Népújság, 1966. augusztus (17. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-06 / 185. szám

í

A látogatás

Olasz iilm

nem tudunk szabadulni. A boldogságnak ez a fáradt ás fárasztó, izzadt és mégis só- várgó megkísértése Pietrange- linek a filmrendezőnek és pszichológusnak a remekelése.

Ez a rendező hisz mondanivalójában és munkájában. Ezért játszatja el Tinát Sandra MiZo-val és Adolfot Francois Perier-vel.' Francois Perier a Patkányfogóban, a Cabiria éj- szakái-ban, az A bíróban, az A francia nő és a szerelem című filmekben is komoly sikerrel keltett életre jellemeket. Ez az esett* savanyú* ellenszenves, sehova nem tairtozó könyvtáros nagyszerű alakítás, az egyéniségnek gazdag megmintázása. Sandra Milo vidéki tul- hangsúlyozottságában is nagyvonalú, aki a drámai hangvételű jelenetekben is lírát ad, asszonyi melegséget és humort harsogás nélkül.

Armando Nanmtzzi képei mellett fel kell jegyeznünk TrovajoU zenéjét: nem egy jelenet pergése közben várjuk, hogy megszólaljon a vonós hangszerek líráját oly jól ismerő zeneszerző dallamvilága.

(farkas)

Nincs hivatalos statisztika a kezemben, de úgy vélem, enélkül is csak százezres számokat használhatunk, ha a Nyugatról hozzánk és tőlünk Nyugatra irányuló turistaforgalom volumenét mérni akar- nánk.A Magyar Népköztársaság szívesen lát vendégül mindenkit és minden vendégét őszinte barátsággal üdvözli, ha az korrekt módon nem él visz- sza a vendégjoggal, ha tudomásul veszi, hogy a Magyar Nép- köztársaság törvényeit éppen úgy be kell tartania itt, mint mondjuk Svájc törvényeit ott.

Azt mondhatná erre valaki: ez természetes, erről felesleges beszélni is. Nem így vélekedik azonban a svájci Neue Zürcher Zeitung, amely V. M. szignóval, júliusban keltezett tudósításban a többek között felhorkanva jegyzi meg, idézet formájában, hogy „Magyar- országon, a mi törvényeink vannak érvényben”. Ezt a kézenfekvő, s az államok közötti kapcsolatokban teljesen normális és logikus megállapítást nem véletlenül bírálja a Neue Zürcher Zeitung, amelynek ki tudja miért — vagy talán nagyon is lehet tudni, hogy miért —, sehogyan sem tetszik, hogy hazánkat százezrek keresik fel a nyugati országokba

már svájci állampolgárok, akik valamikor elhagyták az országot, s most hazalátogatnak* nos, azok aligha hiszik ezt el. Mert soha, senki nem tagadta és nem is fogja, hogy a disz- szidensek egy része — és erre nem kevés adatunk van, hogy bizony csak nagyon is egy része!

— megtalálta számítását, szorgalmával, hozzáértésével és becsületes munkájával egzisztenciát teremtett magának. Azért kívántuk aláhúzni, hogy becsületes munkájával, mert ezek a volt hazánk fiai ha hazánktól elszakadva is, ha idegen országban is, de néni hoztak szégyent a magyar névre. Am azok, akik ottani helyzetüket, egzisztenciájukat itteni uszításra, a hűtlenül elhagyott haza ócsárlására, sok és nem egyszer verítéke« munkánk gúnyos lekicsinylésére használják fel, — ne csodálr kozzanak, hogy új városaink* a Balaton, a Bükk szépségei helyett, a vendéglátó házigazda szívélyessége helyett a néphatalom keménységével ismerkednek meg.

A Neue Zürcher Zeitung

cikkírója, aki nem mulaszt ei még néhány hányaveti és odavetett megjegyzést is tenni,, csak úgy félkézzel elemezve 3 gazdasági mechanizmust, értékelni belügyi szerveink dokumentatív kiállítását a turistáknak álcázott kémek bomlasztó tevékenységét illetően*

— nagyon is átlátszó célt szolgál. A svájci lapnak ugyanis nyilvánvalóan nem tetszik* hogy a turistaforgalom fellendülésével, várható további fejlődésével párhuzamosan — melyet örömmel köszöntünk; mint a népek jobb megismerésének és a gazdasági kapcsolatok fejlesztésének eszközét is — nem vagyunk hajlandók megengedni,' hogy bizonyos nyugati körök ezt a néphatalom elleni támadásra használhassák fel.

Szívélyes házigazdák vagyunk és leszünk, csupán éppen nem szeretjük, ha arcátlanul vissza akarnak élni egyesek a vendégjoggal. Hogy a Neue Zürcher Zeitung a vendégjog megsértését veszi oltalmába, az bizony a svájci lap korrektségéről áMít ki bizonyítványt. S ahogy mondani szokás: e bizonyítványt nem lenne helyes kitárni az ablakba.

Gyurkó Géza

is, s hogy hazánk önálló, független és szuverén ország, amelynek törvényeit betartani a külföldieknek is illik. S ha megfeledkezik erről az illemről, feledékenysége arányában bizony éppen úgy eljárnak ellene a magyar hatóságok, mint ahogy a svájci állampolgár ellen adott esetben eljárnának mondjuk az osztrák hatóságok is.

Természetesen nem jogi vitáról van itt szó, — arról a legkevésbé. A svájci lapnak az nem tetszik, hogy a magyar állam és a magyar dolgozó nép nem hajlandó eltűrni, hogy az útlevél egyúttal arra is jogot adjon bárkinek, hogy szidja, ócsárolja rendszerünket, uszítson céljaink ellen, lejáratni próbálja kivívott eredményeinket.

„Ez utóbbi tényállás — írja a svájci lap arra célozva, hogy szerinte a magyar állam mit tekint nálunk kémkedésnek — például már akkor megállapítható, ha valaki új, külföldi útlevéllel visszatér az országba és itt elmondja, hogy új hazájában jobban megy a dolga...”

Lehet, sőt biztos, hogy ezt Svájcban sokan el is hiszik. De azok, legyenek akár most

isi — kell válaszolnia a könyve tárosnak. A nézőnek isi.

Antonio PietrangeU több filmjét láthatta a magyar közönség. Talán az „Adua és társnői”-re emlékszünk a legjobban. Ez a rendező — képzettség szerint orvos, volt újságíró is, de leginkább pszichológus és filmszakember — Rossellininél kezdte a forgatókönyv-írást. Mindent megtanult, amit a neorealista olasz filmirányzat tanítani és adni tudott. E film kapcsán is az az érzésünk, hogy a tanítvány nem kisebb mesterénél. Ezt a banális témát magas hőfokon és a legkisebb részletre is kiterjedő elemzéssel — néha csaknem lassított lélektani folyamatban — viszi vászonra. Minden mozdulat* gesztus* elejtett sző, a bútorok szemléje, a mellékalakok érkezése és mondanivalója egy gondosan csiszolt novella részletei, Piet- rangeüi nem kalandozik el egy pillanatra sem Tinától és Di Pálmától* a „szép nagyfenekűt5 a szemüveges és ellenszenves könyvtárossal minden különbözőségük ellenére egybefűzi úgy, hogy önként vállalt, negédes szenvedésüktől

Amatőrfilm- pályásat

A Népművelési Intézet pályázatot hirdet az idén megrendezésre kerülő országos amatőrfilm-fesztiválna. A fesztiválon részt vehetnek egyéni versenyzők vagy filmklubok kollektívái, eddig még díjat nem nyert alkotásaikkal, bármilyen méretű néma és hangos, fekete-fehér és színes filmekkel. A beküldött művek közül táráié bizottság választja ki azokat a filmeket, amelyeket alkalmasnak tart nyilvános bemutatásra. Egy pályázó több filmmel is részt vehet a versenyen, a filmeket a Népművelési Intézet művészeti osztályára (Budapest, L* Corvin tér 8.) kell beküldeni, 1966. október 15-ig.

A rendező bizottság a fesztivál időpontjáról és programjáról később értesíti a részvevőket. (MTI)

főÍ0£S GfóRty.i

Kedves ismerősöm, a harminckét éves, mosolygós szemű Kovács Vera, hosszú évek után azért keresett fel, hogy tanácstalanságában valamiképp eligazítsam. Az esküvője óta nem láttam se őt, se a férjét, akit akkor — mintegy nyolc évvel ezelőtt — ismertem meg. a Központi Házasságkötő Telemben, ahol nem tanúként, hanem csupán meghívott vendégként voltam jelen. Csak a jó házasságoknak ^fagyok rendi the teilen híve, és

úgy éreztem akkor, hogy Vera házassága sikeres házasság lesz. Az ifjú férj, akit egyébként Ernőnek hívnak, rendkívül jó benyomást tett rám.

Ügy gondolom, elé® ennyi az előzményekből.

Most, nyolc év után, szemben velem, az asztalnál ül Vera, s a régi bájával és kedvességével beszél. Persze, szavai mögött, érzem a keserűséget, meg a bánatot, ami belülről roppant erővel feszíti őt, s ami elhajszoita hozzám erre a beszélgetésre.

— Emő iszik, sajnos, nagyon iszik — kezdi mondanivalóját Vera. — Annyira iszik, hogy nem tudom már megállítani.

— Ügy tudom, sohasem ivott, hiszen beszéltünk erről annak idején, még az esküvő előtt.

— Valóban nem ivott, csak egyszer egy évben valami keveset, a nevenapján.

— És miikor kezdte el az ivást?

— Pontosan két éve.

— Bort, sört, tömény szeszt? — kérdeztem. — És mennyit?

— Bort Két év óta fokozatosan, egyre többet. Most már körülbelül napi két-két és fél liternél tart.

— És hogy bírja?

— Nem mondom, hogy négykézláb jár, de állandó nyomás alatt van.

— És tud dolgozni?

— Nincs panasz a munkájára. Szépen halad előre, már osztályvezető. Naponta héttől fél négyig rendesen dolgozik a munkahelyén, utána iszik, éhgyomorra.

— És miből telik a rengeteg italra? — kérdeztem.

— Jó fizetése van, én is dolgozom, ezer forint zsebpénzt megtart magának. Prémiumot és jutalmat is elég gyakran kap, de nem adja ide. Gyerek nincs, megélünk így is.

— Ismeri Ernő feletteseit?

— Ismerem a főosztályvezetőjét.

— Beszélni kellene vele, bizalmasan, négyszemközt.

— Azt nem lehet — mondta Vera kissé meghökkenve —, mert együtt isznak. Pesten is, úgyszólván mindennap, de gyalman kiküldetésiben vietttese

mennek, elvégzik a munkájukat és utána ott isznak helyben, éppen dhol vannak. Most szombaton is éjfél után jött haza a vidéki útjáról, pedig már délben végeztek.

— Akkor a főosztályvezetőjének a felettesével kellene beszélni a főigazgatóságon ...

— Az sem jó! Az is ivópaj- tó®. A főosztályvezető ugyanis kedvébe akar járná a fő- igazgatóság emberének, azért isznak együtt. Gondolja, majd az megvédi őt, ha valami hibát csináL

— A férje meg azért iszik, hogy kedvébe járjon a főosztályvezetőnek?

— Kétségtelenül azért kezdett inni Éppen azóta iszik, amióta a főosztályvezető odakerült. Pontosan két éve ennek és mostanában már egyre többször jár haza részegen.

— Nehéz ügy — mondom —, ha ennyire rászokott az italra. És ilyen partnerekkel.

A figtalasszony nem kevés öniróniával mondja:

— Nem mindig iszik azért! Minden évben két. hétig együtt nyaralunk, ezalatt legfeljebb egy^egy fröccsöt iszik naponta.

— Ügy látszik, még van akaratereje, fékezni tudja magát.

— Ha nincs együtt a barátaival De sajnos, mindig együtt vannak. Minden szép és jó lenne nálunk, tánclépésben tudnám az életemet vele leélni, ha nem inna, mert különben jószívű és kedves ember.

— Vigye színházba, moziba.

— Olykor elviszem, szívesen eljön,, de mindig berúgva érkezik az előadásra. Ilyenkor

hangos megjegyzéseket tesz, zsörtölődik és én nagyon szégyenkezem.

— Értelmes, művelt ember. Beszéljék meg, bogy menjen elvonókúrára.

— Erre is kértem már. Fel volt háborodva, azt felelte, erre semmi szükség sincs, meg bírja állni, hogy ne igyék és meg is ígérte, hogy nem iszik többé.

— És? Mi lett az ígérettel?

— Másnap már részegen jött haza.

— Azt tanácsolnám — mondtam a fiatalasszonynak —, hogy menjen be a minisztériumba, az még a főigazgatóságnak is felettes hatósága, és kérjen segítséget, mert ez a féktelen ivás csak a teljes züllés útjára vezethet.

— Én is ettől félek — felelte Vera egy kicsit megtörtén. — De nem mehetek a minisztériumba, Nem járathatom le a férjemet, és nem akarom lebuktatni sem a főosztályvezetőjét, sem a főigazgatóság emberét, akivel együtt isznak, hármasban. Nincs megoldás ...

— Van megoldás! — biztattam Verát. — Menjen csak be nyugodtan, majd tapintatosan segítenek. Higyje el, a mánása- tériumnak is van szíve.

Vera eleinte szabadkozott, de másfél bét elteltével mégiscsak bement a minisztériumba és ott is elmondott mindent

— Szeretném megmenteni a férjemet — kiérte befejezésiül —, de azt meg különösen szeretném, hogy se rá, se a barátaira ne legyen kellemetlen következménye annak, hogy itt jádssn

Szívesen teljesítették a kívánságát, és a minisztérium vezető tisztviselője nem volt híján a humornak sem. Behívta magához a férjet, a főosztály- vezetőt és a főigazgatóság emberét, mindhármukat egy időpontban. Három ötliteres de- rnizson bar várta Siet, legfőbb hivartah felettesük szobájában.

— Foglaljanak helyet a kartársak — szólt szívélyes üdvözlés után a legfőbb főnök.

— És igyák le magukat a sárga földig...

Az ivópajtásak dermedte« ültek és hozzá sem nyúltak a poharakhoz, úgysem ment volna le egyetlen korty sem a

torkukon.

Nem sokat kellett beszélnie a legfőbb főnöknek, hogy szót értsen verejtékező partnereivel, de annyit azét* elmondott a szesztársaknak, amennyi megillette őket. És végül még azt is elmondta, hogy mivel munkájuk ellen nem merült fel lényeges kifogás, fizetésük meghagyása mellett, egyelőre figyelmeztetéssel, mindegyiküket más beosztásba helyezi.

Vera tegnap járt nálam. Nagyon bizakodó.

— Amióta áthelyezték Ernőt

— mondta örömmel — megváltozott a helyzet. Legfeljebb egy-egy Sröccsöt iszik naponta, s éppen olyan figyelmes és kedvest, mintha mindig a Ba- latomon nyaralnánk.

Vera isméi a régi: viefétm ég boldog.

Igaz telkam** mondom: én magam sem hittem volna, hagy ilyen okos feje és ilyen megértő szíve van a inartteterhcn*- nak.

EGY FIATAL, fekete hajú

srác jelenik meg a földibuckák között Karján rozsdás patkó a karperec — lehet, hogy régen valamelyik janicsár paripájáé volt — és a kezében felpúpozva a többi lelet: földes cserépda Gabikák, rozsdás vasdarabok.

— Alig egy ffl óra alatt találtam — mondja és újra a csákány után nyúl.

Már második hete ifjú „régészek” szállták meg az egri várat Harmincán vannak, és a ínegye legkülönbözőbb területeiről érkeztek, Gyöngyösről, Egerből és távolabbról is, Miskolcról, Ózdról. Építőtáborban élve a vár tereprendezési munkáiban segédkeznek.

A gyöngyösi ipari tanulók vezére Kosztya „kapitány”.

— Az egész géplakatos csoportunk eljött Mind a tizenhétté n.

— Mi vonzott benneteket az egri várba?

— Hátha találnánk valamit.

— És mit szerettetek volna találni?

— Kis láda aranyat! .. .öreg egri bort!... — kiabálják a csoport tagjai.

Persze, a leletek között cserépdarab és cseréppipa szerepel és nem arany. De a munka, meg a táborélet kárpótolja a gyerekeket a „kincsért”.

— Tizenöt-tizenhat évesek vagyunk. Itt, ahol dolgozunk, nemsokára miunkánk eredményeképpen is sétány lesz. öröm lesz majd a kislánynak mesélni a munkáról, mikor rajta sétálunk.

Bizonyára Dobó várkapitány is állt a nyugati földbástyán, ahol most a Dobó Gimnázium erdészeti szakközépiskolájának tanulói végzik a földmunkát

— Nagyon jó kis gárda — mondja Nagy Dénes, az építkezés művezetője —, a legjobb brigád. Két nap alatt például 60 köbméter földet mozgatnak meg.

A brigád egyetlen osztályból, a III. D)-ből került ki.

— SZARVASKŐN VOLTUNK eddig termelési gyakorlaton. Mégis sokan jöttek itt folytatni a munkát, mert romantikus feladatnak találtuk. És a 250—300 forintos fizetés is vonzott bennünket — mondja a brigádvezető, Szeredi Sándor.

— No, és a táborélet is —

kapcsolódnak mások is a beszélgetésbe —* szombaton sportnapunk volt. Estémként táncolunk vagy moziba járunk. Politikai foglalkozásunk is volt, és mindnyájan részt vettünk a Gárdonyi Géza Színházban az ifjúsági nagygyűlésen.

— Tervek a munka után?

— Végre pihenni, üdülni, mert eddig még mindig dolgoztunk — mondják egyöntetűen.

E hét végén ez a harminc fiatal befejezi a táboréletet, leteszi az ásót, és helyüket a munkában újabb 30 hatvani ipari tanuló váltja fel. Megragadják a csákányt, sokan arra gondolnak, ő a szerencsés, akinek csákánya értékes történelmi emléket fordít ki majd a földből. És a munka közben nekik is nagy öröm lesz, ha a földdel kis vasdarabok, cserepek gurulnak ki. Sate*»? mintha aranyat érnének.

DE AZ A MUNKÁJUK, amelynek eredményeképpen sétány fut majd körbe a vár körül, értékesebb lesz a várt „kis láda aranynál”.

—fi.

Építőtábor az egri várban

A vendégjog,

s ami egy svájci lapnak fáj«..

A' magányos, vagy magukra maradt emberek — ha nem is végső kétségbeesésükben. — újságban közzétett hirdetés útján igyekeznek megkeresni a boldogságot* a férjet, az asz- szonyt.

A hirdetés tömör — mert fizetni kell érte — jellemzés, tájékoztatás azokról a tulajdonságokról, amelyekkel hízelegni szoktunk magunknak, vagy amelyekről azt hisszük, hogy rendelkezünk is velük. Persze egy ilyen újsághirdetésben ki-ki csak a jót vallja magáról.

Tina, a Pő-vidéki teít-karcsú harmincötéves lány tizennégy jelentkező közül választja ki a kefebajszos Adolfot, Di Pálmát, az egyik római kölcsön- könyvtár alkalmazottját És a könyvtáros jön* hogy két egymásnak idegen sors, az ismeretlenség és a félszegség egynapos kálváriáját végigjárja. Kimért mozdulatokkal, a házassági lehetőséget féltő mosolygásokkal kezdődik itt minden titoknak a leleplezése.

Tina, a lány bemutatja lakását állatait a papagájt* a teknőst a kutyát Dicsekszik a szolid, de tiszta szobákkal, mint a megszorult eladó a féltve őrzött portékájával az ócskapiacon. Tina magabiztos is, kiváncsi is* sóvárgó is egyszerre. l

És Adolfo? ö ölesebben és nyíltabban tervez, épít azokra az anyagi lehetőségekre, amiknek ő sosem volt birtokában. Olcsó ajándékkal jött a házba, tehát mézesen mosolyog Undorral leltározza Tina vidékies szokásait és holmijait önzésén és számításain, római allűrjein — bár tudja magáról, hogy öt wfm a világon senki nem szereti — csak addig tud uralkodni, amíg az evés és ívás ideje ei nem jön. Ennek a fukar, önző és savanyúra formálódott agglegénynek a bő evés és a , még bővebb ivas kihozza minden foltját S ha a néző azt hinné, hogy ennek a jellemi levetkezésnek egyetlen célja két embert két íélszeg sorsot egy félszeg találkozás íeszült- ségébben megmintázni, téved. A római könyvtáros fővárosi fölénye, szikkadt eleganciája es a jó gyomrú, jóil élő vidékiektől való viszolygása — ugyanannyi irigysége is — negatívba annak a sóvárgásnak, amellyel vidéki lány a fővárosba vágyódik élni, ragyogni, sikerre vágyni és — mássá lenni. Minden mondattal újabb kérdésre — poetikusan