Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-03 / 182. szám
I Ahol az új egri autóbuszállomás épül EGEK DÉLNYUGATI KÜLVÁROSA, a „Hatvani hóstya” az elsők között volt, amely a török idők után épülni kezdett. A XVIII. század közepéig azonban a kis lakóházakkal beépített terület csak kb a volt Trinitárius templomig, illetve az ezt körülvevő „fehér barátok „pásttyáig” terjedt. Tovább, észak felé csak üres, nagy vízmosásokkal szabdalt püspöki földek húzódtak, amelyeket a történelmi belvárostól hatalmas városfal választott el. Ez volt a helyzete a Hajdú- begy irányába eső domboldalnak az 1760-as évekig. Ekkor azonban gyors kulturális fellendülésünk, a városban folyó nagyszabású építkezések, a mindjobban előhaladó ipar és kereskedelem a település lélekszámúnak gyors növekedésével jártak. Mindez pedig elkerülhetetlenné tette a város lakott területének növelését. Így határozta el 1764 körül az akkori püspök — földesúr: Eszterházy Károly az addig kialakult Hatvani hóstyától északra, a régi városfaltól pedig nyugatra eső területek beépítését. A munkálatok most már kellő előkészítés után indultak meg — ekkor épültek ki (az eddigi girbe-gurba belvárosi utcáktól eltérően!) az itteni széles, egyenes, egymásra merőleges utak és utcák, mint például a mai Vörösmarty, — Rózsa Károly, — Barta- kovics utcák, stb. — megjelenésükkel is mutatva keletkezésük újabb idejét. Ilyen módon hamarosan két új „fertály” (város-negyed) kapcsolódott be Eger életébe: a mai Somogyi Béla utcától a Kisasszony temetőig terjedő —, akkor a városrész alapítójáról — Eszterházy Károly püspökről — elnevezett Alsó-, illetőleg Felső-Károlyváros. Az új városrész építésével egyidejűleg merültek fel a püspöki magánkért városalakítási szempontból nem is lényegtelen problémái. ESZTERHÁZY EGERBE JÖVETELE után hamarosan foglalkozni kezdett az akkor művészien kiépített kétemeletes püspöki palota kertjének a kibővítésével. Ezt mutatja, hogy már az 1760-as évek közepén fakerítéssel körülkerítette azt a püspöki palotától és az ottani városfaltól nyugatra eső területet, amely mostanáig — kőfallal körülvéve — az érseki magánkért céljaira szolgált. Ugyanakkor — pontosabban 1766-ban — kiadta az utasítást, hogy „a városfal a Hatvani kaputól (ez a volt plébánia, mostani SZTK- épület előtt állott az útfordu- lónál) a Szemináriumig bontas- sék le” — és utána nemsokára 1769 őszén — elkészült a máig fennállott kert-kerítésfal. De térjünk vissza az új Ká- rolyváros történetére. Amint akkoriban nevezték: a „Nova Civitas Carolina” legfontosabb funkciót betöltő helye a Vásártér volt. A teret eredetileg a mai Somogyi Béla —, Vörösmarty — és Nagy János utcák, valamint a városfal határolták. A nagy terület rendezése elég sokáig eltarthatott, mert ott csak 1790. szeptember 28-án „nyílt meg az első háromnapos országos vásár nagy ünnepséggel, zeneszóval, mozsárdurrogással.. A vásártéren ezután az első nagyobb változás több mint száz év múlva következett be, 1896-ban készült el a Dohánygyár épületcsoportja. Ezt követően nemsokára jöttek azután a további építkezések: 1906—1908 között a Törvényház, az 1926—1930-as években a volt polgári iskola és a Pénzügyigazgatóság épültek fel. ★ A SZABADSÁG TÉREN most ismét nagy munka folyik — a bankház és az autóbuszállomás modem létesítményei készülnek el nemsokára —, lebontották a régi érseki kerítésfalat. Ezzel befejeződik a tér átalakítása, — semmi sem marad, ami a régi vásártérre emlékeztetne. Hogy pedig az érdekes múlt mégse menjen teljesen veszendőbe —, meséltük el a városrész történetét! Hevesy Sándor Az egyik tsz-bem találkoztunk. Paradicsomot válogatott, és vidám volt, mint a többi hasonlókorú fiatal. A brigádvezető hívta fel rá a figyelmemet: — Világot látott lány! — mondta. A ládahalosnra ültünk. — Ugyan... világ! — legyin. tett, elutasító pillantást vetve rám pálmafás fejkendő alól. — Láttam néhány országot, de ha ír rólam, nevemet ne említse! Úgyis a tanulság a lé. nyeg. — Mikor disszidált? Még egy utolsó szem paradicsomot szorított a láda sarkába, majd a kötényébe ejtette a kezét. — 1956 utolsó napjaiban érkeztem Ausztriába három barátnőmmel. Tizenhat éves gimnazisták voltunk.. . Szüléink persze nem tudtak erről. — Mi késztette magukat erre a vállalkozásra? — Szűknek, szürkének láttuk itthon az életet. Többre vágytunk... — Mire gondol? — Én szülésznő, vagy legalább is táncosnő akartam lenni. A barátnőim jó partit terveztek. Autó... tengerparti villa __, nagy utazások, a tarka áb rándok szerint. Tudja, hogy van ez tizenhat éves lányoknál. Számtalanszor hallottuk kamasz fejjel, hogy Nyugaton milyen lehetőségei vannak annak, aki csinos, élelmes. Amikor kikerültünk, akkor láttuk, hogy ott is sok a csinos és élelmes lány. Szóval nagy volt a konkurrencia... Keserűen nevetett és szája széléhez öreges ránc húzódott. — És aztán? — Valahogy tudomást szereztek itthon a tartózkodási helyünkről. November közepén megérkezett a barátnőm bátyja és őt hazavitte. Minket is hívott, de kinevettük. Azóta a hazatért barátnőm már férjhez ment. Családjuk, házuk, sőt autójuk is van. A múlt nyáron Olaszországban voltak __ — Maguk Ausztriában maradtak? — Még néhány hétig. Azután Kanadába mentünk. Ott is táborban éltünk segélyből. Voltak olyanok, akik kijártak dől., gozni, de nem sokan. Főleg a férfiak! Itt váltam el a másoBabits emléke Hűszonöt évvel ezelőtt halt meg Babits Mihály, költő, író, műfordító, a Nyugat első nemzedékének egyik nagy egyénisége. Nem sokkal azután húnyt el, hogy Horthy Magyar, országa — a nemzetvesztő politika szerint — belesodródott a Szovjetunió elleni rabló háborúba. Az idő még méhében rejtette Voronyezst, a Dunába hullt hidakat, a gázkamrákat, a magyar anyák „parttalan, mint az árvíz” sírását. A költő azonban — bár utolsó éveit a testi fájdalmak máglyáján töltötte, Heine „matrác-sírjá”- nál is kegyetlenebb körülmények között — érezte mindazt, ami következik, aminek — Horthyék politikájából — következnie kell. Már 1939-ben megírta és kiadta élete nagy művét a „Jónás könyvét”-t. S ebben a sajátos eposzban — amely Bálint Györgyöt Michelangelo próféta-freskóira emlékeztette — félreérthetetlenül felrajzolta mindazt a szörnyűséget, amely éljön, ha „a Város nem tér meg.” A „Város*® (fik barátnőmtől. Férjhez ment egy székesfehérvári fiúhoz, aki idehaza a miskolci egyetemen tanult. A fiú még azóta sem fejezte be az egyetemet, pedig abban reménykedett, hogy kint lesz rá lehetőség. Most már van rendes állása. Egy vasúttársaságnál boyként dolgozik. Itthonról a szülei állandóan küldik neki az egyetemi tankönyveket, mert régen gyűjtik a pénzt a hazatéréshez. Itthon szeretné befejezni az egyetemet Két féléve hiányzik, ha jól tudom. Én egy papírgyárba kerültem. Három évig dolgoztam ott. Pénzt nem sokat tudtam gyűjteni, mert sok élment az utazásra és a kosztra. Az egyetlen hasznom az volt, hogy megtanultam franciául, a kör. nyéken alig lehetett magyar szót hallani. Egy kirándulás alkalmával egy orvos házaspárral ismerkedtem meg. A férfi 1946-ban disszidált, és kint nősült. Amikor a férfi megtudta, hogy gimnáziumba is jártam, magukkal vittek Montreálba. Egy 13 éves láazonban a próféta sokszori felszólítására sem változtatja Babits Mihály a harmincas években. nyuk volt azzal kellett gyakorolnom a magyart, és a háztartásban segíteni. Rendes emberek voltak, sokat dolgoztak és szinte sohasem voltak odahaza. Jól kerestek. Itt már több pénzt tudtam félrerakni. Vettem magamnak ruhákat, és még a hazautazásra is futotta. Augusztusban lesz egy éve, hogy hazaérkeztem. A szüleim nagyon örültek, hiszen egyetlen gyerekük vagyok. Azóta itt dolgozom a tsz-ben, és jól érzem magam... — További tervei? — Az örvöseknél angolul is megtanultam. Az egy évet arra használtam fel, hogy tökéletesítsem a két nyelvet.. Mire a gimnáziumot befejezem, — az ősszel megyek a harmadikba, — akkorra tökéletesen beszélni fogom. Azután majd meglátjuk. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy közben 26 éves lettem... — Miért nem akarja, hogy a nevét megírjam? Keserűen nevet. — Lehet, hogy gyerekség, de úgy gondolom, nem jó ajánlás a kilencéves távoliét. Meg a szüleim is szégyellnék; Csak a történetem legyen tanulság... Nyugodt lehet: név nélkül is igazat mondtam. Laczik János meg erkölcseit. S bár Jónásnak fáj a szíve „Ninivé”-ért — amelyhez sok minden kötötte — felismeri, hogy nem kerülhető el „a szörnyű Város” bukása, s most már újabb városok születéséért imádkozik. Nemcsak a michelangetói hasonlata találó Bálint György, nek. Igaza volt abban is, amikor „Jónás példája” című jegyzetét így fejezte be: „Költő és próféta programja 1939- ben nem lehet tisztább és merészebb. Bölcs és heroikus fénye vakítóan hatol át a hanyatló esztendő gyanús félhomályán.” Babits saját életműve legfényesebb lapjaihoz nyúl visz- sza a „Fortissimo”-hoz. a Húsvét előtt”-hoz, a „Nyugat” indulásának „gyönyörű merészségé”-hez — amikor, felülemelkedve „mindent megértő’’^ állítólagos „bölcsesség”-en, megírta a magyar antifasizrmis nagy hitvallását. Babits, a húszas évek és a harmincas évek eleje számára többféle megalkuvást is jelentő korszakai után, eljutott oda, hogy ne értse meg a népe — és a népek — számára végveszedelmet jelentő fasizmust és ne bocsásson meg azoknak, akik szűkös érdekeik védelmében tűrik, hogy Hitler Magyarországot fenyegesse. „Súly alatt nő a pálma!”... Babits vádló pátosza talán azért is kapott oly számyalóan magasrendű kifejezést a nagyszerű költeményben, mert a „Jónás köny. ve” nemcsak a fasizmus, a háborús agresszió, a hódítás nyo_ mása elleni tiltakozás, hanem a költő ebben fel is szabadítja magát a szégyenkezés súlyai alól is. Mert — s ezt más késői műveiből is kiderül — bántotta őt, Hogy ő, Ady „édes fele”, az első világháború szörnyűségei ellen lázító, elcsapott tanár meg-megbékélt (legalábbis kifelé ezt a látszatot keltette) egy olyan renddel, amelyről neki, a szó legjobb értelmében európai műveltségű embernek látnia kellett, hogy ingoványra épül. Közel maradt az emberekhez akkor is, ha néha túlságosan magába fordult. „Súly alatt nő a pálma.” Igen, tudatosított lelkiismeretfurdalás is szárnyakat adott Babitsnak, hogy a fasizmus „győzelmi” korszaké, ban szembeszálljon a barbársággal. A. G. ZL Kühnék végül is bíróság elé kerültek; teljes volt ellenük a bizonyíték, hiszen előkerültek a németül írott jelentések másolatai, sőt, még a rejtjel-kódex is. Dr. Kiihnt az amerikai bíróság halálra ítélte, de a család, hogy életét mentse, felajánlotta: mindent elmond, amit a tengely kémkedéséről tud a Csendes-óceán térségében. S az amerikaiak, úgy látszik, értékesnek találták ezt az információt, mert a halálos ítéletet 1942. október 26-án ötven évi börtönbüntetésre változtatták át Ruth és anyja tehát börtönbe kerültek, s csak a második világháború után szabadultak ... A Pearl Harbour-i japán orvtámadás után az újjászervezett amerikai hírszerzés különböző kombinációkat dolgozott ki a japánok ellen, s főleg a visz- szavágásra. Nem önmagukra, hanem a japánokra voltak dühösek Washingtonban ... Kutatták az okokat, hogy a 6ok előzetes jelzés ellenére Részlet a szerzőnél? a Zrínyi Kiadónál ősszel megjelenő könyvéből. aJHMÍSM 1*66, augusztus 3., szerda miért nem történtek hathatós intézkedések a japán hírszerzés ellen, és mi volt annak az oka, hogy Pearl Harbour megtámadása előtt az amerikai titkosszolgálat Japánban nem rendelkezett ügynöki hálózattal és bizalmas információi sem voltak. Megállapították, hogy történtek ugyan különböző próbálkozások, de sikertelenül. Például a két világháború között egy ezredesi rendfokozatban levő hírszerzőt turistaként a japán szigetekre küldtek, akit azonban már tevékenysége kezdetén „halálos baleset ért”. Alázatosan hajlongó japánok adták át az ezredes hamvait a tokiói amerikai követségnek azzal, hogy az amerikai „turista” útközben meghalt és holttestét a „Shinto” szertartások szerint elégették. Az amerikai titkosszolgálat csak az okkutatás során jött rá arra, hogy a japán titkos- szolgálat félrevezette a tokiói amerikai követség katonai és ' tengerészeti attaséját. A két attasé ugyanis több ízben jelentette, hogy Tokió utcáin nagyszámú haditengerészt látott. Ebből arra következtettek, hogy a japán hadiflotta még mindig a Tokió közelében levő yokosukai flottabázison tartózkodik. és teljesen kizárt egy esetleges megiepetésszerű támadás a japánok részéről. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy a japán hadiflotta a tengeren, háborús rendeltetési helyén tartózkodott; és az utcán sétáló japán haditengerészek tengerészruhába öltöztetett gyalogosok voltak, akiket azzal a céllal küldték Tokió utcáira, hogy az amerikai és a velük szövetséges hírszerző szerveket félrevezessék. Mint az attasék jelentései bizonyítják, a félrevezetés sikerült. Felszínre kerültek olyan korábbi vélemények is, amelyek szerint Japánban lehetetlen a megfelelő ügynökhálózat kiépítése, a kapcsolattartás és az irányítás. Ezért az amerikai hírszerzés — mint az később kiderült — nem is aktivizálta magát a japán tervek felderítésére. Az okkutatás során megállapították, hogy a szétforgácsolt. minden koordinációt nélkülöző amerikai titkos- szolgálat nem is volt megfelelő a japán hírszerzés elleni harcra. A Pearl Harbour-i támadás után újjászervezett amerikai hírszerzés elsőrendű feladatának tartotta, hogy a korábbi mulasztásokat, hibákat gyorsan megszüntesse és hathatós intézkedéseket tegyen a japánok ellen. Eredményeket mindenekelőtt a technikai eszközök szélesebb körű felhasználásával igyekeztek elérni. Érvnek tulajdonítható, hogy e tevékenységük 1943-ra már sikerrel járt. Megfejtették a japán rejtjelkulcsot, és ennek segítségével a japán rádióadások lehallgatásával előre értesültek a japánok hadműveleti akcióiról. Többek között ez a körülmény segítette hozzá az amerikai titkosszolgálatot ahhoz, hogy megtorló intézkedést hajtson végre a régi ellenség — a Pearl Harbour-i orytámadás szervezője — Yamamoto admirális ellen. (Nem azonos Yamamoto ezredessel, a japán hírszerző tiszttel, akiről a korábbiakban szó volt. Yamamoto admirális viszont valóban fő szervezője volt a Pearl Harbour-i támadásoknak.) 1943 áprilisában az USA tengerészeti hírszerző központja lehallgatott egy szigorúan bizalmas japán rádióadást, amelyet a japán tengerészeti főparancsnokság küldött a Csendesóceán déli térségében állomásozó katonai erőkhöz. A lehallgatott anyag megfejtése után megállapították, hogy Yamamoto admirális repülőgéppel ellenőrző körútra indult. A rádióadás utasította a japán flotta különböző egységeit, hogy készüljenek fel Yamamoto admirális fogadására. A rádióadás Yamamoto tervezett útvonalának pontos menetrendjét is magában foglalta. A megfejtett anyagot, valamint az arra épülő akciótervet az USA haditengerészeti államtitkára kapta meg, aki az USA elnökével hagyatta jóvá Yamamoto admirális likvidálását. A végrehajtást a Csendes- óceán déli térségében állomásozó amerikai haditengerészeti egységekre bízták. A szigorúan titkos parancs utasította az illetékeseket, hogy Yamamoto gépét — veszteségre való tekintet nélkül — szét kell rombolni, az akció befejezése után a harcot be kell fejezni és vissza kell térni a kiindulási bázisra, kerülve minden más konfliktust. A parancs egyben a legteljesebb titoktartást követelte mind az akció előtt, mind az akció után. 1943. április 17-én az egyik csendes-óceáni amerikai repülő és haditengerészeti bázison megkezdődött az akció végrehajtásának pontos kidolgozása. A titkosszolgálat először is megfelelő katonai vezetőket választott ki az akció lebonyolítására. A kiválasztott két tiszt, John W. Mitchell és Thomas J. Laphier őrnagyok részletesen megbeszélték az akció- menetet a titkosszolgálat tisztjeivel. Két tervet készítettek. Az első terv szerint a kahillil kikötőben hajtják végre a támadást, mivel feltételezték, hogy Yamamoto admirális tengeralattjáró-vadászon fog utazni. A két repülőtiszt javaslatára ezt a tervet elvetették, mivel a levegőből nehéz kiválasztani a kívánt hajót a kikötőben horgonyzó sok hajó közül. A második tervet fogadták el, amely szerint Yama- motót repülőútja alatt teszik ártalmatlanná. A titkosszolgálat adatai szerint Yamamoto admirális pontosságáról volt híres, ezért a megfejtett utasítás alapján másodpercnyi pontossággal ismerték indulási és érkezési helyeit, útvonalát. Tudták azt is, hogy Kahil- libe két Mitsubisi bombázóval és hat kísérő vadászgéppel érkezik. Törzse ugyancsak vele repül. A támadás helyéül a Kahillitől 35 mérföldnyire eső területet választották, amely 11 perc repülésnyi időre esett attól a repülőtértől, ahol — a terv szerint — Yamamoto gépe leszáll ni kíván. A feladat végrehajtására két vadászrepülő-századot jelöltek ki. Az egyik század csalétekként szolgált azzal a céllal, hogy magára vonja a Yama- motót kísérő vadászokat, a másik század pedig az admirálist szállító gép megsemmisítésére volt betervezve. Ezt követően kiválasztották az akcióban részt vevő legénységet és gépeket, majd április 18-án elindultak a harci feladat végrehajtására. A két vadászszázad megtartotta egész idő alatt a, szigorú rádiózási tilalmat, annak érdekében, hogy a japánok fel ne fedezhessék köteléküket, s nagy kerülővel repült a megadott cél felé. Az előre meghatározott időpontok szerint kerültek össze Yamamoto és a kíséretét szállító repülőgépekkel. Az amerikaiak első vadász- százada magasan repülve magára vonta a japán vadászok figyelmét. A japán vadászok védelem nélkül hagyták a bombázókat és az amerikai vadászgépek megtámadására indultak. Ezt kihasználva a második amerikai vadászszázad megtámadta a Yamamotót és törzskarát szállító két bombázót, és mindkettőt megsemmisítette; ezzel az első jelentősebb visszavágás megszületett a Pearl Harbour-i arvtámadá- sért A japán titkosszolgálat alapos vizsgálatot tartott a történtek után, áronban a szigorú amerikai hírzárlat miatt nem talált megfelelő magyarázatot. Nem ismerték és nem is tételezték fel, hogy rejtjel- kulcsukat az amerikai titkosszolgálat megfejtette vagy megfejthette. Végül is a vizsgálatot azzal a ' következtetéssel zárták le, hogy Yamamoto admirális halála véletlen volt, az amerikaiak kis vadra vadásztak és nagyot találtak. E magyarázat volt oka annak is, hogy később sem vezettek be előzetes ellenőrző intézkedéseket. Yamamoto admirális likvidálásának tényét a második világháború befejezése után hivatalosan is bejelentették. Első ízben Chester W. Nimitz, az USA csendes-óceáni flottájának volt főparancsnoka és Hanson W. Baldwin, a New York Times volt katonai szakértője nyilatkozott erről egy sajtókonferencián. (Péget Kilőne év...