Népújság, 1966. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-04 / 209. szám

Élő irodalom TftfAGT SÁNDOR: Nagy László költészetéről A E H Y É KATONA JUDTEl (TZák&ezL it. 26. Kövess gyerekkor, kísérj végig a gesztenyés sorom kitépik s kertünk fölött a zümmögő kék nyarat befedi a kői Ledöngölt föld a fák helye rámtátong gyökerük sebe Itt senki sincs és semmi Nagy gyermek dühöm kékül, dagad. Földre vetődnék, mint aki feddő szót akar hallani almafákon, hol csüngtem én koncolva szárad, leng a fény. Zaj dudorász és téglahegy nő, épül új városnegyed. Gyerekhad zsibong s felveri csúf múltamat kiáltja ki s marad a mindenség ura* Belőlem nőttek ők, csuda, hogy szükségben dédelgetett álmom ma beteljesedett Hát áll a vár. Királya vám Anyám volt csak vigasztalan ha mondtam: felnő a kicsi s arany palotát vesz neki! Anyám hitetlen volt s szegény, Amult az oktondi mesén. Csak álmaimban jár. Belép s rámnyitja nagy, nyugodt szemét (Csodálatos kalt« világ, ^ ragyogó fantázia-színek­kel ás zuhogó, erőteljesen sod­ró kópétokéi megálmodott való­ság teszi vonzóvá Nagy Lásttí! költészetét Magával ragadó költészet ez, amelynek gyöngy­ként kiizzadt darabjaira akkoi is elsőként kellene figyelni, ha nem éreznénk mögötte a rob­banásig feszült költői lélek ví­vódásait Mert kevés olyan költ&A van, mint Nagy László, aki annyira egyéni világot terem­tett már, ■ ugyanakkor annyi­ra jellegzetes képviselője nem­zedékének, a felszabadulás ide­jén férfikorba lépő népi tehet­ségeknek. Legutóbbi gyűjtemé­nyes kötete (Arccal a tenger­nek, 1966) hő keresztmetszetéi adja Kossuth-díjjai elismeri költészetének, amelynek tanul­ságai mai költészetünk magaa szinten mérhető eredménye*! is jelentik. A húszéves Nagy László ki­tárult lélekkel éli át az átala­kulást hozó időket A háború borzalmai zúgnak verseiben, * dunántúli táj népesül be a nép­költészetre emlékeztető csoda­világgal. A „zokogó szegény kö­lyök” virágzó önmagát félti s fcdurva gaz-erdőben”, ahol s piciny fűre és ibolyára a meg­őrült világ tajtékos szájából vér csordul. Csodálatosan szép KisesUcó-sirotó-jénak is pa- neszló jajdulása siratja a hó­val befedett reményeket Oyúszpán titkát lobogtatnak a szivek, hajló meggyfa ágain megkötött fehér angyal ver­gődik. fis bogy látja a világot! A fcáklórisztikus elemekkel ki­formálódó misztikus világ meg­őrzi objektív realitását A ház­tetőt páros tükörnek látja, és az emberiesült természet leírása Ilyen sorokat eredményez: ___zöld vesszőkön esőszemek cs impaszkodva merengenek.” A kék homályban sustorgé ezüstnyárfákat felragyogó ezüstmág] vaknak látja, a fürge szél piros kiscsikó, ő pedig „ai isten sörényes ménje”, aki ki akar vágtatni a háborús bom­bazivatar lánglakodalmábóLj A nosztalgikus vergődés, a “ szomjazó helykeresés a felszabadulást követő első években is folytatódik. Hű maradni mindahhoz, ami elin­dította, és ugyanakkor egy nép »torsát hordozva messzire tömi — láthatóan ez Nagy László ekkori dilemmája. Mindez to­vábbra is a mitológikus csoda­világban csendül fel A nyár­fák vas lovak, a napnyugta vö­rös koporsó — úgy látja, hogy „tánccá a csönd fehér tarlón”, ahol a sárga kévék „aranypa­lástéi csődörök”, ahol a békét szomjazva a költő ujjai közé remegő csillagot fog, és Dávid király a holdban édesen hege­dül Fél az elsüllyedéstől, a „köd­kon da” pusztításától a gyé- xnántfényű vágyakozást a tüs­kés akácosban megkötözött angyal vergődése és a csokor tűzmadár pusztulása teszi fáj­dalmassá Csodafiú-szarvas- ként szeretne körülfutni a vi­lágban, s karácsonyra agan­csain kigyulladó gyertyák fé­nyénél megérni a nyugalmai A Májusi napló vall igazán ek­kori önmagáról: „nem is, tu­dom, hogy mit akarok — bána­tos, meg boldog is vagyok.” A költő láthatóján felnő mes­tereihez: Ady szimbolizmusa, József Attlia objektív szemlé­letű. folklorisztikus elemekei magába olvasztó modernsége a követendő példa. Megtaláljs önmagát is az építésre lendü­lő ország közösségében. Sajátos misztikáját megőrizve mái egyéni nyelven szólva hittel vállalja az építés mozgalmi pá­toszát. A Tavaszi dal, a Zuha- tag, a Májusfák, a Hazafele hajnalban, az Álom a dióft alatt csak kiragadott példái erre. • A lendület azonban 1953 r “ körül megtörik: csupa- aggódás, vergődő sejtelem, csa­- lódó kábulat, riadt várakozás 5 birkózik a messzire tekintő S hittel. Ügy látja, hogy ifjúságá­- nak fonó lobogása kihűlt: „hl- r deg tajtékon táncol az Ifjúság" i —- írja. Panaszkodik, hogy a vi­- lág reá uszítja „vérfoltos aga­- rait”, hogy „ordas csillagok vir- rasztanak”. c hogy „megöl dba­i tatlan a lét” Keserűen szorítja 1 reményeinek rózsaszálát, ame- . lyet a kegyetlen világ lefeje- _ zett. Ez a magányérzet rob- _ hantja ki Nagy Lászlóból egész . költészetének egyik legszebb . képét a Tündér-arcokkal dőzsö- . lő című versében: magány és . belső gyötrelem szép kifejezése t ez a két szó: „lángol a ma- t Vány." Ax egyik szó csupa di- . nam izmus, a másk inkább der- , medt mozdulatlanságot sugall, t (Csak Vajda János szép versé­ben, Az üstökös-ben találom párját: „lobogó gyász.") ” Megjelenik verseiben a belső i küzdelem eredményeként az s ellenszegülés, a kétségeket le- „ bíró ember dacos küzdelme és győzelembe vetett hite. Meré- l szén kiáltja a világnak az „élet és halál határán”, hogy „visa- t szaköpöm a halál ízét”, hogy: _ „Lássatok csodát: az életre j ^mosolygok nyúzottan is.” Nyil- . vánvalóan ezt hirdeti az ele- _ mentáris erőkkel felzúduló _ Gyöngyszoknya című nagy ver- . sének befejezése is: a jégtől 1 letarolt vidéken lépkedő „egy­1 szál férfi" a bizakodó újrakez­dés hitéivel néz szét a szomorú ^ tájon.- fiz a küzdelem teremti meg- hatalmas lírai—epikai „látomá­sait." Ezekben (Havon delelő z j szivárvány, A vasárnap gyö- : nyöre), de főleg a Rege a tűz- J ről és a jácintról címűben ter- j mi Nagy László költészete leg- j csodálatosabb gyümölcseit • Benne van ebben az ősi nép- z költészet minden szépsége, a teremtő költő szárnyaló erővel komponáló tehetsége, az any- t nyira egyéni mitikus lendület j és nem utolsósorban a szüleit 5 elsirató fiú zokogó tájdaima-is. A küzdelem 1956 után sem ” ■“•ér véget Az 1957-es I Deres majális után nagy soká- j ra, 1965-ben megjelenő új kö­tete a Himnusz minden időben igazolja ezt Megjelenik a pusztulás sejtelemes víziója (A város címere), az Emberért ag­gódó remegés íratja le vele, hogy „félelem dobog... a táj­ban körös-körül”, ezért ismeri fel a Kis Ferenc halálára írott versében (A fekete költő): „Jaj annak, aki a szörnyűt nem bírja kimondani, aki nem bír sikoltsni.. .” Ez a felismerés viszont fi­gyelmeztet Nagy László újabb verseinek, továbbra is meglevő vonására, az életbe vetett bi­zalomra. „Véren, zúzmarán át tavasz van” — hirdeti, látja 6 Is, hogy „csak jókedvem fo­gyott el, nem a hit. .* Az em­bert éltető teremtő tűz gyö­nyörűsége serkenti a költőt hogy alkonyatkor a tűzfalon megjelenő öldöklő angyalok apokaliptikus táncában oltal­mazza a hit tisztaságát jelké­pező liliomot. Mert az élet gyönyörűséges, ha a mesebeli Fehér ló növendék fiaként is kell érte megküzdeni (Szerel­mem, csonttörő élet; Ha döng a föld). Ez az embert féltő bizakodás csendül ki újabb hosszú versei­ből, amelyek az előbb említett „látomások" folytatói Nagy László költészetében (A Zöld Angyal, Búcsúzik a lovacska, Menyegző, A fonó szél imá­data.) A jelképek, a látomások, az érzékelhető világot túlha­ladó misztikus képek a kifeje­zés eszközei: a kompozíció egé­sze a valószerűség határain be­lül marad, és így egységesen húzza alá a mondanivalót. IV era új felismerés, hogy 1 ' Nagy László költészete Juhász Ferenc költészetével rokon. Csak talán ő fegyelme­zettebb, mint Juhász, kinél a látomások nyelvi megformálá­sa csak még jobban aláhúzza a felindult képzelet vibráló szö­vevényét. Nagy Lászlónak si­került egységbe fogni a fol­klórt és századunk magyar lí­rájának legjobb eredményeit. A szürrealizmus jegyei, a hömpölygő képsorok, a merész asszociációk / egyazon valóság­nak — korunk emberének — bonyolult világát tárják fel. Nem túlhajtott modernség ez, sem több, sem kevesebb: igaz­gyöngyként értékes költé­szet ...! E. Nagy Sándor í Janurik, a sánta vándorke­> reskedó napáldozatja előtt ér­> kőzett a tanyára, s akkora ku- »tyazene fogadta, hogy a tiha- >nyi echót utánozták tőle a fa­jiak. Azóta is nyílt titok előt- l tem, miért fűti olyan engesz­> telhetetlen gyűlölet a házőrző Sebeket az országutak hontalan­nal iránt Talán azért, mert ők > otthon vannak, s a vándorok »nem? í Én mentettem meg Januri­Ckot jó néhány csibával, fogd- ímeg karóval, hegy ne legyen ( kutya vacsora, a köszönését már 5 szüleim is fogadták, s ezért (hálából addig kínálgatta nékik (két füleskosarának dárius kin- l cseit, mig végképpen nyugovó­ira tért a nap. > Megjárja termetű, vereské- ?pű ember volt Janurik, s köz- ? séghatárnyi járóföldeket be- ? gyalogolt naponta. Arasszal í kurtább bal lábával úgy a föld­ire döccentette a lépését, ahogy <a rossz diák a kínnal szült fe- i lelet-mondat végére a pontot. <De beszélni, azt a legsímább <nyelvű lelkiatyánál is simáb­< tán tudott. A csicsócérna < aranyfonallá változott a nyel­ve hegyén, amivel hajdanán a koronázási palástokat varrták a királyfi kérőkről álmodozó hercegkisasszonyok, a rák- szemcukor angyalkák vasárna­pi csemegéjévé, s a kosár fe- ' nekére rejtett szűzdohány... Mivé is? Valami olyan felsé­ges füstölnivalóvá, amit pipá­jába tömni legfeljebb Szent Péter apostol, vagy a római pápa, ha méltó. S hogy mind­ez természetesen nem állott meg a lábán jó adag túlzás nélkül? Igyekeznie kellett ár­va Janurikjának szorgalmaz­nia a boltot. Hat kicsiny Ja­nurik várta otthon a minden­napi betevő falatot, az egész kosár-bolt alaptőkéje nem ért fel egy pár hathetes malac árával, mire ment volna cso- dálnivaló szótehetsége nélkül?! Akkor is lement a nap, bá­nata zínű felhőbe fulladt az est­hajnali csillag, de még mindig dicsérte kosara kincseit, holott csak tucat patentkapcsot vett tőle édesanyám. Hanem ami­kor elköszönt, édesapám szíves szavakkal marasztalta, borra­való gyanánt: — Éccakázzon nálunk, Ja­nurik szomszéd. Szabad ágyunk ugyan nincs, de ha nem nagyságos úr a dereka, instálja a kanapé... A topa kalmár hálásan kö­szönte, letelepedett egy bice­gő gyalogszékre, s szótlanul szemlélte, ahogy vacsorázni kezdtünk. Nem is nagyon szól­hatott. mert minden falát kü- lön-kölön rugózásba hozta a nyelcleklőjét Le-fel járt, üre­sen nyeldesett, akár a gólya e nagyra nőtt kecskebéka után Még a fejét is előre döntötte mintha a szája felé lendítetl aludttejes kanalat az ő szájá­ba célozta volna édesapám. Nézni is kín volt azt. Szüleim egymásra kacsintot­tak, 6 ezzel törvényerőre emel­kedett a vendéglátó-invitálás: — Társuljon, szomszéd, ha meg nem vetné a szegénysé­günket! A lába máris lépett volna de pányvázta az illendőség. — Köszönöm, asszonyság félórája sincsen, hogy falatoz­tam ... Bosszúból vitustáncba kez­dett az ádámcsutkája. — Nincsen olyan rakott sze­kér, amire még egy villaöltés fel ne férne — bíztatta édes­apám. — Jöjjön, ne uraltassa magát! — És már szorította is néki a helyet közöttünk. A kaskás szabadkozva oda­bicegett. — Hát csak azért, hogy sé­relem ne essen, meg a meg­tiszteltetésért ... Leült, szempillantások alatl ürességre kárhoztatta a hatal­mas tálat, melyből kenyérre] aprított aludttejet ettünk, meg­toldotta új köcsöggel, jó-ne­gyed kenyérrel, majd araszos szivart tekert szűzdohány le­veléből — egyet édesapámnak egyet önmagának —, s a füs! függönye mögött megsimogat­ta arcomat... — Te mentettél meg az ebek­től, apró-szomszéd, mivel le­hetnék érte az örömödre? Percekig tántorogtam a kan csukacukor, meg a rák- szemcukor között A kancsuka hosszabb, fura íze van, s a vé­gigfújt nyálat buborékoltatni lehet a végén. A rákszem kám­fort», ropog a fog alatt, kelle­mesen hűti a torkot. De nyom egyik után sem marad. Jobfc lesz hát olyat kérni — gon­doltam —, amit akkor vehetek elő, amikor akarok, minden­kor gyarapít, s még a lyukas fogamba se költözik helyette a jaj ... — Mondjon egy mesét, Ja­nurik bácsi! A vándorkalmár engedelem- kérés okából a szüléimre le­sett. — Szívesen kisszotnszéd, ha nem úntatnám vele a házia­kat... Az izgalom csalánmarásá­ban égtem, mig az engedelem megszületett. Születésétől fogvást sánta szegény — gondolhatta édes­apám —, tehát a háborúról nincsen mit beszélni véle. Jö­vő-menő, a csendőrök füle-sze- me is lehet, meggondolatlan­ság a világ sorsát hánytorgat- ni előtte. Azt meg, hogy fu­kar az év, szoros a szegény­ség, nélküle is tudjuk. Hát ak­kor mondjon a kedvére in­kább ... — Meséljen, szomszéd, az ellen nincs paragrafus... És Janurik, a kaskás keres­kedő olyan csodálatosan me­sélt akkor nekem, ami száz­szor, meg egyszer a fülembe zsondult azóta is .:. — Éldegélt valaha egy le­gény Szalont» mellett. Toldi Miklósnak hívták. De olyan ré­gen élt ám, hogy akkor még fán termett a görögdinnye özvegy édesanyjával éldegélt ez a Miklós, sok szolgáik, nagy darab földjeik voltak, s a báty­ja, György úr valami belső lé- lötty volt a Lajos király ud­varában. Oda vágyakozott a* öccse is, egyre a vitézi életen törte a fejét, amit a bátyja el­irigykedett előle, s emiatt gyakran megnyergelte a szo­morúság. Míg egyszer... Mesélt Janurik, mesélt, a ke­ze meg szivarokat tekert köz­ben, s a füst úgy gomolygott a szobában, ahogy a százeszten­dős öregek háta mögött a múlt Csodás jeleneteket formált, mig a mennyezetig gomoly­gott, mintha a Toldi Miklós élete-meséjét illusztrálta vol­na. Felmagasodott, ahogy a pelyhesállú ifjú, amikor a nyalka Laczfi hadát észrevet­te, megdűlt rézsútoson, mint vasmarkában az irányt mutató petrencerúd. örvénylett, akár a farkas-párbaj viadala, cipóvá gömbölyödött hasasan a Toldi Lőrincné aranyaitól, majd — mert kiment közben a bátyám, s nyomában léghuzat keletke­zett —, hátrálni kezdett, mint a Miklós taszításától a bika ... Hanem a falnál szerte is foszlott ez a mesefüst. mert két ásítás között az órára pil­lantott édesapám. kenyerei és szavakat rágok fogyasztom lassan a világot nyílik ínyemen Tér szivárvány fájdalom hajlik mint a nádasát megpattan fogam gyöng yzománca nem gondolhatok mégse másra kenyerem szavam néha méreg hiába minden mégis élek Smnagam-gyúrta dallal vérrel megrágh&tatlan vadcenyérreL (Csont István illusztrációja) JESUS LOPEZ PACHECO: Ma éjjel Töröljétek le a szemeimről ezt a százados ködök Ügy akarom látni a dolgokat, mint egy kölyök. Szomorú felkelni hajnalban és látni mindig ugyanazt Ezt a vérfoltos éjszakát ezt a végtelen sarat Kelt hogy jöjjön majd egy na*. \ Más. Teljesen. 1 Kelt hogy f elsüssön a fény, higgyetek nekem. A nép Megintek téged ezerszer It Minden nap megölnek. Falhoz támasztották a hátad. Lemészároltak golyóikkal. Hogy-hogy mégis élsz? Miért rettegnek tőled? (András László fordításai) Jesus López Pacheco 1930-ban született Madridban, bölcsészeiből és irodalomból dok­torált, jelenleg egy kiadóhivatal lektora. Két verseskötete közül a második (Spanyolország­ra teszem a kezem) csak külföldön jelenhe­tett meg. Itt közölt két verse ebből a köteté­ből való. AAAM^/W)ÁAÁAiW\AAAÁAAŐ/\AAÁVVVVS/VVAAAA<VVWW

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents