Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-13 / 191. szám
IHABORU Francia-olasz-nyugatnémet film is szándéktalanud és csak lát- úgy törődik, mint aki nagyon Egy bretagrre-i állatorvos hadban áll a világgal. Gazdag, öreg, nagyerejű híres ember, aki megmarja szomszédait, de egyenrangú félként vitázik a miniszterrel. A várostól távoli kastélyában csak egy gyermektelen asszony várja haza italozásai után — és az állatok, kutyák, lovak hű hada. Mikor ez az öreg és csalódott ember leissza magát, kioktatja a körülötte levőket és az egész világot a történelem tanulságairól és arról, hogy az élet értelmetlen és fejjel rohanunk a pusztulásba. Szókimondása félelmetes, erkölcsi nézetei inkább egy vadócéra emlékeztetnek, aki türelmetlenségében akarja feldúlni, megváltoztatni ct világot. Ebbe a nyomasztó magányba, ebbe a társadalmon kívül és felül állásba hoz új színt a váratlan esemény: Brassac — így hívják az állatorvost — kiemeli a nantes-i bordélyból a fiatal, nagyon csinos Simone-t, és hazaviszi Felesége tudomásul veszi férje merész vállalkozását, befogadja a lányt és szemrehányás helyett összebarátkozik vele. Ez a három egyszólag véletlenül harmóniává szelídül, örömmé, optimizmussá, mert valahol — minden fintorgás, keserűség és minden rossz életérzés megett ott lappang a derű, az élet igazi ereje. Ennek a filmnek Rousseau — ha élne — nagyon örülne A filmkockákon harsog a „Vissza a természethez” jelmondat aktualitása. Minden kép arra figyelmeztet, hogy az ember azért érzi magát rosszul, vagy kényelmetlenül ebben a technikailag agyonművelt, me- chanázált, gépekkel telerakott világban, mert legősziixtébb életérzéseiről leszoktatják a környezet adottságai. A föld, a búza- és kukoricatáblák, az erdő, a rétek nemcsak az állatoknak kínálják az életet és az életörömöt, hanem az embernek is. Brassac, ez az öreg gyerek azért vág mindig savanyú képet — ha józan — és azért vitatkozik a pappal és rendőrrel — ha részeg —, mert szabadulni akar belső kényelmetlenségeitől. Nem lát kiutat abból a nyomasztó magányból, amely körülfonja őt, feleségét, a kastélyt, sok-sok szobájával, bútoraival. Vagyonával sem ragaszkodnék hozzá Szókimondása utal arra, hogy mindig elbotlik az általa vizsgált erkölcsi és bölcseleti kérdésekben. Ha kérdezik, nem tud, vagy nem akar a lényegre feleletet adni, hiszen annyi zavar és rendezetlenség adódik a folyton változó világban és folyton változó önmagunkban. Denys de la Patelliére, a film rendezője, azért hozza mindig közeibe az arcokat, groteszk fintoraikkal együtt, hogy elhitesse, megmagyarázza azokat a mondatokat, amelyek oly szépen és csattanósan hangzanak el a párbeszédekben. A rendező keresett helyzeteket teremt ahhoz, hogy bizonyos szócsaták — mint a zivatar — záporozzanak. A párbeszédek, a képsorok együttesen közvetítik a film írójának, Bernard Clavel-nek és a rendezőnek a meggyőződését: nagyon sokan élnek magukra hagyatottan, jóllehet vannak társaik, akikről a megszokás miatt lemondani nem tudnak vagy nem akarnak. Jean Gabin játssza a zsörtölődő állatorvost Most ismét olyan karaktert kell elevenné tennie, amelyben az ellentmondások csatáznak, míg végül szélesen mosolyog az arcáról az emberi jóság. Az egész történeten át nyugtalanít arcán az a sok-sok groteszk vonás, amelyből felépíti ezt a különcnek látszó, a végén azonban nagyon is világos egyéniséget: az élet legnagyobb dolgaiban tisztán lát, míg a gyermek utáni vágyban és az emberi sze- retetben betetéződik élete. Lili Palmer sokkal bonyolultabb asszon yi sorsot alakít, mintsem a film első kockái után várnánk. Tűri a férjét, harcol is érte. Talán azzal leginkább, hogy minden hóbortját tudomásul veszi. Még a lányt is, akitől joggal félthetné helyét a férje mellett. Emlékezetes az, ahogyan elbeszélget Simone-nal, és ahogyan a kutyái közt részegen fekvő Brassac-ot leszidja. A film művészei — ha t*gk könnyedén is, és „csak” vígjátéki szinten — filozófiai kérdéseket háborgatnak. Ezért is izgalmas ez a film, érdemes figyelni arra, amit ezek a hősok mondanak — néha nagyon is köznapi szöveggel. A film egyébként jellemalakítási érdekességek sora. Az operatőr, Walter Wottitz, a kastély folyton visszatérő panorámájával képi alaphangot teremt ennek az érdekes emberekből álló, magányos világnak. ' (farkas) másba kapcsolódó sors végül A morzsák v? Széles sugárba» ömlött a »íz az egri Lenin útra, a Gárdonyi-szobor környékéről. A járókelők nekirugaszkodva ugrálták; át a patakocskává szélesedő vizet, s ki-ki vérmérséklete szerint tett megjegyzést a látványra, találgatva, hogy a a park locsolásából, pince-szivattyúzásból, vagy nyitva felejtett csapból származik-e az értékes patak. órákon át folyt a víz, míg az egyik járókelő fáradságot nem vett, s kiderítette, hogy a szobor melletti aknából ömlik az értékes ivóvíz. Gyors telefon a vízművekhez, s nemsokára megérkeztek a szereplők. A drága patak elapadt, de a vita körülötte még zajlott az ott álldogáló, nézelődő járókelők között Szó esett a kötelességérzetről, hogy mennyien mentek c? mellette szó és intézkedés nélkül, mondván, hogy „nem az én asztalom”, majd a vizesek elállítják az ömlést. De volt egy megjegyzés erre, amit nem lehet szó nélkül hagyni. — Közösség asztala... Ugyan... ezek csak morzsák ezen az asztalon. Való igaz, nem milliókkal mérhető érték ömlött szét itt an utcán. De érték, közös érték, még ha morzsája is az ország vagyonának. Mint ahogy azok a lámpák, útjelzők, sze- wsétgyújtő láda is, amelyet szintén oly előszeretettel rongállak meg, s amelynek védelmében szintén nem mindig esik szó... És cselekedet. Emlékeztetőül: nemrég új szeméttartókat szereltek fel a város utcáin, s a következő napokban az «►rye! „szórakozó” éjszakai ronQálók, duhajkodók jó részét leszerelték és nyílását falnak fordítva rakták vissza, hogy használhatatlanná váljanak, más esetben egyszerűen összetörték őket. Ez az elfecsérelt, tönkretett érték valóban nem mérhető milliókban, csak akkor, ha e könnyelműen félresöpört „morzsákat” összeszámolnánk. Akkor igen, akkor milliók telnének belőle, s amelynek hiányzása már észrevehető az ország, a közösség asztaláról. K- EKönyvek az új gazdasági mechanizmusról A könyvesboltokban országszerte sokan keresik és vásárolják a népgazdaság szerkezete folyamatban levő átalakításának, a gazdasági mechanizmus reformjának szakirodaimát, néhány tömegesen fogyó mű a meglehetősen bő választékból : „A gazdasági irányítás átfogó reformja” című kiadvány Nyers Rezsőnek, az MSZMP Központi Bizottsága 1965. november 18—20-i ülésén elhangzott beszédét tartalmazza. Ugyancsak Nyers Rezső referátumát, amelyet a Központi Bizottság 1966. május 25—27-i tanácskozásán tartott — juttatja el az olvasóhoz „A gazdasági mechanizmus reformja” címmel készült másik politikai füzet. MEGÄLLT AZ asztalomnál, esetlenül ösz- tzevágta a bokáját. — Én vagyok az a Salgó Károly..'. Gyenge kávét csináltak a presszóban. Nemcsak a koffeint sa.jnálták belőle, de még valami tájjellegű zaftot is belefőzött a szép, fekete hajú presszósnő. — Én vagyok az a Salgó Károly.. a világ márkája... — s újra összecsapta a bokáját. Rá kellett néznem. Kis, gnóm alakja volt, véresen könnyes, vibráló, barna szemmel, homlolúín remegő, ideges barázdákkal. A kis pincérfiú kacsintott. — Én vagyok az a Salgó Károly.. I A világ márkája ... aki muzsikált a tv-ben... A világ színe előtt. Láttak engem mindenütt. Moszkvában és Kínában ... Hát én vagyok az a Salgó Károly, aki ott játszott... Én vagyok az a nagy muzsikus __ A kis pincérfiú röhögni kezdett... A kis gnóm alak kérdően, könyörgően nézett rám... Egy vadászruhás ember és egy AKÖV- egyenruhás kánonban nevetett a kis pincérfiúval ... — Szóval, maga volt az, aki... Belevágott a szavamba. — Az, persze hogy az. Én voltam az a világ márkája. Tiz percig játszottam a világ előtt. Gyönyörű frakk volt rajtam... — megsimította rongyos gallérját. — És hogy cifráztam, emlékszik... pipipi... ros a rúzs a száján... Sírni kezdett. — Ugye megismert, fiatalúr. Hát én vagyok az a Salgó Károly... a nagy muzsikus. A vadászruhás odakiáltott röhögve a kis gnóm figurának: — Na. te világ márkája, mondd, mennyit érsz devizában...? Könnyes, vibráló szemét rám vetette. — Ugye hogy cifráztam, pipipi... ros a rúzs a száján... A fiatalúr látott... Mondja még egyszer nekik... — Én láttam őt a tv-ben muzsikálni... — Hát én vagyok az a nagy muzsikus... Újra összevágta a bokáját és sírni kezdett.. — Ilyenek között kell lennem nekem. Nem értik a művészetet. Itt is hagyom őket... Felmegyek Pestre... ott engem tárt karokkal fogadnak— — Fel is mész te, de inkább a dilibe — mondta az akövös és egy pohár sört rendelt. — Ilyenek között kell lennem. Nem tudják, hogy milyen nagy muzsikus a Salgó Károly. Tudok én minden akkordot, pedig a kottát nem ismerem... Analfabéta vagyok... De minden akkordot tudok— ARCOK A PERIFÉRIÁRÓL nevűi lánya neveltetéséről gondoskodni... Gyopár Sándor pedagógus gondjaira bízzuk—” — Ugye, mehetek Pestre! Kikapta a kezemből a papírt és odaadta az akövösnek és a vadászruhásnak. — Épp az van benne, világ márkája_Nem is t udsz olvasni... — Felvétel, öreg komédiás— indulás! Az akövös és a vadászruhás aggódva nézett rá. A márványra mázolt hamis fái még dísztelenebb volt e percben. — Nem! Ne... Elszántan nézett rám és ütésre cmette a kezét. — Menjünk, Salgó, a felvételre— várnak. — Nem— A kibuggyanó könnycsepp más volt, mint az előbbi. Nem olyan nagy és nem olyan dekoratív. Nem is csepp volt, csak elfolyó „nem”... — Gyere miág márkájának, Salgó— Visszahátrált és lerogyott a székre. Becsuktam magam mögött az ajtót, aztán az ablakon át visszanéztem. Salgó az asztalnál ült némán. — Na, Salgó, mit játszanál a tv-ben? — . kérdezte a pincérfiú. Salgó felnézett. — Na, öreg? — a kis pincérfiú nevetett. — Pipipi... ros a rúzs a száján... — dadogta, aztán kiabálni kezdett. — Képzeljétek, mehettem volna a tv-be. Hallottátok, most hívtak... — De nem mentél, világ márkája. — Nem? Dehogynem... És mesélni kezdett újra Kínáról és Moszkváról. Bugyborékolva kiáltotta: — Fél pálinkát, Józsi! Előkapta a három forintot— Megérkezett a lötty, fogta a poharat es a szájához emelte. — Tíz percig csak engem lát a világ! Egyik kezével a poharat, a másikkal a három forintot szorította. — Mert én vagyok a világ márkája. KIABÁLT, ÉS gesztikuláláskor szétgurult a három pénzdarab. Salgó szeme újra megmerevedett. Letette a poharat és a forintok után nyúlt... összeszedte a három érmét, megfordult és kibotorkált a kocsmából. Az asztalon maradt a féldeci pálinka ét egy kopott hegedű. Fóti Péter A világ márkája ODAHOZTA KOPOTT, barna hegedűjét... — Pipipi... ros a rúzs a száján... — Nem csapott a. húrok közé... — Szóval, analfabéta a világ márkája — ismételte a vadászruhás. — Elmegyek innen, nem tudják, hogy ki lakik köztük... Mondja még egyszer, milyen voltam a tv-ben... — Ne csináljon már belőle bolondot, úgyis elég habókos. — Ilyenek között... Leült az asztalomhoz. — Adjon már egy tízest. Tizenthét gyermekem van... — Nincs nálam annyi pénz. — Legalább három forintot, egy kiló kenyérre. A zsebembe nyúltam. — Ne! A művészet nevében kérem, ne. Salgó Károly, a világ márkája, nem szorulhat könyöradomdnyra. Kivettem a kezem a zsebemből. — Elfordulok... — mondta. Három forintot húztam elő. — Most már megfordulhat. Elvette a pénzt és újból sírni kezdett .. — A művészet nevében... Aztán hirtelen abbahagyta. — Pipipi... ros a rúzs a száján... Megyek lel Pestre világ márkájának... Már itt a papír. SÁRGA PAPÍRT nyomott a kezembe. — Gyámhatósági végzés. „Salgó Károly, mivel nem tud és nem hajlandó 12 éves Ica — Mármint hogy én?... Ugye ezzel elfogadnak Pesten...? — Ezzel biztos. Üjra röhögni kezdett a másik asztaltársaság. Kértem a pincért. — Ugye boldog, hogy megismerkedett a legnagyobb muzsikussal... — Igen. — Várjon, eljátszom magának a pipipi... ros a rúzs a száján című számot... — Most ne, majd egyszer, egy este. Ha újra erre járok. — Mondja — kérdeztem meg az ifjú pincért —, hogy került ez az ember a tv-be? — Innen a kiskocsmából közvetített tavaly a tv, a megyei napok alkalmával. Itt ólálkodott, szeretett volna a képernyőre kerülni... Visszanéztem. Salgó nevetett és egy féldecit kért. Visszamentem és hátulról rákiáltottam a világ márkájára: — Felvétel! Indulás, művész úr! Vár a tv... gyerünk! RÉMÜLTEN PÖRDÜLT egyet maga körül és védekezőén maga elé tartotta a kezét: — Nem! — vibrált a szeme. — Nem? Miért nem? — Én a világ márkája... — Felvétel! Indulás, világ márkája... bizonyíts!... — Nem—,! A frakkom— Qíéháttij p. era campingezők rrr'T t't v ▼ ▼ ▼ i között r’T'T ▼ TI Jobb helyen nem is gyűlhetett volna össze annyi víz, mint Sástón, mígnem raman- tilcus kis hellyé varázsolta a természet és a civilizáció. A koprodukcióban a természet biztosította a iákat, a füvet, a sást, a vizet, a hegyeket és völgyeket, a civilizáció pedig az ötletet, a vfkendházakat, a csónakokat és a környező szórakozóhelyeket. Amolyan kis városka lett ez, ahol a lakók két- háromnaponként cserélődnek. Magyarok és külföldiek tüdeje tágul az egészséges levegőn. Van, aki évenként visszatér, van, aki egész vakációját itt tölti, mint például a székesfehérvári Kummer József elektrotechnikus és családja. Saját sátrukban laknak, egy nagyon szép, kényelmes sátorban, ahol elkülönített, zippzárral csukható hálófülke és egy „nappali” is található. Kummemé olaj- főzőjén éppen lecsót főzött. — Már három hete vagyunk itt — magyarázta a mennyekig hatoló illatfelhőben. — Bs öt éve minden nyarat itt töltünk. Hát van ennél szebb hely?! — kérdezte, s fakanalával körbe mutatott Az biztos, hogy nagyon szép. A meleg napsütésben fürdőruhában egy fiú csónakázott a tavon, a parton türelmes férfi lógatta a csalétket, egy jobb sorsra érdemes kukacot a vízbe, egy kis sátorból táskarádió hangja szűrődött ki: a táncdalénekes kapóra éppen a campingezésről szóló lírai slágert dalolta ... Egy másik sátorból pedig két láb kandikált elő, az egyik cipője orrán unatkozó katicabogárral ... Az amfiteátrum-szerűen körülépített tűzrakó helyen kosidér lógott a vasánványorii a kondérban pedig gulyás Totyogott. Két német lány, Inge Burgh és Monica Seemann ült nem messze tőle, tartózkodó izgalommal. A kondér méretein kissé elcsodálkoztunk, de megnyugtattak: — Nemcsak mi tetten eszünk. A többiek kocsit javíttatni vannak... Elromlott, ezért maradtunk még egy napot. — Mindennek megvan az előnye. .. — Persze? — kacagott fel Monica Seemann. — Legalább megkóstoljuk a maszmfcus magyar „gulásch”-t! Egyre többen érdeklődnek a sástói camping után, egyre többen keresik fel, s töltenek el néhány napot. — Több újítás, korszerűsítés vár még a campingre — mondta Bánfalvi Antal gondnok. — Igaz, a közelben van sportpálya is, mégis kényelmesebb lesz, ha az idén elkészül a mi pályánk... Szintén ebben az évben építjük meg az új mosdó helyiséget is. Nagyon szerencsés helyen van ez a camping. A vendégek „táborszerű” körülmények között élnek ugyan, de ha kedvük kerekedne táncolni például, itt van nem messze a Benevár... Tudnak vásárolni mindent, ha ők maguk akarnak főzni. — Kevesebb sátor van most itt, mint tavaly. — Igény kiselejteztünk egy néhányat, de kaptunk helyettük tizennégy négyszemélyes és hat kétszemélyes víkendházat Ugye, így mégis kényelmesebb. Lassan minden sátrat víkend- házra cserélünk ki. Ettől függetlenül persze, aki akar, felverheti a saját sátrát is. Van hely bőven. (K. G-j A kondérban a „misztikus magyar gulasch” rotyog. (Foto: Kiss B.)
