Hát Alex bácsi! Az az öreg, kopasz, ott a papa mel­lett! — mutatott a család asz­tala felé Harry. — Mr. Fan­ning angol, a papa régi isme­rőse, közös üzleteik is voltak. Járt már minálunk is, Ohio- ban. De akkor én még gyerek voltam... — És most mi vagy? — kér­dezte Rowers, s a gyerek rövid nadrágjára nézett. A gyerek nem válaszolt, ha­nem helyette Rowerset kezdte faggatni: — Neked mi dolgod itt? — Semmi! — mondta Ro­wers. — Az, hogy veled be­szélgessek ... — Szóval magánzó vagy! — mondta a gyerek. — És most körutazást teszel Keleten! Ne­kem is megígérte a papa, hogy ha húszéves leszek, tíz évig utazhatok az egész világon, s aztán majd átveszem a céget. Tudod, exportirodánk van, még a nagypapi alapította. Csuda sok pénzt csinál ám! És a te papád? — Az én papám Amerikában él... — És elég pénzt adott? — Adott, de van nekem is.I Pilóta vagyok! A gyerek felemelte a fejét és csodálkozva nézett Rowersre. — Te pilóta vagy? Nem is néztem ki belőled! És milyen gépen repülsz? A főhadnagy nevetett: (Folytatjuk}

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents